2021. január 14., csütörtök

(dublin in the rain is mine)

"Dublin in the rain is mine", énekli a Fontaines D.C. nevű ír poszt-punk zenekar, én meg csak egyetértően bólogatok, pedig az eddigi utolsó látogatásom idején, 2019 nyarán talán egyszer ha csöpögött az eső Dublinban, és főleg a kánikulára emlékszem. 2012 húsvétján kristálytiszta, szeles, csikorgóan hideg idő volt, szintén nem túl csapadékos. Valószínűleg a legelső alkalom hagyott bennem ilyen mély nyomokat, amikor 2008 októberében a vízszintesen szakadó esőben leszálltam az O’Connell Streeten a buszról, és az időjárás végig kitartott még aznap, így az este egy pontján úgy dohányoztam egy pub ajtajába húzódva az esőfüggöny háttere előtt, mintha egy klasszikus noir statisztaszerepére gyakoroltam volna. 

De elkalandoztam, szóval vissza 2019 júliusához, amikor határozottan nem szakadt az eső Dublinban, ellenben csodálatos nyár volt, 26 fok körül, ami teljesen kiakasztotta az országot. Sokat gondolkodtam azon, érdemes-e 2021 januárjában 2019-ről írni. Tavaly ezt még legalább el lehetett kenni azzal, hogy előző évben történt, most meg már ennyi relevanciája sincsen, de mivel továbbra sem lehet sehova sem menni, én meg hajlamos vagyok a múltban élni, folytatom a mászkálást a képzelt távoli országokban. Jönnek a másfél évnyi mentális szelekció eredményeként összehordott pillanatfelvételek, ír pubok, titkos helyek, álskótfelföld és rejtett udvarok. Meg sok minden más.

 

Furcsa út volt ez. Az akkori lelki háborgásom kellős közepére esett, az izlandi kaland után pár héttel, amikor ugyan még az aktuális hullámhegy tetején egyensúlyoztam, de annak már a legszélén, ahonnan aztán hamarosan meg is indultam lefelé. Utólag is hatalmas hálám Vidnek, aki türelemmel és empátiával viselte a hangulatingadozásaimat, mindeközben meg maga volt a tökéletes házigazda, biztosította a vendégszobát, a kávét, néha a fekete macskát (ha a fekete macska is úgy gondolta), és mivel időközben tősgyökeres dublinivá vált, olyan idegenvezetést adott, hogy azóta is ámulva emlegetem.


A kevésbé turistajellegű városnézésnek számomra mindig fontos eleme, hogy olyan helyeken kell inni, ahol főleg a helyiek teszik ugyanezt (de még nem bicskáznak meg azért, mert idegen vagy), és Vid törzspubja ennek a definíciónak tökéletesen megfelelt. A pandémia idejéből visszanézve nevetségesen nosztalgikusnak érződik az emlék, hogy az alacsony, félhomályos helyiségben nyüzsgő tömegben könyökkel kell utat törni a fapultig, majd kikérni a Guinesst, de mit meg nem adnék most ezért. Illetve továbbra is fenntartom, hogy a Guinessnek finomabb íze van Dublinban, mint bárhol máshol, ami persze lehet egyszerű belemagyarázás is. Ha viszont sör és tipikus turizmus, akkor be kell vallanom, a Guiness-gyárat harmadik alkalommal is az utolsó pillanatban kihagytam a programból, helyette elmentünk a Jameson-főzdébe, mert hát whiskey. Kicsit többre számítottam egy rövid, interaktív múzeumi látogatásnál, de annak érdekes, és legalább ittunk utána a bárban kóstolót. 


Mivel ennyire alkoholcentrikusan indítottam, akkor a titkos koktélbárt sem hagyhatom említés nélkül, ahová Vid vitt el. Elsőre ez egészen urban fantasysen hangzik (elmozdítható fogas az étterem sarkában, megnyíló falrész, múltba vezető pincejáratok, részeg tündérek, satöbbi), de a valóság is hangulatos. Az ember lefoglal egy időpontot, aztán kap emailben egy kódmondatot, egy címet meg egy telefonszámot. A cím egy teljesen jellegtelen kapu Dublin belvárosában, ahol az ember kissé bizonytalanul felhívja a számot, hátha valami tévedés az egész, a köszöntés után bemondja a titkos mondatot, mire megkapja a kapunyitó kódot. Az ajtó mögötti boltíves átjáró és a teljesen átlagos kukák sorfala ismét előhozza a bizonytalanságot, aztán pár lépés múlva ott van egy tágas udvar, egy lépcső, a tetején vasajtó, elhúzható kisablakkal, mint a szesztilalom idején Amerikában, és pontosan erre az élményre hajaz a koktélbár belseje is, a fotelek szövetétől a falilámpákon át. A koktélok is jók, de ez szinte másodlagos az élmény mellett. 


 Ha már titkos helyek, kiderült, hogy Vid ezeket valójában gyűjti. Például már az út tervezgetésekor felvetette, hogy majd menjünk el enni a pizzabuszhoz, amire látatlanban rábólintottam (bármi is legyen egy pizzabusz, szerepel a nevében a pizza, szóval csak jó ötlet lehet). Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Vid városnézés közben egyszer csak belépett egy teljesen átlagos pubba, benyitott egy teljesen átlagos ajtón, ami mellett bármikor elsétáltam volna, és a két téglafal közötti szűk átjárón kijutottunk egy egyáltalán nem átlagos belső udvarba, középen egy átalakított emeletes busszal, ahol a vezetőfülke helyén sütötték a rendkívül finom pizzát, az emeleten és az udvaron lehetett enni, a pubban meg vehettünk sört. Tökéletes élmény volt egy szombati nyári délutánra. Sajnos, mint megtudtam, azóta elbontották a helyet, vagyis tényleg volt az élményben valamiféle titkos exkluzivitás, és ezek szerint nem csak itthon  darálnak be remek underground helyeket városfejlesztés címszó alatt. 

Persze nem csak pubokban fordultam meg, csak azokról sokkal izgalmasabb írni. Kiderült, hogy az előző két alkalommal valamiért kihagytam Dublin ikonikus könyvesboltját, a négyemeletes Hodges Figgist, szóval ezt pótolnom kellett (párszor), benéztem menő antikváriumokba és természetesen a Forbidden Planetbe is (párszor). Elmentünk futni a Phoenix Parkba, ami egy részen már sokkal inkább a szabad természet, mint kiépített terület, és a korai időpont dacára sajnos nem láttam a szabadon mászkáló dámvadakat, ezért ezt még pótolni kell valamikor. 


Végigjártuk a Chester Beatty-múzeumot (excentrikus milliomos felhalmozott kincsei az ókortól a Távol-Keletig), illetve mindenképpen meg kellett néznem a Nemzeti Múzeumban a tőzeglápokból kiásott múmiák kiállítását. Bekukkantottam a Dublin Castle lezárt udvarára, ahol Tana French „Dublin Murder Squad” krimisorozatának fiktív főhadiszállásának kellene lennie, és kiderült, hogy ebben a városban szinte lehetetlen nem ízléstelen hűtőmágnest venni ajándékba, ezúton is elnézést a hógömbös-leprikónos-lóherés-zenélő hűtőmágnesek kedvelőitől. 


Mindeközben rengeteget gyalogoltam, egyszer csak elkezdtem sorban lefotózni a gyönyörűen megfestett köztéri közlekedésirányító szekrényeket, vagy bármi is legyen a traffic light control box magyar neve. Ezeket a szürke, jellegtelen fémdobozokat a Dublin Canvas nevű közösségi projekt keretein belül különböző művészek festik színesre 2015 óta, és a végeredmény hihetetlenül feldobja a városképet. Meg vadászni is jó rájuk.


Mivel mindenképpen ki akartam mozdulni Dublinból, az egyik nap lusta módon befizettem egy csoportos kirándulásra, így legalább nem kellett szenvednem a távolsági közlekedéssel a semmi közepére. Nem is szenvedtem, és kaptam grátiszként egy jó fej idegenvezetőt, aki tényleg bármiről szórakoztatóan tudott beszélni, a véres legendáktól kezdve a kánikulahelyzetről Írországban. 

Az első megálló Glendalough volt, ahova egészen képeslapszerű tájon vezetett az út, dombok, tanyák, sövények, erdőfoltok között. Glendalough egyrészt egy hatalmas tó egy gyönyörű völgyben, másrészt egy impozáns, középkori kolostorkomplexum romjai a  jellegzetes, tűszerű tornyokkal. Jutott egy óra a sétára a környéken, ami pont arra volt elég, hogy rájöjjek, ide még vissza kell jönni egy nagyobb túrára. Innen folytattuk az utat a Sally Gap felé, ami egy hegyi hágó pazar kilátással meg kopár dombtetőkkel, és mivel kiköpött mása a Skót-felföld egyes részeinek, itt forgatták a Braveheart című film néhány jelenetét, majd a kötelező fotózást letudva innen mentünk tovább Kilkennybe, ami egy kedves kis ír város, kastéllyal, katedrálissal meg egy parányi belvárossal. 

Hát szabadjon ennyit a nem esős Dublinről, ahova továbbra is szeretnék majd visszamenni, amint lehet. Elég sok mindent kipipáltam már, de akad még mit nézni, azt hiszem. A titkos helyekről nem is beszélve.

 

2020. december 16., szerda

(travelling without moving)

Szeretek utazni, új helyeket megismerni, de legfőképpen idegen városokban szeretek keveregni, ami az én esetemben nagyjából úgy fest, hogy nagyvonalúan belövök magamnak egy célpontot, aztán indulás, és majd egyszer eljutok oda, ahova menni akartam. Vagy nem, de az sem számít, sodródok, bámészkodok, néha fotózok is persze, de leginkább hagyom, hadd zubogjon át rajtam minden, a memóriám később úgyis módszeresen szelektál, és ami megmarad, felcímkézve kis fiókokba kerül. Illatok meg szagok, színek vagy a színek hiánya, hangok, zajok, textúrák és formák, kupolák, tornyok, üvegmonolitok, ösvények a parkban, lakóhajók a vontatócsatornák mentén, a hidak közé nyomakodó köd, tócsává gyűlt tengervíz a parton, eső a macskaköveken, a kilátás egy kávézó ablakából, egy régi pénzbedobós telefon egy kocsma mellékhelyisége mellett. 

2019-ben az utazás, mint annyi minden más, nehezen akart működni, pedig mehettem volna sokkal több helyre, messzebbre, hosszabban, de nem számít, így alakult, és rettenetesen örülök annak, ami összejött. A 2020-as év ezzel ellentétben úgy indult, hogy január végén már úticélokat húzogattam le a listáról, mert sem időben, sem anyailag nem fértek volna bele, aztán paff, beütött a világjárvány, minden felborult, és rendkívül szerencsésnek érzem magamat, amiért kétszer így is kijutottam külföldre, meg sikerült némi belföldi turizmust is beerőltetni a szűkös keretek közé.

Viszont egyre jobban hiányzik az utazás, amit abból is érzek, hogy az agyam elkezdte kitúrni azokból a kis fiókokból a sok felcímkézett kacatot. Jó volt a tavalyi izlandi utat előszedni, de gondoltam, ennyi volt, mégiscsak vicces egy-másfél év késéssel leírni az élményeket. Viszont most, hónapokkal később egyre többször jut eszembe, hogy kicsit úgy éreztem magamat közben, mintha ismét utaztam volna, szóval az év kifutó szakaszában még két alkalomra visszaugrok a tavalyba, mert szeretnék tengerpartot, titkos koktélbárt, lovagvárat, kocsmát, kávézót, folyót és kastélyt látni újra. 

2020. október 1., csütörtök

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, utolsó rész)

(Előzmények, első rész)

(Előzmények, második rész)

Miközben az izlandi utat tervezgettem, többen a lelkemre kötötték, hogy a belföldet legalább egy bepillantás erejéig mindenképpen látnom kell. Ez viszont nem olyan egyszerű, oda terepet bíró autó kell, vezetős rutin, meg némi leleményesség, ha mondjuk váratlanul át kell kelni egy megáradt folyón. Mivel ezekkel egyáltalán nem rendelkezem, indulás előtt inkább befizettem egy szervezett kirándulásra,  és az utazásunk negyedik napján, miközben lucia és sulemia elmentek felfedezni Reykjavík környékét, egy terepjáró busszal, kis létszámú csoporttal elindultam megnézni Landmannalaugart.


Landmannalaugar egyike azoknak a teljesen hihetetlen tájaknak, amelyek annyira földönkívülinek tűnnek, hogy a nagyobb költségvetésű filmekben különösebb utómunka nélkül használják fel idegen világnak. Odajutni sem annyira egyszerű: a busz nagyon sokáig robog a Ring Roadon, aztán egyszer csak lehajt egy jellegtelen, poros dűlőútra, és onnantól kopár dombok között, fekete lávamezők közepén, sekély folyókon átgázolva zötyög legalább egy órát, majd megérkezik egy lapály szélére, ahol van két épület meg egy sátraknak kijelölt terület, és ennyi. És ezután kezdődik a lényeg, mert innen indulnak a látóhatár felé a színes dombok.


Landmannalaugar különlegessége, hogy a hőforrásokban gazdag területen a különleges vulkáni kőzeteknek hála mindenféle színárnyalatokban pompázik a táj, kék, vörös, zöld, sárga, rózsaszín és barna sávok csíkozzák a domboldalakat (van, ahol alig észrevehető, máshol lenyűgözően szép, néha pedig kifejezetten habos-csokis édességek kupacára emlékeztet  az összhatás.) A vezetett túra nagy kört tesz meg, szurdokokon át, emelkedőkön fel visz az egyik magasabb pontra, a Brennisteinsalda, azaz „kénes hullám” nevű kékes-rózsaszínes sziklaoromra, ahonnan be lehet látni a gőzoszlopokat fújtató tájat. Nincsenek utak, parkolók, kacatboltok és büfék, csak az érintetlen hegyek. Az izlandiak nagyon bölcsen korlátozzák a napi látogatók számát is, és ugyan el lehet indulni több napos túrákra a vadonban, az egyszerre drága és nagyon puritán szórakozás, szóval a legtöbben úgy tesznek, mint én, és egy napra jönnek, meg ez is többnek érződött.


Amikor aznap este Reykjavíkban leszálltam a buszról a Hallgrímskirkja impozáns tömbje mellett (luteránus templom, Izland egyik legmagasabb épülete, ami leginkább egy betonból kiöntött art deco űrrakétára emlékeztet), még találkoztam útitársaimmal, hogy megnézzük a fővárost. Gyorsan kipróbáltuk a leghíresebb helyi gasztrospecialitást – igen, aki a hot dogra tippelt, nyert, ami itt amúgy bárányból készül és amúgy tényleg finom  –, alaposan elidőztünk egy könyvesboltban, mert azt mindenhol muszáj, főleg abban az országban, ahol a statisztikák szerint minden tizedik lakó publikált szerző, mászkáltunk az utcákon, szégyenszemre nem néztük meg a földalatti nyilvános vécéből átalakított punkmúzeumot, mert tíz perc múlva zártak, kicsit hallgattuk a sirályvijjogást a kikötőben, majd a szállásra menet még meglátogattuk a Perlant a város fölé emelkedő dombon. Ez az izlandi természeti kincseket bemutató múzeum és egy planetárium egyben, de mi csak a hatalmas üvegkupola tetejére mentünk fel, ahonnan 360 fokos panorámában lehet gyönyörködni – és máris megint késő éjjel lett, bár ebből semmi sem érződött.


Az utolsó napra még beiktattunk egy kirándulást északnyugatra, a Snæfellsjökull Nemzeti Parkba (bevallom, erre a névre mindig rá kell keresnem, hogy ne rontsam el a helyesírását), ami egy hatalmas félsziget, középen a névadójával, a nyáron is hóval fedett, roppant vulkánnal. Ez sincsen túl közel a fővároshoz, ráadásul a part mentén végigautóztuk az egész félszigetet, hogy este bezárjunk egy teljes kört, így ez is egész napos program lett, de nagyon megérte, ráadásul hihetetlenül változatos tájakra vetődtünk közben. Az út első felében zöld lapályon, felhőbe burkolózó hegyek között autóztunk, mintha csak a Skót-felföldön járnánk, fotózkodtunk lávamezőn, tükörsima hegyi tavak mellett meg egy kis halászfaluban. 


Így érkeztünk meg a Kirkjufellhez, ami egy hatalmas varázslósüvegre emlékeztető, magányos hegy a tengeröbölben, egy (természetesen) rendkívül fotogén vízesés szomszédságában, és a fövenyt ellepő hínárszőnyegen egyszerűen nem tehet mást az ember, elmereng a világ dolgain az írókat annyira jellemző, felhős mélabúval a homlokán, hogy Rejtő Jenőt idézzem, bár lehet, hogy ezt más nem csinálja, csak én.



Aztán átértünk a félsziget másik felébe, és egy dűlőúton ledöcögtünk az eldugott Skarðsvík-öbölbe, ahol türkizkék a tenger és világos a homok, ami olyan érzés volt, mintha váratlanul átkerültünk volna egy mediterrán országba. Itt könnyedén eltöltöttünk pár órát, mert egyszerűen nem lehetett ott hagyni ezeket a színeket (meg továbbra is hétágra sütött a nap és iszonyúan fújt a szél).


Végül nagy nehezen elszakadtunk, de hamarosan újra meg kellett állnunk egy másik fövenyen. Az nem volt ennyire elrejtve, ellenben festői sziklatornyok magasodtak a vízben és egy 1948-ban hajótörést szenvedett teherhajó rozsdás maradványai borították a partot, a mai napig érintetlenül, ami, mint kiderült, koncepció. (Mielőtt elfelejtem, a két föveny meglátogatása között még felkapaszkodtunk egy kisméretű, felrobbant vulkán tetejére is a vulkánt fotózni). 


Itt már annyira fújt a szél, hogy folyamatosan próbálta letuszkolni az autót a parti útról, és ez csak fokozódott, amikor elhagytuk a kocsi menedékét egy elhagyatott út végén, egy kihalt tanyaépületnél, és a térdig érő fűben lebotladoztunk a kihalt tengerpartra, hogy megnézzük, igaza van-e az internetnek, és valóban vannak-e itt fókák. Nagy meglepetésünkre láttunk többet is, fotó is van róluk, csak mint kiderült, elég nehéz lubickoló fókát fényképezni úgy, hogy annak is látszódjon. Mondhatnám, hogy ezután viszont tényleg nem maradt más hátra, mint visszautózni a szállásra és másnap reggel kimenni a repülőtérre, ami tulajdonképpen igaz, bár némileg egyszerűsítek, hogy fickándozó tengeri állatokkal zárhassam le ezt a beszámolót, mint egy kedves, szombat délutáni tévéfilmet.

 


A végére azért maradt még néhány teljesen összevissza gondolat:

Sohasem írtam semmiről több mint egy évvel később, ráadásul úgy, hogy három hónap alatt raktam össze egyetlen beszámolót, még akkor is, ha ilyen hosszút. Új rekord ez minden értelemben, de tartoztam ezzel a tavalyi önmagamnak, aki finoman szólva sem volt blogolásközeli lelkiállapotban.

Izlandot többször megjárt kollégám tíz évvel ezelőtti képeit elnézegetve (több célpontot is ő javasolt) valóban eléggé sok a turista a szigeten (mondom ezt én, aki egy fapados légitársaságnak köszönhetően jutott el ide), és ahol régebben három ember bóklászott egy vízesés előtt a réten, most már kötélkorlát terelgeti az érkezőket. Egy évtizede valószínűleg arra is jóval kisebb lett volna az esély, hogy a Brennisteinsalda oldalában félre kelljen állni a hegyoldalon, míg elvonul mellettünk egy csapat koreai nyugdíjas, viszont még így sem hasonlítható össze az élmény egy ismertebb európai célpont zsúfoltságával (a Ring Roadon a nyár közepén is elvétve láttunk más autót).

Az egyik izlandi túravezetőm szerint a turisták amúgy  csak 2010-ben fedezték fel Izlandot, amikor kitört az Eyjafjallajökull vulkán és hónapokra lebénította a világ légiközlekedését, ezért addig állandóan a szigetet mutogatták a híradókban. Azóta egyszerre féltik a természeti kincseiket és próbálják összehozni ezt azzal, hogy a turizmus generálja az ország második legnagyobb összegű bevételét, és ahol lehet, próbálják korlátozni a látogatókat vagy kötelezően csak csoportokkal lehet menni.

Sehol sincsen kuka, de közben szemét sem, mint luciától megtudtam, az izlandiak úgy vannak ezzel, hogy mindenki vigye haza és válogassa szét. A legszebb, hogy ezt mindenki meg is teszi, ami a kukák ellenére is teleszemetelt Magyarország után annyira felvidító.

Meg kellett állapítanunk luciával, hogy a punk városa, Reykjavík mára reménytelenül elkispolgárosodott, legalábbis minden helybéli kifejezetten megrovóan nézett ránk, amikor az esti egészséges kocogásuk közben meglátták, hogy este tizenegykor, a verőfényes napsütésben a szállás előtti járdán isszuk üvegből a Brennivin nevű helyi köménymagízű töményet, mint két magyar punk. (Nem akartuk zavarni sulemiát, mert aludt, de ezt nem magyarázhatjuk el annak, aki nem kér tőlünk egy kortyot.)

Amikor a landmannalaugari túrán a busz kihajtott a fővárosból, az idegenvezető hangsúlyosan felhívta a figyelmünket az úgynevezett erdőre, ami mellett elhajtottunk, mert az az egy akad belőle Izlandon (bár szerintem a Titkos Lagúna mellett van egy majdnem kiserdő, de nem akartam elrontani az élményt).

 És igen, Izlandra bármikor visszamennék.

 




2020. július 12., vasárnap

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, második rész)

(Előzmények, első rész)

 Most, hogy utólag összeszedtem, mi mindent néztünk meg tavaly Izlandon, rájöttem, hogy  ennyire intenzíven talán még sosem kirándultam másik országban, pedig én az vagyok, aki ha reggel nekivág egy idegen városnak, estére általában egy szervezett utazás több napos programját kipipálta, és nem valami fura kényszerből, hanem mert szeretek felfedezni és ilyenkor nagyon tudok menni. Izlandon ez sokkal problémásabb lett volna, tekintve a léptékeket és a távolsági közlekedés hiányát, szóval ez nem jöhetett volna létre lucia nélkül, aki fáradhatatlanul és magabiztosan vezetett le hatalmas távolságokat. Valószínűleg az is sokat segített, hogy sohasem ment le a nap.



 A felfedezést a Golden Circle / Aranykörút névre hallgató körtúrával kezdtük, ami Reykjavík viszonylagos közelében érinti az összes nagyobb látványosságot, ennek megfelelően népszerű célpont, de mindenképpen úgy voltunk vele, hogy ha már eljöttünk idáig, ezt sem hagyjuk ki. Az első utunk az annyira azért nem zsúfolt Reykjadalur-völgybe vezetett, ami egy kopárságában is gyönyörű, lankás táj, ahol rengeteg apróbb hőforrás bugyog fel egymás után, kénszagú, miazmás patakok csordogálnak az út mentén és a lehető legváratlanabb helyeken törnek fel gőzoszlopok a sziklák közül, mintha füstölögne a táj, ami a hidegben valószínűleg nagyon ütős látvány lehet, mert így is az. Valameddig követtük az utat a magasba, közben készítettünk durván négyezer képet (ezt később minden nap és minden helyszínen megismételtük, hátha egyszer a fotónak sikerül visszaadni a valódi látványt), majd az időjárással kapcsolatos minden előzetes elvárásunkkal végleg leszámolva hevertünk egy kicsit a fűben a napon. Izland nyugati felén akkor éppen végig kánikula volt – szinte folyamatosan ragyogott a nap és húsz fokra kúszott fel a hőmérséklet, ezért Reykjavíkban természetesen már locsolták a gyepet. Aztán a közeli falu határában törpelovakat bámultunk, majd lucia meg sulemia elmentek instagram-kompatibilis képeket készíteni a fotogén invazív virágok mezejére, én kintről pedig megcsodáltam egy teljesen átlagos családi házat, aminek hőforrás volt a kertjében.

 

Visszaültünk az autóba, és átvágtunk az itt még egyáltalán nem zord izlandi vidéken a következő állomásunkhoz, a Kerið-kráterhez. Ez egy néhai vulkánkitörés helyén kialakult tó, körbe lehet sétálni odafent, aztán le lehet ballagni a kráterbe, miközben az ember a teljesen valószínűtlen színvilágú zuzmókban gyönyörködik. (A kráternek van tulajdonosa, aki belépőjegyet szed, ami állítólag Izlandon viszonylag ellentmondásos dolog, hiszen a táj mindenkié.)

 

Újabb autózás, újabb turistalátványosság: ha már itt jártunk, megnéztük a Geysirt, minden gejzírek névadóját, ami valóban látványos, főleg, amikor a földből sisteregve feltör a forró vízoszlop, még a sok ember és a hodálynyi szuvenírbolt ellenére is (legalább letudhattam a hűtőmágnesvásárlást), de messze ez volt a legkevésbé egyedi élményünk, ami persze nem szegény gejzír hibája, inkább a többi látnivaló tette magasra a lécet.

 

A Gullfoss vízesés, a következő megállónk például olyan lélegzetelállítóan hatalmas és letaglózó, hogy hiába van ott is szuvenírbolt meg rengeteg látogató, egyszerűen eltűnnek a Gullfoss mellett, ami több lépcsőben szakad le egy mély, kanyargós szurdokba, és napfényes időben nagyjából tíz méterenként produkál egy szivárványt (azt már a wikipediáról tudom, hogy egy időben ennek a vízesésnek volt egy tulajdonosa, ami elég menő lehetett, de ő odaadta az államnak).

 

Itt valamivel kevesebbet időztünk, mint szerettük volna, mert ketyegett az óra, időpontunk volt egy titkos lagúnába, ami annyira titkos, hogy honlapja van meg minden, de foglalni kell, ugyanis sem a tó, sem a fürdőépület nem olyan nagy. Szóval este tízkor a kicsit talán már tompuló napsütésben ültem a kénes, forró vízben a szabad ég alatt, a hűvös esti szélben, egy doboz izlandi sörrel a kezemben, aminek sohasem mertem átszámolni az árát forintban, finom pára sodródott a medence felett, nyugalom volt és béke. (Hát így töltöttem abban az évben a születésnapomat.)

 

Ha az eredeti terv szerint mégis egyedül utaztam volna, biztosan nem bérelek autót, akkor pedig esélyesen az Aranykörutat tettem volna meg mindenféle szervezett kirándulásokkal, pedig a harmadik napra időzített, déli partot átszelő túránkon kiderült,  hogy nagyon sok mindenről lemaradtam volna. Az az Izland, amit meg lehet nézni autó nélkül, rendkívül szép, de az igazán lélegzetelállító helyekhez már messzebbre kell menni.

 

Amire a szigettel kapcsolatban legfeljebb a drónfotók készíthettek volna fel, azok a léptékek és a távolságok és a méretek, hogy nagyjából bárhol félre lehet húzódni, aztán percekig ácsorog az ember megnémulva, és a totálisan lefotózhatatlan látványt bámulja. Ráadásul a teljesen eltérő  hangulatú tájakat néha mintha egyetlen útkanyarulat választaná el egymástól, megy az autó a parti úton, jobbra a tenger, bal kéz felé egy legömbölyödött sziklafal, vízesésekkel, a tövében birkákkal, és egyszer csak fordulunk, és ott egy felhőbe burkolózó, furcsa, magányos hegy az út mellett, aztán megint két kanyar, és feltárul a végtelennek tűnő lapály, ahol a távolban, egy hegylánc torkában roppant gleccser fehérlik, mint egy szunnyadó, gigászi jégsárkány. Egy ponton feltűnt, hogy rendszeres időközönként olyan őszinte sóhajjal állapítjuk meg valamiről, hogy hátzdegyönyörű, mintha nem három és fél perccel ezelőtt ámultunk volna el ugyanezen kicsit máshol.

 

A déli túrára kora reggel indultunk el a Ring Roadon, amely a nevéhez hűen körbemegy Izland peremén, mint az egyetlen rendes betonút (a belső régiókba átlagos bérelt autókkal be sem szabad menni, csak a terepjáró kap engedélyt, és még itt is bevállaltuk a nagyon  vészjóslóan hangzó biztosítási plusztételt a homokviharra). Ez egy kétsávos betonút, ami néha átváltozik egy egysávos híddá, hogy izgalmas legyen, és télen lezárják. Ezen mentünk dél-délkelet felé, és sorban megálltunk minden érdekes látnivalónál, amiből olyan sok akadt, hogy félúton már elkezdtük lehúzogatni őket a listáról (így nem láttam a semmi közepén heverő, lezuhant amerikai gép roncsát például, de valamiért vissza kell térni ugye.) Kezdtük a vízesésekkel.

 

A Seljalandsfoss egyik attrakciója, hogy a magas szikláról lezúduló víztömeg mögé is be lehet sétálni, a másik, hogy rendkívül szép. A nagyjából fél órára onnan található Skógafoss másként lélegzetelállító, főleg az a jó benne, hogy közelről és távolról teljesen másként üt, és mivel viszonylag sok sorozatban szerepel, eléggé ikonikus. Izland amúgy is népszerű filmes helyszín, a Trónok harcából például egészen sok mindent forgattak, amire természetesen több utazásszervező is rárepült (különös ismertetőjelük a bájos Jon Snow-portéval és/vagy farkasokkal telepingált furgon).

 



Ilyen helyszín volt a következő megállónk, a Reynisfjara-part is, bár nekem csak ott esett le ez a kapcsolódási pont. Mivel Reynisfjara az egyik jellegzetes izlandi fekete tengerpart, már a program megtervezésekor teljesen egyértelmű volt, hogy ha kihagyom, kitagadnak a darkfentezi szakszervezetből. Mivel nem csak mi voltunk kíváncsiak a partra, kifejezetten jól  jöttek a hatalmas léptékek, még ennyire sok is ember is eltűnik azon a fövenyen, főleg, ha valaki hajlandó elsétálni kétszáz métert a tenger mellett. A festői környezet hatására lucia teljesen szárnyakat kapott, mint fotós, és sulemia meg jómagam idővel alternatív darkwave popduóként pózoltunk a sziklafal előtt, meg készült egy csomó kivéló fotó rólam is, a fekete sziklákon megtörő sötét hullámok háttere előtt természetes közegemben.

 




Ezután még pár órát autóztunk, hogy elérjük az aznapi túra végpontját. Jökulsárlón egy holdbéli táj közepén található gleccsertó, ahol még nyáron is áttetszően kék jégtömbök úsznak a vízen és fókák fickándoznak a tengertorkolatnál. Mire idáig elértünk, a reykjavíki nyárból fokozatosan lett ősz, és amikor lementünk a partra, ahol a fekete fövenyen, a ködben húzódó hatalmas távvezetékek tövében megláttam egy piros ruhás kisgyereket a víz mellett rohanni a szélben, úgyis, mint az egyetlen színes foltot a tájban, akkor azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, hátha egy füst alatt egy skandináv művészfilmbe kerültem.

 

A jéghegyekhez nem hajóztunk ki, bár lehetett volna, de a közelben még megálltunk egy másik gleccsertónál, ahol lélek sem járt, majd elindultunk visszafelé, ami még négy órás vezetést jelentett a véget nem érő nappalban, amit lucia egészen döbbenetes szívóssággal vezényelt le. Egyszer megálltunk pihenni a 291 főt számláló Víkben, a régió lüktető metropoliszában, ahol lehetett inni valamit (se előtte, se utána nem haladtunk el még egy kunyhó mellett sem), majd valamikor hajnalban értünk vissza Reyjavíkba, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy alkonyodni fog, alig nyolcszáz  kilométer után, szóval tényleg elmondhattuk, hogy aznap nem lustálkodtunk.

(Harmadik, befejező rész.)


2020. június 17., szerda

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, első rész)


Izland: lávamezők, vízesések, gleccserek, hőforrások, fekete tengerpartok, ködbe burkolózó sziklák és valószínűtlenül színes hegyláncok, szóval csupa olyasmi, amiről egyetlen fotó többet mutat, mint egy csomó szó, és nekem leginkább ilyen kevéssé betűkompatibilis emlékeim vannak Izlandról. Nem csoda, hogy folyamatosan halogattam, mikor is számoljak be róla, aztán hirtelen eltelt egy egész év (2019. június 13-án utazam), vagyis ürügy van, még ha meglehetősen gyenge is. Azonban rettenetesen hiányoznak az utazások, meg ha már úgyis felkurbliztam ezt a blogot, akkor miért is ne csapjak le erre az alkalomra. Jöjjön hát egy Izland retrospektív.

 (Hosszú poszt lesz, több részletben. Vízesésekkel. Sok vízeséssel.)*

 *ebben az elsőben mondjuk éppen egy sincs

Szóval tavaly úgy jutottam el Izlandra, hogy tavasszal összeomlott az életem, én pedig kitaláltam, hogy ha nincsen már se macskám, se nőm, úgyis csak aludni járok haza, mert nem bírok megmaradni a saját otthonomban, akkor akár neki is vághatok egyedül valamelyik régóta tervezett úticélnak. Először a Skót-felföldre mentem volna két hétre túrázni egy kis létszámú csapattal, de az a program pont betelt, ezért még az ötlet hatása alatt másnap reggel impulzívan rányomtam egy izlandi fapados repülőjegyre, minden tervezés nélkül, lesz, ami lesz alapon. Akkor még nem tudtam, de amúgy ez valószínűleg életem egyik kevésbé jó döntése is lehetett volna (mármint nem Izland, hanem Izland egyedül), de szerencsére nem sokkal később úgy alakult, hogy nagyon berúgtam (ez mondjuk a tavalyi évem legtöbb sztorijának állandó felvezetője lehetne), így leküzdöttem az éppen tetőző szociális fóbiáimat és mégis elmentem az okkult hímzőegylet egyik sörözésére. Ott aztán még több alkohol fogyott, és teljesen mellékesen megemlítettem Izlandot, mire kiderült, hogy lucia, aki már járt ott, nagyon szeretne visszatérni, sulemia pedig, aki hozzám hasonlóan csak tervezgetett ilyesmit, szívesen csatlakozna. Amikor másnap kijózanodva felkeltem, arra gondoltam, milyen kár, hogy az ilyen spontán szerveződésekből sosem lesz semmi, mire hamarosan kaptam egy levelet luciától, hogy mindketten megvették a jegyeket, és gondolkozzunk azon, milyen autót béreljünk, illetve akkor itt lenne egy google maps térkép, ahol már elkezdte bejelölgetni, mit érdemes megnézni ennyi idő alatt, és mi is javasoljunk ötleteket (és mint hamar kiderült, listáink viszonylag nagy átfedésben voltak).

Gyorsan lemondtam a még ki nem fizetett szállásomat, és innentől rohamosan felgyorsultak az események. Mivel mindhárman teljesen ugyanazon a hullámhosszon voltunk, minden simán ment, és nem is kívánhattam volna jobb útitársakat (tudom, hogy ez úgy hangzik, mint amikor egy hollywoodi film pr-interjúiban mindenki elmondja, hogy sohasem dolgozott még együtt ennyire remek csapattal, de ha egyszer tényleg zökkenőmentesen ment minden). Utólag visszanézve amúgy is nagy szerencsém volt, mert az izlandi túra pontosan arra az időszakra esett 2019 első felében, amikor hirtelen azt hittem, a világ nem csak rettenetesen nyomasztó hely lehet, ami természetesen csalóka illúzió volt, hamar el is múlt, de legalább addig jól éreztem magamat, és Izland ennek a rövid, pozitív periódusnak a csúcsa.**

 **(Te miért vagy jókedvű? – kérdezte lucia őszinte döbbenettel a hangjában, amikor az indulás napján hajnali öt körül befutottam a reptérre.)

 A gép nagyon korán indult, ezért érkezés után rengeteg időnk volt, amíg elfoglalhattuk a rejkyavíki szállást, még úgy is, hogy a Keflavík repülőtér nagyjából ötven kilométerre van a fővárostól, szóval nem kapkodtunk, megvártuk, amíg a vámmentes boltban lucia gondosan felkutatta a helyi köménymagos tömény szeszt (erről még lesz szó), aztán felvettük a lefoglalt kocsit és nekivágtunk az izlandi tájnak, ami eleinte a nyárra való tekintettel csodálatos lilában pompázott  egy invazív virágfajtának köszönhetően, majd egyszer csak minden mohazöld lett és fekete körülöttünk, a távolban ködfelhőket sodort a rettenetes erejű szél, valahol sirályok vijjogtak, és azonnal beleszerettem Izlandba. 


Itt még gyorsan megálltunk azon a ponton, ahol az európai és az amerikai kontinens egy természetes híddal összekapcsolódik a mélyben, majd elautóztunk a turistamágnes Kék Lagúnáig, ahova nem mentünk be, ellenben végigsétáltuk a peremét, és már az is annyira szürreális, gyönyörű és egyedi, hogy még az sem igazán veszi el az élmény újszerűségét, hogy milliónyi fotó készült róla. Az, ahogyan a fekete lávakövek között tejszerűen-halványkéken kavarog a forró víz és mindent finoman beleng a kénszag, amúgy sem kifejezetten képeslapkompatibilis, és igazából bármennyire is sok a turista, eléggé érthető, miért ennyire népszerű.

Ezután mentünk tovább, az út mellett fokozatosan sarjadtak ki a sziklákból a hatalmas távvezetékek meg a hőerőművek felől kígyózó, óriási, gőzölgő csövek, mint valami furcsa ipari flóra, és egyszer csak megérkeztünk Reykjavíkba, ami egy végtelenül kedves, kisvárosias főváros. Miután elfoglaltuk a szállásunkat és körülnéztünk és bevásároltunk, már esteledett, vagyis a napkorong nagyon magasan járt az égen, ezért elmentünk fürdőzni. Reykjavík tengerparti részén számos teljesen ingyenes fürdő található,  ami a mi esetünkben úgy festett, hogy volt egy föveny, a tengertől kicsit beljebb egy betonmedence a feltörő termálvíznek, illetve egy finoman szocreál betonépület, bent egy férfi/női zuhanyzóval, ahol műanyag kosarakba lehetett pakolni a holmikat, és ennyi. Így aztán életem első igazán izlandi élménye az, hogy miután mindenféle okokból az előző nagyjából negyven órából mindössze kettőt töltöttem alvással, félig kómásan ücsörgök a helyiek mellett a forró vízben és este tízkor még kérek sulemiától naptejet, hogy ne égjek le, lucia pedig a tökéletes szelfi nyomában végigjárja a tengerpart minden négyzetméterét, és ezzel nagyjából véget is ért az első nap, innen folytatjuk.



2020. május 20., szerda

(ide meg majd jöhet valami hatásvadász cím)


Hogyan is kell ezt csinálni? Mi is ez a "blog", ez a formabontó, újszerű közlési forma, amit a beatzenétől megvadult fiatalok írnak kólamámorban fetrengve? Van bármi értelme másfél év klinikai halál után reanimálni egy már előtte is tetszhalott felületet? [Utólagos kiegészítés: mivel az első és az utolsó mondat begépelése közben eltelt majdnem másfél hónap, utólag is bebizonyosodott, hogy a hatásvadász költői kérdések néha valós kétségeket tükröznek.]

Végül csak egy világjárvány kellett ahhoz, hogy a bezártság kínjában újra nekiálljak az írásnak. A bloggal kezdtem, hiszen (gondoltam ravaszul) ahhoz nem kell kitalálni semmit, majd jönnek a mondatok egymás után, aztán elkap a gépszíj és egyszer végre be is fejezek valamit. Ebből az lett, hogy minden mást írtam, csak ezt a blogot nem, mert ehhez sajnos tényleg nem lehetett kitalálni semmit (jó, végül is lehetett volna, de akkor minek ez az egész), és 2019 egy olyan történet, ami nem ereszt, sebet hagy és nyomasztó, ezért egyáltalán nem szeretek rá visszagondolni, közben mégis túl sokat és túl sokszor jut eszembe.

Ez a történet, mint számtalan másik, arról szól, hogy valaki eltéved a rengetegben. Nem ezzel kezdődik, hiszen a főhős jóval korábban elveszett már abban az erdőben, egyre kevésbé tudta, merre tart, lassan elszakadt a társától, és még így sem vette észre, hogy meg kellene fordulnia. Nem, 2019 tavasza az a pillanat a sztoriban, amikor egyszer csak egyedül találja magát a vadonnak abban a részében, ahol nincsenek már ösvények, nem múlik az örök szürkület, minden fatörzs vénséges, göcsörtös, rosszindulatú árnyék, súlya van a nyirkos levegőnek, belélegezni is nehéz, és lassú szívdobbanások ütemére pislákolnak az égen a csillagok. A sötét tündérek birodalma ez, ami már nem is erdő, hanem egy túlságosan elhúzott, barokkos hasonlat, ami semmit nem ad vissza abból az élethelyzetből, amikor hónapokon keresztül  az ébredés utáni első, ösztönös gondolatod a megkönnyebbülés, hogy minden csak álom volt, majd ezt követi a gyomorszorító felismerés, hogy nem, az életed bizony felismerhetetlenül megváltozott és minden pillanatát gyűlölöd. És ez így megy minden nap.

És ha már ez erdő, mint motívum végigvonul ezen a poszton, akkor valahol az is idekívánkozik, hogy néha tényleg azt hittem, nincsen kivezető út onnan, ahol az önpusztítás, az inszomnia, a fizikai tünetekkel bíró szorongás és az egyéb póklények élnek, vagy hiába gondoltam azt alkalmanként, hogy végre kijutottam a fényre – mert történtek őszintén jó dolgok is, amelyekre viszont szívesen emlékszem vissza, csak nem sok –, viszonylag hamar kiderült, hogy onnan továbbra is csak a fák közé lehet visszamenni. Nagyon hosszú idő, rengeteg baráti (és némi professzionális) segítség, meg nagy adag szerencse kellett hozzá, hogy kínkeservesen kivergődjek a tüskés ágak közül, de végül sikerült – legnagyobb meglepetésemre. Közben sikerült olyan csodálatos helyekre utaznom, ahol még sohasem jártam, ami furcsán ellenpontozta az év rettenetes nyomorát,  de el kellett múlnia az ősznek, mire egyenesbe kerültek a dolgok. Év végére lett egy macskám (köszönhetően az egyik legönzetlenebb gesztusnak, amit valaha megélhettem), komoly munkával kizökkentem az önpusztító spirálból, és találkoztam egy lánnyal egy másik, kedves történetből („A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát. Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele”*).

Szóval blog, ismét, meglátjuk, mi lesz belőle 2020 tavaszán. Addig van még néhány részlet, amire korábban azt írtam volna, hogy „ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor”, hátha ez lesz most a más alkalom.

 * Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő

 

 

 

 


2018. december 31., hétfő

(blurred, burnt, bent)




Sokat elárul 2018 kreatív mérlegéről, hogy azért írok végtelenül hosszú posztot december 31-én délután, mert rájöttem, hogy idén egyetlen sort sem publikáltam ezen a blogon, és ha ezt most kihagyom, akkor 13 év után ez lesz az első üresen maradt év, és az mégsem járja, még akkor sem, ha régen nem olvassa már senki. Mellékszál, de idén arra is rájöttem, hogy hasznos dolog – volt? lenne? – rendszeresen blogot írni, mert most, amikor bizonyára élemedett korom miatt kezd összemosódni minden, ami nem tavaly volt, legalább két esetben itt néztem utána, pontosan mikor és mi történt. Legyen ez kicsit nyomatékosabb érv ennek a felületnek a feltámasztására jövőre.

Szóval ha 2017-et a kreatív kiégéssel azonosítottam, akkor az idei évre nincs más hasonlat, mint amikor az üszkös, elszenesedett romok alig hallható sóhajjal magukba omlanak és minden elborít a szürke hamufelhő. Ami egyébként költői és drámai túlzás, nyilván, mert az év majdnem háromnegyedében írtam, csak nem prózát, hanem játékot. Ahogyan az már a játékfejlesztésben lenni szokott, mindegy, mennyi ideje készül egy cím (jelen esetben ez még mindig a Warhammer 40,000:Inquisitor – Martyr), a véghajrá mindenképpen gyilkos lesz, ezért idén az alapjátékhoz még egy testesebb kisregényhez elegendő szót hordtam össze angolul (és ebben nincsen benne az, amit kreatív tettestársam, TJ tett hozzá), és amikor megjelent a játék, nagyjából másnap nekiestünk a következő kiegészítőknek. Szóval összességében valószínűleg egy vékonyabb regény meglett idén (már ha egy regény csak dialógusokból és tucatnyi különböző stílusban megírt naplójegyzetekből állna, ami sajnos nem így van, de ez most érdektelen).

Mindeközben abban a kevés szabadidőben, ami emellett maradt, szóval reggelente és hétvégenként lefordítottam egy könyvet, Hannu Rajaniemi Summerland című regényét (ha valaha még egyszer kísértésbe esnék, hogy bármilyen komolyabb különmunkát elvállaljak egy játékmegjelenés éve előtti ősszel, akkor legyen ez az intő példa). Hannutól már volt szerencsém fordítani egy zseniális  scifi-trilógiát (a Jean le Flambeur-sorozatot), ezt is szerettem nagyon. Magyarul Öröknyár címen érkezik majd, remélhetőleg 2019-ben – élő és halott kémek, alternatív Európa a 30-as években és a túlvilágért vívott hidegháború.

Mivel már 2017 is hasonlóan alakult a céges és a különmunka frontján, csak most mindenre ráment egy szorzó, annak rendje és módja szerint valamikor szeptember környékén totálisan széthullottam. De legalább rájöttem, miért nem készülnek a saját dolgaim – 2018 különösen fájdalmas felismerése az volt, hogy egy ideje kifejezetten rossz élménynek élem meg az írást (mármint azt, amit nem megbízásból csinálok, azoknál nincs idő művészkedni, ami valószínűleg a válasz is minden problémámra), és akkor minek erőltetni. Ennek aztán áldozatásul esett egy novellapályázatra szánt írás, a régóta csírájában heverő regényem, legalább két másik rövidebb történet és ez a blog is.

Pedig történtek azért dolgok idén, amelyekről érdemes lett volna beszámolni, ha másnak nem, hát magamnak. Például több évnyi hajthatatlan elutasítás után megtörtem, és lett egy macska a háztartásban, nagyon szép, nagyon okos, híres filmrégész névrokonához hasonlóan mindenhova be- és feljut. Most éppen a kamaszkorát éli, vagyis ha embergyerek lenne, rendszeresen pofákat vágna és becsapná maga mögött a szobája ajtaját, így csak a kezemet harapja, ha simogatom, de közben dorombol.

Idén jelent meg a tavaly leadott China Miéville-fordításom, A város és a város között, amit szerettem csinálni, és állítólag az olvasók is szeretik, ami külön öröm.

Márciusban leutaztunk barátokkal Tatára egy hétvégére. Éppen nagyon hideg volt, ezért a párálló vizek között kanyargó Fényes-tanösvény fái akár egy fantasy-regényben is lehettek volna, éjjel pedig leesett a hó, én pedig teljesen beleszerettem Tata utcáiba.

Júliusban pár napos kiránduláson jártunk Londonban, ahol nagyobb volt a kánikula, mint itthon. Még mindig szeretem ezt a várost, most új negyedeit ismertem meg, sétáltam természetvédelmi területnek minősített temetőben, jártam játékmúzeumban, hipszter kézműves-sörözőben, az egykori East End egyik zárványként megmaradt ódon pubjában és ettem a talán legjobb londoni bagelesnél.

Augusztusban voltam először a Fekete Zaj fesztiválon, amit a Mátra egyik kis kempingjében tartottak. Szűk baráti körben mentünk, emeletes ágyas faházban aludtunk, és fogalmam sem volt, mire számítsak, de tökéletes élmény lett belőle, csomó újonnan felfedezett zenekarral, jó fej közönséggel, számottevő mennyiségű alkohollal és a fák árnyékában fetrengéssel napközben (nem is beszélve a közeli tó melletti sétákról és a kacsákkal kapcsolatos Rettenetes Titokról).

Idén ünnepelte a „távolról indít” című méltán híres programsorozatunk a hihetetlen tizedik évfordulóját, ezért teljesen új helyre utaztunk inni. Most Egerbe mentünk, ahol szerencsére sikerült jó borokat találni, illetve szokás szerint mászkáltunk és beszéltünk rengeteget.

Ősszel pedig, a totális széthullás peremén ellensúlyozva az elmúlt 15 évben először elmentem három hét szabadságra, ráadásul úgy, hogy nem vittem magammal munkát sem. Ebből majdnem két hetet Amerikában töltöttem – először Chicagóban voltam Lez és Tiffany vendégeként, akiket nagyon kedvelek, aztán Floridába mentem, ahol eshu él, aki az egyik legrégebbi barátom, és már nagyon régóta nem lakik itthon, szóval eléggé érett ez a kis kaland.

Bevallom, talán sosem mentem volna Chicagóba, ha nincsenek ott barátok, és nagy hibát követtem volna el ezzel. Nagyon megszerettem az északi külvárost, ahol vendéglátóim laknak: kifejezetten barátságos, pár lépésre a Michigan-tó és van használható a tömegközlekedés, ami ráadásul magasvasút, engem ennyivel meg lehet venni. A belvárosban pedig monumentális felhőkarcolók magasodnak, újak és art deco monstrumok, meg hát amúgy is Chicago volt Gotham City Nolan Batman-filmjeiben, mit nem lehet ezen nem szeretni? Néztem dínókat a Field Museumban, American Gothicot és Warholt az Art Institute-ban (nagy kedvencem, a Nighthawks sajnos éppen külföldön turnézott) és söröztünk arcade-kocsmában, ahol régi játékgépekkel lehetett szórakozni két korsó között. Mindezt a Halloween előtti napokban, amikor az USA-ban tényleg halmokban áll a töklámpásos dekoráció.

Floridába érkezve Chicagóhoz képest erősebb volt a kultúrsokk, pedig két Los Angeles-i út után azt hittem, az ilyeneken túl vagyok, de nehéz hozzászokni, hogy minden ennyire messze van mindentől, autó nélkül lépést sem lehet tenni, az átlagos walmartban el lehet veszni és a legtöbb útkereszteződésből óriásplakátokról néznek le rád az ügyvédek. Viszont imádtam, mindenhol gyönyörűen burjánzó fák, az ágakon spanyol mohaszakáll és még októberben is párás 27 fok van. Brutálisan sűrű programot raktunk össze – kezdtünk St. Augustine városában (spanyol erőd, ezernyi kis bár és nagyon festői belváros, egyszer majd megnézem napfényben is, mert most kizárólag este láttam), jártam zombifilm-fesztiválon, világítótoronyban és alligátorfarmon, aztán lementünk délre, Key Westre, ami azt jelentette, hogy éber óráimban többet ültem autóban, mint nem (de mivel eshu barátommal rengeteg mindent kellett bepótolnunk, bőven kitöltöttük az időt), amolyan roadtripszerűen láttam Florida egy részét, az Everglades-et egy autóútról, Miamiben South Beachet este, Key Westen meg még snorkelingeltem is kint a nyílt tengeren. Aztán röpke másfél nap alatt hazarepültem és még egy hét alatt kipihentem ezt a nagyon aktív két hetet, kisebb részt Hévízen meg itthon, a gépem előtt.

Karácsonykor villámlátogatást tettem Angliában élő húgomnál, visszatértem Stratford-upon-Avonba, fotóztam festői házakat, birkákat és Shakespeare sírját, voltam vidéki pubban, és ezzel el is jött az év vége.

Összegezve mit mondhatnék, alapvetően úgy gondolom, nem éreztem magamat különösen jól 2018-ban, ami ebben a tekintetben egyenes folytatása volt 2017-nek, csak minden kicsit rosszabb lett, az ország, ahol élek, a világ, ami körülvesz minket, viszont mire befejeztem ezt a teljesen lehangolónak induló posztot, a sok felidézett emléktől egészen felvidultam, ami talán a legjobb ösztönzés lehet jövőre, hogy írjak, mondjuk legalább ide, mert vannak jó dolgok és kifejezetten szórakoztató megörökíteni ezeket. Legyen ez a pozitív végszó, viszlát, 2018.