(blurred, burnt, bent)

Sokat elárul 2018 kreatív mérlegéről, hogy azért írok végtelenül hosszú posztot december 31-én délután, mert rájöttem, hogy idén egyetlen sort sem publikáltam ezen a blogon, és ha ezt most kihagyom, akkor 13 év után ez lesz az első üresen maradt év, és az mégsem járja, még akkor sem, ha régen nem olvassa már senki. Mellékszál, de idén arra is rájöttem, hogy hasznos dolog – volt? lenne? – rendszeresen blogot írni, mert most, amikor bizonyára élemedett korom miatt kezd összemosódni minden, ami nem tavaly volt, legalább két esetben itt néztem utána, pontosan mikor és mi történt. Legyen ez kicsit nyomatékosabb érv ennek a felületnek a feltámasztására jövőre.

Szóval ha 2017-et a kreatív kiégéssel azonosítottam, akkor az idei évre nincs más hasonlat, mint amikor az üszkös, elszenesedett romok alig hallható sóhajjal magukba omlanak és minden elborít a szürke hamufelhő. Ami egyébként költői és drámai túlzás, nyilván, mert az év majdnem háromnegyedében írtam, csak nem prózát, hanem játékot. Ahogyan az már a játékfejlesztésben lenni szokott, mindegy, mennyi ideje készül egy cím (jelen esetben ez még mindig a Warhammer 40,000:Inquisitor – Martyr), a véghajrá mindenképpen gyilkos lesz, ezért idén az alapjátékhoz még egy testesebb kisregényhez elegendő szót hordtam össze angolul (és ebben nincsen benne az, amit kreatív tettestársam, TJ tett hozzá), és amikor megjelent a játék, nagyjából másnap nekiestünk a következő kiegészítőknek. Szóval összességében valószínűleg egy vékonyabb regény meglett idén (már ha egy regény csak dialógusokból és tucatnyi különböző stílusban megírt naplójegyzetekből állna, ami sajnos nem így van, de ez most érdektelen).

Mindeközben abban a kevés szabadidőben, ami emellett maradt, szóval reggelente és hétvégenként lefordítottam egy könyvet, Hannu Rajaniemi Summerland című regényét (ha valaha még egyszer kísértésbe esnék, hogy bármilyen komolyabb különmunkát elvállaljak egy játékmegjelenés éve előtti ősszel, akkor legyen ez az intő példa). Hannutól már volt szerencsém fordítani egy zseniális  scifi-trilógiát (a Jean le Flambeur-sorozatot), ezt is szerettem nagyon. Magyarul Öröknyár címen érkezik majd, remélhetőleg 2019-ben – élő és halott kémek, alternatív Európa a 30-as években és a túlvilágért vívott hidegháború.

Mivel már 2017 is hasonlóan alakult a céges és a különmunka frontján, csak most mindenre ráment egy szorzó, annak rendje és módja szerint valamikor szeptember környékén totálisan széthullottam. De legalább rájöttem, miért nem készülnek a saját dolgaim – 2018 különösen fájdalmas felismerése az volt, hogy egy ideje kifejezetten rossz élménynek élem meg az írást (mármint azt, amit nem megbízásból csinálok, azoknál nincs idő művészkedni, ami valószínűleg a válasz is minden problémámra), és akkor minek erőltetni. Ennek aztán áldozatásul esett egy novellapályázatra szánt írás, a régóta csírájában heverő regényem, legalább két másik rövidebb történet és ez a blog is.

Pedig történtek azért dolgok idén, amelyekről érdemes lett volna beszámolni, ha másnak nem, hát magamnak. Például több évnyi hajthatatlan elutasítás után megtörtem, és lett egy macska a háztartásban, nagyon szép, nagyon okos, híres filmrégész névrokonához hasonlóan mindenhova be- és feljut. Most éppen a kamaszkorát éli, vagyis ha embergyerek lenne, rendszeresen pofákat vágna és becsapná maga mögött a szobája ajtaját, így csak a kezemet harapja, ha simogatom, de közben dorombol.

Idén jelent meg a tavaly leadott China Miéville-fordításom, A város és a város között, amit szerettem csinálni, és állítólag az olvasók is szeretik, ami külön öröm.

Márciusban leutaztunk barátokkal Tatára egy hétvégére. Éppen nagyon hideg volt, ezért a párálló vizek között kanyargó Fényes-tanösvény fái akár egy fantasy-regényben is lehettek volna, éjjel pedig leesett a hó, én pedig teljesen beleszerettem Tata utcáiba.

Júliusban pár napos kiránduláson jártunk Londonban, ahol nagyobb volt a kánikula, mint itthon. Még mindig szeretem ezt a várost, most új negyedeit ismertem meg, sétáltam természetvédelmi területnek minősített temetőben, jártam játékmúzeumban, hipszter kézműves-sörözőben, az egykori East End egyik zárványként megmaradt ódon pubjában és ettem a talán legjobb londoni bagelesnél.

Augusztusban voltam először a Fekete Zaj fesztiválon, amit a Mátra egyik kis kempingjében tartottak. Szűk baráti körben mentünk, emeletes ágyas faházban aludtunk, és fogalmam sem volt, mire számítsak, de tökéletes élmény lett belőle, csomó újonnan felfedezett zenekarral, jó fej közönséggel, számottevő mennyiségű alkohollal és a fák árnyékában fetrengéssel napközben (nem is beszélve a közeli tó melletti sétákról és a kacsákkal kapcsolatos Rettenetes Titokról).

Idén ünnepelte a „távolról indít” című méltán híres programsorozatunk a hihetetlen tizedik évfordulóját, ezért teljesen új helyre utaztunk inni. Most Egerbe mentünk, ahol szerencsére sikerült jó borokat találni, illetve szokás szerint mászkáltunk és beszéltünk rengeteget.

Ősszel pedig, a totális széthullás peremén ellensúlyozva az elmúlt 15 évben először elmentem három hét szabadságra, ráadásul úgy, hogy nem vittem magammal munkát sem. Ebből majdnem két hetet Amerikában töltöttem – először Chicagóban voltam Lez és Tiffany vendégeként, akiket nagyon kedvelek, aztán Floridába mentem, ahol eshu él, aki az egyik legrégebbi barátom, és már nagyon régóta nem lakik itthon, szóval eléggé érett ez a kis kaland.

Bevallom, talán sosem mentem volna Chicagóba, ha nincsenek ott barátok, és nagy hibát követtem volna el ezzel. Nagyon megszerettem az északi külvárost, ahol vendéglátóim laknak: kifejezetten barátságos, pár lépésre a Michigan-tó és van használható a tömegközlekedés, ami ráadásul magasvasút, engem ennyivel meg lehet venni. A belvárosban pedig monumentális felhőkarcolók magasodnak, újak és art deco monstrumok, meg hát amúgy is Chicago volt Gotham City Nolan Batman-filmjeiben, mit nem lehet ezen nem szeretni? Néztem dínókat a Field Museumban, American Gothicot és Warholt az Art Institute-ban (nagy kedvencem, a Nighthawks sajnos éppen külföldön turnézott) és söröztünk arcade-kocsmában, ahol régi játékgépekkel lehetett szórakozni két korsó között. Mindezt a Halloween előtti napokban, amikor az USA-ban tényleg halmokban áll a töklámpásos dekoráció.

Floridába érkezve Chicagóhoz képest erősebb volt a kultúrsokk, pedig két Los Angeles-i út után azt hittem, az ilyeneken túl vagyok, de nehéz hozzászokni, hogy minden ennyire messze van mindentől, autó nélkül lépést sem lehet tenni, az átlagos walmartban el lehet veszni és a legtöbb útkereszteződésből óriásplakátokról néznek le rád az ügyvédek. Viszont imádtam, mindenhol gyönyörűen burjánzó fák, az ágakon spanyol mohaszakáll és még októberben is párás 27 fok van. Brutálisan sűrű programot raktunk össze – kezdtünk St. Augustine városában (spanyol erőd, ezernyi kis bár és nagyon festői belváros, egyszer majd megnézem napfényben is, mert most kizárólag este láttam), jártam zombifilm-fesztiválon, világítótoronyban és alligátorfarmon, aztán lementünk délre, Key Westre, ami azt jelentette, hogy éber óráimban többet ültem autóban, mint nem (de mivel eshu barátommal rengeteg mindent kellett bepótolnunk, bőven kitöltöttük az időt), amolyan roadtripszerűen láttam Florida egy részét, az Everglades-et egy autóútról, Miamiben South Beachet este, Key Westen meg még snorkelingeltem is kint a nyílt tengeren. Aztán röpke másfél nap alatt hazarepültem és még egy hét alatt kipihentem ezt a nagyon aktív két hetet, kisebb részt Hévízen meg itthon, a gépem előtt.

Karácsonykor villámlátogatást tettem Angliában élő húgomnál, visszatértem Stratford-upon-Avonba, fotóztam festői házakat, birkákat és Shakespeare sírját, voltam vidéki pubban, és ezzel el is jött az év vége.

Összegezve mit mondhatnék, alapvetően úgy gondolom, nem éreztem magamat különösen jól 2018-ban, ami ebben a tekintetben egyenes folytatása volt 2017-nek, csak minden kicsit rosszabb lett, az ország, ahol élek, a világ, ami körülvesz minket, viszont mire befejeztem ezt a teljesen lehangolónak induló posztot, a sok felidézett emléktől egészen felvidultam, ami talán a legjobb ösztönzés lehet jövőre, hogy írjak, mondjuk legalább ide, mert vannak jó dolgok és kifejezetten szórakoztató megörökíteni ezeket. Legyen ez a pozitív végszó, viszlát, 2018.  

(beautiful burnout)

Most ilyen nyúlós, szürke napok vannak, év végére kifogynak a színek a világból, nem is érkezik már utánpótlás tavaszig, december 31-én, késő délután éppen azon tűnődöm, befejezzem-e a napok óta félkész évértékelésemet vagy hagyjam az egészet örökre vázlatban, ami tulajdonképpen tökéletesen összefoglalja ezt az évet kreatív szempontból. Annyi mindenről akartam írni idén, és mégsem tettem meg, pedig történtek remek dolgok meg kevésbé jók is, de ahhoz írni kellett volna, úgymint betűket meg szavakat tenni egymás után, és ezzel mostanában komoly problémáim vannak.

(A cím innen jött egyébként, mert hosszú idő után megint felfedeztem ezt az albumot az egyik futós playlistemen és nagyon passzolt erre az évre.)

Röviden: 2017 a kreatív kiégés éve volt. Természetesen a totális kiégés lassú, fokozatos folyamat, amelyhez egyébként az egész blogot fel lehetne használni illusztrációnak, a „miért nem írsz?” is legalább hat éves belsős poén a baráti körben, de 2017 a folyamat fontos mérföldköve (végállomása?). Eddig is minden évben nekiültem és elbuktam, de legalább közben valami mindig készült, vázlat, későbbre eltehető töredék, flashfiction, és legfőképpen szerettem csinálni, még ha frusztrált is, hogy semmire sem jutok vele. 2017-ben viszont minden, ami írtam, maga volt a küzdelem és a gyötrelem, ettől pedig minden élvezet kiveszett az írásból, és ez ijesztő.

Vannak azok a vékony noteszek, ahova az ötleteket és a történetszilánkokat gyűjtöm, ebből idén egynek sikerült a felét telefirkálnom (tavalyelőtt hármat töltöttem meg), aztán ott volt egy évekkel ezelőtt elkezdett novella újraélesztése, aminek legalább négyszer nekiugrottam, aztán minden alkalommal feladtam (a végén leginkább egy klasszikus horrorfilmre emlékeztetett a dolog, a tudós szerepében, mármint aki botorul megpróbált életet teremteni, ott vagyok én, és iszonyodva nézem az asztalon mocorgó kreatúrát, amint erőtlen, nyávogó hangon arra kér, hogy vessek véget a szenvedésnek, „egek, mit tettem!”, üvöltöm a villámfényes égre, a háttérben drámaian felzúgnak a vonósok), két másik novella már az alapozásnál elhullott, a regényem a sokadik nekifutásra sem akar kisarjadni az évek óta létező vázlatból, szóval az írás idei mérlege nemhogy nem pozitív, de nem is létezik.

Ahogy mondani szokás, a feladat adott jövőre.

De hogy ne ilyen borongósan végződjön az év, következzenek azok a jó dolgok, amelyekről nem írtam idén, pedig kellett volna (Portugáliáról és Bécsről szerencsére még sikerült).

Akartam írni a „távolról indít” bortúra-sorozatunk idei epizódjáról, mert júliusban Pécs helyett visszatértünk Nemesvámosra, és onnan kirándultunk a Káli-medencébe, ami az elmúlt években az egyik legkedvesebb hazai országrészemmé vált. Diófák alatt fröccsöztünk a melegben Köveskálon, felmentünk a Hegyestűre, ahonnan pazar a kilátás a Balatonra, mellesleg pont olyan sziklaorom, ahova bármilyen magára valamit is adó fantasy világban azonnal felhúznának egy várat nagyon sok karcsú toronnyal és legalább egy gonosz varázslóval, ezért teljesen megnyugtató a tudat, hogy itt is állt valaha egy vár (valószínűleg gonosz varázsló nélkül). Jártunk a Kőtengernél is, ahol jellegzetes sziklaalakzatok magasodnak az erdő szélén, és valószínűleg azért jöttek létre a korok hajnalán, hogy metálegyüttesek készítsenek albumborítóra csoportképeket előttük. Boroztunk és ettünk és woof meg Jud elszállított minket Tihanyba, ahol tapsi elvitt minket egy néhai titkos betyártanyához az erdőben, mi pedig mindenki mást egy tópanorámás kávézóba az apátság mellett.

Aztán augusztusban Norvégiában jártam, életemben először, de remélhetőleg nem utoljára. Bergenben nagyjából folyamatosan vagy eső előtt vagy eső után voltunk, este fél tízkor még nem ment le a nap, folyamatosan nyirkosan csillogtak a kövek és minden növény harsogóan zöld. Az airbnb (másfél szobás kis lakás, csak a miénk pár napra) ablakából ráláttunk a tengerre, ha meg kicsit nyújtogattuk a nyakunkat, akkor a hegyoldalra is, ami Bergenben amúgy is mindenhol a háztetők fölé magasodik. Az egyik nap a sűrűn szakadó esőben fel is másztunk az erdei utakon egészen a tetejéig, bele a tejszerű felhőbe és a Twin Peakset (esetleg az Alan Wake-et) idéző nyirkos, puha, fojtott csendbe a fák között. Bejártuk Bergen nagy részét, ittunk kávét, lóbáltuk a lábunkat a tengerparton és megnéztük a Hanza-múzeumot. Ültünk buszon meg kompon és láttuk a Hardangerfjordot, amiről annyi mindent lehetne írni, de csak annyit teszek most ide, hogy kristálytiszta víz, hatalmas hegyek, zöld erdők, vízesések és szél és az egyik leggyönyörűbb táj, ahol valaha jártam.

Bár saját kreatív dolgaimban teljesen kiégtem, a játékírás attól még a főállásom, ezért itt nem engedhettem meg magamnak, hogy ki legyek égve (ebben a mondatban valószínűleg elrejtettem egy megoldást a problémáimra, nem mintha nagy újdonság lenne, mert életem eddigi két regényét és majdnem az összes novelláját úgy írtam, hogy határidőm vagy ígéretem vagy szerződésem volt rájuk), miközben idén is prezentáltunk a kölni GamesComon és az angol WarhammerFesten Coventryben.

Késő ősszel leadtam egy regényfordítást, ami azért is érdekes fordulat, mert két éve már csak novellákat vállalok (azokból is adtam le idén), de még 2016 végén megkaptam a világ valószínűleg leghosszabb határidejét egyik kedvenc szerzőm könyvére, ezért végül nem tudtam nemet mondani, így 2017 hétvégéinek, repülőn töltött óráinak és szabad reggeleinek nagy részében ezzel foglalkoztam. (Azt nem tudom, mikor fog megjelenni.)

És a idei évben szerencsére sokkal nagyobb súlyt kapott a szerepjáték az életemben, ami játékosként rendkívül pompás volt, mesélőként pedig megadta azt az élményt, amit az írás egyáltalán nem, a szórakoztató, izgalmas és legfőképpen befejezett történetek örömét, ami természetesen soha nem jött volna létre remek játékosaim nélkül, akik segítettek életre kelteni ezeket a sztorikat. Jövőre ebből is legyen sok ilyen, és hátha minden visszalendül kreativitásilag a rendes kerékvágásba.

(hello, is there anybody in there? just nod if you can hear me)

Egy vidéki közösségi ház nagytermének haldokló szocreáljában állok, a hátam mögött vörös függöny, minden lépésemre megreccsen a színpad, a mennyezeten beázás, a sarokban feltornyozott székek, a folyosóról beszűrődik a kinti büfében zümmögő slágerrádió, de a gerjedő mikrofon sikolya úgyis elnyomja, amikor rekedten megszólítom azt a maroknyi jelenlévőt, akik türelmesen ücsörögnek a nézőtéren.

(Referencia: Nick Cave and the Bad Seeds „15 Feet of Pure White Snow”.)

Szóval végül úgy döntöttem, egyelőre mégsem kaszálom el ezt a blogot, inkább kísérleti jelleggel nyilvános jegyzetfüzetet csinálok belőle. Egy tavasszal megjelent játék és több hónapos fordítómaraton után vagyok, túlhevült szöveggyártó blokkok hűlnek sisteregve az agyamban és üresen meredek a lefirkált ötleteimre, mert azokhoz betűk és szavak kellenének, és egyelőre ezekből mind kifogytam. Mivel mostantól jó időre abbahagyom a fordítást és szeretném, ha végre legyőzhetném a miértnemírsz? kérdés szörnyetegét, első lépésként megpróbálom rávenni magamat arra, hogy megtanuljak befejezni minden olyan szöveget, ami nem egy fordítandó regény vagy játékhoz készülő háttérdokumentum vagy dialógus. Nem először kísérletezek ilyesmivel, tudom, hogy ehhez rendszeresen, legalább pár naponta írni kell, és most ezt akarom tenni, egyelőre kisebb adagokban, bármiről, ami éppen eszembe jut, legyen az rendes blogpost vagy levegőben lógó töredék, mert ha csak magamnak írogatom, semmi nem lesz belőle, a rendszeresség pedig egy idő után tényleg rögzül. (Ebben a fázisban szokott beesni egy elutasíthatatlan munka, de most erre kisebb az esély.)

Aztán lehet, hogy megint elbukik az ötlet. Vagy értelmezhetetlen szövegcsonkok állnak majd itt halomban. De hátha kényszeríthetem magamat valamire ezzel a félígérettel.

(Az ötletet Warren Ellis Morning Computer címre keresztelt, napi nyilvános tűnődése adta.)

(mindig akkor, ha határidő van)

A villamospótló buszon alig érthető, torz női géphang próbálja közölni a csattogásban, hogy a következő megálló a Honvéd-kórház, és mire felfogom, valójában mit mond, máris van egy sztoriötletem Tündérkórház címen.

(A poszt megírásának pillanatában egyelőre nincsen ilyen című történet, legalábbis a google szerint, szóval állatias, kegyetlen ügyvédeim serege innentől készenlétben áll.)

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.

(az eltűnt mondatok nyomában)

Miután órákon át kutattam a gépemen az elmúlt évek során felgyűlt szövegkezdemények, -végek, -közepek meg egyéb betűhalmazok között*, végül pontosan azt az egy elkezdett írást nem találtam meg, ami nagyon régóta nem hagyott nyugodni, és időnként – amikor természetesen teljesen mással kell foglalkoznom –, váratlanul beugrott, hogy igen, abban a pár teljesen spontánul született bekezdésben sikerült elkapni valamit. Régóta terveztem, hogy ha egyszer elérkezik az első olyan hétvégém, amikor végre nem kell fordítanom, sőt távoli határidők sem fenyegetnek, akkor bizony előveszem ezt a töredéket és ezzel fogom újra berúgni a kreatív gépet.

Szóval több mint egy év elteltével hihetetlen módon eljött az első ilyen hétvége, a fájl pedig sehol.** Minden más megvan, több tucat hasonló szöveg (természetesen sok példányban), ez az egy nincsen.

Határozottan jelzésértékű, csak nem igazán tudom, mit jelent.

Hogy ennyi kihagyás után tiszta lappal kellene kezdenem, mert régebben is mindig ott szúrtam el, hogy rég kiszikkadt ötletekbe próbáltam életet lehelni?

Hogy talán jobb is így, ugyanis az összes többi töredék, ami az emlékeimben csupa zseniálisanszuperjó használható szövegnek tűnt, valójában kiábrándítóan nem volt az?***

Hogy inkább nem kellene erőltetni ezt az egészet?

Persze amíg kényszeresen próbálok visszaemlékezni arra a pár kulcsmondatra (nem fog sikerülni), addig úgysem fogok belekezdeni másba, majd holnap visszatérünk a dologra.


* kényszeres szövegfelhalmozó vagyok

** archivált könyvtárakban meg a felhőbe feltöltött biztonsági másolatok között sincsen, és azt is sejtem, hol tűnhetett el

*** némelyiknél felmerül az a kérdés is, vajon mikor hitettem el magammal, hogy tudok írni angolul?