(los angeles: lenyomatok)

Los Angelest sokkal kevésbé tudom úgy megfogni, mint San Franciscót, az időhiány miatt főleg, meg amúgy is inkább tűnik húsz külön városnak, amit egyetlen entitássá gyúrtak és végtelen autópályákkal férceltek össze. Leginkább az érkezés pillanata marad meg, az utcák izzó rácsozata az éjszakában a repülő ablakából (meg a repülőtársaság sajátos módszere a biztonsági előírások ismertetésére: indulás előtt a kis képernyőn elindul egy profin megkoreografált musical, ahol dalban és tánccal adják elő, hogy kapcsold ki a telefonodat és mit tegyél, ha zuhanni kezdene a gép).

Downtown LA, ahol a szálloda van, olyan, mintha egy üdülővárosban lennénk, széles utcák, apartmanházakra emlékeztető lakóépületek, sokemeletes szállodák, konferenciaközpontok és persze pálmafák, és az egésznek van valami világtól elzárt érzése, mert ide autópályákon érkezel és úgy is távozol. Itt nem rohangálunk annyit, mint San Franciscóban, egy kivétellel az újságírók jönnek a hotelbe, óránként egy újabb csapat.

A szabadnapon a tengerhez megyünk (Neil Gaiman egyik novellájában hangzik el az a mondat, hogy Los Angelesben minden egy órányi autóútra van, és kurta benyomásaim alapján azt kell mondanom, ebben lehet valami). Venice Beachen eltévedünk a jachtkikötőben, aztán biciklit bérelünk egy Carlos nevű úrtól, lemegyünk a valódi tengerpartra és átgurulunk Santa Monicába. A föveny teljesen kihalt, a vízi mentők magasleseivel együtt, valamiért a napszemüvegárusok üzletsora előtti betonon araszolnak csak turisták. Két rövidnadrágos, bikinis, napbarnította, görkoris lány húz el mellettem, persze kézen fogva (újabb sztereotípiát húzok le képzeletbeli listámról), a pálmafák tövében kisebb kommunák üldögélnek. Santa Monica mólója az óriáskerékkel fokozatosan dagad fel a látóhatáron, a mini-vidámparkba nem megyünk be, csak kávét iszunk fent a mólón, és a vérprofi, nagyon amerikai utcazenész duót nézzük egy kicsit („we don’t want your money, only your love, don’t give us five dollars, give us only a high five!”).

Once a geek, always a geek: kitérőt kell tennem a helyi képregényboltba, ahol az eladó egy sommelier hatékonyságával térképezi fel az ízlésemet és ajánlja az újdonságokat.

Késő délután ismerőssel találkozunk, aki titkos helyre visz minket, egy teljesen átlagos külsejű japán étterembe egy teljesen átlagos főút mentén. A hely akkora, mint egy kínai büfé itthon, mindenki japán, a nyitott pultban készítik a szusit, és nagyon nem szoktam ilyesmiket mondani, de ez már soha többé nem lesz ugyanolyan itthon. Végtelenül hosszú késéssel visszavisszük a bicikliket Carlosnak, aki már többször hívott minket közben, hátha meghaltunk, aztán még szerzünk egy Ubert. Még becsatlakozik mellénk egy New York-i pár, a Ruandából harminc éve érkezett sofőr mindenkit bevon a létező összes témát érintő beszélgetésbe, míg az esti csúcsban feljutunk a Hollywood Boulevard-ra – ha már turistáskodunk, csináljuk komolyan. Nappal állítólag sokkal ütősebb, de nem lennének a csillagok a betonban, kicsit félnék, hogy véletlenül a város egyik kevésbé bizalomgerjesztő részén tett le az autó. A bóvliboltokban fröccsöntött Oscar-díjakat lehet venni a világ legjobb anyukájának, tesójának és nagymamájának, az éjjel-nappaliban a világ legsúlyosabb külsejű hajléktalanja áll előttünk a sorban, és miután távozik, az eladó a láthatóan erre a célra rendszeresített légfrissítőből körbefújja a kasszát, de legalább a sportkocsma menő, ahova gyorsan beülünk. A hotelbe visszafelé egy huszonegy éve érkezett örmény sofőrrel elevenítjük fel orosztudásom roncsait.

Pénteken nagyon kora reggel indulok a szállodából, sofőröm Hondurasból érkezett huszonnyolc éve,  tízpercenként megkérdezi, honnan jöttem és kommentálja a helyi életet, "Los Angeles! Very people, yes, very crazy!" (Los Angelesben szerintem összesen három emberrel találkoztam a szolgáltató szektorból, aki nem furcsán tört angolt beszélt, amivel semmi gond, még mielőtt valaki azt hinné. csak azért maradt meg bennem, mert mindegyikük rögtön elmesélte, hány évtizede vándorolt be és honnan).

A távozás kicsit olyan, mint az érkezés: az autópályán süvítünk a repülőtér felé, a háztetőkkel egy vonalban, a mélyben pasztellszínű köd nyel el mindent, csak a pálmafák lombja és a mindenhol jelenlévő villanypóznák meg -vezetékek emelkednek ki belőle, és stílusosan ismét a 100 bullets-et idézi a világ, mielőtt belekezdenék a két átszállással súlyosbított, huszonvalahány órás hazaútba.