(a légszeszgyár titka, ifjúsági kalandfilm)

Évekkel ezelőtt láttam meg először a tornyokat a betonfalon túli senkiföldjén, és utána is sokszor eszembe jutott az a furcsa, ipari zárvány Óbudán. Gyűjtöttem a fotókat a jellegzetes, buzogányforma monstrumokról, olvasgattam a cikkeket az életveszélyessé nyilvánított terület múltjáról, és közben indusztriális tündértornyokat képzeltem a kerítés mögé (elrabolt, tisztes polgárleányokkal), esetleg art deco máguserődöt vagy álcázott katonai kiképzőtelepet. A valóság persze sokkal földhözragadtabb és érdekesebb: az egykori Óbudai Gázgyárról van szó, ami igazi építészeti kincs a 20. század hajnaláról, amikor ezt a komplexumot még Légszeszgyárnak hívták, a világ legmodernebb ilyen jellegű létesítményének számított, és a kor szokása szerint ugyanolyan grandiózusnak és szépnek építették, mint egy palotát. Mivel a terület jelentős része életveszélyes, bemenni csak úgy nem lehet, ezért is csaptam le a lehetőségre, amikor egy városnéző túrákat szervező cég csoportot vitt ide.

A közel három órás kirándulás a légszeszgyári munkásoknak épített telepen kezdődött, ami egykor amolyan város a városban-módon létezett és kicsit hasonlít a Wekerle-telepre (nagyon enyhén még a Szentségtelen Szimmetria is megfigyelhető az elrendezésében, csak nem olyan tébolyító módon, mint a nagy testvérnél). Innen szó szerint a kertek alatt átsétáltunk az őrökkel védett gyárterületre, ahol többségükben már régen eltűntek az épületek, és maradt helyettük egy posztapokaliptikus, mérgező vadon. A még létező építmények közül némelyik simán lehetne egy horrorjáték helyszíne, de van, ami szépen öregedett, például az egykori villamosközpont, ahol az egyik teremben egy gigászi, századelős generátor áll, amire fel lehet kapaszkodni. Az ugyanitt található, antik kapcsolótáblákkal ellátott vezérlő meg a hátsó teremben sorakozó elosztószekrények látványa mellesleg maga a dieselpunk életérzés. Valószínűleg az egész csoportból én voltam az egyetlen, aki szerette volna ördögi kacajjal lerántani a hatalmas kallantyúkat, de leküzdöttem a késztetést.

A Gázgyárnak amúgy jól állt a napsütéses októberi szombat, különösen a fő látványosságoknak, a víz- és kátránytornyoknak. Ezek közvetlen közelről még lehengerlőbbek, mint a kerítésen túlról, odabent pedig már befejeződött a rekonstrukció első fázisa, és a kisuvickolt téglafalak között vagy a tágas betontermekben bármikor le lehetne forgatni egy minimalista science-fiction filmet (bár mint kiderült, egyelőre senki sem tudja, mihez lehetne kezdeni ezekkel az épületekkel, ami ennyi pénz belepumpálása után némileg ijesztő gondolatnak tűnhet). A víztoronyban amúgy egészen a legfelső szintig fel lehet menni, és a helyreállított óraszámlapok mellől csodálni a Dunát. Odakint még megtudtuk, hogyan menőztek a századelőn az innen üzemeltett gázvilágítással a belvárosi Festetics-palotában (a cselédgyerekek rájuk méretezett titkos ajtókon másztak ki a mennyezet alatti galériára lámpát gyújtani, az ablakok virágoskertre nyíltak az illatos szellőzés kedvéért, nyáron pedig jégvermekkel hűsítették a huzatot), majd megnéztük az egykori gáztartályok helyén tátongó hatalmas gödröket.

Utóbbi számomra annyiból volt érdekes, hogy amikor Londonban laktam egy kicsit, a környéken állt egy ilyen gáztartály, és ennyi időnek kellett eltelnie, mire megtudtam, pontosan hogyan is működtek ezek (közben azt is kiderítettem, hogy az azóta eltelt évtizedben mi lett a londoni példánnyal – azt nem bontották le, park lett belőle). A túra a folyóparti tisztviselőtelepen ért véget, ahol az utcáról elgyönyörködtünk az egykori vezérigazgató villájában, majd a feltámadó szélben magunk mögött hagytuk az indusztriális tündértoronyokat, én pedig úgy döntöttem, hogy lehetőség szerint még sok ilyen túrát szeretnék végigjárni.