(Másfél hét, töredék)

Olyan régóta nem írtam (ide sem), hogy az augusztus már-már teljes ködbe burkolózik: vagy mélyűri utazásra vitték az agyamat, vagy semmi különleges nem történt. (Gyanítom, az utóbbi.) A szövegfájlokban felgyűlt töredékeket zúdítom most ide, a kohézió gyenge illúziójával bemázolva.

Szóval a postolás kényszere két nappal ezelőtt támadt fel bennem. A Lánchídon mentem, eső előtt és eső után, alkonyatfelé. A pesti oldal vizesen csillogott, a budai házak fölött pedig olyan valószínűtlenül szürkés-rózsaszínes volt az ég, mintha a Várhegy fölött valaki óvatlanul a túl vizes ecsettel szétmázolta volna a napkorongot. Hirtelen turistának éreztem magamat saját városomban, és ez furcsán felpezsdített, mert úgyis mindig akkor volt kedvem írni mindenfélékről, ha elutaztam.

Meg pótolnom kell valamivel, hogy már megint nem én utaztam el, hanem D, én csak integettem, és úgyis ősz van, vándormadárösztön.

Szeretem az őszt egyébként, de a szeptember elseje most nemkívánatos dolgokkal szembesített. Így jártam, mert jó fél évvel ezelőtt önkéntes határidőként az összes kómában fetrengő megírni/leadnivalónak az akkor még biztonságosan távolinak tűnő, egyébként is nehezen definiálható őszt lőttem be*; és most dermedten nézem, mennyi mindent kellene még csinálni, mennyi mindenbe bele sem kezdtem (ellenben bevállaltam egy harmadik félállást, mert nagykanállal habzsolom az életet), szokás szerint listákat írok a tennivalókról és tudom, hogy ennyi idő alatt minden meg lehetett volna csinálni, de közben azon kapom magamat, hogy a pánik dacára továbbra is úgy suhannak a semmittevéssel az órák, hogy nem marad utánuk más, csak az önutálat.

(whoisnot amúgy a múltkor megkérdezte, hogy állok általában a munkákkal**, és whoisnot nekem nagyon régóta nagyon kedves barátom, ezért igazán nem érdemelte meg a fenti bekezdés félórásra nyújtott, ómagyar kesergők stílusában előadott kifejtését, azóta is bánom)

[innen hiányzik egy törölt post-töredék, mindenféle magánjellegű szenvedéssel, fizikai, mentális, közérzeti nyavalyák. ellenálltam a kísértésnek és be sem fejeztem. nem publikus, ellenben nevetséges.]

*Nem érdekelnek a meteorológusok meg a csillagászati ősz, egyebek, nekem macskám van, és a macska most már egész éjszakára bevackolja magát a vastag takaróm alá. Tehát ősz van.


**főleg, hogy mind a kettőnknek jelenésünk van jövőre egy nagyon ötletes koncepciójú antológiában, lásd a link után következő hosszú és alapos interjú kétharmadánál)

Ha már írás. A múlt héten Búvárzenekarral egy készülő antológia ürügyén átbeszéltük az idén befejezett összes novellámat (értsd: azt az egyet), és jó volt. Azért szeretek inni Búvárzenekarnál és Mételynél, mert mindig remek a társaság, gyakran új vagy régen látott ismerősökkel, van chipset evő macska és fejedelmien néző másik macska.

Ha már az írás, 2. rész. Múlt hét szerdán egy művészfilmbe oltott értelmiségi maffiafilm nyitójelenetében jártam. A szürke bérházak között alig pislákolt fény, mintha a szakadó eső az esti égboltról egyenesen az utcára mosta volna le a fekete színt. Belöktem a párás üvegű ajtót és elindultam az emeletre. Lassan, megfontoltan haladtam. És ott voltak mind, az összetolt asztalok körül. Mind a tizennyolcan. Tizennyolc író.
És minden tekintet felém fordult...
(Ha maradtunk volna a művésznoirban, biztosan lett volna egy jelenet, ahol a rangidős fantasyszerző beszédet mond, egy ifjú titán felpattan és puccsot kísérel meg, de egy elcsattanó, halálos hasonlat a padlóra küldi, a többiek meg ebből okulva félénken morzsolgatták volna tovább szinopszisaikat. De semmi ilyen nem történt, helyette söröztünk.) Ha már a múltkor némileg túlreagálva a helyzetet azon morogtam, hogy egyes kiadók nem tisztelik a szabadúszókat, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy szerencsére a sf/fantasy piac szerzői példásan tudnak együtt italozni. Sajnálatos módon viszonylag hamar le kellett morzsolódnom.

Mi maradt még? Egy tető, azt hiszem, múlt szombaton, a Komjády uszoda teteje, ahová a Fecske nevű szórakozóhely költözött, a mélyben mozdulatlan, csillogó nyitott medencék, az asztaloknál az esős időnek hála kevés vendég (a mellékhelyiség bejáratánál pedig a legendás vécésnéni, aki könyvet írt és cukorkákkal meg tacepaókkal dekorálja csillogó-villogó birodalmát és kiscsillagnak szólít bárkit.)