(“you like rock'n'roll, dont you?” – sziget 2011)

Utólag kellett rájönnöm, hogy kilencvennégy óta ez volt az első olyan Sziget, ahol egyszer sem kapott telibe a killingindönémof, habár egyszer mintha a távolból hallottam volna, de talán csak a képzeletem játszott velem (vagy egyszerűen annyiszor játszották el ezt a számot ezen a földdarabon, hogy olyan, mint a tapétába beleivódott dohányfüst, és a hallásküszöb alól szivárog elő). Megesküdni persze semmire sem merek, mert az idei három nap már menet közben masszává olvadt össze, de ez teljesen hagyományos és megszokott.

Kedden este a veteránkommandóval (echnat, schizo, rosseb, MAC) felélesztettük a régóta hanyagolt kinti előszigetelés intézményét, hogy aztán szerdán hagyományos első napot tartsunk odabent. Ennek részeként a szigetes csoportdinamikát követve elszakadtunk, ismét összeverődtünk, új emberekkel találkoztunk, akik szintén elsodródtak, néha pedig teljesen vegyesen összeálltunk egy képpé. Eközben pultoknál ittunk, a pár napra hazarepült húgommal pálinkáztunk, Motörheadre bólogattunk, belenéztem még ebbe meg abba, levezetésképpen az utoljára egy éve látott macandthecityvel meg Tapsival beszélgettünk a hidegben, miközben a csajom táncoló cowboyokra cipelte a társaság egy részét.

Azt valahol szintén a Sziget egyik kódolt törvényszerűségének tudom be, hogy a péntek nehézkesen indult (a veteránkommandó már hazament, az ismerősök bizonytalankodtak), mégis kimentem egyedül, és egyszer csak hajnali öt lett, de addigra rengeteg mindent megittam és különböző pultok előtt ugráltunk közösségileg gyermekkorunk kedvenc zenéire vagy teljesen vállalhatatlan slágerekre. Addig persze történt sok minden, találkoztam például Tapsival, mert már kint ült a Macskás Fülbevalós Lánnyal, akikkel utána vállvetve mulattuk végig az estét. Közben megérkezett Bright és még akadtak ismerősök (olyan is, akit nyolc éve nem láttam, de egyszer csak megtalált a tömegben), Deftones-koncertet néztünk, a Prodigy basszusait hallgattuk egy távoli borozóból, hogy a végére azért mégis átsétáljunk (és azonnal megéhezzünk az indiai étterem curryfelhőjében). Onnantól minden egy nagyon felgyorsított videoklippé változott egészen addig, hogy pirkadatkor még a kijáratnál rám köszönt egy szintén hét-nyolc éve nem látott gólyatáboros ismerős, vágás, és már világosban gyalogoltam hazafelé és kásás hangon dünnyögtem együtt Gary Numannel.

Vasárnapra maradt a könnyed, sportos levezetés a meglepetésvendég schizóval és medúzák kihelyezett tagozatával, teljesen véletlenszerűen összeválogatott koncertrészletekkel (például Voodoo People tekerőlanton, hegedűn és furulyán) és az utolsó napra jellemző apokaliptikus hangulattal. Aztán még néhány sátor, még néhány pult, és máris éjszaka lett, hogy a hídon megrohanjon az ennekisvége-dejóvolt hangulat.

(tömbösítve és hosszan: sziget 2010)

Az elmúlt két hét már most valószínűtlen masszának tűnik, mintha ez a sok minden tavaly történt volna, esetleg egy párhuzamos valóságban. (No, you think it's the future, but it's actually set in the past. / It's not Earth. / It's all a dream.) Ezzel jár, ha az albérletkeresés, -találás, a Sziget és a költözés nagyjából ugyanarra az egy hétre esik, és menet közben csak félmondatokat van idő leírni. Ezért most csak ülök itt, és maradok inkább a tömbösítésnél, de így is maratoni lett.

–1

A mínusz 1. napon bejutás előtt nem sokkal visszamondták a már megbeszélt albérletemet (később lett jobb, de ezt akkor nem tudhattam), késtem is háromnegyed órát, aztán a kapunál érvénytelennek találták a jegyünket, ezért echnattal még másfél órát álltunk sorban különböző helyeken, mire mégis átvergődtünk a hídon (egészen nosztalgikus élmény volt). Szerencsére felnőtt ember módjára kezeltem a szituációt, és az odabent tartózkodó barátaim, rosseb, schizo és a Vegyészmérnök formális üdvözlése után három másodperccel meg is ittam az első néhány pálinkát. A Kispál és a Borz három órás búcsúkoncertje az előzmények miatt stresszoldássá, majd össznépi mulatozássá fajult, vidáman tukmáltuk és/vagy locsoltuk egymásra a sört, néha újabb pálinkákat ittunk, valaki eltévedt és mindenki üvöltött, azt hiszem.
A Kispál és a Borz zenekart nagyjából tizenhat évesen kezdtem hallgatni a metálkodós / ipari / grunge zenéim mellett (– hebegte magyarázkodva), ezért a középiskolás és a korai egyetemista korszakom egyik meghatározó tartozéka lett, de az ezredforduló után elhanyagoltam őket, leszámítva az évente egy koncertet. Amennyire ezt a fenti tényezők miatt megítélhettem, a búcsú remek összegzése volt úgy mindennek. Masszív nosztalgiafaktorral, amit azért jelentősen oldott, hogy azok a barátaim, akikre nosztalgiával gondoltam volna vissza, ott dülöngéltek mellettem azokra a számokra, amiket abban a bizonyos korszakban együtt hallgattunk vagy énekeltünk a konyhákban, koncerteken, autókban és úton hazafelé, éjjel. Na jó, majdnem mindenki ott dülöngélt, egyvalakit leszámítva, de eshunak felmentése van (több ezer kilométernyi), és egyébként is, majdnem sikerült eljutnia.


Régen látott

A Sziget legfontosabb része számomra nem is a zene, hanem a szociális élet, mert ilyenkor találkozom ritkán látott barátaimmal. Szerdán transferatu és barátnője társaságában ittunk hajnalig, de előtte még egymás mellett ugráltunk vidáman a Madnessre (még egy zenekar, amit csak a Szigeten hallgatok meg, de ott már másodszorra). Az egy éve nem látott adryrekával a The Hives alatt szerveztünk találkozót, és nem sokkal később olyan ismerőseim is felbukkantak, akikről nem csak azt nem tudtam, hogy kint vannak, hanem azt sem, mi van velük. Hétvégén az örökös szombati sztárvendég, MAC mutatta be az elkényelmesedetteknek (a közeli söröspultok kínálatát okosan felhasználva), hogyan kell úgy inni, mint régen, déltől hajnalig; a maximum pontos gyakorlatot kecses és elegáns elhanyatlással zárta egy padon, mint a nagykönyvben.

És meg kell említenem Pablo nevű spanyol barátomat is, mert nyolc évvel ezelőtt nála és családjánál laktam Madridban pár hónapot. Pablo előtte és utána Budapesten élt egy darabig, aztán elment világot látni és utoljára Dél-Amerikából jelentkezett néhány éve, szóval mi sem természetesebb, hogy szerdán kaptam tőle egy üzenetet, hogy találkozzunk a Szigeten. Na, erről van szó.

Metál

Többek szerint nekem szeretnem kellene az Iron Maident (vagy legalábbis jobban, mint a Kispált), mert többször és sokáig volt hosszú hajam, metálzenekaros pólóm, a legtöbb zenében, amit hallgatok, torzított a gitár, és még karika is jutott a fülembe; de valahogy mindig elkerültük egymást, csak a lemezborítóik hagytak bennem mély nyomokat kölyökkoromban. Ezért szombaton lucia kitalálta, hogy korrepetálni fog minket AnnGellel Iron Maidenből, így elmentünk a Nagyszínpadhoz, ahol lucia néha olyanokat mondott, hogy most jön a népzenei motívum vagy elmagyarázta, miért szerethettem volna fogékonyabb koromban az aktuális számot. Fogékonyságomat bizonyítandó léggitároztam, abszolút nem gúnyból, de azt hiszem, rajongó nem leszek most már.

Horizontot tágít

Minden Szigeten akad legalább egy zenekar, amire valaki elvonszol, hogy ezt látnod kell, idén Bright ragadott magával a Soerii & Poolek bulijára. A névadó duó mellett volt luchadormaszkos billentyűs, csirkének öltözött ember, kézen álló törpe, sztriptíztáncosnők és vízipisztolyból locsolt abszint. Meg legalább két szám, amit utána napokig lehetett üvölteni a Hilltopnál az első két palack után. A negyven perces beállás mondjuk majdnem eltántorított.

Minden Szigeten akad legalább egy zenekar, amit teljesen véletlenül hallasz meg, mert hajnal van és éppen eszel valamit egy padon, hogy ne fájjon a gyomrod, és a szomszéd színpadon megszólal a zene. Odamész, megnézed, ott ragadsz. Ez lett idén a B-terv.

És minden Szigeten akad egy csomó zenekar, akiket meg akartál nézni, de későn értél ki, berúgtál, éppen beszélgettél, máshol jártál, és az idén sem volt ez másként.

Nem szomorú vasárnap

A vasárnap ismét igazolta, hogy mindig az utolsó este a legmozgalmasabb. Aznap láttam a legtöbb koncertet, meglepetésvendégekkel találkoztam, például Lammal, akiről ott derült ki, hogy civilben már leveleztünk, kilátogatott d. (akinek egyik ifjú ismerőse éppen a Kispál-búcsúról lelkesedett, ezért kiszámoltam, hogy akkor jártam az első koncertjükön, amikor az illető megszületett; a mécses azonban csak kicsit később tört el [nem], amikor szóba került decensen őszülő halántékom).
Közben vettem időkibővítőt a Hilltopnál (kevés szódával, palackban) és végigjártam a Muse, a Fear Factory és a Yeasayer koncertjeit, hogy az utolsó Muse számra még visszaérjek, majd egy fatörzsnek dőlve fogadjam a többieket, akik felváltva ugráltak, léggitároztak és énekeltek, illetve büszkén hallgattam, hogy a csajom Muse-on a tömeg tetején szörfölt. Később hatalmas vihar kerekedett, leszakadt az ég, isolde pedig hihetetlen győzködések árán rávett a különösen ütős meggypálinka megkóstolására, ennek is köszönhetően az ideig Szigetet (is) azzal zártuk, hogy vállalhatatlan zenékre mulattunk.

(amikor már csak a jegyzőkönyv kedvéért: sziget 4, 5)

Az a gond a szigetes utóposztokkal, hogy mire összeszedné az ember, mit is szeretne írni, már régen nem aktuális az egész. Ráadásul a szombat-vasárnap menthetetlen katyvasszá áll össze, különösen így, egy hét távlatából (a posztszigetes periódus mindig durva, kizökkent idő, orvul lecsapó megbetegedés, anyagi krízis, egyebek). Tőszavakban tehát.

Szociálisan: jöttek az egy-egy napra kilátogató barátok és ismerősök, ami mindig remek, láttam egészen sok színpadot, felfedeztem a katlankutyát (a hotdog magyar mutációja, amit egy óriási, ropogós kifliszerűségbe tett kolbász alkot, csalamádéval), álltam sorokat Fényért, ittam törkölyt meg koccintottam pálinkával. Egy ponton a már mókás kedvű Bright még mókásabb (hímnemű) ismerőse megnyalta a homlokomat, amitől kicsit megroppantam, de utána szerencsére zenésznek néztek a Hilltopnál, amivel régi álmom teljesült (megint).

Zeneileg: volt depresszíven zseniális Wowen Hand és a vidám Muzsikás egy színpadon, Placebo, ha már úgyis arra járok, és nem bántam meg, illetve nem is tudom, hány éve történt meg utoljára, hogy egy koncerten a második számtól az utolsóig (nyilván vicces látványt nyújtva, de) hajat rázzak és ugráljak és üvöltsek. A szalonzenével indító Faith No More-nak ez sikerült kihoznia belőlem, köszönhetően nagyrészt a davidlynches függönyök előtt spontán megőrülő, démoni olasznak öltözött Mike Pattonnak. Aztán még egy kis Life of Agony, majd levezetésképpen a kiváló Isten Háta Mögött, aki stílusosan egy VHK-feldolgozással zárták nekem a Szigetet, hogy az energia még hajtson minket hajnalig. Közben szétszedték körülöttünk a világot, felkelt a nap és újabb egy évre elvonultunk pihenni.

(mert tudta jól, hogy úgyis ez lesz: sziget 3.)

Szóval vannak azok a napok, amikor csak úgy kiballag az ember a Szigetre, és semmi más terve nincsen az előző két nap és a következő két nap fáradalmai között, mint belehallgatni néhány koncertbe, megnézni az eddig kimaradt színpadokat, na adj’ isten kikérni egy sört, majd a felzaklató élményt korai, decens hazamenéssel zárni. Aztán egyszer csak látott egy számot a Pendulum lakodalmas dárenbézéből, megivott egy sétapalacknyi fröccsöt, Brighttal fejőséva-rajongókat vél felfedezni a pultnál, és lemaradt két másik koncertről, sodródott a tömegben, haverkodott angollal, próbált megérteni egy nagyon részeg olasz csajt, nézett Prodigyt meg a Brujeríából az utolsó számot, eközben Tapsival megitták a becsempészett fügepálinkát, aztán Fényt meg bort és máris egy sátor mellett ugrálnak az úton haladó tömegtől nem zavartatva olyan zenékre, amikben van torzított gitár.

(„kifejtem a gardróbról alkotott életszemléletemet”: sziget2)

Atomot az egész webkettőnek, tumblr-nek, mikroblognak, twitternek – Bright, exblogger, újabb adag borral a kezében

Tegnap a Hilltop borozónál a magyar valóság egészen érdekes bugyrát mutatta meg nekünk D. egy ingyenes kerületi újság felhasználásával – a világ talán egyetlen luxusgardrób-dizájnerével készült riportot akár a Szigeten is elkövethették volna, olyan bizarr és összefüggéstelen volt, zen tolóajtókkal, drogprevencióval, kishajóval, rubintrékával, lila köddel. Erre inni kellett, mert előtte már megdolgozott minket a magyar valóság, pontosabban a Jutka presszó egy tízemeletes ház aljában, ahol echnattal és Trasferatuval ücsörögtünk, és szólt a Börtön ablakában mulatósra hangszerelt változata.

Volt egy megrendelésem, ahol egy fiatalember kért tőlem egy tolóajtót. Elmondtam neki, hogy az álmainak csak a képzelet és az anyagi lehetőségek szabhatnak határt.
– Fiero Ardi gardróbdizájner a Budapesti Újság Citynek

A másik szürreális élmény a Csónakháznál ért az éjjel (régen remekül lehetett üldögélni arrafelé, de tavaly megszüntették a pultokat és elvitték a padok nagy részét), ahol most egy hegedűs és egy gitáros bácsika zenélte végig az asztalokat, ami még engem is meghökkentett.

Így ez a mindennapos használati tárgy nem pusztán egy tolóajtó, hanem egy szellemiséget, harmóniát sugárzó kelléke az élettérnek.
– a Budapesti Újság City Fiero Ardi gardróbdizájnerről

Megkésve, de kicsit jobban felfedeztük a fesztivált, és Trickyt is már majdnem a feléig láttam, csak kimentem Tapsiért a sátorból, és soha többé nem jutottunk vissza a tömeg miatt, ezért inkább megittam az aznapi negyedik kávémat és megváltottuk a világot (megint).

Zárásként keringtünk még testületileg is, hogy a szögelős dárenbézt, a diszkót és a reggae-t hanyagolva visszakavarodjunk a Volt színpadhoz, és többségünk gyermekkorának slágereire hajazzunk, miközben mellettünk egy brit zászlóba csomagolt angol minden csinos lánnyal aláíratta a hátát.

(megint mehetünk ki dolgozni: sziget 1.)

Jobb kéz felé, a Nagyszínpadon érzéki táncot lejtett a Nouvelle Vague szőkébbik énekesője, ezt választottam háttérnek, amikor az ég felé emeltem az aznapi első műanyag korsót, és teátrálisan azt mondtam, igyunk a tizenötödik Szigetünkre, mire echnat, régi barátom és harcostársam ráébresztett, hogy ez a tizenhatodik, tehát tavaly lecsúsztam a nemes esemény megünnepléséről. Aztán Tapsival megbeszéltük, hogy ha ez a szigetélmény ember lenne, már valószínűleg nemi életet élne.

Egyébként tipikus első nap volt, kiváló hangulatban, koncertet alig láttam és számos barátommal találkoztam, sőt majdnem a teljes okkult hímzőegylet is kivonult (te miért vagy józan? – kérdezték meglepett hangsúllyal, úgymond üdvözlésképpen, de aztán tettem az ügy érdekében). Bloggerekkel azért érdemes a Szigetre menni, mert délelőtt a postokból már összeraktam, amire nem emlékeztem, illetve gondoskodtak acsajomról ( = elvitték táncolni és törkölyt vettek neki), amíg én Kispálon dolgozt ugráltam egy kicsit. A koncert valahogy szétesettnek tűnt (de lehet, hogy én voltam szétesve), viszont a Szőkített nő az AC/DC-s Thunderstruck-kal kombinálva, az ütött.

Az viszont mindenképpen először történt meg velem a Szigeten, hogy hajnali kettő körül egy falusi főtérnek berendezett placcon ülök egy nagy sátor előtt, ahol odabent a barátaim mulatnak népzenére, mi meg a luciával úgy adogatjuk egymásnak a dobozos sört, mint két rezignált szülő, akik a táncház előtt várnak a gyerekekre.

(késleltetett sokkhatás)

Ma láttam az első olyan fényképet, ami az első este készült rólam a Szigeten, és ezzel eldőlt egy régi dilemmám: igazából már nem is akarok híres ember lenni.

Vagy csak olyan, akinek hivatásból sokat kell innia.

(sziget 2008, csúcsra járatás, lecsengés)

A harmadik napon megidéződtek a körülbelül tíz évvel ezelőtti idők, amikor a mulatozásra még a teljes spontaneitás volt jellemző. Külön köszönettel tartozom macandthecitynek és zaniahnak, akik immáron második alkalommal viselték el kásás hangú észosztásomat, amiből kevésre emlékszem, tehát biztosan kínos lehetett, viszont remek lelkisegélyt kaptam cserébe. Közben, előtte vagy utána volt még tánc és még több alkohol, pad alá esés és sikítva röhögés, elveszés és megtalálás, meg a Sex Pistols, utána pedig az egész Sziget egyetlen kavargó masszává állt össze, mint amikor a régi scifi-filmekben beindítják az időgépet és egyre gyorsulva pörögni kezdenek a színes csíkok a háttérben. Ez a gép egészen meglepő irányokba ragadott el és csak reggel hatkor kezdett el lassulni, de utána még szereztünk pálinkát és vidám szlovének itattak sörrel délelőtt tízig, nagyjából megállás nélkül, miközben francia reggea-re táncoltunk, pedig sohasem szerettem a reggea-t, ebből is látszik, mi mindenre rá nem veszik a nők szegény férfiakat.

Ősmagyar mangalica hotdog – felirat egy bódén a főút mellett.

Összesen két óra alvás után, este kilenckor vette kezdetét a negyedik nap, benne kézremegés, botladozás, ásványvizes palack szorongatása meg egy számnyi Meshuggah. A Hammer-sátor felett stílusosan zajlott a holdfogyatkozás, később messziről hallottam valamennyit az REM visszhangjaiból, isolde egy ponton felvette John Lennon-napszemüvegét és kitaláltuk, hogy a Szigeten probléma szerint, célzatosan különböző színpadokhoz kellene küldeni a lelkisegély-sátorba érkezőket, közben pedig borzongó tisztelettel néztem transferatuékat, akik már éppen kezdtek nagyon vidámodni. Még elcsábítottak egy Fényre, hajnaltájt benéztem a Barabás Lőrinc Eklektricre, aztán haza, hogy a következő, utolsó napon kipihenten foglalkozhassunk echnat születésnapjának megünneplésével. Ez olyan jól sikerült, hogy ma már egyáltalán nem vagyok kipihent. Találkoztam ismerősökkel, elég váratlanul, Tapsi társaságában meghallgattunk egy számot a Carcassból, ami háromnak tűnt, két számot a Killerstől, ami nagyon rosszul szólt, és még ücsörögtem egy jó ideig a harsányan daloló index-szerkesztőség mellett, amíg nagy nehezen el nem indultam kifelé a talán (a szó pozitív értelmében) legfurcsább Sziget-fesztiválról, amin valaha voltam.

(sziget 2008, felpörgetés)

Idén a Szigetre is igaz, hogy minden ugyanolyan, megfoghatatlan módon mégis más, kivételesen a jó értelemben. Igazság szerint az egész eddig eltelt év minden feszültségét sikerült rendkívül spontán és teljesen kontrollálatlan mulatozásba önteni, ezért egyrészt annak ellenére is működött ez az öt nap, hogy idén alig láttam fellépőket, másrészt folyamatosan aggódhatok, vajon mennyire és hányszor csináltam hülyét magamból, de hát valamit valamiért.

Az első nap rögtön olyan viharos gyorsasággal pörgött le, mintha rányomtak volna a fast forward gombra, ráadásul úgy, hogy mindössze két kocsma és két színpad szűk négyszögében keringtem egész este. Képzeljünk ide némafilmes zongoraklimpírozást, amint kapkodó, felgyorsított mozdulatokkal iszom a bort meg a törkölyt, különböző ismerősök között csapongok, megint bor, megint törköly, két szám erejéig Alanis Morissette a nagyszínpadon, amit mint két nappal később megtudtam, csúnya szavakkal illettem, bár ebből semmi nem rémlik, utólag is elnézést. Ott már kezdett szétesni minden, egyszer csak este lett és a barátaim kávét itattak velem, mert már nem lehetett érteni a beszédemet és negyedóráig tartott megírni egy üzenetet. Elmentem megkeresni whoisnotot, de közben történt valami (valami törkölyszerű) a térrel meg az idővel, mert arra eszméltem, hogy nem találtam meg senkit, de kiesett egy óra, és nem tudom, miképpen, de a Volt teraszon táncolok barátokkal és ismerősökkel, akik egyre fogyatkoznak, míg csak ketten maradtunk, a taxiknál elbúcsúztunk, aztán elindultam hazafelé, támolygó léptekkel és azzal a tompa értetlenséggel, amit a hímnemű egyedek éreznek, amikor a nőnemű egyedek az elmúlt másfél órában mintha jeleket adnának nekik, hogy azután váratlanul kiderüljön, hogy mégsem.

A második nap kóválygását feldobta a baráti különítmény érkezése, echnat Fehérvárról, schizo Budáról, rosseb pedig egyenesen Angliából jött, sós-ecetes chips-szel és füstös skót whiskyvel, ami olyan volt, mintha egy szalonnasütő nyársat nyalogatnánk. Végre láttam a Sziget többi részét is, mert taktikusan különböző helyeken ittuk az újabb (idén hat decis) korsó söröket. Szokásos Kispál-koncert, szokásos öt percekre összefutás ismerősökkel, szokásos sms-ben szervezgetések, amik nem jönnek össze, aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egyedül mászkálok. A világutálat a világzenei színpad környékén szakadt rám váratlanul. A sörök hatása elmúlt és ólmos melankólia maradt utána, ami oldódik valamennyit a tömegben táncoló gyönyörű lányok látványától és meggypálinkától, de azért végigkísérte a kevergést a színpadok között, a nyolcvanas évek legrosszabb slágereit valahol a peremvidéken, a szögelős drumnbasst a másik sarokban, majd a korai hazamenetelt is, szerencsére lett egy harmadik nap, ami aztán mindent helyrepakolt.

De ha futunk, kilötyög belőlem a húgy – elcsípett mondat a Szigeten, amit valójában egyetlen aranyos lánynak sem szabadna kiejtenie a száján

(before / after )

Mikor mész Iron Maidenre? / Na, milyen volt az Iron Maiden?

Elég, ha harmincegy év alatt az ember egyszer (kétszer, háromszor) megnöveszti a haját, meg fülbevalói vannak és gyanús zenéket hallgat, amikben sok a dzs hang, aztán magyarázkodhat, hogy bármennyire is tiszteli az öreg harcosokat, ez a fajta metálvonulat teljesen kimaradt az életéből.

Ma délután viszont már tényleg odakint leszek a Szigeten, ha jól számolom, tizenötödszörre. Otthoni netkapcsolat hiánya miatt majd utólag jelentkezem, ha.

(Sziget 7 -- Az elveszett post)

Nem gyűlöltem meg a Szigetet a végére (sem), nem tűntem el hetekre egy pocsolyában, nem csatlakoztam Amszterdam felé induló hátizsákosokhoz, egyszerűen csak kidőltem és meg kellett várnom, amíg szépen kiürül a szervezetemből az idei egy hét (és elmúlik az ugató köhögés meg a nátha, illetve annak a mentális változata, a napokon át tartó afterparty-érzés, sóvárgás a fapadok, az üvöltő zene és a műanyagpalackos borok után). Tulajdonképpen csak az utolsó nappal maradtam adós, ami általában lutri szokott lenni: megesett már, hogy reggel, világosban értem haza, a bankkártyám nélkül, még zúgó fejjel, és léptem már le utolsó koncert vége előtt is, megkönnyebbülten, hogy vége. Most megint a kettő középútja volt, viszonylag könnyed levezetés, utolsó nagy összeülés, egymás arcába fényképezés, törkölyözés a Hilltopnál, Juliette and the Licks mint átszűrődő háttérzene a Nagyszínpad felől, aztán The Killers, akiknek elméletileg ismerem mind a két lemezüket, de csak a slágerszámokra emlékszem belőlük, mindenesetre tisztességesen teljesítettek (csak a hetvenes évekből átemelt imidzset tudnám feledni), utána pedig a szokásos utolsó körút a Szigeten késő éjszakáig, az enyhe világvége-hangulatban, a rohamosan kiüresedő pultok és a kezüket széttáró pultosok között, a minden talpalatnyi helyen táncolók mellett, meg a Voltnál, ahol végre jó volt a zene, csak belőlem hiányzott már a lendület, a sodródó tömegből ki, a hídon át, a fáradtan ücsörgésbe és a hamarosan feltámadó, enyhe sóvárgásba.

(Sziget 3, 4, 5, 6 -- Elmosódás)

Elmosódik az utóbbi néhány nap. A szó legalább két különböző értelmében. Mert sok apró, kellemes részlet áll össze egy nagy egésszé (üldögélések a Hilltop borozónál, mászkálás a színpadok között, kásás hangú észosztás a csónakháznál); meg attól a sok víztől is elmosódik, ami péntektől vasárnapig többnyire folyamatosan zuhogott rőá a Szigetre és lett belőle dagonya, sok csúszós járólap, nyirkos ruhák és sár és belső tavak, szigetekkel.

A péntek, ha jól rémlik, a borok jegyében telt, a Hilltopnál indult, a Nagyszínpad közelében folytatódott, mert kitört belőlem az elfojtott poprajongó, ezért úgy gondoltam, jó az, ha Pink adja a háttérzenét az egyre fokozódó italbevitelhez (sokra nem is emlékszem belőle amúgy, kellemesnek tűnt). Ez olyan jól sikerült, hogy amikor jött a Madness, amit nem ismertem túlzottan, már az olyan örökbecsű klasszikusokra is ugrálni lehetett, mint az Our House. Viszont addigra, mire éppen annyira felpörögtünk volna, hogy a kilátogató Nagy Levinnel (szakszóval élve) szögelni menjünk valami zenéstáncos mulatságba, eleredt az eső, de úgy és olyan kitartóan, hogy hiába húzódtunk fedett helyre, így is kis pocsolyákat vittem haza a bakancsomban.

Szombaton rengeteg ismerős, meg a The Hives, amit pár éve már láttam és akkor is tetszett, aztán a szokásos évi egyszeri Kispál és a Borz, teljesen rutinszerűen, de a társaság rohamosan részegedő tagjai nagyon feldobták az élményt.

És hát igen, a Nine Inch Nails, megértük, ami vagy tíz éve szállóigeként kering bizonyos körökben („majd akkor kimegyek, ha NIN lesz a szigeten”). Profi volt, energikus és a megszokott módon látványos (zseniális, ahogyan minden turnén megvariálják a hátteret meg a vetítést, hol leereszkedő képernyőkkel, fémvázra aggatott pislákoló neoncsövekkel vagy óriás hangszínszabályzókra emlékeztető, lüktető falakkal), szóval minden adott volt a katarzisra, ami nekem ezúttal nem jött össze, pedig tudom, hogy képesek előidézni. Mind az olvasott vélemények, mind a társaságunk tömegbe berontó tagjainak látványa azt sugallja, hogy csak magamat hibáztathatom, de ez a koncert sajnos nem hagyott kitörölhetetlen emlékeket bennem, pedig hozta a kötelező formát. Voltak különösen erős pontok – az Onlyt, a Heresyt meg az Erasert hallani élőben például –, meg kiderült, hogy az új lemez általam nem annyira sztárolt számai végül is működnek, sőt az elektronikus gerjesztések kellemes kontrasztot adnak a gitárzúzások mellé. Viszont sajnáltam, hogy a The Fragile-t egyetlen szám kivételével hanyagolták, illetve ez volt az egyetlen esélye a Survivalism című számnak, hátha élőben kiderül róla, hogy nem a NIN-életmű mélypontja, de nem jött össze. Persze a NINről beszélünk, tehát az összkép nyilvánvalóan pozitív és ez a koncert az idei a Sziget legjobbja marad.

A vasárnapok valamiért úgy működnek, hogy kimegyek teljesen lefáradva, az előző napok összes terhével a vállamon, aztán egy kis törköly, egy kis meggypálinka, egy kis bor, aztán máris hajnali egykor ugrálunk a sárban rettenetes magyar popslágerekre a wan2 sátor mellett és a zenét túlüvöltve beszélgetünk mindenféléről. Előtte történtek olyasmik is, hogy megálltunk belenézni Sinéad O’Connorba, de sírva könyörögtem, hogy menjünk onnan, később különböző helyeken kóboroltunk a szemerkélő esőben, majd nagyon messziről belehallgattunk a Faithlessbe, ami ahhoz képest, hányadszorra vannak itt, még mindig felfoghatatlan tömeget vonz. Ámulva álltunk a messzeségben, megállapítottuk, hogy legalább nem hakniznak, néha egymást fényképeztük egy korlátnál és mellettünk csak vonultak befelé a homlokra tolt napszemüveget viselő, szigorúan szeletelő juppik.

A hétfő a megfáradt pihenésé lett, a különböző pontokon lebonyolított találkozóké és a Tool produkciójáé, ami sűrű volt és letaglózó, iszonyatosan profi hangszeres tudással. Tulajdonképpen egyetértek azokkal, akik nehezményezték, hogy ennyi erővel lemezt is hallgathattak volna otthon vagy Maynard (az énekes) nem létező kommunkációját rótták fel, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt meg ennél a zenekarnál egyáltalán nem zavart.

Utóhang így az utolsó napon, avagy érdekes apróságok 1) lassan több koktélbár lesz a szigeten, mint sima kocsma, és ez ijesztő 2) már mindenhol lehet kapni Rézangyal pálinkát, ami remek dolog 3) az előbb jöttem rá, hogy idén a metálkodósátor közelében sem jártam és még nem tudom, mihez kezdjek a tudással.

(Sziget 2 -- A majdnemnap)

Minden évben van legalább egy.

Akárcsak a tegnap, amikor majdnem bőrig áztunk a hirtelen leszakadó irdatlan esőben, majdnem túl sok fehérbort ittam, majdnem azt hittem, hogy a koktélként árult kombináció, a sör és a Sprite kombinációja akár jó is lehet, majdnem láttam egynél több koncertet, ami majdnem a Soulfly lett, de végül a Chemical Brothers győzött, ami majdnem a papírformát hozta*, aztán majdnem maradtam hajnalig és majdnem elaludtam a HÉVen.

A majdnemnapok kis szünetek. Kiválóan alkalmasak lelazításra, társasági életre a sorban felbukkanó családtagokkal, barátokkal és egyéb üzletfelekkel, ami egyébként viszonylag nehéz két színpad között rohangálva, ordító hangfal előtt vagy az asztalra ráborulva.

* most éppenséggel egyáltalán nem zavart, hogy egy elektronikus zenében utazó duó ugyanazt nyújtja, mint az albumon, mert az itthoni lejátszó nem dübörögteti meg alattam a talajt, nincsen hozzá kivetítő és látvány és nem ugrálnak mellettem elszállt emberek

(Sziget-teszt. Kérem, húzza alá a megfelelő választ!)

Tudom én, hogy a Szigetre már nem jár az ember harmincévesen / huszonöt fölött / miután leérettségizett, és természetesen azért is piruló arccal osonok be, mert tisztában vagyok azzal, hogy az igazi Sziget már meghalt kilencvenhétben / amikor megszűnt Diákszigetnek lenni / rögtön második alkalommal, mert a legelső volt az igazi. Szerintem is felháborító, hogy a konzumkultúra fellegvára lett, mióta az összes multi kitelepült reklámozni / mióta van extrémsport és koktélbár / mióta megjelentek a mobiltelefonok. Nosztalgiával emlékszem vissza az őszintén szórakoztató részegekre a sárban / a punkokra és a tarhálókra a bejáratnál / a Doors-pólós csajokra mindenhol, mert akkor még nem volt tele minden izompólós maffiózókkal / külföldiekkel, akiknek persze semmi sem drága / sótlan, jól fésült emberekkel, akik képtelenek úgy bulizni, ahogy mi tettük, ugye.

Szóval minden évben feltesszük ezt a lemezt, direkt megnéztem, már tavaly is ugyanezen morfondíroztam és nagy eséllyel 98-ban is hasonlókat mondogattunk fásultan. Persze inkább az a precizitás hiányzik, amivel valaha a teljes agyhalál és teljes józanság közötti kötéltáncot jártuk, mert csak így lehet bulizni egy jót.

A tegnapi nap a "mindenből egy kicsit" jegyében telt. Egy kis jazz délután, sörözés(ek) a barátaimmal (nekem ez a Sziget lényege), kis Nitzer Ebb a nagyszínpadon, amit kölyökkoromban elmulasztottam megismerni, de pont olyan volt, mint amire számítottam, majd rosseb elcsábított japán ütősöket nézni, akik viszont nagyon tetszettek (csak én találom vonzónak, ha csinos japán nők mosolyogva szétzúzzák a dobokat?), a szokásos Quimby, amit mindig csak a Szigeten nézek meg és ennek apropójából persze most is összefutottam váratlan ismerősökkel. Manu Chao két szám erejéig, de az ütött, pedig nem is szeretem őket, majd egy épülő ház mögött eldugva a magyar Isten Háta Mögött az otthonkát viselő énekessel. Aztán haza.

Egyébként olyasmire nem is emlékszem, hogy a nagyszínpadnál ekkora legyen a por. Miután leszállt az este, az egyik közeli koncertsátor kivetítőjének narancssárga izzása előtt homályos alakok botorkáltak a ködben, mint egy cyberpunk megapoliszban a füstszennyezett Alsó Szektor nomád lakói.

Mielőtt zárnám soraimat és nekiveselkednék a második napnak, egyperces néma csenddel emlékeznék meg a Hot Foodról, ami idén már nincsen, pedig valaha a gasztronómia csúcsa volt a Szigeten. Nem érdekel a méregdrága szerb, spanyol, török étel, nekem az olcsó hotfood kell, amit menzás fémkannákból mértek olcsón a katonai sátrakban. Egyszerűen nem lehet felülmúlni azt, amikor az ember hajnali háromkor menzás székelykáposztát eszik alkoholtól zsibbadtan,hátha valami lecsillapítja azt a mardosó rosszullétet a gyomrában.

[Update: tettem be linkeket, és teszek még, ha lesznek.]

"Kapolcs óta nem vettem le ezt a zoknit. Tudod te, mikor volt Kapolcs? De még görbül… asszem… öcsém, olyan a lábam, mint Zsákos Frodónak…" – elcsípett beszélgetésfoszlány az első napon.

(sziget 3-2-1, vége)

Nem azért tűntem el, mert 1) annyira megutáltam a Szigetet, hogy postolni sem vagyok hajlandó róla 2) annyira beütött a Sziget, hogy atomjaimra hullottam és pocsolyarészegen estem-keltem napokon át, hanem 3) nemes egyszerűséggel addig halogattam az egészet az utolsó napok megszokott, ólmos fáradtságától lelassulva, amíg be nem következett az az eddig páratlan helyzet, hogy a fesztivál véget ért, én meg a szokásos afterszigetes otthonfetrengés helyett bejöttem dolgozni, ami még jobban megviselt.

Főleg azért, mert előrevetíti a nagyon közeljövőt, amikor a pampákon nyargaló, szilaj fordítókra jellemző szabadságomat feláldozva beállok a napi rendszeres igavonók közé, de erről majd akkor, ha aktuális.

Hát ez a Sziget is kipipálva. Kellemes volt, sok-sok jó pillanattal, de legfeljebb abban különleges, hogy ennyire még sohasem nélkülözött minden különlegeset (pedig az öt-hat évvel ezelőttiek is elég jellegtelenek voltak… amíg fel nem pezsdültünk úgy össznépileg, köszönhetően az új ismerősöknek és az új barátoknak).

Ami nagyon működött: a rengeteg beszélgetés a különböző időpontokban felbukkanó, majd eltűnő barátokkal és ismerősökkel, ebben mondjuk dobogós az idei.

Ezúttal a vasárnap bizonyult a legviccesebbnek, amikor ki sem akartam menni, aztán mégis, ezért szerencsére találkoztam a régen nem látott A-val és G-vel, amiért már megérte, majd velük és Tapsival sokat ültem a hilltop borozónál, kivéve, amikor az endless egyik atyja, rampion el nem vitt pálinkázni, többször. Ennek az lett a vége, hogy a társaság viszonylag korán távozott, én meg velük tartottam, tehát kifelé menet taglózott le az a sok innivaló, aminek a táncparkett ördögévé kellett volna változtatnia. A hídon már nagyon kevéssé voltam koherens, hazaérve teljesen pedig kitört rajtam a vad bulizhatnék, és ennek a szellemében tértem nyugovóra gyorsan.

A hilltop borozó egyébként egyre több embert vonz, joggal, hol van már a mocsokbor diadala. Elkényelmesedésem újabb bizonyítéka, hogy idén a (minőségi, nem kannás) borok és az ágyaspálinka lett az én választott italom (amiből ráadásul csak módjával iszogattunk ). Kedvenc italtípusunk amúgy minden évben változik, és ennyi év távlatából visszatekintve gyönyörűen kristályosodik ki az aktuálisan preferált kombinációkból a nagyon igénytelenből a kevéssé igénytelenné válás folyamata (kezdetben minden évben más és más szörnyű keverékkel büntettük magunkat, indult a vörösboros kólával 94-ben, aztán volt egy fehérbor-7up, almalé-fehérbor időszak, illetve a legundorítóbb minden bizonnyal az lehetett, amikor következetesen minden sörbe öntöttünk egy kis vodkát, lásd még „tengeralattjáró koktél”; amúgy ma is szolidan tartja magát a sörözés és becsempészett gin, tonikkal).

Koncertfronton nem nevezhető különösebben izgalmasnak a szombat utáni felhozatal. Vasárnap Tapsival bekukkantottunk a stoner-doom Cathedralba, de nagyon gyengén szólt; hétfőn láttam a The Gatheringet, ami sokadszorra is elfogult rajongást vált ki belőlem; este pedig a Placebo szerencsére azokat a számait nyomta, amelyeket még én is ismertem.

A szigetet megint megtöltő keddi Prodigy régi, fájó seb nekem, mert a 96-os (?) Szigeten, ahol úgy először lehetett igazán átérezni, mennyi ember fér el a nagyszínpad előtt, ha akar, az első hangoknál egy elhajított, teli söröskorsó landolt a fejemen, az utolsó cseppig eláztatva, ezért azt a bizonyos bulit egy konténerzuhanyzóban töltöttem anyázva és a hajmosással, miközben utólag mindenki el volt ájulva a produkciótól. Pár évvel később meg elmaradt az egész. Biztosan ezért is vártam sokat, de most rosszul hangosított rutinhakninak tűnt, bár ennyi embert megint régen láttam a Nagyszínpad előtt, sok-sok szeletelő, bespeedezett irodistával megspékelve.

Az egész fesztivált egyébként Bright szolid legénybúcsúja zárta szerdán, ahol afterszigetes hangulat ellenére mindent megtettünk az ügy érdekében – sikerrel.

(sziget04)

Attól, hogy így rohanunk, még nem érünk oda hamarabb – ismeretlen nő a Sziget-hídon kifelé, hajnalban.

Who is this guy and why won’t he shut up? – ismeretlen holland kérdése hozzám Müller Péter talkshowja közben…

…és eddigre egyébként magam mögött tudhattam néhány sört, egy félig spontán találkozót két régi baráttal-exosztálytárssal (amit egy sátorfalnyira és két fekvő részegnyire hoztunk össze Uhrin Benedek már nem túl vicces showműsorától), illetve egy teljesen spontán összefutást egy szerzőtárssal (akivel megbeszéltük, hogy majd hajnalban iszunk együtt, amire persze soha nem szokott sor kerülni, így most sem). Szóval kora este álltunk Brighttal a VOLTnál, és a hátunk Müller Péter Sziámi tartott fajsúlyosan idegesítő beszélgetést, amit próbáltam kizárni a tudatomból – mivel a másik alternatíva az esőbe kimerészkedés lett volna a pult ponyvája alól –, de ami nekem úgy-ahogy sikerült, Brightnak nem, legalábbis meg-megvonagló arcizmaiból ítélve. Később a mézes körtepálinka előtt azt vitattuk meg, vajon hová tűnt az ún. Sziget-feeling, ami biztosan erre várt, mert váratlanul visszatért, és ennek köszönhetően igen kellemes estét zárhattam végül, az első igazán oldszkúl-hangulatút.

A Radiohead koncertje nagyon rendben volt, kedvelem is őket, de nem vagyok gigászi rajongó, meg egyébként is kitört rajtam a szokásos szombati tömegiszony, és úgy éreztem, ez a zene magányos depizésre való, nem millió ember társaságában, ezért a Paranoid Android után átballagtunk Fear Factoryra. Amikor még a sátrat sem láttuk, de már érezni lehetett a lábdobot, éreztük, hogy ez jó lesz és jó is volt, slágerparádé és zúzda, meg két ősrégi szám, ami különösen akkor keltett bennem nosztalgiát, amikor az első pár másodpercben rájöttem, hogy kábé tizenhárom évvel ezelőtt whoisnot az első Gathering lemez után pontosan ezeket (és ebben a sorrendben) vette fel nekem a kazettán maradt helyre. A fentebb emlegetett sziget életérzés aztán hajnalban érett be, amikor a Lovasi-féle Kiscsillag zenekart szabotálva a szakadó esőben ugráltam egy pult előtt apollo 440re meg Nirvanára és mellettünk a vászontető alatti asztalon összezsúfolódó ötven ember kórusban üvöltötte kifelé a refrént. Meg egyébként is, kaptam cthulhus savanyúcukrot (fthagn), szóval mi kell még?

(sziget02, sziget03)

Szigorodnak rendesen, most már az égvilágon semmilyen italt nem lehet bevenni a Szigetre. Szerencsére csütörtökön erről mit sem sejtve besétáltam fél liter víznek álcázott ginnel (ahogyan szoktam), csak a kordonon túljutva tűnt fel, hogy a motozást végző biztonságiak milyen előszeretettel kobozzák el a kilós kenyereket; ez magyarázatot nyert, amikor egy cafatokra tépett kenyérből váratlanul előbukkant egy vodkásüveg (majd megláttam oldalt a halomban álló preparált vekniket). Ez olyan, mint a csokifürdő, amiről egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy legenda, de aztán saját szememmel láthattam a kádat, amiben vállalkozó szelleműek vidáman birkózhatnak.

Koncertfronton beszámolhatok a Ministryről, amit nagyon nagy kár volt a tűző napsütésbe száműzni, de azért nagyon ott voltak, kezdetben például azt hittem, a nadrágzsebemben rezeg a telefonom, pedig csak a basszusok lüktettek térdmagasságban. Most, hogy már tudom, valószínűleg ez volt az utolsó Ministry-koncert, amit láthattam, néhány számot szívesen lecseréltem volna régebbiekre az utolsó lemezek hatásos, de mégis eléggé egyforma kásájából. A Sick of it All egyébként hasonlóan letaglózó élmény volt, pedig nem is vagyok fan, leginkább olyasmi, mintha egy puha párnába csavart pöröllyel vágtak volna az arcomba. Volt még Kispál – egy kicsi mindig kell –, az ezer éve nem látott Rémember, Yonderboi (a pénteki nap egyetlen produkciója számomra, leszámítva a Lord nevű izét, ami sajnos kiszűrődött a hammersátorból, miközben GalambZ és Tapsi társaságában italoztam odakint; mellesleg itt gratulálnék, mert ravasz ötlet volt Tescót tenni a metálsátorhoz, igazi élmény, amikor oldszkúl beborozott arcok válogatnak éjjel a konzumálás fellegvárában). És Tapsi szerzett nekem ingyen osztogatott Green Lizard / The Gathering maxit, amiért ezer hála neki.

Ami az italozást illeti, az idei Sziget még mindig nyugodalmasan csordogál, legalábbis nekem, mert még a harmadik napon sem sikerült úgy istenigazából elhasalni vagy táncra perdülni vagy valami hasonlóra vetemedni; nem mintha verseny lenne, csak érdekes változás az elmúlt évekhez képest. Ennek viszont az egyik nagy előnye, hogy sokkal élénkebb a társasági élet a szokásos sziget-körhintában, amikor folyamatosan cserélődnek a helyszínek, a társaságok és az italok a poharakban, legalább rengeteg különböző ismerőssel, baráttal, szerzőtárssal, bloggerrel, barátok barátjával lehet beszélgetni. A gond csak annyi, hogy sohasem eleget.

Azért mások helyettem is kitesznek magukért. Az utóbbi években az egész fesztiválon aggasztóan lecsökkent az igazán elmebeteg módon szórakozók száma, csupa morc és szürke ember nyüzsgött mindenhol (mint én), most kicsit lazulni látszik a trend. Az érdekes arcok egyébként szórványos tapasztalataim szerint többségükben külföldiek, például az a tört angolsággal beszélő lányka, aki tegnap megkérdezte echnatot, mennyit fizetne érte, majd csábos táncot lejtett és távozott; láttunk számolatlan idióta fejfedőt, lufiárusokat a partisátornál (hogy ki lehessen szipkázni a héliumot a még jobb kedv érdekében), és az alkoholizmus néhány egészen kirívó esetét, de összességében azért eléggé semmi különös.

(Kóla, vodka, sör, krumpli - sziget0.1)

Olyan ez, mint egy jóindulatú fertőzés. Csakúgy, mint tavaly vagy tavalyelőtt, idén is eltűnődtem azon, vajon mihez kezdjek ezzel a Sziget nevű kínzó érzéssel, akarok én menni megint, hiszen tudjuk, ez már nem ugyanaz és egyébként is egykori hetijegyesek néznek némi megvetéssel, hogy „most is egész hé-é-étre?”, a régi társaságból egyedül echnattal tartjuk a frontot, de az az igazság, hogy amíg látom a tévében meg a HÉVen a vonuló hátizsákosokat és hirtelen velük akarok menni, addig nem tekinthetem magamat gyógyultnak.

Valójában szerencsésen éltem meg a Sziget evolúcióját, ami velem együtt vált elpuhult fogyasztózombivá, mert tizenhét évesen pont kellett az a teljes szabadság, az alig két-három színpad, a logónélküliség, a kerozinoshordón dobolás, meg az, hogy egy fa alatt aludjak teljesen kiütve, hálózsák és sátor nélkül; aztán tizenkilenc-húsz évesen már szükségünk volt a következő komfortfokozatra, az össznépi sátorozásra a tűző napon egy hétig, most pedig az kell, hogy legyen sok pult meg étel meg rendszeres éjszakai járat, mindaz, amiről megvetéssel beszéltünk anno, amikor megjelentek az első mobiltelefonosok a szigeten és mindenki összenézett, hogy ez már a vég.

Többet idézgetjük a porban fetrengős időket (a bejáratnál mögöttünk álló csillogó szemű lánykák még bölcsödébe jártak akkoriban, és ez kicsit ijesztő), mint az utóbbi sok évet, de szerintem sírnék, ha végig kellene csinálnom még egyszer.

Szóval echnat kollégával kiballagtunk tegnap fesztiválozni. Mindig elsütjük, hogy „mintha dolgozni mennénk”, és tényleg van az első nap rituáléjában valami merev rendszeresség, amint végigisszuk a standard pultokat, csak a blokkolóóra hiányzik. Ilyenkor még minden friss, van hely a padokon és egyebek. A hagyományokkal ellentétben idén teljesen visszafogottra sikerült az este, ezen az elkövetkező napokban sürgősen segíteni kell. Viszont élénk szociális életet éltem különböző falócákon kuporogva, ami mindig az egésznek a lényege, kellemes este volt, no.

A Sziget amúgy nagyjából maradt ugyanaz. A Nagyszínpad előtti részt – feltehetően a sár ellen – homokkal szórták fel, amitől az egész egy tengerparti fövenyre emlékeztet, valamint nagyokat fogunk kacagni, amikor leesik rá az eső. Ráadásul Gonosz Tudósok világméretű összeesküvéseivel vetekedő Ördögi Terv nyomaira bukkantunk – valakik egész mobilvécé-sorokat tüntettek el olyan helyekről, ahol tavaly még álltak, tehát gyakorlatilag amikor szólít a szükség, akkor nincsen hová szólítson. Aki valaha járt már kint a Szigeten, az talán átérzi az ördögi terv leleményességét, ami majd a szombati napon, a szokásos látogatócsúcson hozza meg gyümölcsét – félőrülten rohangáló fesztiválozó lányok, bokrokba vonuló fiúk, bűz, káosz, démoni kacaj, anarchia, satöbbi. De ha nem Ördögi Terv, akkor mire gondolhattak a szervezők?

Koncertfronton semmi átütőről nem tudok beszámolni, a Therapy? tetszett, de valahogy nem ért olyan katarzisként, mint másokat, a Quimby pörgős koncertjén ütemre ringatózva öntöttem vodkát a kólába, a Franz Ferdinandból idén is az elejét meg végét néztem meg, a Cradle of Filth vámpírshow-ját pedig hamar eluntam. Ma újabb eresztés, készüljünk.