2016. július 19., kedd

(miért éppen seattle?)


Seattle, életképek: egy mellékutca kis kávézójában ülök Capitol Hillen, sistereg a kávégép, mellettem kortárs brit irodalmat olvas egy egyetemista, az ablak előtt sorban húznak el a biciklisek, egy kutya vágyakozóan néz befelé a nyitott ajtón; egy craft beer pubban támasztom a pultot egy helyi sörrel (komfortzóna elhagyása, sokadik szint: egyedül emberek közé menni inni); a belvárosban a hatalmas Barnes and Noble könyvesbolt alagsorában vadászok könyvre; a Pike Place Market egyik kifőzdéjében New Englandi-i clam chowdert kóstolok egy pultnál, és itt hallom az első nagyon seattle-i mondatot az egyik pultostól, miszerint "Drew ma nem tudott jönni, mert próbál a zenekarával" – igaz, ezen kívül sok minden már nem árulkodik arról, hogy ez a város egy zenei irányzat bölcsője volt valaha.

A fonalat valahol ott ejtettem el a múltkor, hogy június közepén az E3 nevű videojátékos expón jártunk a NeocoreGames különítményével, utána pedig saját büdzséből hozzácsaptam egy hosszú hétvégét, és elutaztam Seattle-be.

De miért éppen Seattle, merülhet fel a kérdés… nem, valójában felesleges a feltételes mód, szinte minden alkalommal fel is merült, ha valakinek megemlítettem a tervet, legfeljebb kicsit más megfogalmazásban (minek mész oda, nincsen ott semmi).

A válasz egyébként annyi, hogy „azért, mert kilencvenes évek első fele”. Akkor voltunk középiskolások és talált minket telibe a Seattle-ből érkező grunge, ezzel párhuzamosan játszottuk a Shadowrun szerepjátékot („where man meets magic and machine”), amelynek hivatalos helyszíne a 2050-es évek fantasy-cyberpunk megavárosa, Seattle, ahol a céges piramisok között még mindig ott magasodik a Space Needle, és természetesen akkoriban fertőzött meg a Twin Peaks is, ami Seattle közelébe, Washington állam erdőségeibe vitt, hogy azóta is mindig beleborzongjak a szélben hajladozó fenyőágak  látványába. Szóval Seattle akkoriban magától értetődően került fel az úticélok listájára, ahova egyszer mindenképpen el kell menni, aztán eltelt húsz év, és rákaptam a Seattle-ben játszódó különböző sorozatokra, mint a The Killing (igen, tudom, hogy ezeket Vancouverben forgatják, de az már úgyis a szomszédban van), ahol a szakadó esőben  láncdohányos nyomozók néznek ki borúsan a Puget Sound vizére, és ismét feltámadt bennem a gondolat.

Szóval ha már úgy hozta a sors, hogy két órányi repülőútra voltam Seattle-től, akkor kihasználtam az alkalmat. Sirályvijjogást akartam, esőillatot, kávét, tengert, némi fenyőerdőt, ezeket pedig maradéktalanul meg is kaptam, és nagyjából ennyi, amire egy hosszú hétvége elegendő.

Általában a reptérről a központba vezető vonatút sohasem a város legszebb arcát mutatja, de Seattle esetében előbb jönnek az erdők meg a kertvárosok, a távolban gigászi, hósipkás hegycsúcs, és csak ezután következnek a raktártelepek, a teherpályaudvarok meg a kikötő gigászi rakodódarui. Amikor befutottam Capitol Hillre, már szitált a gyenge eső: dimbes-dombos utcák,  deszkafalú házak, minden kertvárosias, a háttérben a belváros toronyházai magasodtak nagy kupacban. Bárok, pubok, lemezboltok és kávézók. Az állomás kijáratánál négyfős társaság játszott szvinget, vidám emberek zenéltek vidáman az esőben, a szomszéd kis parkban népes csoport próbált valami koreográfiát dobszóra. Az airbnb-t, ahol a szobát béreltem, alig találtam meg sok házikó között, de végül sikerült, a tulaj jó fej volt, kutyával, ami mindig plusz pont.

A városnézés a tőlem megszokott módon zajlott, vagyis meglódultam előre, mondván, majd lesz valami, és lett is valami. A péntek és a szombat szürke volt, folyamatosan esőt ígért az ég, amit aztán be is tartott, de mindig csak húsz percig esett, utána hosszú órákig szünet, vízillat, ázott gyep, ázott lombok. A belváros nagyjából olyan, mint egy üzleti negyed bárhol, bár maradt némi futurizmus a hatvanas évekből, a monorail (helló, Shadowrun!). Természetesen megnéztem a Pike Place Marketet, ami hatalmas, több szintes piac, a domb tetejéről indul és onnan tart lefelé – egyértelműen turistamágnes, többek között az összehangolt koreográfia szerint halat hajigáló kofákkal és az óriás bronz malacpersellyel, de közben mégis van a nyüzsgésben valami szimpatikus. A legértelmezhetetlenebb turistalátványosságok közé bekerült nálam a Gum Wall, ami a piacról kifelé vezető egyik kis utcán található, ahol a falat elborítják a téglára tapasztott rágók, és turisták fotózkodnak a mindent beleng az átható mentol- és gyümölcsillatban.

Jártam a kikötőben, ahol valóban sirályok tollászkodtak a felhők alatt és Cthulhu-csápok sarjadtak az akvárium hirdetőoszlopán. Spontán ötlettől vezérelve felültem egy kompra, ami az öböl (a Sound) egyik szigetére vitt, Bainbridge-be, mert úgy tűnt, hogy a várost igazából csak a vízről lehet megnézni egyben, és ez igaznak is bizonyult. Közben nagy nehezen kisütött a nap, sokáig üldögéltem a sziget egyik elhagyott öblében, az őslakos seattle-i turistáktól távol, aztán visszamerészkedtem a nagyon képeslapra illően megkomponált kis településre, ahol lavórnyi kávékat ittam Dale Cooper módjára, és a sziget méretéhez képest döbbenetesen felszerelt könyvesboltban találtam egy olyan friss megjelenést, amire addig sikertelenül vadásztam.

 (A szombat másik spontán megnyilvánulása az volt, hogy Capitol Hillen futó gondolattól vezérelve besétáltam egy kerékpárkölcsönzőbe, és biciklit béreltem vasárnapra, hogy eljussak Twin Peaksbe, de ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.)

Szóval azt kell mondanom, Seattle remek úticél, sokkal kisvárosiasabb és zöldebb, mint gondoltam volna, habár azt azért látni rajta, hogy huszonöt évvel ezelőtt jóval nyomasztóbb hely lehetett, olyasmi, ami kitermel egy Alice in Chainst. (Miután kijutottam a környező erdőkbe és a tengeröblökhöz, már azt is érteni vélem, hogyan lehetne belőle a Shadowrun jövőjében egy indián vadon közepén terpeszkedő gigászi, mocskos cyberpunk metropolisz, de azért ehhez még így is eléggé meg kell erőltetni a fantáziámat.) Nem tudom, milyen lehet ott élni, de hosszú hétvégére ideális célpont. 



2016. július 1., péntek

(inkvizítorok a káosz ellen: e3 2016, los angeles)



Kezdjük egy fekete-fehér, nagyon művészfilmbe illő jelenettel: június 12-e, vasárnap hajnali egy óra van Los Angelesben, nekünk, az E3 nevű videojátékos expóra igyekvő Neocoregames küldöttségnek (három fő) fejben már hétfő délelőtt tíz, a kihalt utcán állunk az irodaépületek meg a modern apartmanházak tövében, makacsul fúj a hideg szél, az arcunkra kiülő, jellegzetes kelet-európai mélabú pedig tökéletes lenyomata az elmúlt háromnegyed órának, amit egy hajszolt taxis társaságában töltöttünk a szállásunkat keresve, teljesen sikertelenül, amit amúgy pontosan az ilyen esetek elkerülése miatt egy évvel ezelőtt lefoglalt a cég, de az egyik címen egy üres telek van, a másikon stimmel az épület, viszont az éjszakai portás semmit sem tud rólunk. (Ezen a ponton kicsit felhangosodik a film zenéje, ami vagy egyetlen húr ismétlődő, monoton pendüléséből áll, vagy egy betorzított nyenyere szól halkan). Nagyjából 24 órája úton vagyunk, ebből öt órát az oslói reptéren töltöttünk, durván tizenegyet a gépen, ami másfél órát késett, én még nyertem egy plusz sorbanállást a beléptetésnél, mert az automata rendszer csak az áthúzott fényképemet dobta vissza, ami kicsit ijesztő élmény, még akkor is, ha később egy unott hivatalnok tizenkét másodperc alatt beenged az országba, és még találnunk kellett egy taxit, amibe befért a tizenöt kilós, nagyjából öt méter hosszú összegöngyölt vászonmolinó, ami majd az expón kerül fel a standunk falára, de egyelőre nyomasztó holtsúlyként áll ott a ház falának támasztva. Szóval ott vacogunk hárman az emlegetett fal előtt, és még nem is sejtjük, hogy ez a csak kezdet, mert a következő napokban kiderül majd, hogy a lefoglalt szállás nem csak a kései óra miatt nem veszi fel a telefont, hanem egyáltalán nem létezik, a standra megrendelt számítógépek nem érkeznek meg sem nulladik, sem első napon, úgy esszük majd a különböző gyógyszereket, mint a cukorkát, én pedig egy ponton egy zuhanynak fogok trágárságokat ordibálni.


Ezen a ponton azonban gyorsan ki is ugranék a kelet-európai letargiából, a fekete-fehér kép kiszínesedik, az érvagdosós zenét leváltja valami vidám és pörgős: ugyanis a végén minden  jóra fordult, még aznap éjjel lett ideiglenes menedékünk, másnap meg rendes szállásunk (egy falanszterszerű apartmanépületben, ami olyan elegáns volt és letisztult, hogy harcostársam, daev szerint ide már csak meghalni járnak az álmok, szerintem meg Patrick Bateman kedvenc belsőépítésze tervezte, de igazából jó volt, arról nem is beszélve, hogy így nem másfél óra taxiútra laktunk a konferenciaközponttól egy olyan motelben, ahol évadonként minden amerikai krimisorozat legalább három epizódjában komor arccal kattintgatják a fényképezőgépet a helyszínelők). A számítógépek második este megérkeztek, a precízen minden egészkor előadott prezentációk működtek, és még teljesen meglepetésszerűen tortát is kaptam az én figyelmes kollégáimtól születésnapomra, ami emlékezetes módon tényleg a legkaotikusabb napra esett, a tomboló jetlag közepén.

Szóval az E3 egy hatalmas videójátékos expó, és itt, akárcsak a tavalyi Gamescomon, most is a készülő játékunkat promóztuk a sajtónak, a távoli gótikus jövőben eretnekeket és káoszkultistákat aprító inkvízítorokat. A napfényes és egyáltalán nem festői Los Angelest összesen talán fél órára láttam nappali fényben (gyorsan le is fotóztam az eget), ami nagyjából ugyanannyi idő, mint amennyit az expóból meg tudtam nézni két előadás között (van annak valami pikantériája, amikor az otthonról érkező linkekből értesülök azokról a játékbemutatókról, amelyek a tőlem pár percre emelt gigastandokon debütáltak), de ez mindig része a munkának, amit szerintem egészen derekasan teljesítettünk. Miután a sokk elmúlt, tulajdonképpen tényleg hangosan tudtunk röhögni az egészen, ettem remek szusit, és még kedves barátommal, az újságíróként kint tudósító exBright-tal is le tudtunk ülni pár sörre. Aztán pénteken vége lett az egésznek, és az előzetes terveimnek megfelelően következett a magányosan turistáskodós hétvége, amikor a napfényes Kaliforniából nyilván hova máshová mentem volna, mint az esős Seattle-be, mert egy poshmoderndarkfentezisikeríró így pihen, és levezetésképpen végig gyalogoltam meg bicikliztem, de erről másik postban lesz szó.