Az a jó a három napos angliai villámlátogatásokban kedvenc húgomnál, hogy az idő rövidsége miatt ilyenkor a lehető legtöbbet pakoljuk bele a rendelkezésbe álló keretbe, de kényelmesen, rutinosan, pont elfér minden, nem gyűrődnek az élmények, mint a szakadásig megrakott bőröndben.
Másfél héttel ezelőtt tehát láttam például angol karácsonyi vásárt, ami olyan, mintha fogtak volna egy valódi német karácsonyi vásárt, forralt borral, punccsal, búzasörrel, sült kolbásszal, regimentnyi diótörő-figurával (kicsikkel, közepesekkel és Godzilla-méretűekkel), majd azt lepottyantották volna Birmingham kellős közepére. És ez tulajdonképpen pontosan így is történt, a pottyantást leszámítva (bár ki tudja), mert az árusok mind Frankfurtból érkeztek, a helyiek pedig őszinte örömmel nyüzsögtek a bódék között, rácsodálkoztak a klasszikus füles söröskorsóra, az emeletnyi magas karácsonyi forgóra meg a titánként a tömeg fölé magasodó komor Mikulásra.
Amúgy ha már szóba került a sör, valahogy Angliában mindig sokkal nagyobb számomra a kísértés, hogy sört igyak, mint itthon, ezért el kellett látogatnunk a kisvárosi tradicionális sarki pubba, ahol faborítású falak vannak meg apró asztalok, a pultnál obskúrus tájszólást beszélő törzsvendégek ülnek, a ház valódi úrnője pedig egy maine coon macska, aki a legkülönbözőbb helyeken heverészve simogattatja magát. És akkor nem is említettem a birminghami BrewDog pubot, ami a skót punkfőzde előretolt helyőrsége, és a magamfajta hozzá-nem-értőnek az itthoni kézművessör-forradalom után is tud egészen meglepő söröket kínálni, különösen stout-fronton.
Hétfőn pár órás autózással ellátogattunk Derbyshire-be, egészen pontosan a Peak District szélére, ahol még sohasem jártam, ellenben mostantól vissza akarok menni. Ha az egyik kedvenc régióm, a Cotswolds maga az életre kelt Agatha Christe-táj, akkor ez itt a vidéki Sherlock Holmes-történetek borongósabb, de ugyanolyan szépséges háttere: lankás völgyek, meredek emelkedők, vén falvak és tanyák, sötét kőházak, takaros kertek, erdők, legelők, télen vérvörösre váltó páfránymezők, meg szűk utak a derékmagasságú, mohos kőfalak között. A Holmes-analógiánál maradva az előkelő kúria sem hiányozhatott, és valójában ezért is mentünk: Chatsworth olyannyira klasszikus angol udvarház (manor), hogy az első gondolatom mi más lehetett volna, mint az, milyen ideális helyszín lenne a Büszkeség és balítélet filmváltozatának leforgatásához, majd kiderült, hogy ez már meg is történt; mint azóta megtudtam, a kör ezzel bezárult, mert Jane Austen erről a házról mintázta Pemberley-t. A belülről nagyon impozáns épületet kissé kidekorálták a közeledő karácsony tiszteletére, illetve számomra teljesen ismeretlen okból a népszerű angol gyerekkönyv, az antropomorfizált állatfigurákat szerepeltető Wind in the Willows is a tematika része lett, ami így együtt kissé elnyomta az amúgy brutális belső tereket – amikor a Diánát ábrázoló márvány szökőkúttal és két narválszarvval ékesített szobába még bekerül két rogyásig feldíszített fenyő, és a kandalló mellett egy borznak öltözött férfi szunyókál a fotelben, azt egy kicsit már emészteni kell, de határozottan élményszámba megy, az tény. A park viszont minden szegletében teljesen autentikus, kintről megtévesztően egyszerűnek látszó sövénylabirintussal, végtelen zöld gyeppel, sziklakerttel, egykori istállóval (nálunk kastélynak neveznék) és tanyával.
Kedden levezetésképpen még kavarogtunk egy kicsit egy kedves közép-angliai kisvárosban, néztünk fürdőmúzeumot, ittunk kávét frissen nyitott kávézóban, ahol van nem-annyira-titkos hátsó kert, szóval remek pár nap volt ez, és sokkal többnek tűnt, ami mindig az egyik legjobb része ezeknek az utaknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése