2008. október 27., hétfő

(a vadon szava)

Ismét elérkezett az éves időpontja a rituális elvonulásnak, amikor néhány barátommal kimegyünk a természetbe, annak is olyan pontjára, ahonnan rálátni egy tóra, és néhány napig úgy élünk, mint eleink: fejszével vágjuk a fát, bográcsban főzünk, néha pálinkát iszunk és egész asztalokat rakunk tele társasjátékok több kilónyi műanyag mütyürjeivel. Ráadásul az egyik délután fölényesen nyertem egy kemény szellemi párbajban is: a terasz egyik sarkában álltam én, egy tányér virslivel, a másik sarokból pedig négy gyönyörű, jól táplált helyi macska szegezte rám látványosan éhező, de azért bizakodó tekintetét.

2008. október 22., szerda

(mi csináltam a blogszünetben, noiz fogalmazása)

Az elmúlt tizenkét nap nagy vonalakban: bulváros frázissal majdnem végzetessé vált! az a szociológiai kísérlet, amikor a bloggerek elé helyeztem egy kiló jelly beant, pedig csak azt akartam tudni, milyen színű bogyókért alakul ki harc, de látványos kézitusa helyett pusztán hasfájásra panaszkodtak. A Nagy Levinnel kiegészülve addig nyúztuk a Rock Bandet Brightnál, amíg fel nem kopogott a lenti szomszéd (az otthoni koncerteken ez lehet a szirénázva kiérkező rendőrkülönítmény megfelelője), műanyagdoboltam Nine Inch Nailst és hamisan elénekeltem az Epicet, pedig Mike Patton mindig olyan könnyen csinálta, kamaszkori emlékeim szerint legalábbis. Mostanában egészen sok szórakoztató filmet láttam – magyar raymondchandlert, videotékás-álomszerű-Gondrysat meg Párizsban játszódó feelgood alkotást –, de a nemrég bemutatott Zuhanás (The Fall) című Tarsem-alkotás egyelőre a legszebb és legmesésebb film, amivel valaha találkoztam. Közben többször is kimentem futni a szigetre a szép őszi reggeleken, a kör felénél pedig mindig eltűnt a fátyolos pára és kisütött a nap, tehát most már bizonyítékom is van rá, hogy én szívom magamba a ködöt. Kezdeni is kellene ezzel valamit, gondoltam, majd novellaötleteket piszkálgattam néha, majd nem kezdtem velük semmit.

A mai nap nagy vonalakban: megtörtént az első alkalom, hogy saját angol nyelvű szöveget hallhattam egy brit szinkronszínész előadásában, készülő játék trailerje alá vágva. Kis dolog ez az emberiségnek, de kellemes érzés nekem, ellentétben azzal, amikor egy másik játékunk magyarra nyersfordított szövegével találkoztam (sajnos az angol verzió szerzőjeként és ex-lokalizálóként duplán vagyok kukacoskodó).

2008. október 10., péntek

(még egyszer, képekkel)

Itthon színe van az ősznek, meg fátyolos köd is jár hozzá a folyó fölött. Angliában is ősz volt, de ez csak a fényeken látszott, a növényzet szigorúan zöldellt tovább. Ilyenkor jövök rá, hogy hiányoznának az októberi árnyalatok.

a szép angol vidék



Ha már ősz, az egyik londoni vasútállomáson külön tábla értesítette a tisztelt közönséget, hogy ősszel vizes levelek kerülhetnek a sínekre, ezért olykor három percet is késhetnek a vonatok. (Tapasztalataim szerint az angol vasút ennél azért kevéssé olajozottan működik, de legalább kedves gesztus.)

Aztán történt olyan, hogy Dublinban még utolsó este sikerült megtalálnom azt a Porterhouse nevű pubot, ahol mindenképpen ki kell próbálni (mondták) a saját főzésű Oyster sört, és tényleg. Stout, tehát sötét színű, testes, de más kicsit, mint a Guiness és komolyan gyümölcsös utóízt fedeztem fel benne… vagy valamit.

Birmingham


Birminghamet meg iparvárosnak képzeltem, barna és még barnább színekben, (ház)foltokban téglavörössel feldobva, mint Frank Miller csinálta a Sin Cityben. A téglapiros stimmelt, de a barna nem nagyon, a belváros körülötti részt kisuvickolták és felújították, például a régi vontatócsatorna-rendszert meg az egykori ékszerész negyedet, ahol a boltozatos pincékbe trendi bárokat költöztettek (ezt onnan gyanítom, hogy kisüveges olasz söröket adnak).Másnap, harmadnap vidék, láttam Worcester katedrálisát felhők alatt, az angol vidéket napfényben, plusz kocsmatúra is jutott oldschool pubokban, ahol a pint az pint, a tömeg ácsorog és süppedős a szőnyeg.

The Generator, London


Londonban egy hét után először végre nem fáztam, ellenben rengeteget gyalogoltam (megint) és hatalmas épületek árnyékába húzódtam, kényszeresen és ipari romantikán ámulva, erőművek, katedrálisok és modern paloták mellé.

battersea power station


(Vigyázat, a szöveg többi része a szokásostól eltérően szétdarabolódott és mindenféle nem túl művészi képek alá került. Akiket érdekel a kiegészítés, fáradjanak utánam a flickr galériájába, a többieknek pedig köszönjük a látogatást, a kijárat balra, a shopban vásároljanak noizos bögrét, hamutartót és múmiát.)

Folytatás itt: galéria.

2008. október 7., kedd

(live from London)

Utolso este Angliaban, valahogy maradt egy kis hezag a londonozas meg a terry gilliam filmbol szalajtott uberpozer es nagyon cool hostelbe visszamenes kozott (ahol keken derengenek a neonok es ez nem vicc). Ugy dontottem, frusztral az ekezettelenseg, ezert majd valamennyivel bovebben otthonrol.

A kovetkezo resz tartalmabol: Noiz lemegy Birmingham kisuvickolt gyarnegyede ala, a Vaultba es talalkozik rosseb baratjaval, akit ravaszul meglepetesvendegnek hivott hosunk kedvenc huga; elemzes az angol videkrol es a pub crawlrol egy folyoparti kisvarosban, ahol az eddigi legmagasabb az utca/kocsma arany; Londonban vegre nem fuj a szel, ellenben szital az eso es Noiz bezart eromuvet nez ahitatosan a szurke eg alatt, majd felkeres nehany regen latott helyet, nosztalgiazik, vegul a Leicester Square-en belefut a High School Musical 3 diszvetitesehez kapcsolodo piros szonyeges sztarfelvonulasba, hogy aztan gyorsan menekulni probaljon a 15 431 darab sikoltozo 16 ev alatti lany kozelebol.

2008. október 2., csütörtök

(live from Dublin)

A màsodik dolog, ami a feltunt tegnap reggel Dublinban (rogton azutàn, hogy rajottem, milyen kevès egymàsra veheto rèteget lehet kombinàlni a magammal hozott nem tul sok ruhàbòl) az ivas elleni kuzdelem harciassaga; amikor a sokadik emeletes busz oldalarol kerte az utazokozonseget egy szomoru plakat-taxisofor, ugyan ne hanyjak ossze a taxijat, meg en is megsajnaltam oket.

Az utcatàblàk angol es gael nyelvuek, ezert a buszok elejen szinten valtogatjak egymast a kijelzokon a vegallomasok elnevezesei, College Green / Faiche An Chalaìste meg Maynooth via Cill Droichid, mintha (tunodtem ezen tegnap) az ìr jàratok a hètkoznapi ùticèlok mellett a kulonleges helyeken is megàllnanak, tolkieni erdokben meg az alvo torzsfok fold alatti csarnokaiban.

Dublin kicsi, mondtàk, de meg annàl is kisebb, meg szimpatikus, gyalog egyszeruen bejàrhatò egy (hosszù es fàrasztò es làbgyilkos) nap alatt, meg arra is maradt idom, hogy igyak kàvèt, nèzzek Book of Kells kiallitàson orias kodexet meg Trinity College-ot nyuzsgo elsosokkel meg parkokat, utcàkat es templomokat es a nagyon nem vàrszeru vàrat kivulrol.

Az idojaras kivetelesen olyan, mint az utikonyvben, sotet es viharos èjszaka volt (hogy a klasszikusokat idezzem), amikor megerkeztem a hostelbe kedd ejfel korul, masnap reggel meg minden ugy ragyogott, mintha csak almodtam volna az esot, es azota is ez a ket allapot valtogatja egymast nagyjabol fèlòrankent. A szèl, na igen, a szèl az àllandò.

Amikor Tapsi, dublini szakertom adott kolcsonterkepet, akkuratusan bejelolte rajta a jo kocsmakat, tegnap ki is pipalhattam a kotelezo Guinesst az egyikben (pedig nem szoktam egyedul inni es itt dohanyozni sem lehet odabent), utana elballagtam a Temple Bar nevu negyedbe, ahol csak kocsmak vannak, az egyikben jutott autentikus(nak tuno) oromzeneles is. Masodjara csak fel pintet kertem, hat mi ez a kicsike adag, kerdezte vàratlanul a mellettem konyoklo ìr megakadva, mintha beteg lennek.

Mivel van a kozelben tenger, ma felultem a HEV itteni megfelelojere es eldocogtem a partra, ahol kerek, zomok tornyok àllnak a szèlben, az egyikben James Joyce is lakott kicsit, amìg rà nem lottek egy elszabadultabb esten fegyverrel, utana emigralt orokre es beleìrta az Ulysses elso oldalaba az emlekezetes helyet. Itt acsorogtam, neztem a nyugodt vizet, hallgattam a robajlast a sziklak felol, tunodtem a vilag dolgain es csak az sajnaltam, hogy a szel elkapkodta a so illatat.

Az egyèb apròsàgokròl majd kèsobb, holnap megyek tovàbb.