(a vándorló palota)

Tulajdonképpen borítékolható volt: a mostani albérletbe közel egy év halogatás után már behúzattam a netet, mire másfél hét alatt kiderült, hogy váratlan okok miatt a tulajdonosnak szüksége lesz a lakásra, és hamarosan mehetek tovább. Még nem száz százalék (ez egyszerre jó és rossz, reménykedés és tervezés szempontjából), de elég valószínű.

Nyilván nem a net a lényeg, nincsen hűségnyilatkozat, viszont mennyire jellemző.

Eszembe is jutott a tavalyi keresgélés, az idegesség, az egyre közeledő határidő, a polcokra gombostűzött csipketerítők, a nagymamabútorok, a kaktuszok, az idegenszag. De leginkább arra a lakásra emlékszem, ahonnan a leggyorsabban távoztunk, mert olyan volt, mint egy öregember nyomasztó álma – David Lynch bármikor leforgathatott volna egy komplett filmet a nappaliban, csak előtte szólnia kellett volna a díszleteseknek, hogy csináljanak valamit, mert ez így túl komor.