2011. augusztus 27., szombat

(képeslap, magunknak, itthonról)


Az előbb erős vízsugárral csaptam le a papucsomra kérgesedett tengeri sót, így fél nap késéssel hivatalosan is befejeztem a nyaralást.

Valójában egy hétig semmi sem történt, és pontosan így szólt a terv, de közben volt sok minden, zötyögő buszok és kopott betonmólók a kristálytiszta vízben. Borókafenyők és zsizsegő kabócák és forró betonon szaladgáló gyíkok, árnyék a víz szélén, fröccsenő hullámok. Sikátorok egy középkori városban, gazzal felvert tetők, grillen sülő halak, áramvonalas jachtok a kikötőben. Két és fél elolvasott könyv, összefüggéstelen töredékek egy füzetben, labirintusokról és vonatokról, véletlenül sem ahhoz, amihez kellett volna, de nem baj. Levesporok meg örökké jéghideg víz a palackban, este az öbölben, heverészés a kavicsos fövenyen, fölöttünk a csillagos ég.

2011. augusztus 21., vasárnap

(képeslapszerűen)


A nemzetek közötti nem verbális kommunikáció rendkívül félrevezető lehet, mint ezt horvát szállásadónk példája is mutatja, aki az előbb szigorúan felemelt ujjal megállított a lépcsőn, még komorabb arccal annyit mondott, hogy „kámhír!” és ellentmondást nem tűrő mozdulattal a széke mellé mutatott, majd amikor kissé aggódva odasétáltam, vajon mit követhettünk el, rendkívül töredékes angolsággal megkérdezte, kérjük-e a wifihez a jelszót.

Sokat mondjuk nem leszek netközelben, mert egyrészt a bácsi általában kikapcsolva tartja a routert (valamit mesélt félig angolul a helyi hackerekről, amit nem értettem, helyette megpróbáltam kitalálni egy klasszikus cyberpunk-sztorit a környékre, de a tűző napsütésnél meg a palacsintaárusoknál meghalt a dolog), másrészt egy csomó könyvet el kellene olvasnom, illetve van a közelben egy nagy kiterjedésű, sós víztömeg, ami hív, csak sustorog, és [érthetetlen lovecrafti jelzőtömeg törölve].

És meg kellene találni a helyi fogadóbizottságot, a nyurga lábú, vörös macskát, aki tegnap ránk vetette magát az ajtó előtt, és vadállatra emlékeztető szilajsággal dörgölőzött a lábunkhoz percekig.

2011. augusztus 17., szerda

(“you like rock'n'roll, dont you?” – sziget 2011)


Utólag kellett rájönnöm, hogy kilencvennégy óta ez volt az első olyan Sziget, ahol egyszer sem kapott telibe a killingindönémof, habár egyszer mintha a távolból hallottam volna, de talán csak a képzeletem játszott velem (vagy egyszerűen annyiszor játszották el ezt a számot ezen a földdarabon, hogy olyan, mint a tapétába beleivódott dohányfüst, és a hallásküszöb alól szivárog elő). Megesküdni persze semmire sem merek, mert az idei három nap már menet közben masszává olvadt össze, de ez teljesen hagyományos és megszokott.

Kedden este a veteránkommandóval (echnat, schizo, rosseb, MAC) felélesztettük a régóta hanyagolt kinti előszigetelés intézményét, hogy aztán szerdán hagyományos első napot tartsunk odabent. Ennek részeként a szigetes csoportdinamikát követve elszakadtunk, ismét összeverődtünk, új emberekkel találkoztunk, akik szintén elsodródtak, néha pedig teljesen vegyesen összeálltunk egy képpé. Eközben pultoknál ittunk, a pár napra hazarepült húgommal pálinkáztunk, Motörheadre bólogattunk, belenéztem még ebbe meg abba, levezetésképpen az utoljára egy éve látott macandthecityvel meg Tapsival beszélgettünk a hidegben, miközben a csajom táncoló cowboyokra cipelte a társaság egy részét.

Azt valahol szintén a Sziget egyik kódolt törvényszerűségének tudom be, hogy a péntek nehézkesen indult (a veteránkommandó már hazament, az ismerősök bizonytalankodtak), mégis kimentem egyedül, és egyszer csak hajnali öt lett, de addigra rengeteg mindent megittam és különböző pultok előtt ugráltunk közösségileg gyermekkorunk kedvenc zenéire vagy teljesen vállalhatatlan slágerekre. Addig persze történt sok minden, találkoztam például Tapsival, mert már kint ült a Macskás Fülbevalós Lánnyal, akikkel utána vállvetve mulattuk végig az estét. Közben megérkezett Bright és még akadtak ismerősök (olyan is, akit nyolc éve nem láttam, de egyszer csak megtalált a tömegben), Deftones-koncertet néztünk, a Prodigy basszusait hallgattuk egy távoli borozóból, hogy a végére azért mégis átsétáljunk (és azonnal megéhezzünk az indiai étterem curryfelhőjében). Onnantól minden egy nagyon felgyorsított videoklippé változott egészen addig, hogy pirkadatkor még a kijáratnál rám köszönt egy szintén hét-nyolc éve nem látott gólyatáboros ismerős, vágás, és már világosban gyalogoltam hazafelé és kásás hangon dünnyögtem együtt Gary Numannel.

Vasárnapra maradt a könnyed, sportos levezetés a meglepetésvendég schizóval és medúzák kihelyezett tagozatával, teljesen véletlenszerűen összeválogatott koncertrészletekkel (például Voodoo People tekerőlanton, hegedűn és furulyán) és az utolsó napra jellemző apokaliptikus hangulattal. Aztán még néhány sátor, még néhány pult, és máris éjszaka lett, hogy a hídon megrohanjon az ennekisvége-dejóvolt hangulat.

2011. augusztus 2., kedd

(koppenhága, levezetés)


A „helyek, ahová magunktól biztosan nem jutottunk volna el Koppenhágában”-listán előkelő helyet foglal az a kis büfészerűség a külvárosban, ahol dán smørrebrødra specializálódnak, vagyis vékony, fekete kenyérszeletekre halmoznak dolgokat, ami a lazactól kezdve a sült húson át a tükörtojásig rengeteg minden lehet. A rutintalanok kezében azonnal megpróbál atomjaira hullani, és rendkívül finom.


Vagy ott a tengerpart, ahová a helybéliek strandolni járnak, de mi csak hevertünk a hosszú fűszálakkal benőtt homokdűnén, és néztük a bátrakat, akik a nagyjából 15 fokos vízben fürödtek. Néha kisütött a nap (ez már elég volt ahhoz, hogy délvidékies pírt szedjünk magunkra), sirályok vijjogtak, biciklik álltak végtelen halomban, és a szigetre vezető hídnál jégkrémes kocsiból árultak friss zöldborsót snacknek.


Utána visszatértünk a kitaposott utakra, és elmentünk a világ második legvénebb vidámparkjába. Az óriásjátékok valószínűleg ennyi idő alatt, ekkora koncentrációban már torzítják a teret, legalábbis csak ezzel tudom megmagyarázni, hogyan fér el ennyi minden a belvárosban elkerített területen – hullámvasutak, körhinták, éttermek, céllövöldék és ezer más minden –, az elmélethez pedig különösen stílusos aláfestést ad a szabadeséses torony felől folyamatosan hallatszó sikoltozás, meg a kölyökkutyányira nőtt aranyhalak hemzsegése a dísztavacska hídja alatt. Este, amikor kigyúlnak a lampionok, tovább fokozódik a keleties hangulatú tündérmese-érzés; na, ilyenkor kell sörrrel a kézben nézni a kalózhajó-replikát.


Hétfőn még kávéztunk a belvárosban, majd körbehajóztuk egy motoros bárkán a kikötőt meg a csatornákat (így tudtam meg, hogy ezeket szándékosan építették Amszterdamhoz hasonlóra), aztán a hagyományos, gurulós bódéból szereztünk hotdogot, hogy megfelelő módon köszönjünk el a várostól és indulhassunk a repülőtérre.