(in memoriam)

Március 12-én, 66 éves korában elhunyt Sir Terry Pratchett, aki évek óta küzdött hősiesen az Alzheimerrel.

Terry Pratchett első Korongvilág-regénye, A mágia színe 1992-ben jelent meg magyarul, tökéletes időzítéssel pont akkoriban, mire kamaszkorú fantasy-rajongóként szinte mindent elolvastam a magyar piacra akkor még elég gyéren csordogáló klasszikusokból: egyrészt rendkívül élveztem a világ újszerűségét, másrészt már ismertem a történetben felbukkanó mókás figurák előképeit, Conant, Fafhrdot és a Szürke Egerészt vagy Lovecraft munkásságát, nem is beszélve az általános fantasy- és szerepjátékos toposzokról.

A Korongvilág-könyvek magyar kiadása egyébként remekül előrevetítette számos külföldi sorozat későbbi itthoni kálváriáját – bár A mágia színe talán az egyetlen Pratchett-könyv, amely a történet felénél, a legizgalmasabb résznél szakad félbe, a folytatás egyáltalán nem akart megjelenni, csak az első kötet vándorolt egyre gyűröttebb borítóval az ismerőseim között. Mire aztán hat év után végre kihozták A mágia fényét, addigra már régen máshol tartottam az életműben, mert türelmetlenségemben egyszer csak úgy döntöttem, egy kölcsönkötet meg egy angol szótár segítségével eredetiben esek neki a sorozatnak. Ez véletlenül pont a hatodik kötet volt, a Wyrd Sisters-szel pedig átugrottam a korai regényeket (később pótoltam őket), és már abba az írói korszakba csatlakoztam be, ami az egyértelmű fantasy-paródiából kissé más irányba kormányozta a Korongvilágot.

Ekkor szerettem bele igazán Pratchett prózájába: a humor megmaradt, de kikoptak a paródiaelemek, akárcsak a halandók életével táblás játékot játszó istenek, és a Korongvilág egy teljesen illogikus, de a maga rendszerén belül teljesen logikusan működő fantasy-világ lett, sokkal komorabb és komolyabb, mint az első néhány könyvben tűnt. Terry Pratchett már nem más fantasyk elé tartott görbe tükröt, hanem a saját világunkat mutatta be kiforgatva: nagyon értette az embereket, és úgy szimpatizált a gyarlóságaikkal, hogy közben néha érezhetően rendkívül dühös is tudott lenni rájuk mindezért. Rendkívül szerethető főszereplőket alkotott, könyvről könyvre tovább gazdagította és színesítette a kitalált világát, és többek között ez tette kedvenc olvasmányaimmá az Őrség-sorozatot, a boszorkányok történeteit vagy személyes kedvencemet, a Hogfathert. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Pratchett remek krimiszerző volt – az Őrség-könyvek nagy része tökéletes bűnügyi regény –, az elméletileg fiatalabb korosztálynak íródott Tiffany Aching-sorozata iskolapéldája annak, hogyan érdemes a YA-témához nyúlni, a Nationnel pedig megmutatta, milyen az, ha nem Korongvilágot ír (remek). És a macskás könyvét nem is említettem. Hiányozni fog.

(A fentiek az sfmag közös megemlékező cikkéhez íródtak: mindenképpen érdemes elolvasni a többiek gondolatait is, mert mindenki máshonnan közelített az életműhöz, de a ránk gyakorolt hatása egyformán hatalmas.)

(ilyenkor egy kicsit remélem, tényleg létezik karma)

…vagy legalábbis valahol számon tartják az olyasmit, ha árukiszállítás után tíz perccel gyorsan felhívom telefonon a tescós embert, hogy véletlenül nálam pakolta le valaki más helyett a gigapakk túró rudit.