2010. július 30., péntek

(new season will premiere this fall)

Nem szeretek költözni, tudom, senki sem szeret, de túl gyors a tempó: három nyár, három lakóhelyváltás. Mintha egy tévésorozat ritmusában élnék, ahol a showrunnerek minden évadban radikálisan újítanak a díszleteken (pedig az sok pénzbe kerül). Lassan beérném azzal, ha legfeljebb a főcímzenéhez nyúlnának.

A költözéssel az is baj, hogy indiszkrét kérdéseket hoz elő, például meddig akarod ezt csinálni?, és a válaszban olyan szavak szerepelnek, mint lakásvásárlás, jövőkép, gúnyos kacaj.

A fentiek megírása közben egyébként végig furcsa deja vu kerített hatalmába, amíg rá nem jöttem, hogy a tavaly ősszel írtam valami egészen hasonlót – csak nem ide – az életem és a tévésorozatok különös párhuzamairól. Úgy tűnik, bizonyos dolgok nem változnak, illetve ideje újabb komplikált hasonlatokat találnom az életemre.

2010. július 29., csütörtök

(lenne szíves átfáradni a másik blogba egy pillanatra?)


Ha a bizarr szakmákat – például a rákhalászok vagy kanadai favágók életét – bemutató tévésorozatok végre elérnének a műfordítókig*, akkor a luciánál tartott közös brainstorming nyugodtan lehetne egy bevezető epizód.

Eredetileg részletesebben akartam írni arról, hogy kedden felkerestük luciát a hegyen (ahol örök ősznek és éjszakának kellett volna lennie, de mégsem) és a többieket elnyomva, hangosan szakmáztunk, viszont lucia azóta olyan tökéletesen összefoglalta az egészet, hogy csak linkelni tudom. (A kattintás túlsó végén múltbéli csődörök és védtelen fordítóagyak.) Itt van.

* „mai adásunkban ritka szavakat zsigerelnek és a szinonimák között turkálnak!”

(a vándorló palota)


Tulajdonképpen borítékolható volt: a mostani albérletbe közel egy év halogatás után már behúzattam a netet, mire másfél hét alatt kiderült, hogy váratlan okok miatt a tulajdonosnak szüksége lesz a lakásra, és hamarosan mehetek tovább. Még nem száz százalék (ez egyszerre jó és rossz, reménykedés és tervezés szempontjából), de elég valószínű.

Nyilván nem a net a lényeg, nincsen hűségnyilatkozat, viszont mennyire jellemző.

Eszembe is jutott a tavalyi keresgélés, az idegesség, az egyre közeledő határidő, a polcokra gombostűzött csipketerítők, a nagymamabútorok, a kaktuszok, az idegenszag. De leginkább arra a lakásra emlékszem, ahonnan a leggyorsabban távoztunk, mert olyan volt, mint egy öregember nyomasztó álma – David Lynch bármikor leforgathatott volna egy komplett filmet a nappaliban, csak előtte szólnia kellett volna a díszleteseknek, hogy csináljanak valamit, mert ez így túl komor.

2010. július 26., hétfő

(cookies need love like everything does)


A sokat emlegetett szakmai ártalmak miatt rég feketére kérgesedett a szívem, nyilván ezért találom émelyítően szuperaranyos-görcsösenvidámnak a „kellemes dolgok” címre hallgató lánclevelet. Ebben hosszú listába gyűjtik az élet apró örömeit – akkorákat nevetni, hogy az arcod is belesajdul, vagy a füvön sétálni, amikor öntözik, nem is beszélve az aranyos kölyökkutyák tutujgatásáról. A minap éppen ezeket az ellenérzéseimet taglaltam a kocsmában (ahol felmerült, hogy akik ilyen leveleket küldözgetnek, valószínűleg órákon át lamentálnának a vizes cipőjükről, ha át kellene sétálniuk a fellocsolt gyepen), amikor Zyro megkérdezte, milyen lenne a darkfentezisikeríró/fordító listája az élet apró örömeiről.

Az alapvető dolgokat szerencsére gyorsan összeszedtük a többiekkel:

– megcsodálni a novemberi homályból kibukkanó templomtornyokat és kőcsipkéket
– hosszasan gyönyörködni egy esőben ázó ipari létesítmény látványában (lehetőleg bezárt gyár legyen [egy ködben úszó, ódon város szélén])
– amikor végre sikerül felszámolni az egyik kényszervállalkozásodat
és
– amikor egy év elteltével a könyvkiadó végre kifizeti a tartozását.

Kiindulási pontnak jó is lesz.

2010. július 23., péntek

(felhőroncs, bicikli, nyár)


Nyár van, ezért estefelé szoktam futni a szigeten, nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hőség helyett maximum fülledt és nehéz a levegő. Különösen akkor, ha előtte egy gyors vihar végigveri a várost. Ez történt hétfőn is, de hazafelé legalább láttam olyat, amit utoljára évekkel ezelőtt.

Most a hídról néztem a magányos felhőt az égen, bámulatos roncsként úszott a Hold előtt és időnként felsistergett a gyomrában egy-egy villám. Egy haldokló villanykörte pislákol így, mégis kinéztem belőle, hogy mire teljesen sötét lesz, utoléri a zivatarflottát a messzeségben.

Nyár van, ezért múlt szombaton hajnalban biciklivel gurultam végig a szülővárosomon. Utoljára három éve csináltam ilyet, hazafelé mégis a középiskolás emlékek jöttek elő, amikor még volt olyan, hogy nyári szünet és biciklivel jártam kocsmázni meg hajnali ötig tartó maratoni szerepjáték-partikra. A kihalt utcák akár a múltban is lehettek volna, az autópilóta zökkenő nélkül navigált át a park melletti szuroksötét ösvényen. Cycling down memory lane.

Nyár van, ezért elkínzottan bámulom a betűk hűlt helyét a képernyőmön, és hideg dinnyét szeletelünk kis darabokra, és rozéfröccsöt iszunk éjjel a Városligetben és nagyon, nagyon melegünk van, amikor az éppen nálam nyaraló macska befészkeli magát közénk, de nem mozdulunk, mert hallod, dorombol.

2010. július 16., péntek

(félig üres vagy félig nem)


Régebben úgy gondoltam, a sors a jó dolgokat azonnal kompenzálja valami rosszal, de mostanában...

Ugyan már, kit akarok becsapni, nyilván még mindig így gondolom. Ha a tökéletes júniust szinte azonnal követi a nagyon fogfájós hét (azt pedig pár rendkívül kellemetlen óra a fogorvosi székben, és még nincsen vége), plusz a feltámadó kreatív hullám teljes halála és egyéb bosszúságok, nehéz nem hinni az elméletben.

Viszont megkopott a régi magabiztosság. Erősödik a hang, ami higgadtan megjegyzi, hogy a fogfájás a júniust is elronthatta volna, de nem tette, majd célzatosan rámutat pont az utóbbi egy hét pozitívumaira. Amikor a csajommal elmentünk randizni (még mindig szoktunk ilyet), vagy csak úgy ücsörögtünk egy kőpárkányon a nagyon nyári alkonyatban; vagy éppen Tapsi meghívására egy svéddel meg egy finnel keveredtünk spontán pálinkázásba, és ott a szombat is, amikor az ősnövényzettel benőtt, gangos kocsmaudvaron váltottuk meg a világot rosseb, schizo és TJ társaságában.

Már a pesszimizmus sem a régi.

2010. július 15., csütörtök

(a júniusról, amit a küszöbön hagyott egy jóakaróm)


Gondolkodtam a minap ezen a júniuson, mennyi minden történt, számolgattam, ez tényleg most lett volna, meg az, sőt amaz is? Végül rájöttem, hogy a június egy nagy ajándékdoboz volt a születésnapomra, az a fajta, amiből nagyon sokáig csak pakol az ember kifelé, aztán amikor elkezdené összeszedni a dolgokat (mint teszem most én), akkor meg nem fér vissza a fele sem. Teljesen lehetetlennek tűnik, miképpen sikerült több hónapot belezsúfolni durván negyven napba (mert nagyvonalúan hozzácsapom a május utolsó pár napját és a július elejét)?

Sok mindenről írtam, és van, amiről nem. A tengerről csak érintőlegesen, a félszigetre épült városról semmit, pedig ott a házak ajtajáig ért a víz, macskaköves utcákra esett a langyos eső és sirályok mászkáltak a kőpárkányon. Nem említettem a borfesztivált a szülővárosomban, ahol az angol vendégek megtudták, hogyan itat egy igazi magyar nagybácsi. Elsikkadt a mr. a partija a nyári napforduló közelében (nem tudatosan szerveződött így, de utólag könnyű meglátni az okozatot az enyhén véres húsok, a pogány rítusok és a gangon dohányzás között). Közben az esős monszunévszakból lassan kánikula lett, ami három dolgot jelent, barátok, sör és kerthelyiség.

Igazából ebből még ki akartam hozni valami olyasmit, mennyire örültem ennek a júniusnak, köszönetet akartam mondani a családomnak és a barátaimnak, de innen csak egy lépés lenne, hogy hálálkodjak a producernek, a stábnak és a rendezőnek is, vagy leírjam azt a gyűlölt szót, hogy pörgés.

2010. július 9., péntek

(nem, a róka nem átvitt értelemben értendő; a róka az egy állat)


Amikor múlt szombaton, szürkület után életre keltették a tábortüzet a kollégák, addigra a pataknál már ereszkedett lefelé a ködszerű félhomály és folyamatosan kerülgetett minket egy számítónak tűnő róka. Ebből ott helyben ki lehetett volna hozni egy mágikus történetet a céges hétvégére érkező játékfejlesztőkről, a különös erdőről és a beszélő ravaszdiról, de a kreativitás nagyon hamar inkább vidám népdalok éneklésére szűkült. Utólag persze csábító a gondolat, hogy egy darab sült hússal és két vércseppemmel esetleg rávehettem volna a jószágot, hogy hűséges inasom legyen és együtt induljunk kalandokra a fákon is túl, ahol fantasy-szerzőként szerzett tapasztalataimmal próbálom megoldani a mesebeli királyságok problémáit, de így sem volt rossz. És még a patakba sem esett bele senki.

A céges pihenés egyébként kifejezetten jól sikerült, azzal úgysem nagyon lehet mellélőni, ha a csapatépítést a közös ivás, evés és másnaposság garantálja. Az egyetlen problémám az, hogy nem néhány évvel ezelőtt került rá sor, amikor még többen voltunk.