(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, utolsó rész)

(Előzmények, első rész)

(Előzmények, második rész)

Miközben az izlandi utat tervezgettem, többen a lelkemre kötötték, hogy a belföldet legalább egy bepillantás erejéig mindenképpen látnom kell. Ez viszont nem olyan egyszerű, oda terepet bíró autó kell, vezetős rutin, meg némi leleményesség, ha mondjuk váratlanul át kell kelni egy megáradt folyón. Mivel ezekkel egyáltalán nem rendelkezem, indulás előtt inkább befizettem egy szervezett kirándulásra,  és az utazásunk negyedik napján, miközben lucia és sulemia elmentek felfedezni Reykjavík környékét, egy terepjáró busszal, kis létszámú csoporttal elindultam megnézni Landmannalaugart.

Landmannalaugar egyike azoknak a teljesen hihetetlen tájaknak, amelyek annyira földönkívülinek tűnnek, hogy a nagyobb költségvetésű filmekben különösebb utómunka nélkül használják fel idegen világnak. Odajutni sem annyira egyszerű: a busz nagyon sokáig robog a Ring Roadon, aztán egyszer csak lehajt egy jellegtelen, poros dűlőútra, és onnantól kopár dombok között, fekete lávamezők közepén, sekély folyókon átgázolva zötyög legalább egy órát, majd megérkezik egy lapály szélére, ahol van két épület meg egy sátraknak kijelölt terület, és ennyi. És ezután kezdődik a lényeg, mert innen indulnak a látóhatár felé a színes dombok.

Landmannalaugar különlegessége, hogy a hőforrásokban gazdag területen a különleges vulkáni kőzeteknek hála mindenféle színárnyalatokban pompázik a táj, kék, vörös, zöld, sárga, rózsaszín és barna sávok csíkozzák a domboldalakat (van, ahol alig észrevehető, máshol lenyűgözően szép, néha pedig kifejezetten habos-csokis édességek kupacára emlékeztet  az összhatás.) A vezetett túra nagy kört tesz meg, szurdokokon át, emelkedőkön fel visz az egyik magasabb pontra, a Brennisteinsalda, azaz „kénes hullám” nevű kékes-rózsaszínes sziklaoromra, ahonnan be lehet látni a gőzoszlopokat fújtató tájat. Nincsenek utak, parkolók, kacatboltok és büfék, csak az érintetlen hegyek. Az izlandiak nagyon bölcsen korlátozzák a napi látogatók számát is, és ugyan el lehet indulni több napos túrákra a vadonban, az egyszerre drága és nagyon puritán szórakozás, szóval a legtöbben úgy tesznek, mint én, és egy napra jönnek, meg ez is többnek érződött.

Amikor aznap este Reykjavíkban leszálltam a buszról a Hallgrímskirkja impozáns tömbje mellett (luteránus templom, Izland egyik legmagasabb épülete, ami leginkább egy betonból kiöntött art deco űrrakétára emlékeztet), még találkoztam útitársaimmal, hogy megnézzük a fővárost. Gyorsan kipróbáltuk a leghíresebb helyi gasztrospecialitást – igen, aki a hot dogra tippelt, nyert, ami itt amúgy bárányból készül és amúgy tényleg finom  –, alaposan elidőztünk egy könyvesboltban, mert azt mindenhol muszáj, főleg abban az országban, ahol a statisztikák szerint minden tizedik lakó publikált szerző, mászkáltunk az utcákon, szégyenszemre nem néztük meg a földalatti nyilvános vécéből átalakított punkmúzeumot, mert tíz perc múlva zártak, kicsit hallgattuk a sirályvijjogást a kikötőben, majd a szállásra menet még meglátogattuk a Perlant a város fölé emelkedő dombon. Ez az izlandi természeti kincseket bemutató múzeum és egy planetárium egyben, de mi csak a hatalmas üvegkupola tetejére mentünk fel, ahonnan 360 fokos panorámában lehet gyönyörködni – és máris megint késő éjjel lett, bár ebből semmi sem érződött.

Az utolsó napra még beiktattunk egy kirándulást északnyugatra, a Snæfellsjökull Nemzeti Parkba (bevallom, erre a névre mindig rá kell keresnem, hogy ne rontsam el a helyesírását), ami egy hatalmas félsziget, középen a névadójával, a nyáron is hóval fedett, roppant vulkánnal. Ez sincsen túl közel a fővároshoz, ráadásul a part mentén végigautóztuk az egész félszigetet, hogy este bezárjunk egy teljes kört, így ez is egész napos program lett, de nagyon megérte, ráadásul hihetetlenül változatos tájakra vetődtünk közben. Az út első felében zöld lapályon, felhőbe burkolózó hegyek között autóztunk, mintha csak a Skót-felföldön járnánk, fotózkodtunk lávamezőn, tükörsima hegyi tavak mellett meg egy kis halászfaluban. 

Így érkeztünk meg a Kirkjufellhez, ami egy hatalmas varázslósüvegre emlékeztető, magányos hegy a tengeröbölben, egy (természetesen) rendkívül fotogén vízesés szomszédságában, és a fövenyt ellepő hínárszőnyegen egyszerűen nem tehet mást az ember, elmereng a világ dolgain az írókat annyira jellemző, felhős mélabúval a homlokán, hogy Rejtő Jenőt idézzem, bár lehet, hogy ezt más nem csinálja, csak én.

Aztán átértünk a félsziget másik felébe, és egy dűlőúton ledöcögtünk az eldugott Skarðsvík-öbölbe, ahol türkizkék a tenger és világos a homok, ami olyan érzés volt, mintha váratlanul átkerültünk volna egy mediterrán országba. Itt könnyedén eltöltöttünk pár órát, mert egyszerűen nem lehetett ott hagyni ezeket a színeket (meg továbbra is hétágra sütött a nap és iszonyúan fújt a szél).

Végül nagy nehezen elszakadtunk, de hamarosan újra meg kellett állnunk egy másik fövenyen. Az nem volt ennyire elrejtve, ellenben festői sziklatornyok magasodtak a vízben és egy 1948-ban hajótörést szenvedett teherhajó rozsdás maradványai borították a partot, a mai napig érintetlenül, ami, mint kiderült, koncepció. (Mielőtt elfelejtem, a két föveny meglátogatása között még felkapaszkodtunk egy kisméretű, felrobbant vulkán tetejére is a vulkánt fotózni). 

Itt már annyira fújt a szél, hogy folyamatosan próbálta letuszkolni az autót a parti útról, és ez csak fokozódott, amikor elhagytuk a kocsi menedékét egy elhagyatott út végén, egy kihalt tanyaépületnél, és a térdig érő fűben lebotladoztunk a kihalt tengerpartra, hogy megnézzük, igaza van-e az internetnek, és valóban vannak-e itt fókák. Nagy meglepetésünkre láttunk többet is, fotó is van róluk, csak mint kiderült, elég nehéz lubickoló fókát fényképezni úgy, hogy annak is látszódjon. Mondhatnám, hogy ezután viszont tényleg nem maradt más hátra, mint visszautózni a szállásra és másnap reggel kimenni a repülőtérre, ami tulajdonképpen igaz, bár némileg egyszerűsítek, hogy fickándozó tengeri állatokkal zárhassam le ezt a beszámolót, mint egy kedves, szombat délutáni tévéfilmet.

 

A végére azért maradt még néhány teljesen összevissza gondolat:

Sohasem írtam semmiről több mint egy évvel később, ráadásul úgy, hogy három hónap alatt raktam össze egyetlen beszámolót, még akkor is, ha ilyen hosszút. Új rekord ez minden értelemben, de tartoztam ezzel a tavalyi önmagamnak, aki finoman szólva sem volt blogolásközeli lelkiállapotban.

Izlandot többször megjárt kollégám tíz évvel ezelőtti képeit elnézegetve (több célpontot is ő javasolt) valóban eléggé sok a turista a szigeten (mondom ezt én, aki egy fapados légitársaságnak köszönhetően jutott el ide), és ahol régebben három ember bóklászott egy vízesés előtt a réten, most már kötélkorlát terelgeti az érkezőket. Egy évtizede valószínűleg arra is jóval kisebb lett volna az esély, hogy a Brennisteinsalda oldalában félre kelljen állni a hegyoldalon, míg elvonul mellettünk egy csapat koreai nyugdíjas, viszont még így sem hasonlítható össze az élmény egy ismertebb európai célpont zsúfoltságával (a Ring Roadon a nyár közepén is elvétve láttunk más autót).

Az egyik izlandi túravezetőm szerint a turisták amúgy  csak 2010-ben fedezték fel Izlandot, amikor kitört az Eyjafjallajökull vulkán és hónapokra lebénította a világ légiközlekedését, ezért addig állandóan a szigetet mutogatták a híradókban. Azóta egyszerre féltik a természeti kincseiket és próbálják összehozni ezt azzal, hogy a turizmus generálja az ország második legnagyobb összegű bevételét, és ahol lehet, próbálják korlátozni a látogatókat vagy kötelezően csak csoportokkal lehet menni.

Sehol sincsen kuka, de közben szemét sem, mint luciától megtudtam, az izlandiak úgy vannak ezzel, hogy mindenki vigye haza és válogassa szét. A legszebb, hogy ezt mindenki meg is teszi, ami a kukák ellenére is teleszemetelt Magyarország után annyira felvidító.

Meg kellett állapítanunk luciával, hogy a punk városa, Reykjavík mára reménytelenül elkispolgárosodott, legalábbis minden helybéli kifejezetten megrovóan nézett ránk, amikor az esti egészséges kocogásuk közben meglátták, hogy este tizenegykor, a verőfényes napsütésben a szállás előtti járdán isszuk üvegből a Brennivin nevű helyi köménymagízű töményet, mint két magyar punk. (Nem akartuk zavarni sulemiát, mert aludt, de ezt nem magyarázhatjuk el annak, aki nem kér tőlünk egy kortyot.)

Amikor a landmannalaugari túrán a busz kihajtott a fővárosból, az idegenvezető hangsúlyosan felhívta a figyelmünket az úgynevezett erdőre, ami mellett elhajtottunk, mert az az egy akad belőle Izlandon (bár szerintem a Titkos Lagúna mellett van egy majdnem kiserdő, de nem akartam elrontani az élményt).

 És igen, Izlandra bármikor visszamennék.

 

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, második rész)

(Előzmények, első rész)

 Most, hogy utólag összeszedtem, mi mindent néztünk meg tavaly Izlandon, rájöttem, hogy  ennyire intenzíven talán még sosem kirándultam másik országban, pedig én az vagyok, aki ha reggel nekivág egy idegen városnak, estére általában egy szervezett utazás több napos programját kipipálta, és nem valami fura kényszerből, hanem mert szeretek felfedezni és ilyenkor nagyon tudok menni. Izlandon ez sokkal problémásabb lett volna, tekintve a léptékeket és a távolsági közlekedés hiányát, szóval ez nem jöhetett volna létre lucia nélkül, aki fáradhatatlanul és magabiztosan vezetett le hatalmas távolságokat. Valószínűleg az is sokat segített, hogy sohasem ment le a nap.

 A felfedezést a Golden Circle / Aranykörút névre hallgató körtúrával kezdtük, ami Reykjavík viszonylagos közelében érinti az összes nagyobb látványosságot, ennek megfelelően népszerű célpont, de mindenképpen úgy voltunk vele, hogy ha már eljöttünk idáig, ezt sem hagyjuk ki. Az első utunk az annyira azért nem zsúfolt Reykjadalur-völgybe vezetett, ami egy kopárságában is gyönyörű, lankás táj, ahol rengeteg apróbb hőforrás bugyog fel egymás után, kénszagú, miazmás patakok csordogálnak az út mentén és a lehető legváratlanabb helyeken törnek fel gőzoszlopok a sziklák közül, mintha füstölögne a táj, ami a hidegben valószínűleg nagyon ütős látvány lehet, mert így is az. Valameddig követtük az utat a magasba, közben készítettünk durván négyezer képet (ezt később minden nap és minden helyszínen megismételtük, hátha egyszer a fotónak sikerül visszaadni a valódi látványt), majd az időjárással kapcsolatos minden előzetes elvárásunkkal végleg leszámolva hevertünk egy kicsit a fűben a napon. Izland nyugati felén akkor éppen végig kánikula volt – szinte folyamatosan ragyogott a nap és húsz fokra kúszott fel a hőmérséklet, ezért Reykjavíkban természetesen már locsolták a gyepet. Aztán a közeli falu határában törpelovakat bámultunk, majd lucia meg sulemia elmentek instagram-kompatibilis képeket készíteni a fotogén invazív virágok mezejére, én kintről pedig megcsodáltam egy teljesen átlagos családi házat, aminek hőforrás volt a kertjében.

 

Visszaültünk az autóba, és átvágtunk az itt még egyáltalán nem zord izlandi vidéken a következő állomásunkhoz, a Kerið-kráterhez. Ez egy néhai vulkánkitörés helyén kialakult tó, körbe lehet sétálni odafent, aztán le lehet ballagni a kráterbe, miközben az ember a teljesen valószínűtlen színvilágú zuzmókban gyönyörködik. (A kráternek van tulajdonosa, aki belépőjegyet szed, ami állítólag Izlandon viszonylag ellentmondásos dolog, hiszen a táj mindenkié.)

 

Újabb autózás, újabb turistalátványosság: ha már itt jártunk, megnéztük a Geysirt, minden gejzírek névadóját, ami valóban látványos, főleg, amikor a földből sisteregve feltör a forró vízoszlop, még a sok ember és a hodálynyi szuvenírbolt ellenére is (legalább letudhattam a hűtőmágnesvásárlást), de messze ez volt a legkevésbé egyedi élményünk, ami persze nem szegény gejzír hibája, inkább a többi látnivaló tette magasra a lécet.

 

A Gullfoss vízesés, a következő megállónk például olyan lélegzetelállítóan hatalmas és letaglózó, hogy hiába van ott is szuvenírbolt meg rengeteg látogató, egyszerűen eltűnnek a Gullfoss mellett, ami több lépcsőben szakad le egy mély, kanyargós szurdokba, és napfényes időben nagyjából tíz méterenként produkál egy szivárványt (azt már a wikipediáról tudom, hogy egy időben ennek a vízesésnek volt egy tulajdonosa, ami elég menő lehetett, de ő odaadta az államnak).

 

Itt valamivel kevesebbet időztünk, mint szerettük volna, mert ketyegett az óra, időpontunk volt egy titkos lagúnába, ami annyira titkos, hogy honlapja van meg minden, de foglalni kell, ugyanis sem a tó, sem a fürdőépület nem olyan nagy. Szóval este tízkor a kicsit talán már tompuló napsütésben ültem a kénes, forró vízben a szabad ég alatt, a hűvös esti szélben, egy doboz izlandi sörrel a kezemben, aminek sohasem mertem átszámolni az árát forintban, finom pára sodródott a medence felett, nyugalom volt és béke. (Hát így töltöttem abban az évben a születésnapomat.)

 

Ha az eredeti terv szerint mégis egyedül utaztam volna, biztosan nem bérelek autót, akkor pedig esélyesen az Aranykörutat tettem volna meg mindenféle szervezett kirándulásokkal, pedig a harmadik napra időzített, déli partot átszelő túránkon kiderült,  hogy nagyon sok mindenről lemaradtam volna. Az az Izland, amit meg lehet nézni autó nélkül, rendkívül szép, de az igazán lélegzetelállító helyekhez már messzebbre kell menni.

 

Amire a szigettel kapcsolatban legfeljebb a drónfotók készíthettek volna fel, azok a léptékek és a távolságok és a méretek, hogy nagyjából bárhol félre lehet húzódni, aztán percekig ácsorog az ember megnémulva, és a totálisan lefotózhatatlan látványt bámulja. Ráadásul a teljesen eltérő  hangulatú tájakat néha mintha egyetlen útkanyarulat választaná el egymástól, megy az autó a parti úton, jobbra a tenger, bal kéz felé egy legömbölyödött sziklafal, vízesésekkel, a tövében birkákkal, és egyszer csak fordulunk, és ott egy felhőbe burkolózó, furcsa, magányos hegy az út mellett, aztán megint két kanyar, és feltárul a végtelennek tűnő lapály, ahol a távolban, egy hegylánc torkában roppant gleccser fehérlik, mint egy szunnyadó, gigászi jégsárkány. Egy ponton feltűnt, hogy rendszeres időközönként olyan őszinte sóhajjal állapítjuk meg valamiről, hogy hátzdegyönyörű, mintha nem három és fél perccel ezelőtt ámultunk volna el ugyanezen kicsit máshol.

 

A déli túrára kora reggel indultunk el a Ring Roadon, amely a nevéhez hűen körbemegy Izland peremén, mint az egyetlen rendes betonút (a belső régiókba átlagos bérelt autókkal be sem szabad menni, csak a terepjáró kap engedélyt, és még itt is bevállaltuk a nagyon  vészjóslóan hangzó biztosítási plusztételt a homokviharra). Ez egy kétsávos betonút, ami néha átváltozik egy egysávos híddá, hogy izgalmas legyen, és télen lezárják. Ezen mentünk dél-délkelet felé, és sorban megálltunk minden érdekes látnivalónál, amiből olyan sok akadt, hogy félúton már elkezdtük lehúzogatni őket a listáról (így nem láttam a semmi közepén heverő, lezuhant amerikai gép roncsát például, de valamiért vissza kell térni ugye.) Kezdtük a vízesésekkel.

 

A Seljalandsfoss egyik attrakciója, hogy a magas szikláról lezúduló víztömeg mögé is be lehet sétálni, a másik, hogy rendkívül szép. A nagyjából fél órára onnan található Skógafoss másként lélegzetelállító, főleg az a jó benne, hogy közelről és távolról teljesen másként üt, és mivel viszonylag sok sorozatban szerepel, eléggé ikonikus. Izland amúgy is népszerű filmes helyszín, a Trónok harcából például egészen sok mindent forgattak, amire természetesen több utazásszervező is rárepült (különös ismertetőjelük a bájos Jon Snow-portéval és/vagy farkasokkal telepingált furgon).

 

Ilyen helyszín volt a következő megállónk, a Reynisfjara-part is, bár nekem csak ott esett le ez a kapcsolódási pont. Mivel Reynisfjara az egyik jellegzetes izlandi fekete tengerpart, már a program megtervezésekor teljesen egyértelmű volt, hogy ha kihagyom, kitagadnak a darkfentezi szakszervezetből. Mivel nem csak mi voltunk kíváncsiak a partra, kifejezetten jól  jöttek a hatalmas léptékek, még ennyire sok is ember is eltűnik azon a fövenyen, főleg, ha valaki hajlandó elsétálni kétszáz métert a tenger mellett. A festői környezet hatására lucia teljesen szárnyakat kapott, mint fotós, és sulemia meg jómagam idővel alternatív darkwave popduóként pózoltunk a sziklafal előtt, meg készült egy csomó kivéló fotó rólam is, a fekete sziklákon megtörő sötét hullámok háttere előtt természetes közegemben.

 

Ezután még pár órát autóztunk, hogy elérjük az aznapi túra végpontját. Jökulsárlón egy holdbéli táj közepén található gleccsertó, ahol még nyáron is áttetszően kék jégtömbök úsznak a vízen és fókák fickándoznak a tengertorkolatnál. Mire idáig elértünk, a reykjavíki nyárból fokozatosan lett ősz, és amikor lementünk a partra, ahol a fekete fövenyen, a ködben húzódó hatalmas távvezetékek tövében megláttam egy piros ruhás kisgyereket a víz mellett rohanni a szélben, úgyis, mint az egyetlen színes foltot a tájban, akkor azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, hátha egy füst alatt egy skandináv művészfilmbe kerültem.

 

A jéghegyekhez nem hajóztunk ki, bár lehetett volna, de a közelben még megálltunk egy másik gleccsertónál, ahol lélek sem járt, majd elindultunk visszafelé, ami még négy órás vezetést jelentett a véget nem érő nappalban, amit lucia egészen döbbenetes szívóssággal vezényelt le. Egyszer megálltunk pihenni a 291 főt számláló Víkben, a régió lüktető metropoliszában, ahol lehetett inni valamit (se előtte, se utána nem haladtunk el még egy kunyhó mellett sem), majd valamikor hajnalban értünk vissza Reyjavíkba, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy alkonyodni fog, alig nyolcszáz  kilométer után, szóval tényleg elmondhattuk, hogy aznap nem lustálkodtunk.

(Harmadik, befejező rész.)

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, első rész)

Izland: lávamezők, vízesések, gleccserek, hőforrások, fekete tengerpartok, ködbe burkolózó sziklák és valószínűtlenül színes hegyláncok, szóval csupa olyasmi, amiről egyetlen fotó többet mutat, mint egy csomó szó, és nekem leginkább ilyen kevéssé betűkompatibilis emlékeim vannak Izlandról. Nem csoda, hogy folyamatosan halogattam, mikor is számoljak be róla, aztán hirtelen eltelt egy egész év (2019. június 13-án utazam), vagyis ürügy van, még ha meglehetősen gyenge is. Azonban rettenetesen hiányoznak az utazások, meg ha már úgyis felkurbliztam ezt a blogot, akkor miért is ne csapjak le erre az alkalomra. Jöjjön hát egy Izland retrospektív.

 (Hosszú poszt lesz, több részletben. Vízesésekkel. Sok vízeséssel.)*

 *ebben az elsőben mondjuk éppen egy sincs

Szóval tavaly úgy jutottam el Izlandra, hogy tavasszal összeomlott az életem, én pedig kitaláltam, hogy ha nincsen már se macskám, se nőm, úgyis csak aludni járok haza, mert nem bírok megmaradni a saját otthonomban, akkor akár neki is vághatok egyedül valamelyik régóta tervezett úticélnak. Először a Skót-felföldre mentem volna két hétre túrázni egy kis létszámú csapattal, de az a program pont betelt, ezért még az ötlet hatása alatt másnap reggel impulzívan rányomtam egy izlandi fapados repülőjegyre, minden tervezés nélkül, lesz, ami lesz alapon. Akkor még nem tudtam, de amúgy ez valószínűleg életem egyik kevésbé jó döntése is lehetett volna (mármint nem Izland, hanem Izland egyedül), de szerencsére nem sokkal később úgy alakult, hogy nagyon berúgtam (ez mondjuk a tavalyi évem legtöbb sztorijának állandó felvezetője lehetne), így leküzdöttem az éppen tetőző szociális fóbiáimat és mégis elmentem az okkult hímzőegylet egyik sörözésére. Ott aztán még több alkohol fogyott, és teljesen mellékesen megemlítettem Izlandot, mire kiderült, hogy lucia, aki már járt ott, nagyon szeretne visszatérni, sulemia pedig, aki hozzám hasonlóan csak tervezgetett ilyesmit, szívesen csatlakozna. Amikor másnap kijózanodva felkeltem, arra gondoltam, milyen kár, hogy az ilyen spontán szerveződésekből sosem lesz semmi, mire hamarosan kaptam egy levelet luciától, hogy mindketten megvették a jegyeket, és gondolkozzunk azon, milyen autót béreljünk, illetve akkor itt lenne egy google maps térkép, ahol már elkezdte bejelölgetni, mit érdemes megnézni ennyi idő alatt, és mi is javasoljunk ötleteket (és mint hamar kiderült, listáink viszonylag nagy átfedésben voltak).

Gyorsan lemondtam a még ki nem fizetett szállásomat, és innentől rohamosan felgyorsultak az események. Mivel mindhárman teljesen ugyanazon a hullámhosszon voltunk, minden simán ment, és nem is kívánhattam volna jobb útitársakat (tudom, hogy ez úgy hangzik, mint amikor egy hollywoodi film pr-interjúiban mindenki elmondja, hogy sohasem dolgozott még együtt ennyire remek csapattal, de ha egyszer tényleg zökkenőmentesen ment minden). Utólag visszanézve amúgy is nagy szerencsém volt, mert az izlandi túra pontosan arra az időszakra esett 2019 első felében, amikor hirtelen azt hittem, a világ nem csak rettenetesen nyomasztó hely lehet, ami természetesen csalóka illúzió volt, hamar el is múlt, de legalább addig jól éreztem magamat, és Izland ennek a rövid, pozitív periódusnak a csúcsa.**

 **(Te miért vagy jókedvű? – kérdezte lucia őszinte döbbenettel a hangjában, amikor az indulás napján hajnali öt körül befutottam a reptérre.)

 A gép nagyon korán indult, ezért érkezés után rengeteg időnk volt, amíg elfoglalhattuk a rejkyavíki szállást, még úgy is, hogy a Keflavík repülőtér nagyjából ötven kilométerre van a fővárostól, szóval nem kapkodtunk, megvártuk, amíg a vámmentes boltban lucia gondosan felkutatta a helyi köménymagos tömény szeszt (erről még lesz szó), aztán felvettük a lefoglalt kocsit és nekivágtunk az izlandi tájnak, ami eleinte a nyárra való tekintettel csodálatos lilában pompázott  egy invazív virágfajtának köszönhetően, majd egyszer csak minden mohazöld lett és fekete körülöttünk, a távolban ködfelhőket sodort a rettenetes erejű szél, valahol sirályok vijjogtak, és azonnal beleszerettem Izlandba. 

Itt még gyorsan megálltunk azon a ponton, ahol az európai és az amerikai kontinens egy természetes híddal összekapcsolódik a mélyben, majd elautóztunk a turistamágnes Kék Lagúnáig, ahova nem mentünk be, ellenben végigsétáltuk a peremét, és már az is annyira szürreális, gyönyörű és egyedi, hogy még az sem igazán veszi el az élmény újszerűségét, hogy milliónyi fotó készült róla. Az, ahogyan a fekete lávakövek között tejszerűen-halványkéken kavarog a forró víz és mindent finoman beleng a kénszag, amúgy sem kifejezetten képeslapkompatibilis, és igazából bármennyire is sok a turista, eléggé érthető, miért ennyire népszerű.

Ezután mentünk tovább, az út mellett fokozatosan sarjadtak ki a sziklákból a hatalmas távvezetékek meg a hőerőművek felől kígyózó, óriási, gőzölgő csövek, mint valami furcsa ipari flóra, és egyszer csak megérkeztünk Reykjavíkba, ami egy végtelenül kedves, kisvárosias főváros. Miután elfoglaltuk a szállásunkat és körülnéztünk és bevásároltunk, már esteledett, vagyis a napkorong nagyon magasan járt az égen, ezért elmentünk fürdőzni. Reykjavík tengerparti részén számos teljesen ingyenes fürdő található,  ami a mi esetünkben úgy festett, hogy volt egy föveny, a tengertől kicsit beljebb egy betonmedence a feltörő termálvíznek, illetve egy finoman szocreál betonépület, bent egy férfi/női zuhanyzóval, ahol műanyag kosarakba lehetett pakolni a holmikat, és ennyi. Így aztán életem első igazán izlandi élménye az, hogy miután mindenféle okokból az előző nagyjából negyven órából mindössze kettőt töltöttem alvással, félig kómásan ücsörgök a helyiek mellett a forró vízben és este tízkor még kérek sulemiától naptejet, hogy ne égjek le, lucia pedig a tökéletes szelfi nyomában végigjárja a tengerpart minden négyzetméterét, és ezzel nagyjából véget is ért az első nap, innen folytatjuk.

(blurred, burnt, bent)

Sokat elárul 2018 kreatív mérlegéről, hogy azért írok végtelenül hosszú posztot december 31-én délután, mert rájöttem, hogy idén egyetlen sort sem publikáltam ezen a blogon, és ha ezt most kihagyom, akkor 13 év után ez lesz az első üresen maradt év, és az mégsem járja, még akkor sem, ha régen nem olvassa már senki. Mellékszál, de idén arra is rájöttem, hogy hasznos dolog – volt? lenne? – rendszeresen blogot írni, mert most, amikor bizonyára élemedett korom miatt kezd összemosódni minden, ami nem tavaly volt, legalább két esetben itt néztem utána, pontosan mikor és mi történt. Legyen ez kicsit nyomatékosabb érv ennek a felületnek a feltámasztására jövőre.

Szóval ha 2017-et a kreatív kiégéssel azonosítottam, akkor az idei évre nincs más hasonlat, mint amikor az üszkös, elszenesedett romok alig hallható sóhajjal magukba omlanak és minden elborít a szürke hamufelhő. Ami egyébként költői és drámai túlzás, nyilván, mert az év majdnem háromnegyedében írtam, csak nem prózát, hanem játékot. Ahogyan az már a játékfejlesztésben lenni szokott, mindegy, mennyi ideje készül egy cím (jelen esetben ez még mindig a Warhammer 40,000:Inquisitor – Martyr), a véghajrá mindenképpen gyilkos lesz, ezért idén az alapjátékhoz még egy testesebb kisregényhez elegendő szót hordtam össze angolul (és ebben nincsen benne az, amit kreatív tettestársam, TJ tett hozzá), és amikor megjelent a játék, nagyjából másnap nekiestünk a következő kiegészítőknek. Szóval összességében valószínűleg egy vékonyabb regény meglett idén (már ha egy regény csak dialógusokból és tucatnyi különböző stílusban megírt naplójegyzetekből állna, ami sajnos nem így van, de ez most érdektelen).

Mindeközben abban a kevés szabadidőben, ami emellett maradt, szóval reggelente és hétvégenként lefordítottam egy könyvet, Hannu Rajaniemi Summerland című regényét (ha valaha még egyszer kísértésbe esnék, hogy bármilyen komolyabb különmunkát elvállaljak egy játékmegjelenés éve előtti ősszel, akkor legyen ez az intő példa). Hannutól már volt szerencsém fordítani egy zseniális  scifi-trilógiát (a Jean le Flambeur-sorozatot), ezt is szerettem nagyon. Magyarul Öröknyár címen érkezik majd, remélhetőleg 2019-ben – élő és halott kémek, alternatív Európa a 30-as években és a túlvilágért vívott hidegháború.

Mivel már 2017 is hasonlóan alakult a céges és a különmunka frontján, csak most mindenre ráment egy szorzó, annak rendje és módja szerint valamikor szeptember környékén totálisan széthullottam. De legalább rájöttem, miért nem készülnek a saját dolgaim – 2018 különösen fájdalmas felismerése az volt, hogy egy ideje kifejezetten rossz élménynek élem meg az írást (mármint azt, amit nem megbízásból csinálok, azoknál nincs idő művészkedni, ami valószínűleg a válasz is minden problémámra), és akkor minek erőltetni. Ennek aztán áldozatásul esett egy novellapályázatra szánt írás, a régóta csírájában heverő regényem, legalább két másik rövidebb történet és ez a blog is.

Pedig történtek azért dolgok idén, amelyekről érdemes lett volna beszámolni, ha másnak nem, hát magamnak. Például több évnyi hajthatatlan elutasítás után megtörtem, és lett egy macska a háztartásban, nagyon szép, nagyon okos, híres filmrégész névrokonához hasonlóan mindenhova be- és feljut. Most éppen a kamaszkorát éli, vagyis ha embergyerek lenne, rendszeresen pofákat vágna és becsapná maga mögött a szobája ajtaját, így csak a kezemet harapja, ha simogatom, de közben dorombol.

Idén jelent meg a tavaly leadott China Miéville-fordításom, A város és a város között, amit szerettem csinálni, és állítólag az olvasók is szeretik, ami külön öröm.

Márciusban leutaztunk barátokkal Tatára egy hétvégére. Éppen nagyon hideg volt, ezért a párálló vizek között kanyargó Fényes-tanösvény fái akár egy fantasy-regényben is lehettek volna, éjjel pedig leesett a hó, én pedig teljesen beleszerettem Tata utcáiba.

Júliusban pár napos kiránduláson jártunk Londonban, ahol nagyobb volt a kánikula, mint itthon. Még mindig szeretem ezt a várost, most új negyedeit ismertem meg, sétáltam természetvédelmi területnek minősített temetőben, jártam játékmúzeumban, hipszter kézműves-sörözőben, az egykori East End egyik zárványként megmaradt ódon pubjában és ettem a talán legjobb londoni bagelesnél.

Augusztusban voltam először a Fekete Zaj fesztiválon, amit a Mátra egyik kis kempingjében tartottak. Szűk baráti körben mentünk, emeletes ágyas faházban aludtunk, és fogalmam sem volt, mire számítsak, de tökéletes élmény lett belőle, csomó újonnan felfedezett zenekarral, jó fej közönséggel, számottevő mennyiségű alkohollal és a fák árnyékában fetrengéssel napközben (nem is beszélve a közeli tó melletti sétákról és a kacsákkal kapcsolatos Rettenetes Titokról).

Idén ünnepelte a „távolról indít” című méltán híres programsorozatunk a hihetetlen tizedik évfordulóját, ezért teljesen új helyre utaztunk inni. Most Egerbe mentünk, ahol szerencsére sikerült jó borokat találni, illetve szokás szerint mászkáltunk és beszéltünk rengeteget.

Ősszel pedig, a totális széthullás peremén ellensúlyozva az elmúlt 15 évben először elmentem három hét szabadságra, ráadásul úgy, hogy nem vittem magammal munkát sem. Ebből majdnem két hetet Amerikában töltöttem – először Chicagóban voltam Lez és Tiffany vendégeként, akiket nagyon kedvelek, aztán Floridába mentem, ahol eshu él, aki az egyik legrégebbi barátom, és már nagyon régóta nem lakik itthon, szóval eléggé érett ez a kis kaland.

Bevallom, talán sosem mentem volna Chicagóba, ha nincsenek ott barátok, és nagy hibát követtem volna el ezzel. Nagyon megszerettem az északi külvárost, ahol vendéglátóim laknak: kifejezetten barátságos, pár lépésre a Michigan-tó és van használható a tömegközlekedés, ami ráadásul magasvasút, engem ennyivel meg lehet venni. A belvárosban pedig monumentális felhőkarcolók magasodnak, újak és art deco monstrumok, meg hát amúgy is Chicago volt Gotham City Nolan Batman-filmjeiben, mit nem lehet ezen nem szeretni? Néztem dínókat a Field Museumban, American Gothicot és Warholt az Art Institute-ban (nagy kedvencem, a Nighthawks sajnos éppen külföldön turnézott) és söröztünk arcade-kocsmában, ahol régi játékgépekkel lehetett szórakozni két korsó között. Mindezt a Halloween előtti napokban, amikor az USA-ban tényleg halmokban áll a töklámpásos dekoráció.

Floridába érkezve Chicagóhoz képest erősebb volt a kultúrsokk, pedig két Los Angeles-i út után azt hittem, az ilyeneken túl vagyok, de nehéz hozzászokni, hogy minden ennyire messze van mindentől, autó nélkül lépést sem lehet tenni, az átlagos walmartban el lehet veszni és a legtöbb útkereszteződésből óriásplakátokról néznek le rád az ügyvédek. Viszont imádtam, mindenhol gyönyörűen burjánzó fák, az ágakon spanyol mohaszakáll és még októberben is párás 27 fok van. Brutálisan sűrű programot raktunk össze – kezdtünk St. Augustine városában (spanyol erőd, ezernyi kis bár és nagyon festői belváros, egyszer majd megnézem napfényben is, mert most kizárólag este láttam), jártam zombifilm-fesztiválon, világítótoronyban és alligátorfarmon, aztán lementünk délre, Key Westre, ami azt jelentette, hogy éber óráimban többet ültem autóban, mint nem (de mivel eshu barátommal rengeteg mindent kellett bepótolnunk, bőven kitöltöttük az időt), amolyan roadtripszerűen láttam Florida egy részét, az Everglades-et egy autóútról, Miamiben South Beachet este, Key Westen meg még snorkelingeltem is kint a nyílt tengeren. Aztán röpke másfél nap alatt hazarepültem és még egy hét alatt kipihentem ezt a nagyon aktív két hetet, kisebb részt Hévízen meg itthon, a gépem előtt.

Karácsonykor villámlátogatást tettem Angliában élő húgomnál, visszatértem Stratford-upon-Avonba, fotóztam festői házakat, birkákat és Shakespeare sírját, voltam vidéki pubban, és ezzel el is jött az év vége.

Összegezve mit mondhatnék, alapvetően úgy gondolom, nem éreztem magamat különösen jól 2018-ban, ami ebben a tekintetben egyenes folytatása volt 2017-nek, csak minden kicsit rosszabb lett, az ország, ahol élek, a világ, ami körülvesz minket, viszont mire befejeztem ezt a teljesen lehangolónak induló posztot, a sok felidézett emléktől egészen felvidultam, ami talán a legjobb ösztönzés lehet jövőre, hogy írjak, mondjuk legalább ide, mert vannak jó dolgok és kifejezetten szórakoztató megörökíteni ezeket. Legyen ez a pozitív végszó, viszlát, 2018.  

(horzsol, mint a metal)

Sok minden maradt ki ebből a blogból az idén, de egyik legnagyobb mulasztásom, hogy semmit sem írtam a júliusi távolról indításról. Pedig nyolcadik alkalomhoz érkezett az évente esedékes küldetéssorozatunk, amikor barátainkkal híres borvidékeken (az esetek jelentős részében Villányban) mindenféle pincészetekbe ülünk be kóstolgatni, élményeinket pedig a látomásos sommelier-költészet szaklapjából vett idézetekkel illusztráljuk. Ennyi év után nem elvárás, hogy hatalmas újdonságok történjenek, de azért minden évben akadnak kisebb-nagyobb módosító tényezők, idén például az időjárás lett az.

viaszos, gyantás illata jelzi, hogy más idősíkba léptünk

Olyan már volt, hogy Pécs károgó varjakkal meg kékesfekete viharfelhőkkel fogadott minket a vasútállomáson (sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, hogy a személyes aurám okozta volna a teátrális belépőt), de az másnap reggelre elmúlt, ezúttal viszont le kellett mondanunk a nyárról. Valahol az is hagyomány, hogy a pénteki érkezés estéjén Pécs belvárosában kezdünk neki a bemelegítésnek, de a korábbi évekkel ellentétben most nem a költői templomromokon ücsörögtünk, mert kicsit hideg lett volna. Helyette egy remek cseh sörözőben indítottunk, és a korai őszbe fordult nyár meg a macskaköves, esőáztatta utcák teljesen passzoltak a majdnem-prágai hangulathoz, bár az biztosan csak az én becsípődésem, hogy számomra Prága egyenlő a felhős egekkel.

a kis kuszasággal együtt, amit majd belefésül az idő

Megbeszéltük, hogy ha esik, ha fúj, másnap délelőtt Villányba megyünk, és ez pontosan így is történt (esett, fújt és Villányba mentünk), Jud áldozatkészségének hála autóval. Ilyenkor általában különböző árnyékos teraszokon szoktunk fröccsözni, de a pincesor bármilyen időben bejárható, és mint kiderült, ennek is megvan a hangulata: rajtunk kívül nem sok látogató akadt, frissensültek, fapác és ázott fű illata terjengett, miközben a meszelt falak és faragott, nehéz bútorok között iszogattunk, mint egy fantasy-világ kalandorai, akik a közeli kastélyba menet húzódtak be melegedni az ivóba, tényleg csak egy szakállas varázslónak kellett volna belépnie a vízszintesen szakadó esőből, hogy lekanyarítsa a vizet a kalapjáról. Több helyet bejártunk, még a bátrak futóversenyét is megnéztük, sőt egy ponton annyira elkapott minket a lendület, hogy indulás előtt wooffal még beugrottunk venni valamit az útra, és mire kihozták a palackot, a hidegre való tekintettel lecsúszott egy pálinka is, szóval a hazaút kifejezetten vidámra sikerült. Arról, hogy utána teljes erővel indult be a youtube-búvárkodás, ami felszínre hozta a popzene méltán elfeledett kincseit, inkább nem mesélnék többet.

visszafogott, komoly anyag, kevésbé kedves

Az a jó a minőségi alkoholfogyasztásban (mármint az alkohol volt a minőségi, nem a youtube lejátszási listája, ami a fogyasztás közben összeállt), hogy másnap csak egészen kicsit törődött az ember, ezért még bementünk a belvárosba a hazaút előtt. Az ősz visszaváltott tavaszba, Pécs továbbra is szép volt, és az Egyletben ebédeltünk, ami kiváló hely – ráadásul horvát nyelvű retróképregényeket lehet nézegetni az asztallapokon –, hogy a szokásos kávézással zárjuk a nyolcadik távolról indítást.

(Jud beszámolóját itt lehet elolvasni, ráadásul sokkal szebb képeket készített, mint én.)

(minőségi fehéryeah)

Amikor ötfős csapatunk besétál a júniusi hőségből a pincészet lugasos belső udvarára, és leteszik elénk az első hideg palack rozét meg a szódát, akkor ez a pár perc egyben eszenciája is mindannak, amiért most már hetedik alkalommal szervezzük meg a „távolról indít" néven futó táncos mulatságunkat (tánc nélkül).

Erőteljes a szájban, a savai nagy lendületet adnak neki, a tannin is érett, kóstolva is sok, de szép a fa.

Persze ebből úgy tűnik, mintha ilyenkor kizárólag az ivás lenne a lényeg, pedig az csak ürügy a társasági életre, de ürügynek ettől függetlenül tökéletes, ezért a mindenféle borok megkóstolása egyike a kevés állandó elemnek, a többi mindig változó. Mert most éppen megint Villányban voltunk, de jártunk már máshol is, a hőségriadót sem mindig jelentik be ilyenkor, ez csak a második ilyen alkalom, nem kötelező sok pincét sem végigjárni, mint most is tettük, máskor egyetlen helyen időzünk órákat, és ennyi év alatt már a megfelelő idézetekért felcsapott Pécsi Borozó (más néven „a biblia”) sommelier-költészete is veszít a varázsából. Idén sem onnan választottunk mottót (a dőlt betűs idézetek viszont továbbra is onnan vannak), valamikor késő délután, már a megfelelő alapozást követően, önerőből született meg az ideális cím, lásd fent, és tökéletesen érzékelteti, hogy idén valószínűleg rekordmennyiségű bort tüntettünk el egy délután és egy este leforgása alatt. Azonban okosan tettük és beosztva, ezért semmi bajunk nem lett, sokkal kíméletlenebb volt velünk a júniusi hőség. Ezt fokozta, amikor alkonyatkor meg kellett kérnünk a kis Bzmot kalauzát, ugyan kapcsolják le az ülésünk alatt fűtőtestként perzselő fémdobozt, bármi is legyen az, de kiderült, hogy az bizony egy kikapcsolhatatlan fémszerkezet, ami kazánszerűre forrósodott így alkonyatra.

Korrekt fű, bodza, csalán.

Pécset sem hagytuk ki, péntek esti bemelegítésként az Egyletben söröztünk, szombaton éjjel, Villányból visszatérve a belváros másik pontján, egy romos falon üldögélve folytattuk a munkát iszogatást, miközben körülöttünk vadul zajlott a belvárosi fesztivál (ez sem az első ilyen eset, szóval lassan ebből is hagyomány válik), a vasárnapi indulás előtti pedig még beiktattunk egy kávé-sütemény kombinációt egy belvárosi cukrászdában.

Vastag bor, de nem a legszebben kidolgozott ornamentikával.

Azt meg bortúra nélkül is tartom, hogy Pécs belvárosa még mindig a kedvenc helyeim egyike ebben az országban, az enyhén kanyargós vagy finoman emelkedő utcáival, a lépcsőkkel és az öreg házakkal, a tetők fölé nyomakodó hegyoldallal, de ezt valószínűleg elmondtam már néhányszor itt.

(erdők, udvarok, tornyok)

A soproni Tűztorony tetejéről nézve nem is látszik igazán, mennyire sok mindent sikerült belezsúfolni a történelmi belvárosba, egy csomó kis teret és kanyargós utcát, az ártalmatlannak látszó klasszicista házak pedig boltíves átjárók egész hálózatát rejtik. Ráadásul az egykori várfal alatt megnyitották a sétányt, ami eddig elzárt udvarokon át vezet át, és kockaköves belső terek meg a tetőablakok látványa a klasszikus kalandjátékokat idézi, azokat a kézzel rajzolt, pasztellszínű detektívtörténeteket még a kilencvenes évekből. Ebben még ott helyben beleszőttem fejben városban zajló könyvtárostalálkozót, mert megláttam a nyakukban bilétát viselő könyvtároskisasszonyokat sétálni a szürkületben.

Legutóbb két éve jártunk Sopronban egy félhosszú hétvégére, ugyanúgy isolde és (ex)Bright meghívására, mint most. Akkor már közeledett az ősz, ezúttal éppen tombolt a kánikula, amit többszöri fagyizással, kerthelyiségekben üldögéléssel meg egy nagyon hosszú erdei túrával kompenzáltunk. Az útvonal a régi határsáv mentén vezetett, ősfenyvesben, bükkösben, nyírfaerdőben, a szögesdrót meg a határzár helyén (isolde ezt pár éve már dokumentálta, ezért nekem most nem kell), érintve egy kőasztalt, egy rendkívül takaros osztrák falut a Toronnyal és egy tavat. Néha olyan sűrű és sötét erdőfoltok mellett vágtunk át, hogy úgy éreztem, elég lenne benyúlni az élettelennek látszó fák közé, és máris cseppfolyosósan olvadna a kezemre a homály, aztán rendkívül ijedt fácánokat riasztottunk fel, akik mókásan bénáztak előttünk, és ettől rögtön megtört a timburtoni hangulat.

Mit mondhatnék, Sopron továbbra sem került le a kedvenc magyar városaim listájáról.

(szép hordójelenlét)

"Távolról indít" kódnéven futó baráti programsorozatunk idén már a hatodik etapjához ért. A megszokott elemek mellett – evés, ivás, éjszakába nyúló megfejtések, a borászmagazinok tesztjeiben talált gyönyörűségek kiválogatása a poszt címéhez és a lent következő, dőlt betűs idézetekhez – most valamiért hangsúlyossá vált a névadás mágiája, én például egy óvatlan pillanatban elneveztem egy bort (kedves borász vendéglátónk már ott helyben alkalmazni kezdte, remélhetőleg azóta elfelejtette). De erről majd később.

Idén nyerw és Tapsi társaságában újra visszatértünk Pécsre, házigazdáink továbbra is Jud és woof voltak, BePéék pedig Skype-on keresztül csatlakoztak (nem kevés idő- és alkoholfogyasztás-eltolódással).

"zárkózott illat"

Péntek este éppen két fesztivál zajlott egyszerre a belvárosban, ennek alkalmából egy templomromon ülve iszogattunk és parázson sütött óriási halat marcangoltunk szét, miközben próbáltuk kitalálni, vajon a fejünk felett játszó rezesbanda éppen melyik ismert sláger feldolgozását nyomja. Előtte még beültünk egy kiváló kávézóba, ahol megszületett a Zokogó Barristák nevű hipsterzenekar, amit Tapsi egyetlen csavaros húzással egzisztenciális középkori hódítómetálzenekarrá alakított (Zokogó Ballisták), a fesztivál programfüzetében látott "irodalmi diszkó” kapcsán folytatott gondolatkísérletet pedig már nem is merem rekonstruálni.

"hosszú és figyelemfelkeltő, mint egy aranylakodalom"

Szombaton kirándulni mentünk, ami a "távolról indít" szótárában pont annyi gyaloglást jelent a szabadban, hogy ne rögtön egy borospincében kezdjünk. A Zengő lábánál vonultunk pár órán át a kifejezetten fotogén búza- és repcemezők között, a napfényes júniusi nyárban, amit olyan kevés választott el a rendes kánikulától, hogy a hosszúhetényi pincéhez érve szabályosan rávetődtünk a boros- és szódásüvegekre.

– Ennek a megoldásnak van valami különleges oka? – kérdeztük már lent a pincében, a sokadik pohár után egy téglákkal lenyomatott tetejű fémhordó láttán.
– Billegett a tető, de ha szeretnétek, szívesen rögtönzök valami borászhülyeséget – mondta házigazdánk könnyedén, majd így is tett (csodálatosan sikerült, szerepelt benne a különleges agyagból égetett tégla, meg a négy égtáj szerinti elrendezés és talán a hordó szívcsakrája is, vagy valami hasonló), majd elment üdvözölni egy másik csoportot.
– Neve viszont még nincsen – szólt még vissza, mire mi öten (mondom, a névadás misztériuma belengte ezt a hétvégét) spontán ötletelésbe kezdtünk, amit végül ismeretlen okokból én nyertem meg, amikor a megvilágosodás nem túl enyhe spiccesség pillanatában megtalált a Sacra BORona név, szigorúan ezzel az írásmóddal, nehogy véletlenül elsikkadjon a sok értelmezési lehetőség, és még a logóra is támadt elképzelésünk, ami elegánsan vegyítette volna a magyar koronát egy talajmegmunkáló eszközzel. Nagyon remélem, hogy a szimpatikus borász valójában nem így fogja felcímkézni a palackot, bár gyanúsan lelkesnek tűnt.

"koktélparti gondolatiság, buja latin táncok mellé"

Utána még néztünk szőlőt és megittuk a maradék bort, amit egy közeli étteremben igazi vidéki adagokban érkező ételekkel nyomattunk le, hogy félájultan visszabuszozhassunk Pécsre és este még levezetésképpen visszatérjünk a templomromunkhoz.

"fiatalos értelmiségi vita a 60-as évekből, bárcsak Umberto Eco megkóstolhatná"

Vasárnap délelőtt még elmentünk a Zsolnay-negyedbe, ahol hódolhattam a gyárkéményfétisemnek, meglovagoltam egy griffmadarat és ittunk kávét.

Összegezve ismételten remek kirándulást hoztunk össze, és ez csak a zanza, mert a borozások közben született jegyzetek közül egy csomó parlagon maradt. A „zombitrabant” megvan, a „kanalas virágpor” halovány emlékeket idéz, de hogy a "Táltosgenny blackmetal zenekar!!!" bejegyzés vajon mikor születhetett és ki a felelőse, azt nem tudom (de úgy tökéletes, ahogy van).


Jud beszámolója sok szép képpel itt olvasható, a többiekét pedig linkelem, amint megszületnek.

(majd én fogom a szép szavakat a nyelvedre ráhelyezni, hogy)

Szóval megkaptam születésnapomra a Lovasi címre keresztelt életrajzi könyvet, ami nyilván elég nagy százalékban a Kispál és a Borz zenekar történetét járja körül, és rendkívül szórakoztató. Nekem különösen, mert egyrészt a korai sztorikból árad az a rendszerváltás körüli korszellem, ami a kamaszkorom, másrészt meg a Kispál sok szempontból végigkísérte fontos életszakaszaimat, ha nem is a fókuszban, de elég markáns háttérzeneként.

„Sokak számára a lila művészet szimbóluma lett a Kispál, az érthetetlen, szemüveges srácok öncélú gitározgatásáé, amit csak az osztály béna lányai hallgatnak, s nehezen eldönthető, hogy azért hallgatják, mert senki sem akarja felszedni őket, vagy azért nem szedi fel őket senki, mert ezt a szart hallgatják.” (397. oldal)

De sokat mondogatták nekem egy időben ezt a lilaművészkedős részt, bár a kijelentés második felét megúsztam, és nem csak azért, mert nem vagyok lány. Az a helyzet, hogy kilencvenes évek első felében voltam gimnazista, amikor egyetlen dózisban szakadt a nyakunkba az MTV-kompatibilis rock, metál meg grunge, és még ehhez csapódott az obskúrus forrásokból besodródó nem mainstream zene – helló, másolt kazettán érkező, számcímek nélküli Pretty Hate Machine! –, szóval már akkor is sokszor lavíroztam a derékból hajlengetés és az úgynevezett alterkodás között, de tény, hogy az akkori kockásinges baráti körben sokszor nem értették, hogy eshunak, echnatnak meg nekem a többi zene mellett hogyan fér bele a Kispál és a Borz zenekar iránti lelkesedés. (Az osztálytársaim, akikkel szintén nagyon jóban voltam, pont a másik vonalon mozogtak, ők meg azt nem értették, hogyan lehet mondjuk meghallgatni a Nine Inch Nailst vagy a Tiamatot, szóval a mérleg egyensúlyba került).

És miközben olvasom, miket sztorizik Lovasi a lemezekről meg turnékról, közben sokszor azt is látom, velem mi történt akkoriban, mintha két filmet vetítenének egyszerre egymásra.* A Naphoz holddal óvatos kerülgetése, a máig kedvenc Föld kaland ilyesmi számai a mozdonyszerelő üzemből átalakított klubban, aláfestő zenék hóeséshez, miközben szakadó hóban megyek angol különórákra, a szerepjátékos hétvége, amikor eshuval a Honi csillagászat fejlődése című számon mutogatjuk el a dalszövegek erősségeit d-nek, mint a legrosszabb rajongók, első szigetes nagykoncertek, hajnali csordavokál és akusztikus gitár lakótelepi konyhákban, az utolsó osztálykirándulás őszi színei, az első egyetemi tél rosszkedve, lehangoló betonpályaudvarok, világmegfejtések echnattal a koleszes koncertek után, és lenne még. 1997-ig követtem az albumokat, de utána is évente legalább egyszer megnéztem őket élőben, a a búcsúkoncerttel együtt, és most, amikor letettem a könyvet, a végén mindenki összeállt egy képpé, nekem is


* Van egy erre rímelő rész, ahol Lovasi mesél arról, milyen érzés a másik oldalról végighallgatni a Kispálhoz kötődő sztorikat: „Végighallgatom mindenkinek a velem kapcsolatos történetét, amiben láthatatlan emberként létezem, ott is vagyok meg nem is. Kicsit olyan, mintha mindenkivel randiznék egyet”, 394. oldal

(nem panaszképpen, mert valójában mókás)

Úgy tűnik, eljutottam abba az életkorba, amikor

- szűkebb baráti körben nem csak felmerül az a régebben elképzelhetetlen gondolat, hogy egy elegánsabb étteremben üljünk össze péntek este
- hanem meg is tesszük (és közben remekül érezzük magunkat)
- előtte azért kölcsönösen megállapodunk abban, hogy a midlife crisis témája mindenki részéről tabu.

(nyelem a metaforákat)

A pünkösd előtti pénteken érkeztünk meg Pécsre, pontosan úgy, ahogyan azt a poshmoderndarkfentezisikeríró/fordítók nagykönyve előírja: a vasútállomás előtt harsányan károgtak a varjak, a faágakat őrülten cibálta a szél, és a húsz perccel korábban még csak fátyolos eget elborították a kavargó, fekete, rongyos felhők. Amikor nyerw meg én bevágódtunk házigazdánk, Jud autójába és kilőttünk a parkolóból, végre használhattam azt az elkoptatott fordulatot élőben, hogy a "nyomunkban liheg a vihar".

van benne valami rejtélyes szikárság, talán gyógynövényesség is a zárásban

A zivatart már a házigazdáknál vészeltük át, woof-féle májpástétommal, sajttal, borral és stifolderrel (sváb szalámi, mint számomra teljesen új felfedezés), ezzel pedig kezdetét vette a távolról indít programsorozat újabb felvonása, két balatoni kitérő után ugyanott, ahol 2009-ben elindult – és akkor is viharral kezdtük. Az alapok persze nem változtak: feltétel a baráti társaság – a házigazdákon, illetve kettőnkön kívül BePe, Melinda és Tapsi –, muszáj sokféle bort inni és a Pécsi Borozóból válogatni a bortesztek gyöngyszemeit (innen az idei mottó és a dőlt betűs részek). Az biztos, hogy ötödik alkalommal már kiégett veteránként szórtuk ki a szebbnél szebb bullshitet, és ami pár éve még akár dobogós is lehetett volna (virgonc savak!), már fel sem pezsdítette eltompult érzékeinket.

gombás felhangok, szép animalitás

Másnap reggel Szécsi Pált hallgattattam a társaság balszerencsésebb felével, hogy megmutassam lelkem érzelmes felét megbüntessem őket, amiért a lehető legváratlanabb pillanatokban arról érdeklődnek, miért nem írok, ami szintén kezd hagyomány lenni, a nőm például rendkívül élvezte, hogy a legváratlanabb átkötésekkel tegye fel a kérdést. A brutális májusi vihar már az éjjel elvonult, ás mire késő délelőtt leszálltunk Villánykövesden, olyan zöld volt fű, friss a levegő és valószínűtlenül kék az ég, mintha az ideális májusi szombat ingyen termékbemutatójára jöttünk volna.

a tannin kicsit porózus, hossza van

Szokás szerint remekül sikerült az egész. Gyalogoltunk egy keveset, jártunk pincében, ahol borokat tároltak rácsok mögött, iszogattunk madárfiókáktól hangos teraszon, láttunk Cthulhu-korsót és ittam meggyes bort az agyagrészegnél. Idén beiktattuk Siklóst, ahol a borok mellé házi bonbonokat is lehetett kóstolni, ami gyakorlatilag megkoronázta az egész eseményt, és utána tényleg nem maradt más, csak a távolsági buszon pilledezni Pécs felé a sötét éjszakában.

Képeket nem teszek ide, mert az nem az én asztalom, ellenben a társaság bloggal rendelkező tagjainál vannak / lesznek beszámolók és képek is:

Jud

nyerw

Tapsi

(kellett ez már nagyon)

Tavasz meg könyvfesztivál, több felvonásban (nem a tavasz, a fesztivál). Pénteken fordítói minőségben sörözés és szerepjátékos nosztalgiázás Hannuval, a finn scifi-szerzővel, szombaton olvasóként portyázás a Millenárison a szokásos mintákat követve (barátokkal összeakadni-szétválni-összeakadni-kávézni), zöld füvön fetrengés, fogadalmak ellenére könyvzsákmányolás – egy tiszteletpéldány, egy elcserélt, egy régóta keresett és egy közösen örökbe fogadott –, szombat este megint italozgatás, vasárnap brunch egy napfényes teraszon, még egy kis könyvezés, délutáni Füvészkert, a lucia mellett standoló zord portásnénikből sugárzó reiki-energia, ketrecbe zárt harapós ősnövény, pálmaház, virágzó fák.

(az ember, aki a saját avatarjának öltözött, és gitárhírólánnyal érkezett a partira)

Volt egy időszak a medúzák életében, amikor felfedeztük a bennünk élő nőklapjás újságírónőt, és elidegenedő, rohanó világunkra fittyet hányva, szemünkben szelíd derűvel két befőzés között pajkos-kócos levelezéseket folytattunk egymással (amit lucia meg is örökített az utókornak).

Szóval egyszerre elismerés és megfontolandó jelzés, ha a bloggerhelloweenen Tank Girllel, Snake Pliskennel és a Battle Royale egyik iskoláslányával állok a ház előtt a hidegben, és egyszer csak arról kezdünk beszélgetni, hogy olyan a blogom mostanában, mintha egy begótult Shaffer Erzsébet írná.

És ha már (utó)halloween, megint rá kellett jönnöm, hogy a barátaim mind beöltözésben, mind a brutális youtube-diszkóban eléggé nagypályás versenyzők még mindig.

(főleg az őszről, nyilván)

Volt egyrészt egy októberi szombat, amikor a szokásos baráti kommandóval vidékre mentünk az aktuális Társasjátékok & Tömények partira. Ha már ott jártunk, frissítettük az őszt, ködpermetes, füstszagú, ázott levelű, de még nem fagyoskodós verziószámra. (Mire vasárnap délután visszaértünk a fővárosba, már ott is remekül működött minden, és úgy mentem futni, hogy a sziget végét elnyelte a puha, fehér semmi.) A látogatás kiválóan sikerült – MAC-féle pizza, lendületes ivás és bábutologatás hajnalig –, megkoronázva az egész szociális hetet, amiből három estét Tapsi külföldi barátainak társaságában töltöttünk, kocsmákban és koncerten.

Aztán jött ez a mostani hosszú hétvége, amikor nyerw meg én utaztunk vidékre, ahol egyszer csak (mintha mi sem történt volna) az udvaron odaballagott hozzánk az otthoni macska, aki egy hete tűnt el, ezért a környék összes lámpaoszlopán az arcképe díszelgett, mintha ő lenne a kertváros leghíresebb banditája. Később takaros falvakon autóztunk keresztül Nefilimet és Sear Blisst üvöltetve (mik elő nem kerülnek a Vidéki Kúriába lehordott cédéim közül), sétáltunk az erdő szélén, ahol láttunk gótikus vadszőlővel benőtt rózsaszín Barbie-nyaralót, a tisztáson megült a párás, napfényes ősz, várfalról néztük a makacsul zöld tájat, és megtudtam, hogy az éppen aktuális fordításom hol kapcsolódhat Heideggerhez, ami meghatározhatatlan aggodalommal töltött el a munkával kapcsolatban, ugyanis semmi közöm a német filozófusokhoz.

Ma reggel pedig rémfilmes ködre ébredtem, aminek inspirálnia kellett volna, helyette mogorván bámultam a betűket, illetve a hiányukat, és csendben lemondtam arról, hogy határidőre (vagy úgy egyáltalán, valaha) befejezzem azt, amit meg akartam írni, de legalább gyönyörködtem helyette a félhomályból előderengő monolit-házakban.

(té vádzs a blédráner)

Kedd este egészen komoly létszámmal gyűlésezett az okkult hímzőegylet, ráadásul nagyon hosszú kihagyás után, szóval megadtuk a módját: fenyegetően villámlott a belváros felett és harsogva szakadt az eső. Amikor a dohányzórészleggel kivonultunk az utcára, hatalmas vízcseppek verték a fejünk fölött a ponyvát, miközben egy pizzás-gyrosos és egy indiai-thai étterem között ácsorogtunk és esernyős emberek tülekedtek közöttünk. Tényleg csak egy szusiárus meg egy sétapálcás, kalapos férfi hiányzott a BRFK hetedik kerületi androidvadász részlegétől, hogy teljes legyen a kép.

Az egyik beszélgetésből – ha rendesen jegyzeteltem volna – mára összehozhattam volna egy romantikus hipster-noir regényszinopszist San Francisco helyett Budapesten, de szűk körben azt is megvitattuk, mi töri el annyira a blogokat, hogy a jelek szerint tartósan tetszhalott állapotba kerülnek. Kifejezetten sok szó esett egy esetleges Szuperhősök és Kamionosok partiról, a mr.a pedig világító karkötőket osztogatott, bár ennek a pontos okára egyszer sem adott magyarázatot.

(villanytelep)

Péntek hajnali kettő, négyesben ácsorgunk a szülővárosunk peremén, a betonházakon is túl, mellettünk egy tó, a közelben transzformátortelep zümmög magában, mint egy fémtüskés, nagy, alvó állat, a majdnem-telihold miatt utcai lámpák nélkül is mindent látni. Kezünkben dobozos sörök, és csak röhögünk, akkor már mindegy is, hogy micsodán, valószínűleg józanul amúgy sem lenne olyan szórakoztató, szóval egy pillanatra olyan minden, mint régen, amikor eshu barátom még nem Amerikában élt, és rendszeresen ácsorogtunk hasonlóképpen az éjszakai város különböző kihalt részein, ő, echnat, eLeM meg én, és azok, akik most éppen nem voltak ott velünk.

(idegen istenek, rózsaborsos fagyi, scrabble)

Szombaton gyorsan körbefutottam a szigetet, aztán kreatívan üres tekintettel bámultam a jegyzeteimet, amíg meg nem érkeztek a barátaim. 2007 óta amióta tiszta vagyok évente nagyjából kétszer vagy háromszor van szerepjáték, és ebből legalább egyszer én mesélek. Most is én következtem: egyetlen alkalomra szóló, sorozatepizód-szerű történet, lovecrafti  horrorsablonok, mindenre elszánt ügynökök, természetesen a téboly határán, végtelen erdő, szakadó eső, motozó valamik a reflektorfényben, epikus finálé. Ezzel le is zárult egy durván öt éve tartó, karaktereket, helyszíneket és filmes toposzokat variáló metatörténet.

(A készülődés fázisában, amikor flashfiction háttéranyagokat írogattam a többieknek, meglepetésszerűen ért a felismerés, hogy írok valamit, ami nem nyűglődés és nem is munka, nem is emlékszem, mikor történt velem ilyen utoljára. Most kellene elvonulni a világtól, és egy hétig csak ostobaságokat firkálni egy füzetbe, amíg helyükre nem kattannak a dolgok, most éppen több témám is lenne. Nem baj, majd elmúlik, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.)

Vasárnap kanapékat teszteltünk az ikeában (tudományos alapossággal hevertünk végig vagy ötöt, aztán jegyzeteltünk), utána kimentünk a 16. kerületbe, mert itt van az a régóta kinézett cukrászda, ahol egészen hihetetlen kombincáiókat adnak fagyiból - my weapon of choice: gyömbéres-sajtos, rózsaborsos-csokis, meggyes -, másrészt végre meglátogathattuk fleorát, és lett ház előtt ücsörgés, scrabble, főtt kukorica, sör.

(into the great wide open)

Az egész úgy kezdődött, hogy schizo barátom kertes házat felügyelt a városhatáron túl, és úgy folytatódott, hogy szombat délután testületileg kivonultunk hozzá néhányan inni társaságot biztosítani. Vittünk alkoholt, hálózsákot és ennivalót, lett hozzá nyár, összeszorított fogakkal mártózás a kerti medencében, öreg vizsla, fröccsözés a szabadban, végtelenített hurokba keveredett hússütés, időnként körbejáró pálinka és youtube-diszkó a háttérben.

A vége természetesen az lett, hogy másnap délután nagyon fáradtan ültünk a teraszon, az árnyékban, és gyerekeknek készült memóriajátékkal szórakoztattuk magunkat (bár a megcélzott korosztály valószínűleg nem szitkozódik annyit, ha nincsen meg a rohadt bohóc vagy a nyomorult kisvonat párja). Amikor hazafelé villamosoztunk a Hűvösvölgyön át, egészen úgy éreztem magamat, mint régen, az osztálykirándulások után.

A múlt héten egyébként egy másik kertben üldögéltem, ahol szintén volt egy jó fej vizsla, hintaágy, zöld gyep, étel-ital, teljes zen, és ez a két élmény most kihozta belőlem az elnyomott vidékit, és a következő pár napban házat szeretnék kerttel. Pedig még albérletet is úgy választottam, hogy közel legyen a metró és gyalog elérhető a belváros, ha nagyon kell. A megoldás egyelőre az, hogy gyakrabban járok haza a Vidéki Kúriába, úgyis eléggé hiányzik.

(barátságos savgerinc)

Volt az a pillanat, amikor kiléptünk a borospince ajtaján, egyenesen a nyári esőillatba, ami a zápor után maradt a szőlőhegyen, és végigkóstolt boroktól hunyorogva néztünk le a Balatonra, ahol a zöld vizet világoskék foltok pettyezték, mint egy nagy, barátságos állat bundáját. Ott és akkor el is mentettem magamban ezt a képet, hogy meglegyen később, majd az eresz alatt folytattuk a palackok bontogatását. Állítólag addigra enyhén terminátoros mozgással haladtam, amit cáfolok, de ha így történt, akkor az a pince nem véletlenül Brutál névre hallgató borát tudom hibáztatni érte.

Szájban széles, vaskos és kissé húzós a tannin.

Pünkösdkor lezajlott a negyedik iszogatós kirándulás woof és Jud szervezésében, amit a hagyományok szerint ismét a Pécsi Borozó tesztjeiből vett idézetekkel láttunk el, természetesen a cím is onnan van, nem egy kedves, bár kissé posztmodern gyerekmeséből. Idén visszatértünk Nemesvámosra, ahol a házigazda még mindig remek vendéglátó, és továbbra is megvan a varázsboltra emlékeztető pálinkamúzeuma a pincében, ahol olyan csilis szilvát kaptam, ami egyszerre égette a torkot, görbítette a teret és nagyon finom utóízzel bírt.

...kedves savak egészítik ki a nagy, szinte olajos testet.

A hagyományokkal szakítva idén nem bortúrára mentünk, hanem egyetlen pincébe Balatonrendesen, ahol az egyik tulajdonos vezényelt le nekünk lelkesen egy kóstolást a hatalmas hordók között, miközben mi mit sem sejtettünk arról, hogy odakint nyári zápor veri végig a szőlőt. Később a szomszéd étterem teraszán regenerálódtunk, bár így is elaludtam a vonaton, hogy közben egyesek orvul lefényképezzenek, de legalább este még részt tudtam a levezető gyakorlatban a kerti asztalnál, ahol újabb üvegek és rettenetes mennyiségű sült szalonna várt minket (a cseresznyés süteményről nem is beszélve).

Illata érdekes ötvözete a cukrászdának és a festékboltnak, van benne mogyorós süti, tiramisu, kávé és cappucino, de technokol és lakk is.

Szóval jó volt, mint mindig, köszönet mindenkinek.

nyerw összefoglalója 

Jud képekkel is készült 

(Tapsi is velünk tartott)

(hosszú hétvége, rövid tagmondatok)

Utazás, macskaköves utcák otthon, tópart, naplemente, az év első szabadban iszogatós estéje, barátok, reggel megint utazás, megint egy tó, faház, barátok, naptól felforrósodott stég, pálinka, sör, társasjáték, élet nagy dolgai, pálinka, sör, bogrács, másnap másnap, fűben heverészés, kockás pléd, este utazás, reggel pihenés kipihenése, futás a szigeten, barátok, Playstation 3, pálinka, sör, észosztás a gangon, éjszakai busz.

Ilyen egy tartalmas négy nap.