(reanimator)

Órára pontosan meg tudom mondani, hol tartózkodtam idén, amikor megérkezett az ősz (és tanúim vannak rá, felügyelő úr), szeptember első szombatja volt, másodika, délután fél öt körül, a fehérvárcsurgói kastélyparkban sétáltam, és éppen elértünk a gondozott terület széléhez, az erdőhöz, ahol a fák közötti hézagokat úgy töltötte ki a sötétség, mint valami tapintható, puha szigetelőanyag, amikor egyszer csak eleredtek a tétova, súlyos esőcseppek és véget ért a nyár. Mire egy órával később visszaültünk az autóba, minden megváltozott, az illatok, a színek, a fények, a víz lemosta a világról a ragacsos augusztust, előbukkantak a rozsdaszínek és mindent betöltött a kémények füstszaga, ami maga a vidéki ősz esszenciája. Ilyenkor feltámad bennem a késztetés, hogy ismét visszatérjek a nyáron elhanyagolt dolgokhoz, mondjuk a forró italokhoz, a skót whiskyhez és a blogposztok írásához, szóval lassan összeszedem,  mi történt a nyáron, a balatonfelvidéki távolról indítást, a norvég fjordtúrát és a kölni gamescomot is beleértve.

(a nyár végéről, öltönyös kísértetekről és blogokról)

Várjuk az őszt, de csak nem akar megérkezni, a magam részéről úgy képzelem, hogy egy dohos pincében őrzik a nyár mogorva arcú verőlegényei, akik néha könyvet meg cigarettát csúsztatnak be neki az ajtórésen, és amikor nem figyelnek, az ősz a rácsos ablakon keresztül apró jeleket ad a külvilágnak, mint az esőkopogás péntek hajnalban az ablakon, vagy az egyre rohamosabb tempóban eltünedező világos percek. A munka utáni szigetkör végén most már rendszeresen rám esteledik, mintha szó szerint kifutnék a nappalból, egyenesen bele az estébe. Vagy Budapest szürkületszerű vetületébe, már ha abból a furcsa jelenetből indulok ki, aminek a múltkor voltam tanúja a futás végén, ott, ahol az Árpád-híd tövében egy régen bezárt klub árválkodik magányosan. (Maga a hely már akkor is furcsa volt, amikor működött, egy rácsos ajtón lehetett átmenni a híd alatt a sziget csücskébe, de pontosan nem tudom, hogyan és merre, mert sohasem jártam bent, de valószínűleg sokkal kevésbé izgalmas, mint képzelem, és nincs is kanyargós tükörlabirintusuk). Szóval éppen elkezdett ereszkedni a homály, amikor váratlanul felbukkant a parkolóból egy tucatnyi elegáns férfi és nő, akiknek az arcát nem lehetett látni a sűrűsödő sötétben, csak a fehér ingek és blúzok világítottak, és némán, céltudatosan bemasíroztak az évek óta először nyitva álló ajtón, én meg gondolkodhattam azon, vajon kiket is láttam. (Egyelőre nem tudtam eldönteni, lelkekkel kereskedő mágusok voltak-e, akik minden évszakban más halott szórakozóhelyen tartanak árverés a friss szállítmányra, vagy a szigeten élő szellemek gyűltek össze egy kis beszélgetésre.)

Arra mindenképpen jó volt, hogy eszembe jusson ez a blog itt, ahova valaha leírtam az ilyesmiket. Ez az év eddig arról szólt, hogy sok mindenről vagy egy hónapos csúszással meséltem, vagy soha (de legalább iderakhatok év végén egy maratoni „kimaradt jelenetek” dvd-extrát, ha addig kitart a lendület), és hagyok mindent nyomtalanul elsodródni. Túl sokszor érzem úgy mostanában, hogy csak úgy csorog el az életem a nagy semmibe [és elindul a szomorú zene meg a tempósan összevágott borongós művészvideó], szóval jöhet a szokásos ideiglenes blogfeltámasztás, ami érdekes módon mindig őszre esik, ha jobban belegondolok.

(az ősz fellegvára)

Ez az írás sokkal hamarabb létrejöhetett volna, ha nem olyanra sikerül az előző hetem, amilyen végül lett, de szerencsére még ősz van, nem mintha ez különösebben számítana.

Október utolsó vasárnapján indultunk Prágába, és az itthoni lakótelepen gomolygó ködből beszűrődő varjúkárogás tökéletesen meg is adta az alaphangulatot: esszenciális ősz volt végig, napfényes, színes, kicsit csípős, ami olyan tökéletesen simult rá Prágára, mintha egyenesen az óvárosra tervezték volna az évszakot.

Utoljára 2007 januárjában tettem meg ezt az utat, szintén vonattal, és ez a hét óra most is pontosan ugyanolyan kellemes volt, mint amire emlékeztem (igaz, ezúttal dolgoznom kellett, nem baj, szeretek vonaton dolgozni), főleg azért, mert a cseh határig az egész kocsi szinte teljesen üres maradt. Budapest külvárosát puhán burkolta be a reggeli fehérség, képeslapszerűvé festette a kertvárosokat és leradírozta az elhagyott ipartelepek rozsdás éleit. A Duna-kanyar nem meglepő módon rendkívül szépen festett – már amennyi látszott belőle –, Zebegényben színes foltokban égették át a lombok a ködöt, aztán átgördültünk a határon és azonnal kisütött a Nap, mi pedig mintegy szimbolikusan magunk mögött hagytuk a homályos kupola alatt ragadt országot. Az óraátállítás miatt előbbre hozott alkonyatban érkeztünk Prágába, és amikor a bíborral megfestett szürke égre kirajzolódtak a tüskés tornyok, a háttérben a várral, tényleg csak az hiányzott, hogy megszólaljon valami klasszikus orgonazene.

Persze be kell vallanom, hogy pont ezért is mentem: bennem valamiért Prága nagyon korán úgy rögzült, mint a város, amit ősszel és télen akarok látni. (A gólem legendája mellett egy ősrégi National Geographic magazin tehet erről, ami a hetvenes évek téli Prágáját mutatta be, behavazott belső udvarokkal, ódon palotákkal, és a Monarchia idejét idéző kávéházakkal). A telet előző alkalommal már kipipáltam, most pedig az októbert is, teljesen elégedett vagyok, fátyolos ködbe burkolózó vár, avarszőnyeg a parkokban és piros háztetők a délutáni napsütésben, ilyesmire számítottam.



A prágai belvárosban az a remek, hogy nem nagy, de hatalmasnak tűnik, olyan sok a kanyargós kis utca, az átjárható belső udvar, mintha több várost gyömöszöltek volna bele ekkora alapterületbe. A Týn-templom a gótikus ikertornyokkal még mindig egy varázslóiskolára emlékeztet, különösen este, amikor narancsszín fények derengenek elő a fenti szűk ablakokból, és a sötétben ácsorogva, a folyópartról nézve a vár is kifejezetten tündérmese-kompatibilis.

Jártunk a Klementinumban, ahol megnéztük a pazar barokk könyvtárat, a csillagvizsgálót, majd a torony tetejéről a várost is. Sétáltunk a várban, kóvályogtunk a meredek utcákon és a folyóparti szigetek avarszőnyegén. Meglátogattuk Vyšehradot, a régi erődöt, ami maga az ősz fellegvára, különösen hétköznap, amikor minden kihalt és csak elszórtan bukkan fel egy-egy iskolai kirándulócsoport. A várfal tövében hatalmas, méltóságteljes polgári házak gubbasztanak, műteremlakásokkal és egy kiálló, vaskos kéménnyel, az udvarokon hatalmas fák, a parkokban utolsót lángoló lombok. Az pedig kifejezetten meglepő, hogy őszi napsütés ide vagy oda, az egykori zsidónegyedbe ezúttal is sikerült olyankor eljutni, amikor minden szín kifogyott az égből, akárcsak előző alkalommal, januárban, de lehet, hogy a régi zsidó temetőben, ahol korhadt fogakként állnak ki a földből a simára kopott sírkövek, mindig gótikus időjárás uralkodik.

Szóval Prága ezúttal sem okozott csalódást. Legközelebb tényleg kénytelen leszek megnézni tavasszal, aztán meg nyáron is.

(a légszeszgyár titka, ifjúsági kalandfilm)

Évekkel ezelőtt láttam meg először a tornyokat a betonfalon túli senkiföldjén, és utána is sokszor eszembe jutott az a furcsa, ipari zárvány Óbudán. Gyűjtöttem a fotókat a jellegzetes, buzogányforma monstrumokról, olvasgattam a cikkeket az életveszélyessé nyilvánított terület múltjáról, és közben indusztriális tündértornyokat képzeltem a kerítés mögé (elrabolt, tisztes polgárleányokkal), esetleg art deco máguserődöt vagy álcázott katonai kiképzőtelepet. A valóság persze sokkal földhözragadtabb és érdekesebb: az egykori Óbudai Gázgyárról van szó, ami igazi építészeti kincs a 20. század hajnaláról, amikor ezt a komplexumot még Légszeszgyárnak hívták, a világ legmodernebb ilyen jellegű létesítményének számított, és a kor szokása szerint ugyanolyan grandiózusnak és szépnek építették, mint egy palotát. Mivel a terület jelentős része életveszélyes, bemenni csak úgy nem lehet, ezért is csaptam le a lehetőségre, amikor egy városnéző túrákat szervező cég csoportot vitt ide.

A közel három órás kirándulás a légszeszgyári munkásoknak épített telepen kezdődött, ami egykor amolyan város a városban-módon létezett és kicsit hasonlít a Wekerle-telepre (nagyon enyhén még a Szentségtelen Szimmetria is megfigyelhető az elrendezésében, csak nem olyan tébolyító módon, mint a nagy testvérnél). Innen szó szerint a kertek alatt átsétáltunk az őrökkel védett gyárterületre, ahol többségükben már régen eltűntek az épületek, és maradt helyettük egy posztapokaliptikus, mérgező vadon. A még létező építmények közül némelyik simán lehetne egy horrorjáték helyszíne, de van, ami szépen öregedett, például az egykori villamosközpont, ahol az egyik teremben egy gigászi, századelős generátor áll, amire fel lehet kapaszkodni. Az ugyanitt található, antik kapcsolótáblákkal ellátott vezérlő meg a hátsó teremben sorakozó elosztószekrények látványa mellesleg maga a dieselpunk életérzés. Valószínűleg az egész csoportból én voltam az egyetlen, aki szerette volna ördögi kacajjal lerántani a hatalmas kallantyúkat, de leküzdöttem a késztetést.

A Gázgyárnak amúgy jól állt a napsütéses októberi szombat, különösen a fő látványosságoknak, a víz- és kátránytornyoknak. Ezek közvetlen közelről még lehengerlőbbek, mint a kerítésen túlról, odabent pedig már befejeződött a rekonstrukció első fázisa, és a kisuvickolt téglafalak között vagy a tágas betontermekben bármikor le lehetne forgatni egy minimalista science-fiction filmet (bár mint kiderült, egyelőre senki sem tudja, mihez lehetne kezdeni ezekkel az épületekkel, ami ennyi pénz belepumpálása után némileg ijesztő gondolatnak tűnhet). A víztoronyban amúgy egészen a legfelső szintig fel lehet menni, és a helyreállított óraszámlapok mellől csodálni a Dunát. Odakint még megtudtuk, hogyan menőztek a századelőn az innen üzemeltett gázvilágítással a belvárosi Festetics-palotában (a cselédgyerekek rájuk méretezett titkos ajtókon másztak ki a mennyezet alatti galériára lámpát gyújtani, az ablakok virágoskertre nyíltak az illatos szellőzés kedvéért, nyáron pedig jégvermekkel hűsítették a huzatot), majd megnéztük az egykori gáztartályok helyén tátongó hatalmas gödröket.

Utóbbi számomra annyiból volt érdekes, hogy amikor Londonban laktam egy kicsit, a környéken állt egy ilyen gáztartály, és ennyi időnek kellett eltelnie, mire megtudtam, pontosan hogyan is működtek ezek (közben azt is kiderítettem, hogy az azóta eltelt évtizedben mi lett a londoni példánnyal – azt nem bontották le, park lett belőle). A túra a folyóparti tisztviselőtelepen ért véget, ahol az utcáról elgyönyörködtünk az egykori vezérigazgató villájában, majd a feltámadó szélben magunk mögött hagytuk az indusztriális tündértoronyokat, én pedig úgy döntöttem, hogy lehetőség szerint még sok ilyen túrát szeretnék végigjárni.

(blue sunday)

Nem vagyok annyira jól mostanában, és ennek az egyik idegesítő része (a fokozódó embergyűlölet mellett persze) az, hogy kimerítőek az éjszakáim, küzdelmes elalvás, reggelre befeszült állkapocs, rendszertelen felriadások és lassan párolgó nyomasztó álmok. A váratlan ébredéseknek viszont van néha pozitívuma is, például amikor vasárnap nagyon korán kiestem az ágyból, a hajnal és a reggel közötti kurta zónában sikerült elcsípnem azt a pár októberi percet, amikor döbbenetesen kihalt minden utca, sehol egy autó vagy gyalogos, még nincsen rendes fény, de már nincsen sötét sem, és teljesen valószínűtlen, mélykék derengésben úszik a lakótelepen gomolygó gyér köd. Mintha pár pillanatig nyitva maradt maradt volna egy titkos ablak a világ egyik párhuzamos vetületére, Budapest hideg árnyékára, ahol csak a kísértetek és az elfeledett álmok élnek. Szép volt és nagyon megnyugtató.

(snapshot)

Úgy csorgatják végig az októbert a városon, mintha meleg, nyúlós, kellemes tartósítószerben próbálnák megőrizni az utókornak ezt a szombat reggelt, a még mindig zöld lombokat és a színek ígéretét, a lakótelepen totyogó öreg kutyák fekete pontjait a mélyben, a levegő fanyarságát, amit délelőttre majd felitat az őszi meleg. De bármennyire is szeretném eltenni a fiókba ezt a napot a napfényes lakással, az asztalon szétszórt füzetekkel meg az éppen félretolt kávéscsészével együtt, tudom, hogy sohasem venném elő nézegetni, ott porosodna két kifogyott öngyújtó és egy régi naptár mellett, mert mint borostyánban a buborék, ott lenne benne, minden jóval együtt az utóbbi napok csendes, visszafogott szomorkássága is.

(képzeljük el írógépbetűkkel, gyűrött papíron)

Az „Ősz jellegű évszakok besorolásáról” szóló, 7321. álomciklus XXII. törvény 614. § (13) bekezdés (f) pontjában meghatározott különleges azonosító jegyek közül a következők teljesülését látom igazoltnak:

1) napsütéses időben a fény jellege a mellékelt 74/b táblázat alapján a „súlyosan csorgó, mézállagú” kategóriába sorolható

2) borús időben enyhén füstös esőillat és/vagy gyenge szitálás tapasztalható (erre hajlamos egyének esetében magas alkoholtartalmú italok kortyolgatása és lögybölgetése iránti késztetéssel kiegészítve)

3) hétköznap reggel hétkor, a szabadtéri sportolásként besorolt ún. „szigetkör” közben az (1) pontban kategorizált napfényviszonyok idején a c) táblázat alapján "képregényes beszédbuborékként" azonosítható módon gomolyog a kifújt levegő

4) a „macska” típusú háziállat a dokumentált esetek minimum 90%-ban kizárólag ölben, mancsait maga alá húzva hajlandó tartózkodni az adott helyiségben

5) a naponta jegyzett átlagos teafogyasztás nulla bögréről minimum háromra emelkedik

Ezáltal a törvényben rám ruházott hatáskörben az ősz kezdetét hivatalosan is elrendelem.

s.k.
(lüktető fejfájást okozó, olvashatatlan aláírás, ami akár teljesen ismeretlen hangjegyek sorozatának is tűnhet)

pecsét
(már ha lehet annak nevezni azt a szimbólumot, ami parázsként ég bele a valóságba)

(kellene egy "köd" tag lassan)

Amikor szombat reggel nyolckor elindultam futni, olyan sűrű köd hömpölygött a Duna felett, hogy nyomtalanul eltűnt benne a Margit-sziget, még a hídról sem látszott semmi az egészből, mintha soha nem is létezett volna. Egészen közel kellett mennem ahhoz, hogy a nagy fehérségből végre előtűnjön legalább néhány fa, a futóösvény kezdete, pár hinta és egy zöld korlát. Nem mintha futás közben sokkal biztosabbnak éreztem volna a környezetet, mert legfeljebb haloványan ismerős körvonalakat láttam a fák lombjaiból előgomolygó ködben, ami szabályos alagútként csapott össze körülöttem, csak a futóösvényt hagyta szabadon. Idővel az a szörnyű gyanúm támadt, hogy csak egy pótalkatrészekből összeállított, ideiglenes másolatban vagyok, mert a valódi szigetet a tél előtti utolsó nagy karbantartásra vitték a városon túli, végtelen és ijesztő fémcsarnokokba, és ki tudja, hova keverednék, ha mégis bemerészkednék a fák közé.

(hangulatátállítás)

Amikor szombat délután az arborétumban sétáltunk és kastélyromot fényképeztem, még nem tudtam, hogy éppen utolsó útjára kísérjük az idei őszt, egyszerűen csak élveztem a szórványos napsütést, az avarszőnyeg teljesen lefotózhatatlan színvilágát (és az autózást a kihalt vidéki utakon). Később, sötétedés után, amikor már egy tóparti étterem teraszán ácsorogtunk és megcsapott a levegő fanyar kéményszaga, a víz felett meg úgy hömpölygött a nyirkos köd, mint egy nagyon ódivatú rémfilmben, hirtelen tudatosult bennem, hogy ennek az évszaknak is vége. Azóta egyébként főleg szomorú vagyok, ami időnként átcsap a másik végletbe, és ilyenkor szívesen ordítanék vadidegen emberekkel, de többnyire leginkább csak szomorúság ez.

(nøiz felügyelő nyomoz)

Skandinávkrimi-reggel van, nyomasztóan szürke és hideg, még az eső sem esik, hogy oldjon valamennyit a világ ridegségén. Tulajdonképpen a konyhában kellene cigarettáznom és kávét főznöm, küzdeni a másnappal, miközben egymás után nyomom ki a hívásokat az ódivatú, összecsattintható telefonomon, amíg végül autóba nem ülök, hogy kihalt utcákon kanyarogjak arrafelé, ahol a sós szélben és a sirályvijjogásban eltűnik az út. Morajlik a tenger, a dűnéken hosszú fűszálak lengenek, a fövenyen letakart kupac, mellette a társam, akivel utáljuk egymást, de a ponyva alatt heverő tetem majd mindent megváltoztat, mert nyakig visz minket a politika mocskába, a társadalom belülről rothadó rétegeibe, és a végén már nem utálkozva, hanem egymás életét féltve üvöltözünk egymással a bepárásodott autóban, de addigra esni fog az eső is, rendesen, ahogyan kell.

(október)

“Martin knew it was autumn again, for Dog ran into the house bringing wind and frost and a smell of apples turned to cider under trees. In dark clock-springs of hair, Dog fetched goldenrod, dust of farewell-summer, acorn-husk, hair of squirrel, feather of departed robin, sawdust from-cut cordwood and leaves like charcoals shaken from a blaze of maple trees. Dog jumped. Showers of brittle fern, blackberry vine, marsh-grass sprang over the bed where Martin shouted. No doubt, no doubt of it all, this incredible beast was October!”

Ray Bradbury: The Emissary (October Country)

Szeretem az októbert, és kapcsolódó érzéseim legalább annyira színesesen összevisszák, mint a fák lombozata ilyenkor. Az október egy őszi erdő az ország valamelyik részén és a Duna felett a köd meg a budai vár képregényszerű sziluettje, az október a bokáig érő avar, az ösztönösen zsebre dugott kéz és a finoman csípős levegő kora reggel, több különböző angol város, ahol másként szépek a színek, az október az elázott levélszőnyeg a madridi Retiro-parkban, az október egy nagyon rossz emlék és közben rengeteg jó, és az október maga Ray Bradbury, mert senki sem tudott úgy írni erről a hónapról, mint ő.

(and the award for best autumn goes to...)

Hétfő reggelre megérkezett az ősz legfrissebb változata, és ezzel egy időben meg is nyerte az első helyezést az idei pándimenzionális őszexpón. Egyetlen hajszállal csak, de teljes joggal utasította maga mögé az idén is nevezett tavalyi győztest, X'a'lb''oath aktuális évszakát, amit hatalmas, fekete pillangók keltenek ki a hegyek között, és ettől hirtelen mély, kongó harangszó tölti be a világ képzelt egét.

Az itteni ősz azzal a köddel nyert, ami éppen nagyon lassan és leheletfinoman terül szét a ronda betonházak között: mintha finom muszlinba tekernék az egész lakótelepet, aztán felragyog a napfény, és hihetetlen, aranyszínű derengés izzik az ablakon túl, a fátyol mögött emberalakok, autóformák mozognak utalásképpen, rajzfilmszerűen.

Azt mondják, az őszöket elbíráló zsűrinek felvételeket mutattak a lakótelepről a köd érkezése előtti és utáni pillanatokból, ők pedig azonnal megítélték a díjat.

(noise generator)

Vasárnap délelőtt van, egy vidéki ház nyitott oldalú, de amúgy fedett teraszán ülök, friss és csípős a levegő, egy túlméretezett kölcsönpulóverben dolgozom a gépemen, mellettem szabályos gombóccá gömbölyödve alszik a ház szürke macskája, teljes a csend, csak az eső gurgulázik, csobog és csorog folyamatosan az ereszcsatornákból, kopog a tetőn meg susogva veri a bokrokat. Innen, ahol ülök, nem látni, csak hallani az esőt, és tényleg semmi mást, ami egyszerre rendkívül békés és furcsán valószínűtlen élmény, mintha lenne a világnak is egy keverőpultja, mint azokon az oldalakon, ahol hangmintákból lehet összerakni meditatív háttérzajokat, csúszkákon tologatható a szélzúgás, a madárcsicsergés, a lombneszezés, és most egy láthatatlan kéz feltolta az esőt és lehúzott minden mást (fél percig kitartotta a távoli harangszót, és ennyi). Mondjuk azt sem bánnám, ha hirtelen olyan helyen lehetnék, ahol be van építve a sirályvijjogás meg a hullámok moraja is, de igazából nem akarok telhetetlen lenni.

(duzzogó esőistenek)

Kellett nekem az őszi esőről beszélnem tegnap, jól felmérgesítettem a nyár távozó viharistenét, aki csak azért fordult sarkon, hogy igazán látványosan bevághassa maga mögött az ajtót. Tegnap késő este, amikor kiléptünk a kocsmából (tudom, úgy kell annak, aki geek barátaival sörözik) mennydörgéssel, villámlással súlyosbított ítéletidő várt ránk az utcán, és fröcsögve habzott fel a térdünkig a víz. Amikor pedig reggel felébredtem, a lakótelep toronyházai között már az őszi és a nyári viharok közös szörny-ivadéka tombolt, egy kisméretű viharkajdzsú, aki egyesítette a júliusi égszakadások sistergő, fortyogó dühét a novemberi esők hidegével és konokságával. Gondolom, végül aztán megérkeztek az időjárásfelügyelet fekete felhőhelikopterei és ledobták rá a realitástölteteket, mert amikor elindultam otthonról, az ég még fényesre suvickolt fémtálcára emlékeztetett, mostanra pedig elállt az eső és ismét kéken ragyog minden.

(az évszakok vakon felborított üvegek)

A budapesti ősz például lassan szétcsorgó tinta egy gyűrött papírlapon, megállíthatatlanul itatja át a reggeleket, és csak napok múlva tűnik fel, hogy miközben nagyjából ugyanabban az időpontban ügyetlenkedek a kora reggeli kávéval, odakint egyre kevesebb a fény. Mire ma feltisztult a kékes félhomály, kioldotta az esőt az égből, és ezek már súlyosan, kitartóan zuhogó cseppek, nem a nyári zivatar géppuskaropogása. Az őszi esőnek már a hangja is hideg, ami viszont valamiért stimulál, de talán ez még az évszakkezdés lendülete, vagy egyszerűen még nem olyan sűrű, nyúlós és sötét a reggel, hogy teljesen ellepjen mindent az a fekete tinta.

(csalhatatlan jelekből tudom, hogy hamarosan itt a november)

Egyrészt a macskát február óta először ismét a szennyestartóban találtam, ahol békésen szunyókált a törölközőkön, illetve amikor reggel elmentem futni, az egész szigetet tömör falként vette körül a puha, nyirkos köd. A lenti ösvényről éppen csak látni lehetett az Árpád-híd fémpilléreit, mintha egy csonka álombéli szörnyeteg ácsorgott volna a vízben nagyon szomorúan, mert a kitalálóját idő előtt felkeltette a vekker. Egy modern, kék busz éppen elindult a fenti megállóból a semmibe lógó hídpályán, és szinte láttam, hogy a kijelzőjén ebben a pillanatban vált át a felirat Silent Hillre.

(képeslapősz)

A Balaton tükörsima, fakó és kék, a hófehér vitorlások mind mozdulatlanok, fentről, a tihanyi apátság mellől a látvány inkább tűnik diorámának, egészen olyan, mint a vitrin alatti makettvilág a szomszédos múzeumban.


Nagyon október van, a dombra vezető utca szinte teljesen kihalt, a vízparton lelakatolt éttermek, a hétvégi házak ereszeiben már meggyűlt az avar, a teraszokon kupacokban állnak a székek, és meleg van, a levelek is lázasak, látszik a színükön, ettől lesznek igazán szépek. Lézengő turisták, napozó fekete kismacskák. Béke, nyugalom.

(hétvég, novemberelej)

[szombat]

Megint vonaton ülök, csak ez az előzővel ellentétben teljesen másik irányba tart. Úgy fúrjuk magunkat előre a ködös, nyirkos novemberi reggelben, mintha menet közben festenék meg körülöttünk a sárga levelű fákat, és mindig csak az utolsó pillanatban döntenék el, hogy azokból a körvonalakból ne kísértetkastély szülessen, ezért a fekete tornyokból végül kémények lesznek. Aztán lassan elfogy a köd, csak a foszlányai tapadnak a kisvárosi vasútállomásokhoz, és valamiért ez az enyhén télies idő, a kihalt vidéki utcák kizárólag olyan kamaszkori emlékeket idéznek, amelyek talán meg sem történtek, vagy nem ebben a kombinációban, csapatba verődve megyünk szerepjátékozni a társasággal, gőzölgő teásbögrékkel állunk egy teraszon, az éjszakába nyúló varlordszozás szünetében nézzük a szemerkélő esőt, ilyesmik.

[vasárnap]

Amikor egyetlen pillanatba sűrűsödik a november: enyhén szocreál termálfürdő valahol a végeken, szabadtéri medencében ülünk nyakig a meleg vízben, gőzfátyol sodródik körülöttünk, narancssárga levelek lebegnek a felszínen, az égen rikácsolva húznak el a darvak.

Utána levezetésképpen az ország egyik legjobb halászcsárdája*, halászlé, füstölt harcsaszeletek pirítósra pakolva, harcsatepertő.

* nem értek hozzá, mások mondják, csak annyit tudok, hogy engem meggyőzött

(főleg az őszről, nyilván)

Volt egyrészt egy októberi szombat, amikor a szokásos baráti kommandóval vidékre mentünk az aktuális Társasjátékok & Tömények partira. Ha már ott jártunk, frissítettük az őszt, ködpermetes, füstszagú, ázott levelű, de még nem fagyoskodós verziószámra. (Mire vasárnap délután visszaértünk a fővárosba, már ott is remekül működött minden, és úgy mentem futni, hogy a sziget végét elnyelte a puha, fehér semmi.) A látogatás kiválóan sikerült – MAC-féle pizza, lendületes ivás és bábutologatás hajnalig –, megkoronázva az egész szociális hetet, amiből három estét Tapsi külföldi barátainak társaságában töltöttünk, kocsmákban és koncerten.

Aztán jött ez a mostani hosszú hétvége, amikor nyerw meg én utaztunk vidékre, ahol egyszer csak (mintha mi sem történt volna) az udvaron odaballagott hozzánk az otthoni macska, aki egy hete tűnt el, ezért a környék összes lámpaoszlopán az arcképe díszelgett, mintha ő lenne a kertváros leghíresebb banditája. Később takaros falvakon autóztunk keresztül Nefilimet és Sear Blisst üvöltetve (mik elő nem kerülnek a Vidéki Kúriába lehordott cédéim közül), sétáltunk az erdő szélén, ahol láttunk gótikus vadszőlővel benőtt rózsaszín Barbie-nyaralót, a tisztáson megült a párás, napfényes ősz, várfalról néztük a makacsul zöld tájat, és megtudtam, hogy az éppen aktuális fordításom hol kapcsolódhat Heideggerhez, ami meghatározhatatlan aggodalommal töltött el a munkával kapcsolatban, ugyanis semmi közöm a német filozófusokhoz.

Ma reggel pedig rémfilmes ködre ébredtem, aminek inspirálnia kellett volna, helyette mogorván bámultam a betűket, illetve a hiányukat, és csendben lemondtam arról, hogy határidőre (vagy úgy egyáltalán, valaha) befejezzem azt, amit meg akartam írni, de legalább gyönyörködtem helyette a félhomályból előderengő monolit-házakban.

(té vádzs a blédráner)

Kedd este egészen komoly létszámmal gyűlésezett az okkult hímzőegylet, ráadásul nagyon hosszú kihagyás után, szóval megadtuk a módját: fenyegetően villámlott a belváros felett és harsogva szakadt az eső. Amikor a dohányzórészleggel kivonultunk az utcára, hatalmas vízcseppek verték a fejünk fölött a ponyvát, miközben egy pizzás-gyrosos és egy indiai-thai étterem között ácsorogtunk és esernyős emberek tülekedtek közöttünk. Tényleg csak egy szusiárus meg egy sétapálcás, kalapos férfi hiányzott a BRFK hetedik kerületi androidvadász részlegétől, hogy teljes legyen a kép.

Az egyik beszélgetésből – ha rendesen jegyzeteltem volna – mára összehozhattam volna egy romantikus hipster-noir regényszinopszist San Francisco helyett Budapesten, de szűk körben azt is megvitattuk, mi töri el annyira a blogokat, hogy a jelek szerint tartósan tetszhalott állapotba kerülnek. Kifejezetten sok szó esett egy esetleges Szuperhősök és Kamionosok partiról, a mr.a pedig világító karkötőket osztogatott, bár ennek a pontos okára egyszer sem adott magyarázatot.