(részlet vagy ujjgyakorlat, majd kiderül)

A manufaktúra, ahol a nem létező betűket készítik, a múzeum mögötti mellékutcában van, de könnyű túlmenni az ajtón, mert megbújik a zöldséges meg a bezárt kalapbolt között, ahol a kirakatban szomorú állatokként gubbasztanak a beporosodott kucsmák. Kis műhely ez, évente talán egy betűt ha gyártanak. Egy ikerpár egyik fele üzemelteti, a másik testvér gyűjti a hangokat, amelyekhez betűk kellenek majd – az ő műhelye alig egy sarokra van onnan, és egy pincébe települt teázó alkóvjából lehet bejutni, ahol mindig kint van a foglalt tábla az asztalon. Ma mindkét manufaktúra ünnepel, mert végre elkészült a végleges betű ahhoz a kurta hanghoz, ami a sötétben felriadó, halálosan rettegő emberek torkából szakad fel félálomban. Az új betűnek sós illata van, a formája cikornyás vaskulcsra emlékeztet, és van egy alsó mellékjele is, ami talán egy hópehelyhez hasonlítható . Az asztalon már ott áll a kibélelt doboz, a kartonfedélre kézzel körmölték rá a címet. A nyomda neve tisztán olvasható, a város és az utca elkent tintapaca: kétszer álltak neki, mire sikerült rendesen leírni.