(majd én fogom a szép szavakat a nyelvedre ráhelyezni, hogy)

Szóval megkaptam születésnapomra a Lovasi címre keresztelt életrajzi könyvet, ami nyilván elég nagy százalékban a Kispál és a Borz zenekar történetét járja körül, és rendkívül szórakoztató. Nekem különösen, mert egyrészt a korai sztorikból árad az a rendszerváltás körüli korszellem, ami a kamaszkorom, másrészt meg a Kispál sok szempontból végigkísérte fontos életszakaszaimat, ha nem is a fókuszban, de elég markáns háttérzeneként.

„Sokak számára a lila művészet szimbóluma lett a Kispál, az érthetetlen, szemüveges srácok öncélú gitározgatásáé, amit csak az osztály béna lányai hallgatnak, s nehezen eldönthető, hogy azért hallgatják, mert senki sem akarja felszedni őket, vagy azért nem szedi fel őket senki, mert ezt a szart hallgatják.” (397. oldal)

De sokat mondogatták nekem egy időben ezt a lilaművészkedős részt, bár a kijelentés második felét megúsztam, és nem csak azért, mert nem vagyok lány. Az a helyzet, hogy kilencvenes évek első felében voltam gimnazista, amikor egyetlen dózisban szakadt a nyakunkba az MTV-kompatibilis rock, metál meg grunge, és még ehhez csapódott az obskúrus forrásokból besodródó nem mainstream zene – helló, másolt kazettán érkező, számcímek nélküli Pretty Hate Machine! –, szóval már akkor is sokszor lavíroztam a derékból hajlengetés és az úgynevezett alterkodás között, de tény, hogy az akkori kockásinges baráti körben sokszor nem értették, hogy eshunak, echnatnak meg nekem a többi zene mellett hogyan fér bele a Kispál és a Borz zenekar iránti lelkesedés. (Az osztálytársaim, akikkel szintén nagyon jóban voltam, pont a másik vonalon mozogtak, ők meg azt nem értették, hogyan lehet mondjuk meghallgatni a Nine Inch Nailst vagy a Tiamatot, szóval a mérleg egyensúlyba került).

És miközben olvasom, miket sztorizik Lovasi a lemezekről meg turnékról, közben sokszor azt is látom, velem mi történt akkoriban, mintha két filmet vetítenének egyszerre egymásra.* A Naphoz holddal óvatos kerülgetése, a máig kedvenc Föld kaland ilyesmi számai a mozdonyszerelő üzemből átalakított klubban, aláfestő zenék hóeséshez, miközben szakadó hóban megyek angol különórákra, a szerepjátékos hétvége, amikor eshuval a Honi csillagászat fejlődése című számon mutogatjuk el a dalszövegek erősségeit d-nek, mint a legrosszabb rajongók, első szigetes nagykoncertek, hajnali csordavokál és akusztikus gitár lakótelepi konyhákban, az utolsó osztálykirándulás őszi színei, az első egyetemi tél rosszkedve, lehangoló betonpályaudvarok, világmegfejtések echnattal a koleszes koncertek után, és lenne még. 1997-ig követtem az albumokat, de utána is évente legalább egyszer megnéztem őket élőben, a a búcsúkoncerttel együtt, és most, amikor letettem a könyvet, a végén mindenki összeállt egy képpé, nekem is


* Van egy erre rímelő rész, ahol Lovasi mesél arról, milyen érzés a másik oldalról végighallgatni a Kispálhoz kötődő sztorikat: „Végighallgatom mindenkinek a velem kapcsolatos történetét, amiben láthatatlan emberként létezem, ott is vagyok meg nem is. Kicsit olyan, mintha mindenkivel randiznék egyet”, 394. oldal