(inkvizítorok a káosz ellen: e3 2016, los angeles)

Kezdjük egy fekete-fehér, nagyon művészfilmbe illő jelenettel: június 12-e, vasárnap hajnali egy óra van Los Angelesben, nekünk, az E3 nevű videojátékos expóra igyekvő Neocoregames küldöttségnek (három fő) fejben már hétfő délelőtt tíz, a kihalt utcán állunk az irodaépületek meg a modern apartmanházak tövében, makacsul fúj a hideg szél, az arcunkra kiülő, jellegzetes kelet-európai mélabú pedig tökéletes lenyomata az elmúlt háromnegyed órának, amit egy hajszolt taxis társaságában töltöttünk a szállásunkat keresve, teljesen sikertelenül, amit amúgy pontosan az ilyen esetek elkerülése miatt egy évvel ezelőtt lefoglalt a cég, de az egyik címen egy üres telek van, a másikon stimmel az épület, viszont az éjszakai portás semmit sem tud rólunk. (Ezen a ponton kicsit felhangosodik a film zenéje, ami vagy egyetlen húr ismétlődő, monoton pendüléséből áll, vagy egy betorzított nyenyere szól halkan). Nagyjából 24 órája úton vagyunk, ebből öt órát az oslói reptéren töltöttünk, durván tizenegyet a gépen, ami másfél órát késett, én még nyertem egy plusz sorbanállást a beléptetésnél, mert az automata rendszer csak az áthúzott fényképemet dobta vissza, ami kicsit ijesztő élmény, még akkor is, ha később egy unott hivatalnok tizenkét másodperc alatt beenged az országba, és még találnunk kellett egy taxit, amibe befért a tizenöt kilós, nagyjából öt méter hosszú összegöngyölt vászonmolinó, ami majd az expón kerül fel a standunk falára, de egyelőre nyomasztó holtsúlyként áll ott a ház falának támasztva. Szóval ott vacogunk hárman az emlegetett fal előtt, és még nem is sejtjük, hogy ez a csak kezdet, mert a következő napokban kiderül majd, hogy a lefoglalt szállás nem csak a kései óra miatt nem veszi fel a telefont, hanem egyáltalán nem létezik, a standra megrendelt számítógépek nem érkeznek meg sem nulladik, sem első napon, úgy esszük majd a különböző gyógyszereket, mint a cukorkát, én pedig egy ponton egy zuhanynak fogok trágárságokat ordibálni.

Ezen a ponton azonban gyorsan ki is ugranék a kelet-európai letargiából, a fekete-fehér kép kiszínesedik, az érvagdosós zenét leváltja valami vidám és pörgős: ugyanis a végén minden  jóra fordult, még aznap éjjel lett ideiglenes menedékünk, másnap meg rendes szállásunk (egy falanszterszerű apartmanépületben, ami olyan elegáns volt és letisztult, hogy harcostársam, daev szerint ide már csak meghalni járnak az álmok, szerintem meg Patrick Bateman kedvenc belsőépítésze tervezte, de igazából jó volt, arról nem is beszélve, hogy így nem másfél óra taxiútra laktunk a konferenciaközponttól egy olyan motelben, ahol évadonként minden amerikai krimisorozat legalább három epizódjában komor arccal kattintgatják a fényképezőgépet a helyszínelők). A számítógépek második este megérkeztek, a precízen minden egészkor előadott prezentációk működtek, és még teljesen meglepetésszerűen tortát is kaptam az én figyelmes kollégáimtól születésnapomra, ami emlékezetes módon tényleg a legkaotikusabb napra esett, a tomboló jetlag közepén.

Szóval az E3 egy hatalmas videójátékos expó, és itt, akárcsak a tavalyi Gamescomon, most is a készülő játékunkat promóztuk a sajtónak, a távoli gótikus jövőben eretnekeket és káoszkultistákat aprító inkvízítorokat. A napfényes és egyáltalán nem festői Los Angelest összesen talán fél órára láttam nappali fényben (gyorsan le is fotóztam az eget), ami nagyjából ugyanannyi idő, mint amennyit az expóból meg tudtam nézni két előadás között (van annak valami pikantériája, amikor az otthonról érkező linkekből értesülök azokról a játékbemutatókról, amelyek a tőlem pár percre emelt gigastandokon debütáltak), de ez mindig része a munkának, amit szerintem egészen derekasan teljesítettünk. Miután a sokk elmúlt, tulajdonképpen tényleg hangosan tudtunk röhögni az egészen, ettem remek szusit, és még kedves barátommal, az újságíróként kint tudósító exBright-tal is le tudtunk ülni pár sörre. Aztán pénteken vége lett az egésznek, és az előzetes terveimnek megfelelően következett a magányosan turistáskodós hétvége, amikor a napfényes Kaliforniából nyilván hova máshová mentem volna, mint az esős Seattle-be, mert egy poshmoderndarkfentezisikeríró így pihen, és levezetésképpen végig gyalogoltam meg bicikliztem, de erről másik postban lesz szó.

(los angeles: lenyomatok)

Los Angelest sokkal kevésbé tudom úgy megfogni, mint San Franciscót, az időhiány miatt főleg, meg amúgy is inkább tűnik húsz külön városnak, amit egyetlen entitássá gyúrtak és végtelen autópályákkal férceltek össze. Leginkább az érkezés pillanata marad meg, az utcák izzó rácsozata az éjszakában a repülő ablakából (meg a repülőtársaság sajátos módszere a biztonsági előírások ismertetésére: indulás előtt a kis képernyőn elindul egy profin megkoreografált musical, ahol dalban és tánccal adják elő, hogy kapcsold ki a telefonodat és mit tegyél, ha zuhanni kezdene a gép).

Downtown LA, ahol a szálloda van, olyan, mintha egy üdülővárosban lennénk, széles utcák, apartmanházakra emlékeztető lakóépületek, sokemeletes szállodák, konferenciaközpontok és persze pálmafák, és az egésznek van valami világtól elzárt érzése, mert ide autópályákon érkezel és úgy is távozol. Itt nem rohangálunk annyit, mint San Franciscóban, egy kivétellel az újságírók jönnek a hotelbe, óránként egy újabb csapat.

A szabadnapon a tengerhez megyünk (Neil Gaiman egyik novellájában hangzik el az a mondat, hogy Los Angelesben minden egy órányi autóútra van, és kurta benyomásaim alapján azt kell mondanom, ebben lehet valami). Venice Beachen eltévedünk a jachtkikötőben, aztán biciklit bérelünk egy Carlos nevű úrtól, lemegyünk a valódi tengerpartra és átgurulunk Santa Monicába. A föveny teljesen kihalt, a vízi mentők magasleseivel együtt, valamiért a napszemüvegárusok üzletsora előtti betonon araszolnak csak turisták. Két rövidnadrágos, bikinis, napbarnította, görkoris lány húz el mellettem, persze kézen fogva (újabb sztereotípiát húzok le képzeletbeli listámról), a pálmafák tövében kisebb kommunák üldögélnek. Santa Monica mólója az óriáskerékkel fokozatosan dagad fel a látóhatáron, a mini-vidámparkba nem megyünk be, csak kávét iszunk fent a mólón, és a vérprofi, nagyon amerikai utcazenész duót nézzük egy kicsit („we don’t want your money, only your love, don’t give us five dollars, give us only a high five!”).

Once a geek, always a geek: kitérőt kell tennem a helyi képregényboltba, ahol az eladó egy sommelier hatékonyságával térképezi fel az ízlésemet és ajánlja az újdonságokat.

Késő délután ismerőssel találkozunk, aki titkos helyre visz minket, egy teljesen átlagos külsejű japán étterembe egy teljesen átlagos főút mentén. A hely akkora, mint egy kínai büfé itthon, mindenki japán, a nyitott pultban készítik a szusit, és nagyon nem szoktam ilyesmiket mondani, de ez már soha többé nem lesz ugyanolyan itthon. Végtelenül hosszú késéssel visszavisszük a bicikliket Carlosnak, aki már többször hívott minket közben, hátha meghaltunk, aztán még szerzünk egy Ubert. Még becsatlakozik mellénk egy New York-i pár, a Ruandából harminc éve érkezett sofőr mindenkit bevon a létező összes témát érintő beszélgetésbe, míg az esti csúcsban feljutunk a Hollywood Boulevard-ra – ha már turistáskodunk, csináljuk komolyan. Nappal állítólag sokkal ütősebb, de nem lennének a csillagok a betonban, kicsit félnék, hogy véletlenül a város egyik kevésbé bizalomgerjesztő részén tett le az autó. A bóvliboltokban fröccsöntött Oscar-díjakat lehet venni a világ legjobb anyukájának, tesójának és nagymamájának, az éjjel-nappaliban a világ legsúlyosabb külsejű hajléktalanja áll előttünk a sorban, és miután távozik, az eladó a láthatóan erre a célra rendszeresített légfrissítőből körbefújja a kasszát, de legalább a sportkocsma menő, ahova gyorsan beülünk. A hotelbe visszafelé egy huszonegy éve érkezett örmény sofőrrel elevenítjük fel orosztudásom roncsait.

Pénteken nagyon kora reggel indulok a szállodából, sofőröm Hondurasból érkezett huszonnyolc éve,  tízpercenként megkérdezi, honnan jöttem és kommentálja a helyi életet, "Los Angeles! Very people, yes, very crazy!" (Los Angelesben szerintem összesen három emberrel találkoztam a szolgáltató szektorból, aki nem furcsán tört angolt beszélt, amivel semmi gond, még mielőtt valaki azt hinné. csak azért maradt meg bennem, mert mindegyikük rögtön elmesélte, hány évtizede vándorolt be és honnan).

A távozás kicsit olyan, mint az érkezés: az autópályán süvítünk a repülőtér felé, a háztetőkkel egy vonalban, a mélyben pasztellszínű köd nyel el mindent, csak a pálmafák lombja és a mindenhol jelenlévő villanypóznák meg -vezetékek emelkednek ki belőle, és stílusosan ismét a 100 bullets-et idézi a világ, mielőtt belekezdenék a két átszállással súlyosbított, huszonvalahány órás hazaútba.

(san francisco: lenyomatok)

Ennek a postnak a megírását egyáltalán nem támogatta a megérkezésem utáni, előre várt és rettegett hajtás, de hát egy játék befejezése mindig ilyen.

Három hete értem haza, és már most olyan az egész amerikai út, mintha álmodtam volna, bár közben befutottak a velünk készített anyagok, szóval talán mégis jártunk ott. Mielőtt az egész élmény még ennél is ködösebb, mitikus kalanddá olvadt volna a fejemben, összeszedtem a füzetembe lefirkált benyomásokat - sokkal többet amúgy sem tudnék nyújtani, hiszen az interjúzós napokat leszámítva mindkét városra egy-egy szabadnap jutott. De tekintve, hogy új helyeken mindig a lehető legtöbbet próbálok besűríteni a rendelkezésemre álló időkeretbe, ettől aztán még töményebb lett az egész.

Szóval lenyomatok. 

[A post fotókat is tartalmaz, és eddig tapasztalataim szerint a blogger meg néhány feedolvasó nem szeret együttműködni a képek megfelelő megjelenítésében.]  


Alkonyatkor szállunk le San Franciscóban, nem sokkal később már a tengerpart mentén visz a taxi, a vízben rakodódaruk állnak, pirosan villognak a jelzőfények a fémmonstrumok tetején, a dombtetőkön hatalmas rádiótornyok. Az esteledő ég sötét pasztellszínekben tobzódik, és egyszer csak felmagasodnak előttünk a belváros felhőkarcolói – pontosan olyan érzés, mintha a 100 bullets című képregény egyik nyitópaneljébe csöppentem volna.

Első jetlag-élmények: abban azért van valami sajátos, amikor helyi idő szerint éjjel, belső órám szerint indulás után másnap reggel San Franciscóban besétálok egy angol pub helyi változatába és kérek egy sört.

Az út „Galaxis útikalauz”-pillanata: a szállodai lift kedves géphangon elnézést kér, amiért sokat kellett várnom.

Vasárnap reggel nyolc, napsütés, szél, kihalt utcák, a sétánnyá alakított régi kikötőparton kisuvickolt raktárépületek, a kikötőben rengeteg kis hajó, balra még éppen belelóg a Golden Gate a szigetek és félszigetek közé, előttem, a nyugodt, kék öbölben az Alcatraz, háttérzenének kompok pöfögnek és egy csomó fóka ugat rekedten egy mólón. Béke van, nyugalom, az egyik kezemben az egyetlen nyitva talált bódéból szerzett kávé és sütemény, ez is egy olyan pillanat, amit az agyam azonnal eltárol későbbre, majd gondosan berakja lábjegyzetnek a sós hínárillatot.

Az egyik átépített raktárépületbe másnap este még visszatérünk enni, minden boltban valami organikust és termelőit árulnak, az étterem is fapadlós, csupasz téglafalakkal, magas pultokkal meg remek clam chowderrel (sűrű leves sok-sok kagylóval). Közben beesteledik, kigyúlnak a fények a szomszédos hídon, világító, hasas bogarakként araszolnak a kompok a sötét vízen, és amint kilépünk az ajtón, hidegen csap le ránk a tavaszi szél, a magasban tempósan húzódik be a víz fölé a legendás San Franciscó-i köd.

San Francisco egyébként remek belépő az Egyesült Államokba, pont annyira európai hangulatú város, hogy nincsen a tonnás súlyként lezúduló kultúrsokk, ráadásul a történelmi belváros még gyalog is bejárható egy délelőtt alatt. Természetesen ezek csak felvillanások egy négy-öt órás sétába sűrítve, a meredek utcák tövében kéklő öböl, a dombok, a tűzlétrás régi házak, a kábelvontatású villamos, a City of Lights könyvesbolt, a Telegraph Hill meg a kínai negyed, egyszerre olyan, mint gondoltam, és mégis teljesen más.

Egyébként erről eszembe jut eshu barátom, aki azt mondta egyszer, hogy amikor Amerikába költözött, kezdetben mindennek volt valami enyhén filmes áthallása, amit nagyon kis mértékben még én is megtapasztaltam ebben az alig pár napban. Ez persze nem meglepő, tekintve, mennyire gyakori filmes helyszín San Francisco, a Golden Gate-ről nem is beszélve, de most egy kicsit megsejtettem, milyen lehet mondjuk New Yorkban turistáskodni.

Verdikt: ide is vissza kell még jönni.

(fokozatosan erősödő zenével a háttérben)

A poszt megírását már csak módjával szponzorálta a jetlag, vagyis pont addigra állok át, mire megkezdem a másfél napos utat hazafelé.

Thrillerek és disztópikus scifik szoktak az éjszakai Los Angeles látképével kezdeni, a látóhatárig nyújtózó izzó ráccsal, a szabályos vonalak között parázsló fénykupacokkal. Amikor tegnap este, már jóval sötétedés után a gépünk ereszkedni kezdett LA fölött, és pontosan ez a látvány fogadott, akkor nehéz volt nem úgy érezni, hogy egy film nyitójelenetében vagyok (ami rengeteg LA-ben játszódó történet visszatérő eleme, hogy még inkább meta legyen az egész). Az érzés kicsit enyhült, de nem múlt, amikor a bérelt autóval navigáltunk a végtelen autópályákon a derengő termeszvár, a belváros felé, miközben jobbkéz felé, fent az éjszakai égen fehér vonásokként sorakoztak a landolni készülő gépek.

(press harder)

(A sorozatot továbbra is a jetlag támogatja, bár most már hajnali ötig hagyott aludni.)

Hétfőn lement az első adag interjú, a menete mindegyiknek ugyanaz. Doug, az itteni kapcsolat elvisz minket a soron következő helyszínre, ahol bemutatkozunk az újságíró(k)nak, elővesszük a mérete és súlya miatt kedvesen csak Szörnynek becézett gamer laptopot (lehet találgatni, ki nyerte az élet lottóján a lehetőséget, hogy otthonról idáig hordozza), majd elindítjuk a játékot. Gyorsan összefoglalok mindent, amit az előző részekről és erről a mostaniról tudni kell, majd jöhet a háttér, a sztori, a karakterek, a mechanika, minden, ami belefér, miközben folyamatosan kommentáljuk, mi történik a képernyőn, illetve válaszolunk az újságírók kérdéseire. Egy ilyen alkalom durván egy óra és rengeteg az ismétlés, ezért az igazi kihívás valahol a negyedik találkozó körül tudatosult bennem, ahol már kicsit dolgozni kellett azon, hogy ugyanolyan lelkesnek tűnjön ez előadás, mint másodszorra. Segít, hogy meg lehet állni valamelyik helyi kávéspecialistánál, ahol több tucatnyi különlegesség választható, hogy aztán koffeintől remegő tagokkal haladjunk tovább. Az is jó, hogy eddig mindenki érdeklődve fogadott minket, sőt a gamespotnál bőven több mint egy órát beszélgettünk, mintha ezeréves ismerősök lennénk. Ráadásul minden egyes alkalom újabb bepillantást enged egy-egy elzárt kis világba. Legyen az egy családi ház egy nagyon virágillatú városkában, ahol az újságíró macskája végig a laptophoz simulva aludt, a kutya pedig folyamatosan az ölembe akart ülni - vagy az irodaház, ami pont úgy nézett ki, mint ahogy az ember a startupfővárosban képzeli, tetovált, szakállas barristával a belső udvaron, mini kosárpalánkkal a lépcső alatt és asztalonként minimum tíz darab ultrageek kegytárggyal az egyterű irodákban.

Innen folytatjuk ma, hogy az utolsó interjú után azonnal induljunk a reptérre, onnan pedig Los Angelesbe.

(Még mindig adós vagyok San Franciscóval, de ami késik, nem múlik.)

(egy képben)

Mászol az ösvényen már másfél órája, a lépcsők hol levisznek a harsány tengerhez, hol felkapaszkodnak a hegygerincre, de a híd végig ott magasodik előtted a sirályvijjogásban és a sós szélben, mindig ugyanolyan hatalmas és elérhetetlen, ezért is olyan meglepő, amikor egyszer tényleg megérkezel, és még nagyobb, mint gondoltad.