2009. július 30., csütörtök

(mégsem képregényhős)


Mint egy hatalmas prés, úgy nehezednek rám a dolgok, a felszín alatt meg gyűlik a feszültség, csorog ki a repedéseken. Majdnem ide is jutott belőle, önsajnáltatási célból, aztán rájöttem, bizonyos helyzetekben tényleg nem nagyon lehet mit mondani, mint azt, hogy hát igen. Nem hatalmas dolgok ezek, de éppen elég idegesítőek.

Ha tavaly július lenne, nem érezném magamat túl jól. Viszont (magamat is meglepve) éppen nem akarok (a szokottnál jobban) borongani, mert idén július van, és most minden más. Akadnak mosolyszünetek persze, ezen a héten két nagyon sötét napom is akadt, amikor gyilkos tekintettel mentem a város lakói között – ha civilben képregényhős lennék, akkor hatásosan megrajzolt, sárga villámok cikáztak volna a szememből, amitől körülöttem rongybabaként repültek volna szét a szegény, ártatlan emberek. De az életem nem képregény, így a város lakói nyugodtan mentek a dolgukra, mit sem sejtve arról, mitől menekültek meg. Tekintve, hogy tavaly egészen sok ilyen napom volt, ez a kettő még egészen jó arány, csak már vége lehetne ennek a szériának.*

* Figyeljük meg a szerzőt, milyen elismerésre méltó módon küzd a negatív hullámokkal és találja meg a rosszban a jót.**

** Másik példa: de jó, végre mások is úgy érzik, hogy a sors pikkel rám – mondta boldogan a múltkor [a szerző].

2009. július 26., vasárnap

(„borzongás, kaland, rettegés”)


A vidéki kúria dobozait feltúrva néha egészen meglepő dolgok kerülnek elő. Most például egészen 1991-ből bukkant elő néhány lelet, ami két dolgot bizonyít kézzelfoghatóan:

1) nem csak álmodtam, hogy a rendszerváltás környékén tényleg minden szemetet kiadtak fantasztikus könyv címszó alatt (az addig gyéren csordogáló regények patakja a frissen támadt szabadságban áradattá duzzadt, és a valóban jó könyvek mellé rengeteg vacak sodródott a nagy kavargásban);

2) tizennégy évesen minden szemetet megvettem, ami akár távolról fantasztikus könyvnek tűnt.

A dobozban A szellemvadász John Sinclair sorozat úgynevezett regényfüzetei hevertek (egyik sem több hetven oldalnál). Nem emlékszem, akkoriban mit gondolhattam Jason Dark műveiről, de egészen biztosan nem jutott eszembe, hogy ezek csak paródiák, valószínűleg nem használtam rájuk a „bájos” jelzőt, és nem fogott el az a különös transzállapot sem, amit az igazán ütős b-filmek szoktak kiváltani az emberből.


A mennydörgések hangja túlvilági halálüvöltésekként metszett az éjszakába.

(Igen. A dőlt betűs sorok idézetek.)

A szellemvadász John Sinclair a Scotland Yard sármos felügyelője, aki természetesen flegma, jóképű, remek autót vezet és minden létező horrorklisével felveszi a harcot. Abban a pár füzetben, ami a sorozat itthoni gyors kimúlása előtt megjelent, szerepelt gonosz tudós (dr. Satanos!), aki levágott fejeket tárolt tartályokban, hogy új testeket kerítsen nekik, zombikat teremtő boszorkánymester, gyilkos kísértet és azték démon. A mellékszereplők hasonlóan hús-vér figurák – a száguldó riporter/hű barát vagy a karót nyelt brit arisztokrata.

John Sinclair korábban pszichológiából és parapszichológiából speciális képzést kapott, valamint pár szemeszter fizikát, kémiát és természetesen kriminológiát is végzett. Ez volt az elmélet. A gyakorlat a következőképpen festett: John Sinclair a világ majdnem összes küzdősportjához értett, tudott lőni, vezetni, és volt pilótaigazolványa.



A borítók tökéletesen igazodnak a történetekhez, a stílus szintén (pattogós, egymondatos bekezdések, sok felkiáltójellel és három ponttal), a fordítás kedvesen küzd a germanzimusokkal (az iszonyattól kővé dermedt Mary Brown), és a legkedvesebb, hogy a hátsó borítón az Arany Kötőtű című magazint reklámozzák a vérfröcsögésbe belefáradt olvasóknak.

A professzor a kormány mellé ült. Sátáni tűz lobogott fel a szemében, mikor a motort beindította…

A német wikipedia alapján egyébként Jason Dark (természetesen) kollektív álnév, Németországban a sorozathoz még 2007-ben is jelent meg történet, és a szívem hasad meg, mert mi bezzeg sohasem jutottunk el oda, hogy felbukkanjon az egyik főellenfél, Dr. Tod.

Nem látta, hogy két parázsló szem rámered.
Sakuro volt a nyomában…

2009. július 24., péntek

(a sokadik kávé után)


Ha időgépet építenék, a múltba akasztott horgonyok elvén működne. Mert bizonyos szagok, illatok, dallamok, képek annyira beleragadtak egy pillanatba, hogy elég bármelyiket meglátni-meghallani- megérezni, már ránt is vissza a múltba. Ezt használná ki a masinám: személyre szabott időgép lenne, korlátozott célválasztással, de raknék bele szikrázó tekercseket és spirálokkal megfestett forgó korongokat, hogy megvegyék és gazdag legyek hamar.

Ez onnan jutott eszembe, hogy egész nap ültem a gép előtt, meleg volt, próbáltam fordítani, a szobában szólt az MR 2 Petőfi rádió. Tavaly július végén is sokat ültem ennél a gépnél, szintén próbáltam fordítani, meleg volt, a szobában szólt az MR 2 Petőfi rádió.
Mivel annyira nem újították meg a rádió dalválasztékát, ma rendszeresen jöttek azok a számok, amik tavaly is vagy ötvenezerszer, és most döbbentem rá, hogy ugyan még mindig nem tudom, kik ezek, de elválaszthatatlanul rögzült hozzájuk az a nyár. Akkor az egész világnak volt valami fura íze, árnyalata, mintha álmodnék, csak nem túl jót, a számat kimarta a cigaretta, az alkohol meg a panaszkodás. Most ez nincsen így, ezért is furcsa néhány percre emlékezni, önkéntelenül is lehangolódni, de csak kicsit, már messziről nézem, mint aki nem avatkozhat bele az eseményekbe, aztán pannng, visszahúz a jelen.

Azt hiszem, kezd kihatni rám, hogy Az időutazó feleségét olvasom Audrey Niffeneggertől (courtesy of isolde).

2009. július 22., szerda

(újabb ezeregyszáztizennégy lépés magyarországon)

Még többször akarok turista lenni saját városunkban, üldögélni a kovácsoltvas padon a Bazilika előtt, amikor a fejünk fölött vindózháttér az ég a kék órától, vagy egymásnak adogatni a gyümölcsös smoothiest, miközben külföldiek villogtatják a Lánchídra a vakut, és ki tudja, hány országba hordanak szét minket a budai várral együtt.

2009. július 20., hétfő

(úgynevezett "foreshadowing")


Ha a szombat délután hazafelé tartó vonat váratlanul megáll, majd több mint egy órát vesztegel egy falu állomásán, mert húsz kilométerre onnan kigyulladt az avar és lezárták a pályát, közben egyre sötétebb lesz minden, rettenetes széllökések támadnak, aztán nem látni a villámoktól meg az esőtől, végül egy teljes fa zuhan a vagonra, ahol ülök, meglazítva és áramtalanítva ezzel a felsővezetéket, újabb egy órával növelve a várakozás idejét… akkor okkal merül fel a kérdés, vajon nem a természet próbál finoman üzenni valamit?

Végül (spoiler!) épségben hazaértem, és este megtekintettem barátaimmal a csodálatos trashfilm, a Rottweiler, a halálkutya jelentős részét.

2009. július 18., szombat

(külvárosi éj)

Egyetek előtte – írta L. a tájékoztató emailben, mint a lakóhelyéhez közeli külvárosi kocsma ismerője, ahová az okkult hímzőegylet kihelyezett tagozatával elmentünk olcsón mulatni.

Amikor a második tömény-sör kombó után leballagtam az udvarból az alagsori részbe, ahol egy túl színes blúzt viselő néni lassúzott egy megfáradt külsejű férfival a lasantemikantáre refrénű klasszikusra, éreztem, hogy valóban kemény este lesz. De hát ilyenek ezek a titkos helyek, ahova csak bennfentesekkel látogat az ember (vagy nem tud a létezésükről, vagy ha igen, akkor nem mer bemenni az ajtón), játékgépek, lambéria, focicsapatok a posztereken, az árak kellemesen régiek, a plazmatévé már modern. Akárcsak a karaokegép, ahol újabb körök után alie, agnus és L. már a kigombolt ingű, sörpocakos, bajszos törzsvendégek gyűrűjében énekelte, hogy jég dupla viszkivel, mi meg vokáloztunk hozzá. A helyzet innentől kedve csak szürreálisabb lett, például megmagyarázhatatlan módon, de felbukkant valamelyik kereskedelmi tévé kevésbé ismert személyisége is, aki énekelt, kicsivel később pedig egy sötét lakótelepen vonultunk, ahol a mr.a a laptopja képernyőjével világított, de ez nem a rossz értelemben vett szürrealizmus, sőt.

2009. július 17., péntek

(tudja, hol rontotta el, de már mindegy)


Minden délelőtt emberek mennek a strandra az ablakom alatt, kosárral meg pléddel, miközben dolgozni próbálok, sikertelenül.
Minden délután turisták fényképezik a belvárost a cég ablaka alatt, miközben dolgozni próbálok, sikertelenül.

Cafatokká tépték az agyamat a különböző munkák fogaskerekei, fordítás, játékszövegírás, szerkesztés. És mennyire megérte. Hajszolhatom a januári-februári pénzeimet, közben várhatom az őszt, amikor az aktuális melókért majd becsorog valami, illetve vidám beszélgetéseken vehetek részt, ahol kiderül, hogy az elmúlt évem egyik munkaviszonya hitelszempontból nem létezik.

Néha annyira szívesen hagynám az egészet a büdös fenébe és inkább elmennék rákhalásznak New Englandbe.*

Gyakran eszembe jut, milyen érzés volt tavaly februárban egy fordítás kellős közepén felállni és kisétálni az egészből. Felszabadító. Aztán az is eszembe jut, hogy tavaly (meg -előtt és -előtt-előttt) ugyanezekért dühöngtem, tehát valószínűleg megérdemlem, amit kapok.

* Valójában beérném egy viszonylag kreatív állással itthon, ami majdnem havonta fizet, de az kevéssé hangzik drámaian. És most egyébként sem mennék sem el, sem messzire, de ebbe nem merek belekezdeni, mert isolde amúgy is leromantikusozta a blogomat.

2009. július 13., hétfő

(sun, day)

Kanyargós utcák, lépcsők, macskakő, templomtornyok, a dombról közvetlenül az egyenetlen cseréptetőkre meg szűk udvarokra látni. Szentendréből remek fantasy kisváros lenne, az a fajta, ahol a kalandorok megállnak egy estére, még az Azúr Varázsló Útvesztője előtt vagy a Rémtornyok után. A régiségkereskedők beszélő kardokat árulnának, a tenyérnyi főtér árusai pedig a világ legfurcsább ételeit.

Fahéjas szilva, mojito és redbull ízű fagyi a nem-fantasy Szentendrén is létezik. Meg méregerős presszókávé. Lassan vonuló Duna, szőlőlugas, turisták a napon, és ettől egy kicsit mi is turisták lettünk egy délutánra.

2009. július 9., csütörtök

(jó / nemjó)

nemjó

Költözés a közeli jövőben, rengeteg munka a mindennapokban, túl kevés pénz a bankban, fizetések a még dátum nélküli semmiben, néha kis, fagyos csomók a gyomorban. Fáradtság a csontokban.



A keze a kezemben, kavics, fű vagy beton a cipőtalpunk alatt.
Barátok ülnek mellettem kerti bútorokon, rozsdás székeken, kőpárkányon.
Régen nem látott húgommal megyünk lefelé, a város irányába, kezünkben dobozos sör, beszélgetünk.
Készülő játékunk hanganyaga érkezik a londoni stúdióból, hamisítatlan brit férfihang mondja a mondataimat, bizonyos szavakat megnyom, from the realm of twilight and thorns; titokban vigyorgok.
Elkészül egy novella, nagyon rövid, furcsa, olyan, amit akartam.
Hosszú idő után megint antikváriumban válogatok, és váratlanul kezembe akad az a könyv, amire titokban szerettem volna rábukkanni, és találok még egy másik jót is, ráadásnak.
Levinnel lángost eszünk a Lehel téri piacon, göngyölt lángos, belül káposztával , hol tart már a tudomány, a kiszolgálás igazi retró, nem lehetett volna egyszerre kérni, mi, mondja a szakács hátulról jól hallhatóan, de nem törődünk vele, steampunkról beszélgetünk meg egyébként is, csak erősíti a békebeli hangulatot.

2009. július 3., péntek

(egy átlagos nap az új trópusokon)


Mostanában gyakran felhős az ég és fullasztóan nyirkos a levegő errefelé. Vagy a ragyogó napsütést szakítja meg a hirtelen vihar, hogy hatalmas cseppekben szakadjon az eső, legfeljebb öt percig. Mintha egy sohasem létezett, 21. századi magyar gyarmaton élnénk.
Ideje vennem egy hófehér tropikálöltönyt meg sétapálcát; vizespohárból iszom majd a rumot, beleőrülök az állandó nedvességbe, a csöpögő víz neszezésébe, és miközben a háttérben paszományos tábornokok rohamozzák az elnöki palotát, én csak írom a mágikusan realista regényemet egy zöldségesmaffiózó családjának különös száz évéről; a mű azzal a pillanattal indít, amikor hét vak keselyű elragadja a szőke örököst a rózsadombi villából.