("Ha választhatnánk, a barátaim mind hobbitnak mennének, csak én lennék Nazgûl"-poszt)

Szakadó esőben csoszogni a karácsonyi bódék épülő vázai között, öreg házakból kilépő fáradt embereket nézni, miközben Nick Cave-tól a Messiah Ward című szám dünnyög a fülemben (They keep bringing out the dead, now / It's been a long, long day), na, ez a kényelmes, biztonságos darkpozőrködés.

Aztán irodába bemenni, szembesülni azzal, hogy veszélybe került a jövő hétre tervezett szabadságom (amit arra fordítottam volna, hogy egyszerre két másik munkát végezzek el otthon szombatig), mert mit tesz isten, szintén december 15-ig kell befejezni minden létező szöveget az egyik kiadásközeli, de még felettébb hiányos játékunkokból, na, ebben semmi kellemesen melankolikus nincsen.

(Másfél hét, töredék)

Olyan régóta nem írtam (ide sem), hogy az augusztus már-már teljes ködbe burkolózik: vagy mélyűri utazásra vitték az agyamat, vagy semmi különleges nem történt. (Gyanítom, az utóbbi.) A szövegfájlokban felgyűlt töredékeket zúdítom most ide, a kohézió gyenge illúziójával bemázolva.

Szóval a postolás kényszere két nappal ezelőtt támadt fel bennem. A Lánchídon mentem, eső előtt és eső után, alkonyatfelé. A pesti oldal vizesen csillogott, a budai házak fölött pedig olyan valószínűtlenül szürkés-rózsaszínes volt az ég, mintha a Várhegy fölött valaki óvatlanul a túl vizes ecsettel szétmázolta volna a napkorongot. Hirtelen turistának éreztem magamat saját városomban, és ez furcsán felpezsdített, mert úgyis mindig akkor volt kedvem írni mindenfélékről, ha elutaztam.

Meg pótolnom kell valamivel, hogy már megint nem én utaztam el, hanem D, én csak integettem, és úgyis ősz van, vándormadárösztön.

Szeretem az őszt egyébként, de a szeptember elseje most nemkívánatos dolgokkal szembesített. Így jártam, mert jó fél évvel ezelőtt önkéntes határidőként az összes kómában fetrengő megírni/leadnivalónak az akkor még biztonságosan távolinak tűnő, egyébként is nehezen definiálható őszt lőttem be*; és most dermedten nézem, mennyi mindent kellene még csinálni, mennyi mindenbe bele sem kezdtem (ellenben bevállaltam egy harmadik félállást, mert nagykanállal habzsolom az életet), szokás szerint listákat írok a tennivalókról és tudom, hogy ennyi idő alatt minden meg lehetett volna csinálni, de közben azon kapom magamat, hogy a pánik dacára továbbra is úgy suhannak a semmittevéssel az órák, hogy nem marad utánuk más, csak az önutálat.

(whoisnot amúgy a múltkor megkérdezte, hogy állok általában a munkákkal**, és whoisnot nekem nagyon régóta nagyon kedves barátom, ezért igazán nem érdemelte meg a fenti bekezdés félórásra nyújtott, ómagyar kesergők stílusában előadott kifejtését, azóta is bánom)

[innen hiányzik egy törölt post-töredék, mindenféle magánjellegű szenvedéssel, fizikai, mentális, közérzeti nyavalyák. ellenálltam a kísértésnek és be sem fejeztem. nem publikus, ellenben nevetséges.]

*Nem érdekelnek a meteorológusok meg a csillagászati ősz, egyebek, nekem macskám van, és a macska most már egész éjszakára bevackolja magát a vastag takaróm alá. Tehát ősz van.


**főleg, hogy mind a kettőnknek jelenésünk van jövőre egy nagyon ötletes koncepciójú antológiában, lásd a link után következő hosszú és alapos interjú kétharmadánál)

Ha már írás. A múlt héten Búvárzenekarral egy készülő antológia ürügyén átbeszéltük az idén befejezett összes novellámat (értsd: azt az egyet), és jó volt. Azért szeretek inni Búvárzenekarnál és Mételynél, mert mindig remek a társaság, gyakran új vagy régen látott ismerősökkel, van chipset evő macska és fejedelmien néző másik macska.

Ha már az írás, 2. rész. Múlt hét szerdán egy művészfilmbe oltott értelmiségi maffiafilm nyitójelenetében jártam. A szürke bérházak között alig pislákolt fény, mintha a szakadó eső az esti égboltról egyenesen az utcára mosta volna le a fekete színt. Belöktem a párás üvegű ajtót és elindultam az emeletre. Lassan, megfontoltan haladtam. És ott voltak mind, az összetolt asztalok körül. Mind a tizennyolcan. Tizennyolc író.
És minden tekintet felém fordult...
(Ha maradtunk volna a művésznoirban, biztosan lett volna egy jelenet, ahol a rangidős fantasyszerző beszédet mond, egy ifjú titán felpattan és puccsot kísérel meg, de egy elcsattanó, halálos hasonlat a padlóra küldi, a többiek meg ebből okulva félénken morzsolgatták volna tovább szinopszisaikat. De semmi ilyen nem történt, helyette söröztünk.) Ha már a múltkor némileg túlreagálva a helyzetet azon morogtam, hogy egyes kiadók nem tisztelik a szabadúszókat, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy szerencsére a sf/fantasy piac szerzői példásan tudnak együtt italozni. Sajnálatos módon viszonylag hamar le kellett morzsolódnom.

Mi maradt még? Egy tető, azt hiszem, múlt szombaton, a Komjády uszoda teteje, ahová a Fecske nevű szórakozóhely költözött, a mélyben mozdulatlan, csillogó nyitott medencék, az asztaloknál az esős időnek hála kevés vendég (a mellékhelyiség bejáratánál pedig a legendás vécésnéni, aki könyvet írt és cukorkákkal meg tacepaókkal dekorálja csillogó-villogó birodalmát és kiscsillagnak szólít bárkit.)

(indulás előtt, tizenhárom, nihil)

Péntek 13. Sohasem hittem benne, most sem teszem, de azért apró bosszúságokból jutott mára. De leginkább pánikszerűen lecsapó, menetrendszerű önértékelési válságot hozott, mert holnap – hajnalok hajnalán – startolok Londonba és bizonyos vállalásokat be akartam fejezni, ami (meglepő fordulat a történetben!) egyáltalán nem sikerült. A legfontosabb sem.

Eszembe is jutott az Édes Anna szürreális kezdése és elképzeltem, amint egy rajzfilmszerűen elnagyolt, berregő kisrepülőgépen menekülök a munkáim elől, zserbóktól puffadozó zsebbel, lepottyantva még ezt a postot, megrepedt novellatöredékek hagyva hátra, míg mögöttem, nem is túl messze lilásvörös fergeteg, villámoktól szabdalt fordítási határidő közeledik feltartóztathatatlanul. Ma ugyan teljesen elkapott a nihil és el sem tudom elképzelni, hogyan fogom teljesíteni a megírnivalóimat a sokszorosan eltolt határidőkre, vagy egyáltalán, hogyan fogok valaha határidőt teljesíteni, ha naponta alig egy sort írok és miképpen leszek majd készen közel háromszázhatvan oldal fordítanivalóval május 15-re.

De most (na jó, képletesen, mert igazából csak kora reggel) inkább felpattanok a gépre. Próbálok jelentkezni.

(átkokról, munkáról és egyéb fájdalmakról)

Három hét hallgatás, nem vagyok rá büszke, különösen annak az ígéretnek a fényében, amit magamnak tettem valamikor december utolsó napján, de nem éjfélkor, mert azok sohasem váltak be, mi lesz, ha pár órával átverem a sorsot? Szóval mégsem járja ez az egy év hallgatás, jövőre [idén] aztán rendszeresen kell írni, mondtam szigorúan bele a tükörbe, blogot, novellát, sikerkönyvet, amiből szigetet veszek vulkánnal. Rögtön írtam is egy kicsit, igaz, csak egy listát az írni/fordítanivalókról, amit kiragasztottam a gép oldalára. Azóta állandó bűntudatrohamaim forrása. Néhány nappal ezelőtt sikerült lehúznom róla az első nyamvadt tételt (és tudatosult bennem az is, hogy közben letudtam két olyan vállalást is, ami nem is szerepelt rajta, ennyit arról, milyen hatékonyan motiválom magamat).

Először is, a február és a március jelentős részét (mármint a szabadidőnek tartható részét) felfalta, amíg leadtam egy hosszú ideje húzódó fordítást. Kínosan lassan készült, pedig alapjáraton sem tartozok az egy hét alatt összehajított fordítások elkövetői közé. Igaz, ha azt veszem, hogy a (másik) munkahely mellett csináltam és jelentős százaléka az utolsó tíz napban készült el, akkor ezzel egy kicsit vigasztaltam magamat, ha másokat nem is. De máris itt a következő regény, természetesen szoros határidővel, mert tudok élni. Komoly átszervezésekre lesz szükség munkafronton, attól tartok, hat óra irodában üldögélés mellett rengeteg dologra nincsen erőm. Vagy ezt már mondtam volna párszor?

Van egy csomó beváltatlan ígéretem, ráadásul sokfelé, hónapok óta, megírnivalók, remek lehetőségek. Egyelőre mindegyik áldozatául esett 1) a fent említett két állandó pénzkereseti módszernek 2) annak a mélabús, önsajnálós kreatív blokknak, amivel tavaly május óta keserítem a hozzám közel állók életét, akik nyilvánvalóan szörnyen unják már az egészet és szeretnék, ha végre megráznám magamat és csinálnék valamit. Akárcsak én.

És akkor még nem is beszéltem az átokról.

Előző életemben talán komor tekintetű fogorvosvadász lehettem, aki a történelem valamelyik borongósabb évszázadában széles karimájú bőrkalapban és súlyos utazóköpenyben űzte a fogorvosokat titkos barlangrendszereikben és fekete tornyaikban – és most megfizetek ezért. Ez persze így még homályos kicsit, kell lennie valami kapcsolatnak a fordításokkal, ugyanis az átok csak akkor lép működésbe, amint az átlagosnál (jóval) húzósabb tempót diktálva végre leadok egy könyvet: amikor már egészen belejöttem a hajnali felkelésbe meg a munka utáni, éjszakába nyúló gépelésbe és azt hiszem, nem is lehet megcsinálni, de mégis sikerül. Most is (mint tavaly) elégedetten hátradőltem, nézegettem, melyik legyen a feltorlódott munkák közül az, amit előveszek a többiek kárára… sőt merészen szociális jellegű programokat szerveztem. És alig néhány nappal később már megint a fogorvosnál kötöttem ki, egészen váratlanul (mint tavaly, a hasonló hajtás után, mondom én, átok). Legalább nem új, hanem régi problémáról van szó, úgymond kiújulóról, ami viszont közben nagyon rossz, utána meg pár napban nagyon kellemetlen, és most nem igazán vagyok sem szociális, sem munkaképes. Tegnap tehát áthúztam a mentális listámon az aktuális tételeket és beírtam helyette, hogy „világgyűlölet, nyomorult közérzet, sorozatok bámulása”*. Ezzel legalább nem volt gond. A munka meg addig vár.

Közben olvasgatok mások utazásairól, és rájöttem, hogy a fentiek helyett olyanokról szeretnék írni, hogy mondjuk egy titokzatos, omladozó tengerparti mólón ültem a sós permetben vagy idegen városban csatangoltam, ahol pálmafák álltak a színesre festett paloták előtt, esetleg megtorpantam egy végtelen erdő szélén és beszívtam az avar meg a csend illatát.

Pedig pár nappal ezelőtt, amikor még nem fájt semmi, az élet szép volt meg ilyesmi és eredetileg nekiültem ennek a postnak, csak annyit akartam megemlíteni, hogy másfél héttel ezelőtt váratlanul felhívott Búvárzenekar, menjek el vele inni és én mentem. Búvárzenekar nem csak azért Rejtő-hős, mert üvegből issza az utcán a rumot és ad is belőle, hanem azért, mert belső iránytűje egészen rejtett helyekre vezet, például olyan presszót találtunk éjfél körül a Margit körúton, amit nem vettem észre soha, pedig elmentem előtte ezerszer. Egy kihaló faj utolsó példányára kell gondolni, nagyjából tíz négyzetméteren, pultra boruló, alvó törzsvendéggel, a mennyezetre erősített tévében lehalkított főzőműsorral, amiben olyan keleti ételeket készítenek, amelyekről a mellettünk unicumot iszogató nyugdíjasok talán nem is hallottak. A kutyát csak álcaként sétáltató, üveges tekintetű, részeg lány meg a kiégetett csipketerítők mind újabb kis adalékok az enteriőrhöz.

*(Útközben kiderült, hogy jegyfoglalási intermezzók miatt mégsem megyek 29-én Bécsbe Nine Inch Nailst nézni, mint eddig hittem, szóval biggyesztettem két piros, mentális felkiáltójelet is a sor végére.)

(Értekezés a köd valóságos okáról)

Pont olyan ez a mai reggel, ahogyan érzem magam. Felhallatszik az utcáról az autók surrogása a nyirkos betonon.

Mostanság szigorú napirend szabályozza az életemet. Korán reggel kelek, gondosan háromnegyed órával később a kelleténél, kávét főzök, utána egy frissen megnyitott, üres dokumentumot nézek néhány órán át, növekvő pánikkal a gyomromban, aztán délelőttönként néha ügyintézek, déltől dolgozni próbálok a cégnél, éjszakánként meg rosszul alszom, mert valaki másnak a szorongó álmait kapom tévedésből. Valaki másét, aki nappal rendszeresen a világot menti meg az Őrült Zseniktől, netán egyéb felelősségteljes munkát végez, mondjuk orvos. Az utóbbi időben ugyanis rendszeresen felriadok az éjjel közepén, és hirtelen teljes bizonyossággal tudom, hogy valamit elfelejtettem, egyúttal elönt a szörnyű bizonyosság, hogy ennek rettenetes következményei lesznek; olyan erővel tör rám a felismerés, hogy kiugrok az ágyból is, majd kitisztul a fejem pár pillanat múlva és akkor jövök rá, némileg értetlenül, hogy tulajdonképpen fogalmam sincsen, mi az a fontos valami, amit elméletileg elfelejtettem. Csak állok a szoba közepén, zavartan pislogva és az utcáról beszűrődő fényben is látom, hogy a macska szemrehányóan néz vissza rám.

Elcsúszott az időérzékelésem is. Az előbb kellett rádöbbennem, hogy bár legalább két hétnek tűnik, valójában az előző hétvégén történt, hogy megejtettük már-már hagyományosnak mondható látogatásukat állandó tettestársunknál és kiváló vendéglátónknál Debrecenben*. Eddig négyszer jártam a városban, és minden alkalommal esett a hó vagy még előző napról maradt ott – kivéve, amikor jéghideg eső szakadt egész éjjel. Most már senki nem meséli be, hogy ez azért van, mert mindig télen megyünk, hiszen Budapesten például rendes tavasz volt, amikor most elindultunk. Valószínűleg Debrecenben örök tél uralkodik, nincs más magyarázat. Viszont a sűrű ködről, ami elöntötte a belvárost, valószínűleg mi tehettünk, szerintem a pórusainkból áradt szét, amikor gyanútlanul nekiálltunk a Gormenghast című gótikus könymonstrumról fecsegni. Azt hiszem, szeretem Debrecent, de nemcsak ezért, hanem mert nagy baráti beszélgetések és a többé-kevésbé folyamatos élelem- és alkoholbevitel emléke kapcsolódik hozzá.

Ha pedig írás, tegnapelőtt majdnem szent esküvéssel fogadtam meg – megint –, hogy most aztán évekre abbahagyom ezt az egész szenvedést, amit egyesek írásnak neveznek. Jelenleg egyetlen dolog tart vissza ettől, hogy a tavalyi évben (meg még azelőtt, te jó ég) tett ígéreteimnek hála túlságosan sok barátommal szúrnék ki, ha minden függőben lévő dolgon megnyomnám a STOP gombot, de nem tudom, meddig szerencsétlenedek itt egyéb dolgok rovására.

*(Öt éve már, állapítottuk meg A Nagy Levinnel a debreceni éjszakában állva, egy alumínium és króm amerikai dinerutánzat előtt, ami azért a szocreál lakótelep szélére építve nem kicsit torzítja a valóságot, szóval öt éve, hogy először fogtunk össze erre a hatalmas kalandra, akkor még csak ketten, hát igen, elhullik a virág, eliramlik, aminek kell, és jöhet a szomorkás hegedűcincogás.)