Hiába töltötte ki a nyolcvanas éveket a gyerekkorom, mégis most, 2016 májusában, kedvenc egyetlen húgom esküvőjén használtam először Polaroid típusú fényképezőgépet, azelőtt kizárólag filmekben és könyvekben találkoztam vele. Ez sem a klasszikus Polaroid volt*, hanem modern másolat, bár ugyanolyan egyszerű, színes műanyagdoboz, belenézel a keresőbe, megnyomod a gombot, ennyi, máris surrogva köpi a gép a papírszeletet és lehet nézni, hogyan fakul elő a feketeségből a kész kép. Aztán egyszer csak útnak indult a gép a vendégek között, ami kiváló ötlet volt, mindenki kattintgatott kedvére, a spontán gyűjtemény pedig szépen bekerült egy nagy albumba. Az agyam is sorban lőtte a fotókat, csupa remek pillanatkép készült, rögtön polaroidszerűen sárgás-nosztalgikusra szűrőzve, és már most, alig pár héttel később is azon kapom magamat, hogy felcsapom a képzeletbeli albumot: ott a helyszín, a Balatonra néző szőlőhegy, a mélyben a tó májusi halványkékje, a távolban a Badacsony tömbje; az esküvő a templomromnál, napfény és árnyékok, zöld fű, egyszerű asztal és két pad; az étterem a szőlőlugassal és a pazar kilátással, barátok és családtagok, kora esti nyüzsgés,
evésivás, a szőlőskert végéből megcsodált éjszakai fények a tintával felöltött tó partján, milyen jó, hogy egy képzeletbeli polaroid még a tücskök harsogását is meg tudja örökíteni.
* létezik még vagy már megint, de elképesztően drága**
* *a kép nem polaroiddal készült és nem pont ott
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése