(májusi flashback: zöld mező, hideg tenger)

Bizonyos élményeket muszáj azonnal leírni, különben később sokat kell fényesítgetni őket ruhaujjal, hogy megint olyan szépen csillogjanak, mint frissen (ugyanez vonatkozik az évek óta megíratlan ötletfoszlányokra is, bár ez mellékszál). Ha viszont sikerül rekonstruálni a hangulatot – például másfél hónappal később –, az nagyon kellemes bír lenni.

A májusi angliai villámlátogatást már éppen eltettem volna a koponyám titkos iktatójának a sarkába*, de a pécsi fotóválogatás közben belefutottam a képekbe, és úgy döntöttem, kár lenne érte. Rövid vizit volt ez kedvenc húgomnál, de olyan sűrű programmal, mintha egy nagy, dübörgő géppel egy egész hetet préseltünk volna össze négy napba. Ráadásul éjsetét novemberi imidzsemre rácáfolva ezúttal is meghoztam a nyarat Angliába, ami tökéletesen passzolt az előre betervezett kirándulásokhoz.

* az elmémnek ezt a részét úgy képzelem, mint azt az alrészleget, ahol az épülő gyorsforgalmi út terveit tárolják a Galaxis útikalauzban: "Egy használaton kívüli vécében elsuvasztott, bezárt iratszekrény fenekén volt kiállítva, az ajtón a következő felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!"

 Pénteken Bath városába mentünk, amihez át kellett autózni Közép-Anglia déli részén, amire sokadszorra is rá tudok csodálkozni (folyamatos Agatha Christie-asszociációkat kiváltó, képeslapokra illő falvak, sövénnyel elkerített tanyák és valószínűtlenül zöld mezők). Bath városában még a rómaiak építettek fürdőt Anglia állítólag egyetlen hőforrására, és a smaragdzöld vízzel teli medence körül felhúzott múzeumban, a makettek meg a tablók között nem is volt nehéz elképzelni, milyen lehetett a római világ ismert peremén, a szakadó, hideg esőben wellnesselni a barbárok földjén (viszonylag sok párhuzam akad a modern korral, csak itt előtte egy estét a Minerva-szentélyben töltött az ember a hideg kövön, hogy a papok reggelre megmondják, milyen kúra kell neki).

Szombaton a másik irányba, Wales északnyugati csücske felé indultunk a főhadiszállásról. Első lépésben megnéztük Conwy grandiózus várát, amit I. Edward építtetett (ugyanaz, aki léptetett fakó lován) a walesi törzsek megszabályozására. Azt kell mondanom, biztosra ment.

Végcélunk, Llandudno egy tengerparti üdülőváros, parti sétánnyal, sirályvijjogással és Viktória-kori mólóval, ahol a szokásos mütyürárusok, játéktermek és teázók között a nyári kánikulában(26 fok) fagyiztak a belföldi turisták. A szállásunk egy nagyon nyugodalmas tengerparti panzióban volt, ahol gond nélkül le lehetett volna forgatni egy klasszikus brit filmet (kémtörténetet, vígjátékot vagy krimit egyaránt), és lefekvés előtt még kiballaghattam a partra meghallgatni a hullámok morajlását.

Mivel nagy kirándulásokra nem volt idő, másnap egy több órás autóút keretében mintavételeztem Wales hegyvidékét, Snowdoniát. A partról indultunk, aztán a békés legelőket és erdőket egyszer csak felváltotta a gyönyörű, enyhén holdbéli táj, majd egyszer csak ott magasodtak körülöttünk a hegycsúcsok. Onnan megint lefelé vezetett az út, vissza a hegyi patakok, virágos rétek meg a barna kőből rakott falvak közé (nem is beszélve az általános látványelemként is működő birkanyájakról).

Délután még beiktattunk egy birminghami megállót egy sörfőzde kihelyezett éttermében, este pedig az ismét turnézó Nine Inch Nails vitte le a fejünket a hatalmas LG Arenában, a hosszú hétvége fülzúgásos, adrenalinlöketes, tökéletes lezárásaként.

(regrets and remixes)

Már jó ideje szinte semmilyen friss zene nem bír tartósan megfogni. A playlistem kezd ijesztően hasonlítani évekkel ezelőtti állapotára, mintha mi sem történt volna 2000 óta. Új zenekarokból nem nagyon találok olyat, ami letaglózna (jó zenék vannak, de nekem sodrás kell meg magával ragadás) , a régi kedvenceim többnyire önismétlőek, unalmasak lettek vagy hiányzik belőlük az a tűz, amiért valaha megszerettem őket.

Vagy öregszem.

Ez fokozatosan igaz a Nine Inch Nails esetében. Persze követem Trent Reznor minden zenei rezdülését, és nem is rosszak, csak nem különösebben izgalmasak vagy eredetiek, ami egy Downward Spiral meg a The Fragile után azért csalódás. És szimpatikus, amit a NIN mostanában a szabadon letölhető tartalmak ügyében tesz (szerzőként amúgy is érdeklődve figyelem, mi mocorog az ingyenesen hozzáférhető kreatív alkotások környékén), de azért vicces, hogy éppen az a Trent Reznor kezd el váratlanul cheguevarás lendülettel lázadni a gonosz nagykiadók ellen, aki hosszú éveken át (sarkítással) a legegyszerűbb maxit is legalább öt minimálisan eltérő példányban dobta piacra, mert tudta, hogy a gyűjtők fogcsikorgatva megveszik az összeset.

Na mindegy, ez csak azért jutott eszembe, mert beindult a hivatalos NIN remix-site, ami viszont valóban remek kezdeményezés. És a Rare and Unreleased szekcióért már megérte, többek között azért, mert rajta van az a Last remix Butch Vigtől, amit egyetlen egyszer hallottam egy NIN netrádión, bár hivatalosan sohsem jelent meg, és azóta vadásztam rá. A tökéletes remix, egyszerre a remixelő és az eredeti zsenije, a Garbage és a NIN ideális párosítása.

(Sziget 3, 4, 5, 6 -- Elmosódás)

Elmosódik az utóbbi néhány nap. A szó legalább két különböző értelmében. Mert sok apró, kellemes részlet áll össze egy nagy egésszé (üldögélések a Hilltop borozónál, mászkálás a színpadok között, kásás hangú észosztás a csónakháznál); meg attól a sok víztől is elmosódik, ami péntektől vasárnapig többnyire folyamatosan zuhogott rőá a Szigetre és lett belőle dagonya, sok csúszós járólap, nyirkos ruhák és sár és belső tavak, szigetekkel.

A péntek, ha jól rémlik, a borok jegyében telt, a Hilltopnál indult, a Nagyszínpad közelében folytatódott, mert kitört belőlem az elfojtott poprajongó, ezért úgy gondoltam, jó az, ha Pink adja a háttérzenét az egyre fokozódó italbevitelhez (sokra nem is emlékszem belőle amúgy, kellemesnek tűnt). Ez olyan jól sikerült, hogy amikor jött a Madness, amit nem ismertem túlzottan, már az olyan örökbecsű klasszikusokra is ugrálni lehetett, mint az Our House. Viszont addigra, mire éppen annyira felpörögtünk volna, hogy a kilátogató Nagy Levinnel (szakszóval élve) szögelni menjünk valami zenéstáncos mulatságba, eleredt az eső, de úgy és olyan kitartóan, hogy hiába húzódtunk fedett helyre, így is kis pocsolyákat vittem haza a bakancsomban.

Szombaton rengeteg ismerős, meg a The Hives, amit pár éve már láttam és akkor is tetszett, aztán a szokásos évi egyszeri Kispál és a Borz, teljesen rutinszerűen, de a társaság rohamosan részegedő tagjai nagyon feldobták az élményt.

És hát igen, a Nine Inch Nails, megértük, ami vagy tíz éve szállóigeként kering bizonyos körökben („majd akkor kimegyek, ha NIN lesz a szigeten”). Profi volt, energikus és a megszokott módon látványos (zseniális, ahogyan minden turnén megvariálják a hátteret meg a vetítést, hol leereszkedő képernyőkkel, fémvázra aggatott pislákoló neoncsövekkel vagy óriás hangszínszabályzókra emlékeztető, lüktető falakkal), szóval minden adott volt a katarzisra, ami nekem ezúttal nem jött össze, pedig tudom, hogy képesek előidézni. Mind az olvasott vélemények, mind a társaságunk tömegbe berontó tagjainak látványa azt sugallja, hogy csak magamat hibáztathatom, de ez a koncert sajnos nem hagyott kitörölhetetlen emlékeket bennem, pedig hozta a kötelező formát. Voltak különösen erős pontok – az Onlyt, a Heresyt meg az Erasert hallani élőben például –, meg kiderült, hogy az új lemez általam nem annyira sztárolt számai végül is működnek, sőt az elektronikus gerjesztések kellemes kontrasztot adnak a gitárzúzások mellé. Viszont sajnáltam, hogy a The Fragile-t egyetlen szám kivételével hanyagolták, illetve ez volt az egyetlen esélye a Survivalism című számnak, hátha élőben kiderül róla, hogy nem a NIN-életmű mélypontja, de nem jött össze. Persze a NINről beszélünk, tehát az összkép nyilvánvalóan pozitív és ez a koncert az idei a Sziget legjobbja marad.

A vasárnapok valamiért úgy működnek, hogy kimegyek teljesen lefáradva, az előző napok összes terhével a vállamon, aztán egy kis törköly, egy kis meggypálinka, egy kis bor, aztán máris hajnali egykor ugrálunk a sárban rettenetes magyar popslágerekre a wan2 sátor mellett és a zenét túlüvöltve beszélgetünk mindenféléről. Előtte történtek olyasmik is, hogy megálltunk belenézni Sinéad O’Connorba, de sírva könyörögtem, hogy menjünk onnan, később különböző helyeken kóboroltunk a szemerkélő esőben, majd nagyon messziről belehallgattunk a Faithlessbe, ami ahhoz képest, hányadszorra vannak itt, még mindig felfoghatatlan tömeget vonz. Ámulva álltunk a messzeségben, megállapítottuk, hogy legalább nem hakniznak, néha egymást fényképeztük egy korlátnál és mellettünk csak vonultak befelé a homlokra tolt napszemüveget viselő, szigorúan szeletelő juppik.

A hétfő a megfáradt pihenésé lett, a különböző pontokon lebonyolított találkozóké és a Tool produkciójáé, ami sűrű volt és letaglózó, iszonyatosan profi hangszeres tudással. Tulajdonképpen egyetértek azokkal, akik nehezményezték, hogy ennyi erővel lemezt is hallgathattak volna otthon vagy Maynard (az énekes) nem létező kommunkációját rótták fel, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt meg ennél a zenekarnál egyáltalán nem zavart.

Utóhang így az utolsó napon, avagy érdekes apróságok 1) lassan több koktélbár lesz a szigeten, mint sima kocsma, és ez ijesztő 2) már mindenhol lehet kapni Rézangyal pálinkát, ami remek dolog 3) az előbb jöttem rá, hogy idén a metálkodósátor közelében sem jártam és még nem tudom, mihez kezdjek a tudással.

(London, zanza - Azelőttről)

Tudathasadásos dolog Londonról írni nem sokkal azután, hogy felrobbantak a bombák. Mintha pillanatfelvételt készítettem volna alig egy nappal az események előtt, amikor minden a rendes kerékvágásban zajlott. Kikockázom a mentális fényképet, amibe ezúttal csak két napot tömörítettem; ránagyítok a részletekre.

Első tapasztalat: a nyugalmas Kent után London felér egy szelíd arcbarúgással. Bennem enyhe nosztalgia, körülöttünk tömeg, felettünk tornyok meg felhők, currys csirke Camdenben, szendvicsek a Kensington Park padján, közlekedés közben bónusz városnézés emeletes buszról, látogatás a kötelező turistalátványosságok és a képregényboltok környékén. Kávé franchise-logós bögréből, magas székeken az utcára néző kirakat előtt (az üvegnek dőlve tejfölszőke lány smárol öltönyös pasijával, utóbbi később egy sarokkal távolabb egy bankautomata előtt vizel), a repülőtéri busz előtt hagyományos, koleszterinbomba angol reggeli, meg egy csomó más minden, ami apróság, mégis megmarad.

Akárcsak a Lényeg:

(Nine Inch Nails, Brixton Academy, 2005. július 4.)

Nem cifrázok: ez a koncert rendesen odatett.
Olyannyira, hogy erdetileg egy bekezdést akartam róla írni, és egészen sok lett.

Amikor kiléptünk a brixtoni metrómegálló kapuján, bele a gyengén szitáló esőbe, addigra az égbolt egyik szeletén olyan sötét folt terpeszkedett, mintha a tömegben nyomuló fekete ruhás rajongók egyre gyarapodó menetét akarta volna utánozni. A koncert előtti órákat egy helyi pubban töltöttük. A talán viktoriánus korból megmaradt hodály -- piros szőnyeggel és oszlopokkal -- foteljeiben és a könyöklős asztaloknál micisapkás, fogatlan angol bácsikák iszogattak ősz szakállú, fekete öregemberek szomszédságában, hogy az egészet valószínűtlen egyveleggé mixelje a hangszórókból üvöltő zene meg a NIN-rajongók többségében piercingelt, rasztázott, festett hordája. (Kortynyi tapasztalat: a Guiness tényleg finom egy centiméternyi áfonyaszörppel nyakon öntve. )

A brixtoni Carlington Academy valaha színház lehetett, és maradt belőle egy kupolás, masszív épület, fakóvörös szőnyeggel, kovácsoltvas korlátokkal, karzattal meg egy hatalmas színpaddal, az én hozzá nem értő fülemnek igen tetszetős akusztikával.
A még tavasszal szerzett jegyekről (még egyszer hatalmas köszönet CzG-nek, a grafikusok/animátorok gyöngyének) kiderült, hogy kizárólag a hatalmas erkélyre szólnak, ahol bölcsen a legmagasabb sorba telepedtünk, így annak ellenére, hogy természetesen az első hangnál mindenki felállt a székekből, ez volt az első NIN koncert, ahol majdnem végig láttam a színpadot (még ha messziről is, illetve leszámítva a tömegbeugrálós, gitárhajigálós részeket), ami kárpótolt azért csendesen motozó érzésért, hogy a dühöngőben kellene összerugdaltatnom magamat. Igaz, nem túlságosan szálfa termetem miatt az ilyen közösségi érzésért mindig a látvány hiányával kell fizetnem, szóval annyira nem bánom. Egyébként is, I’m too old for this shit, különösen úgy, hogy régen sem csináltam úgy igazán.

Bemelegítő produkció Saul Williams, aztán átszerelés, a sötétben a standard Pinion, majd a Wish (fények fel), a Sin, aztán ki emlékszik már a sorrendre. A színházterem egyik előnye, hogy az akusztika miatt még azok a számok is arcul csaptak, amelyek nem a legnagyobb kedvencek az új albumról. Az angol közönség egészen életteli (az osztrákokhoz képest legalábbis), lehetett több ezer emberrel zúgni, hogy Something I Can Never Have, kiderült, hogy a The Hand That Feeds igazi koncertszám, hogy Trent Reznor így negyven felé már inkább ultrapozőr új gitárosára bízza a gitárnyúzást-zúzást és hogy a Dead Souls ezen a setlisten is helyet kapott.
A megszakítás és ráadás nélküli két óra végén a Head Like A Hole érkezett, némi töréssel, csapkodással és palackhajigálással, az utcán csapzott, fekete tömeg hömpölygött tömött sorban a majdnem utolsó metró felé, a buszok, autók és a drogot kínálgató nepperek között. A zsúfolt szerelvényben egy kopaszodó, copfos pasas a trend szerint öltözött huszonéves indusztriálgót lánykáknak magyarázott arról, hogy egy rockernek nincsen korhatár, meg valamit a Poison lemezeiről, de azt már nem hallottam rendesen, mert zúgott a fülem.

Függelék: néhány kép a netről.

Ez a galéria egészen jól összefoglalja a helyszín hangulatát és a koncert egészét.

Ez a két kép pedig egy magyar srác galériájából származik, és jól érzékelteti a minimalista, zseniális fénytechnikát: 1 és 2.