(rozsdás vasakról)

Szombaton délelőtt kimentem futni a szigetre, és egyszer csak lehagytam egy hatvanas bácsikát, aki hatalmas, legalább egy kilós rádiós magnóval a kezében kocogott, és úgy hallgatta a zenét. Ő valószínűleg abból a retrójövőből ékezett, ahol a keleti blokkban terjedt el először a hordozható zenelejátszó.

A retrójövő vasárnap is kísértett, amikor újra megnéztem az Alient, amit nagyjából tíz éve láttam utoljára, akkor is működött, most is működik. Egyrészt a hangulat miatt, hiszen ott a Nostromo, a rozsdás űrhajómonstrum, az a rengeteg vas és sziszegő cső, a szűk folyosók, az organikusan tekergőző minták a falakon, és a fehér fénnyel izzó közösségi terek. (Meg a filmtörténelem egyik leghatásosabb idegen lénye, de ez a gondolatmenet szempontjából nem annyira érdekes.)

Biztosan számít az is, hogy az Alien világa számomra a generációm egyik furcsa retrójövője, ami ebben a formában nem fog megvalósulni soha, de attól még el tudom képzelni a nyolcvanas évekből sarjadó alternatív idővonalnak*. Ott van benne a kölyökkorom már fantasztikusnak tűnő valósága, a kezdetleges számítógépek és a monokróm monitorok, a DOS-szerű parancssorok, az űrbe kilőtt lassú, ronda, fenséges vasak, és ettől valahogy időtállóbb, mint más sci-fik steril űrhajói a falakat betöltő villogó panelekkel. A Nostromo fedélzetén is akadt egy teljesen irreális számítógépfülke vagy száz pislákoló lámpácskával, és ettől sokkal valóságosabbnak tűntek a kapcsolók, a drótok meg a karcos képernyők.

(Mellékszál, de meglepően sokáig nem gondolkodtam azon, vajon bizonyos űrhajókban a legénység tagjai honnan tudják érzelmezi a felirat nélküli, egyforma színes lámpákat.)


*Gáspár András Kiálts farkast! című regénye ugyanezért olvasható még mindig: sohasem vált valósággá, ezért nem telt el fölötte az idő, viszont rendkívül hangulatos.

(zum risiken und nebenwirkungen)

Az életem most éppen egy reklámfilm, az a fajta, ahol két részre osztják a képernyőt. Az egyik felét kékre szűrőzték, esik az eső, gyors vágásokban látjuk, ahogyan piszkálom a befejezetlen postokat, ha nem éppen az üres képernyőt bámulom, a szokásosnál is nagyobb az önértékélési zavarom és a komplexusom (ezt azért tudjuk, mert itt a kamera ráközelít egy ázott macskára, aki néz), és régen elvégzett munkákért járó pénzekért veszekszem kiadókkal.

Az a nagy szerencse, hogy a képernyőnek van egy másik fele, ahol csomagot kapok Angliából, egy kiadó kifizet, a csajommal heverészünk és a vállamra hajtja a fejét, sőt még színeket is látni, sok zöld lombot a szigeten, ahol futok. A legtöbb jelenetből kirajzolódik az elmúlt hét szokásosnál is aktívabb társasági élete (viszonylag sok alkohollal, de ez mellékszál). Szerdán a törzshely, csütörtökön gőzgombóc és ramen, pénteken a rágcsákra vadászó macskák Búvárzenekarnál, szombaton vidékre utazunk schizo, rosseb és echnat társaságában a kiváló házigazdához, MAC-hez, aki Társasjátékok és Pálinkák-partit tart hajnalig (a hanganyagból itt sajnos ki kell vágni a nem szalonképes humorkodást). Vasárnap, mintegy levezetésképpen a Medúzák Filmklubja bemutatja rendezvénysorozat keretében mr.a-nál nézzük az Alient (sokadszorra is működik), majd az Aliens felére elfogyunk, mint a filmek szereplőgárdája. (A kamera itt sokat mutatja azt asztalt, mert mr.a szintén hihetetlen házigazda, nála a lesz valamilyen kaja azt jelenti, hogy folyamatosan eszünk, plusz Bright legendás, aliengerinc nevű süteménye is felbukkan egy snittben.)

Tippelni tudok csak, vajon mit reklámozok a spotban az elmúlt hetemmel, de szerintem a barátaimat.

(májusegy)

Az idei május elsején a szokásos baráti társasággal vonultunk le vidékre, leszámítva az igazoltan hiányzókat. Ezúttal nem változtattunk a bevált recepten, ugyanott voltunk, ahol tavaly, akár egy népdalban, falu szélén, erdő mellett, fekete házban a dombon. Tavaly megihletett az épület sziluettje, főleg az agancsok a homlokzaton, és hiányoltam a háttérből a villámokat: idén megkaptam a lombok fölött végighömpölygő mennydörgést, amire természetesen egyetlen lehetséges reakció létezik, ég felé emelt karral hallatni a gonosztudós-nevetést. Végre ezt is lehúzhatom a listáról. Szokás szerint bemutattuk a kötelező gyakorlatokat (főz, eszik, társasozik, iszik, beszélget), a szállás ugyanolyan kellemes volt, az este hűvösebb, de erre találták ki a pálinkát.

Vasárnap elköszöntünk a többiektől, és Bright kolléga meg a csajom társaságában ballagtunk át a falun a vasútállomás funkcióját betöltő betonperon felé. Zöldellt a fű, kicsit esőre állt az idő, béke volt meg csend, csak a patak csobogott, és minden udvarban lustán hevert egy kutya. “Nektek is feltűnt, hogy indulás óta egyetlen emberi lényt sem láttunk?” – kérdezte Bright váratlanul, de hiába gyártottam gyors elméletet a faluról, ahol kizárólag kutyák élnek (kivéve a szombatot, amikor bejönnek a macskák és egy éjszakára átveszik az uralmat), két sarokkal később megcáfolt egy begördülő busz meg a helyi kocsma közönsége. Mi mással is érzékeltethetném, mennyire nyugodt helyen jártunk, mint azzal, hogy egyszerűen eszembe sem jutott horrorfilm-toposzokban gondolkodni.

(zsizseg)

Nem, biztosan nincsenek fekete bogarak a fejedben! – ismeretlen anyuka az utcán óvodáskorú kisfiának.

Ha valaha írnék egy gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, sötétebb történetet, mondjuk olyasmit, mint a Coraline, akkor annak ez lenne az első mondata. (De ha mégsem, akkor valami másnak lesz az egyik mondata.)

Most éppen az én fejem is zsizseg, teljesen tompák a gondolataim, de ennek semmi köze a bogarakhoz, annál inkább a Tündérgyárban tartott stoner-sludge koncerthez, amire fat.man hívott meg minket tegnap. Marcona, tetovált, szakállas emberek játszottak még náluk is marconább, mocsárszerűen sűrű zenét, amivel a végére teljesen lehorzsolták az agyamat, de nem bántam. Mindehhez sört is ittunk, sokat, aztán echnattal meg Tapsival hajnali kettőig beszélgettünk, a végén valami ismeretlen oknál fogva leginkább a rémálmokról, ma pedig úgy érzem magamat, mintha lassított felvételen élnék.

(a gépek igazi lázadása)

A rendszeres vidéki vonatútra évek óta a pályaudvari automatából veszem a jegyet. Rutin az egész, éppen csak addig pillantok a képernyőre, amíg kiválasztom a célállomást, ilyenkor minden beállítás alapjáraton az, ami nekem kell, másodosztály, teljes árú jegy. Bankkártya be, kinyomtatott jegy a zsebembe, rá sem nézek, mindig ugyanaz van rajta.

Tegnap csak azért nem büntettek meg nagyon, mert a fentieket ártatlanságom teljes tudatában adtam elő a kalauznak (miután kiderült, miért kéri érthetetlen módon a nem létező diákigazolványomat). De ha egyszer tényleg nem vettem észre, hogy a gép 50%-os kedvezményre jogosító jegyet adott, bár nem kértem rá. Látszott a kalauzon, hogy nem érti a dolgot – „az automata nem csinál ilyet” –, de végül nem állította ki a durva összegű pótdíjcsekket.

Pedig végső esetben felhívtam volna rá a figyelmét, hogy pár nappal ezelőtt öntudatra ébredt a Skynet, és a jelek szerint pitiáner tréfálkozással kezdi működését.

(noiz vs. doktor november)

Ő az, aki az esőt.
Ő az, aki a téli reggeleket.
Ő az, aki a félig üres poharat; a magányos mászkálást az éjszakai városban.
Ha valamit befejezek, azzal jön, mit mindent kellene ezen kívül, mennyi mindent kellett volna máshogyan, és el sem küldhetem ordítva valamerre, mert saját magammal nem kiabálok.
(Még.)

Szerencsére hosszú ideje tart a viszonylagos nyugalom, kisebbségi komplexusos, pesszimista felem el van nyomva, persze attól még él, és néha felbukkan, mint a századeleji ponyvákban a főhős nemezise, aki nyilván doktor vagy kínai varázsló (már ha eddig nem lett volna elég erős a harcosokklubjás-tudathasadásos kép). Az utóbbi hetekben viszont egyre gyakrabban éreztem úgy magamat, mint régebben. Felesleges dolgokon rágódok, sokat és sokszor, ingerült vagyok, semmi sem elég jó, sem a leírt szövegek, sem a tempóm, sem az ötleteim, ráadásul ismét rájöttem, hogy sohasem fogok úgy tudni angolul, ahogyan szeretnék (ahelyett, hogy annak örülnék annak, amit most tudok).

Szóval eljött ellencsapás ideje. Tegnap dacosan elmentem inni (nem tartozik a tárgyhoz, de hivatalosan is itt a jó idő, mert a belvárosi romkocsmákba egyszerűen nem lehet beférni), ma pedig még durvább módszerekhez folyamodtam. Most éppen a Vidéki Kúria erkélyén ülök, a bokrokat mindjárt szétveti a zöld szín, és olyan tömören száll a virágillat, hogy husángként lehetne forgatni közelharcban. Alattam, a kertben a ház macskája lustán heverészik a füvön, az olvasómon Patrick Rothfuss regénye, a Wise Man’s Fear csak arra vár, hogy belevágjak az utolsó ötödébe, és akkor még nem is említettem a madárcsicsergést.

Hallod ezt, Doktor November? Madárcsicsergés!

(selyempapírból)

Nagyon vigyázok arra a hétvégére, óvatosan bánok vele, nehogy megkopjanak rajta a színek, az illatok meg a hangulatok.

Pontosan két évvel ezelőtt történt, mentem haza vidékre, éppen húsvét volt, teljes fordulatszámon dübörgött a tavasz, ráadásul olyan hatalmas hangerővel, hogy minden mást elnyomott a szomszéd kertben harsogó békák kórusa. A szobámban egy csomag várt China Miéville-től, aki megjelenés előtt elküldte nekem a The City & the City előolvasói példányát, az erkélyen olvastam, kávéval a kezemben, sütött a nap. Aztán elmentem találkozni a barátaimmal, egy emeleti teraszon söröztünk, alattunk középkori romokra szállt le az este, folyamatosan vigyorogtam. Végül gyalog mentem haza, az éjszaki kertvároson át, nyugalom volt, a levegőben valami sűrű, de kellemes illat, zenét hallgattam és tíz éve nem látott utcákon jártam. Közben végig arra gondoltam, hogy mindjárt hétfő lesz.

Aztán hétfő lett, mi pedig találkoztunk a szigeten, és utána minden olyan magától értetődően történt. Egyszer csak ott álltunk a hídon, néztük, hogyan gyúlnak ki a fények a folyó két partján.

Hazafelé már egy másik hídon mentem, addigra a világítást is lekapcsolták a belvárosban, de volt helyette hatalmas, vörös Hold az égen, és néhányszor emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez így mind valódi.

(gravicapát az agyba)

A medúzák / okkult hímzőegylet filmklubja rendszertelenül ülésezik, de olyankor tényleg súlya van az alkalomnak (valahogy úgy, mint amikor a titkos bizottságokat összehívja a kormány a hegy alatti bunker mélyén). Egyszer a Macskafogót kellett megnéznünk, mert kiderült, hogy egyikünk nem látta, most pedig agnus szerzett valahonnan egy 1986-os grúz scifi filmet, amire egyértelműen nem lehetett nemet mondani.

A tematikára az esemény két házigazdája, isolde és Bright sós uborkával és vodkával gyúrt (de volt grúz húsostáska, magyar saláta és nyugati fagyi is; meg sör). A Kin-Dza-Dza című filmről még nem tudtam eldönteni, jó-e, de vodkával mindenképpen hatásos. Ha valaha retró-szocialista-posztapokaliptikus világba oltott Dűnét akarok készíteni, akkor mindenképpen innen fog meríteni a tudatalattim. Mindig elérzékenyülök a nagy, rozsdás vasaktól és a hasonló gépektől, azokból pedig akadt itt bőven, és akkor még nem is említettem a nagyon szovjet arcú embereket, a kasztrendszert, meg a lepusztult bányát, ahol szinte az összes olyan jelenetet forgatták, ami nem egy sivatagban játszódott.

A sztorit isolde remekül összefoglalta a blogjában, sőt a Kin-Dza-Dza rendelkezik imdb-s adatlappal is, bár az ott emlegetett cyberpunkot semmiképpen nem használnám egy mondatban vele. Igaz, nekem már azon is dolgoznom kellett, hogy humoros filmként nézzem, az elején még el tudtam volna képzelni, hogy ez az egész komoly, csak rendkívül furcsa és művészien zavaros. Kicsit jobban megértettem most, milyen érzés lehet egy fanyarabb stílusú magyar műalkotással találkozni mondjuk amerikaiként, ahol semmi támpont nincsen a megfejtéshez.

Miután elfogyott a vodka, mozikvízeztünk, ahol kiderült, egészen sok filmről tudok úgy konkrét dolgokat, hogy soha egy percet nem láttam ezekből. Ezt teszi az emberrel a popkultúra kondicionáló hatása és a bölcsészkari képzés.

(a darkfentezi-írók átlagos pénteki napjáról)

Bizonyos rémálmokból óvatosan kell felriadni, mert a túl gyors visszaalvás után zavartalanul pörögnek tovább. Ez a tegnapi viszont különösen kitartó volt, öt perc szédelgős kényszerolvasás és lámpafényben üldögélés után is ott folytatódott, ahol kiszakadtam belőle, a baglyokkal, az üvegcserepekkel meg az ijesztő kisgyerek-lénnyel a romos gyárban. Szóval még egyszer fel kellett ébrednem belőle, de legalább az éjszaka hátralevő része szimplán csak zavaros volt és fárasztó.

Ezek után úgy keltem, akit megtapostak, nem hatott rám a kávé, a pendrive hibát jelzett másolás közben, aztán rejtélyes hieroglifákká alakultak rajta a könyvtárnevek és lehetett formázni az egészet, a ház előtt pedig váratlanul megállított a gondnoknő, hogy a szomszédban lakó fiú drogos barátairól meséljen hihetetlennek hangzó történeteket. És még a szél is úgy fúj, mintha kitartóan bele akarna mászni a fejembe.

(in bloom)

Április eleje volt, és a tóparti falu pontosan azt a kellemesen kihalt, várakozó hangulatot árasztotta, amit egy népszerű nyári üdülőhelyen lehet érezni kora tavasszal, amikor már nincsen benne a tél üressége. Ezt csak fokozta az üres gyerektábor látványa, ahová pár napra bevettük magunkat mulatni. Ott volt az egész akkori társaság, meg a haverok haverjai, legalább húsz fiú meg lány, életkorban a majdnem 17 (átlag) és a 20 (öreg és tapasztalt) között szétszórva, kockás ingek, hosszú hajak, baseballsapkák, meg hangszerek az étkezőben, előre elrejtett sörösüvegek a konyhaszekrényekben, rettenetes vörösboros kólák, a faházakban emeletes ágyak, és mivel mindez majdnem napra pontosan 17 éve, 1994-ben történt, leginkább a grunge dominálta a zenei felhozatalt. Alice in Chains, Pearl Jam, Temple of the Dog meg Nirvana; valahol, valamerre, mindig szólt valamelyik számuk, ha nem a magnóból, akkor az ötven százalékban zenészekből álló társaságból játszotta valaki, vidám sakálvokálos rásegítéssel.

Minderre azért emlékszem ennyire pontosan, mert azt ugyan akkor még senki sem tudta, hogy pont abban a három napban Kurt Cobain fejbe lőtte magát egy sörétes puskával Seattle-ben, de hazaérkezés után rögtön ez fogadott minket az MTV-ben, és érthető módon ettől sokkal jobban ütött az egész.

A nem túl nem túl hosszú életű és cseppet sem vidám grunge-hoz számomra eretnek módon amúgy is inkább kellemes emlékek tapadnak (a kötelező világfájdalom durván egy évvel később jött és más zenékhez kapcsolódott), ezért tulajdonképpen teljesen logikus, hogy amikor tegnap, április ötödikén elém került a Kurt Cobain halálára emlékeztető link, akkor elsőre egy üdülőtábor jutott eszembe a patakparton, egy csomó kölyök kockás ingben meg a tavasz, és csak utána az összes járulékos dolog.

(Arra viszont nem is emlékeztem, hogy az Alice in Chains énekese, a szintén durván heroinista Layne Staley 2002-ben pontosan ugyanezen a napon halt meg túladagolásban.)

(a walk on the bright side)

Kispóroltam a metrózást a céghez vezető útból, végre kabáttal a kézben mentem az utcán, láttam macskát, rügyet, egy őrültet, egy csomó nagyon rövid szoknyát, egy rendkívül kelletlen jósnőt, meg két teljesen egyforma öreg nénit, aki némán és rezzenéstelenül tartották az arcukat a fénybe egy kapu előtt. Még azt is elnéztem a napsütésnek, hogy pillanatnyilag kilúgozta belőlem az energiát, nem is beszélve a szavakról, amiket bele kellene írnom mindenféle szövegekbe. Bezzeg a bőröm alatt zsizsegő, furcsa türelmetlenséget nem bántotta.

(lenyomat)

Az utóbbi hetekben nagyon régen elkezdett mondatok végére próbálok pontokat tenni, ma például elküldtem egy fordítást, aminek az első betűit még két évvel ezelőtt gépeltem be az üres dokumentumba. Ez akkor is hosszú idő, ha maga a nyers szöveg már réges-régen elkészült, és csak utána dőlt össze és süllyedt el került fiókba, akkortájt, amikor kiderült, hogy a jóval korábban leadott előző kötet sorsa is bizonytalanná vált. (Most megint szoríthatok.)

Amikor elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, szintén március volt, de sokkal barátságtalanabb, mint most. Vagy csak számomra tűnt olyan csúnyának a tavasz az akkori konyhából, ahonnan az első oldalak fordítása közben még a dombokról lekúszó esőfelhőket bámultam nyomorult hangulatban. Most, az átolvasáskor feltűnt, hogy nem sokkal később mennyire elszaporodtak a szövegben az elütések meg a fésületlen mondatok, és akkor esett le, hogy ami itt pár fejezet, az a valóságban pont az a néhány hét, amikor mindenféle dolgok kezdtek történni velem, például holmi séták a várban kettesben, vagy a folyó tanulmányozása szigorúan tudományos célból ("a naplemente hatása a hullámok mozgására").

Szóval fontos egy könyv ez nekem, még ha nem teljesen úgy, ahogyan a szerzője gondolta.

(spring 2011, release candidate)

Úgy döntöttem, nem érdekel a meteorológia, nálam hivatalos a tavasz, mert már nincsen szükségem plusz ezer réteg védőöltözetre, ha futni megyek, és hiába csípős éjszakánként a levegő, ez már nem az a keserű, bőr alá furkáló hideg, mint eddig.

Szóval kanadai favágómetált üvöltetek a fülembe, mert most olyan zenekarra van szükségem (Cancer Bats, courtesy of gnomebone), akik a Bears, Mayors, Bones & Scraps nevet adják az egyik albumuknak és van Black Metal Bicycle című számuk, aztán az irodába menet tíz percre leülök egy padra és füzetbe firkálok a napon az árnyékban, körülöttem turisták, ebédelő irodisták meg egyetemisták a kopott füvön, és még csak eszembe sem jut az az irigy gondolat, hogy nem kellene nektek iskolában lenni, mert péntek van és mint említettem, nálam hivatalosan is itt a tavasz.

(i’m on a drug called winter)

A hétvégén még egyszer visszajött az ocsmány, szürke hideg, aztán hétfőn váratlanul tavasz lett. Szeretnék hinni abban, hogy most már az évszakfelügyeletnek is lépnie kellett, és a telet nagydarab kommandósok vitték el egy vidéki szuperklinikára, ahol a következő hónapokban leszoktatják a szerekről és megértetik vele, hogy lehet bármekkora sztár, bizonyos szabályokat neki is be kell tartania.

A bennem élő setét szívű költőt pedig mintha zavarná ez a madárfüttyös, napsütéses hirtelen váltás, és kompenzál. Évekkel ezelőtt volt utoljára ilyen, hogy egymás után három éjszakát nem bírok rendesen végigaludni, van minden, fetrengés, visszaalvás, felriadás, félálomban matatás, ettől reggel természetesen mogorva vagyok, nem megy a munka, és ingerlékenységem miatt lassan kénytelen leszek eltiltani magamat például a teljes internettől egy időre.

(a kiadatlan írások szürkületi zónájában furcsa dolgok történnek)

Még 1999-ben leadtam egy novellát egy antológiába, ami az európai középkort fantasyvel mixelő Ars Magica szerepjáték alapján készült, sorban a harmadikként, csak az első kettővel ellentétben ez már nem jelent meg. Utólag nem bánom, túl sokat használtam fel hozzá egy jóval korábbi történetemből, ami rendelkezett a jóval korábbi történeteim minden típushibájával (vagyis túlírt volt és modoros). Az 1999-ben hozzárakott részekre viszont szívesen gondolok vissza, már ha nagy ritkán eszembe jut, mondjuk ma, amikor egy amerikai tévésorozat aktuális epizódjában felbukkant ugyanaz az ötlet, amire akkoriban felépítettem a történetet.

Ez önmagában még nem meglepő, nem a világ legeredetibb ötlete (bár az elmúlt tíz év alatt nem találkoztam vele máshol) – az érdekes az, hogy éppen a nagyon nem középkorieurópás, ellenben őrülttudósos, weird science scifiben, a Fringe-ben bukkant fel.

Amellett, hogy az ilyesmit mindig szórakoztatónak találom, most ismét szívesen elővenném azt a novellát. Mert ha ötletet kiszedem, akkor is maradt benne pár olyan dolog, amiből szívesen csinálnék valami újat, ráadásul határozottan nem szerepelt a Fringe-ben sem: ilyen például középkori Adria, a beszélő macskák a varázslótorony romjai között vagy a tengerből kisodródó, felnyithatatlan kőszarkofág.

(a mosolygó férfi)

Egyáltalán nem volt sötét, viharos éjszaka, inkább hűvösen tavasziasnak tűnt, amikor a buszról lehuppant elénk az ember, aki mosolygott. Rögtön a kezünkbe nyomott két vékony füzetkét Istenről és a hitről, aztán csak jött mellettünk, és már nem csak mosolygott, hanem beszélt is.

Amikor a Titanic épült (mesélte a férfi), a gőgös tulajdonosok istentagadó feliratot festettek az oldalára, aztán jött a jéghegy, és (mondta jelentőségteljesen) pont a feliratnál ütötte át a hajót. Közben mentünk tovább, és még mindig mosolygott és beszélt, mert a Halál egy ember (magyarázta lelkesen), aki egyszer berepült mellé az autóba, és akkor mégsem ütköztek neki egy betonoszlopnak. Addigra átértünk a zebrán és óvatosan kezdtünk elhúzódni a közeléből. Imádkozni fogok értetek (kiáltotta még utánunk) és mosolyogott, a teljesen átlagos, szinte kispolgári kardigánjában, de akkor már nem tudtam úgy nézni rá, hogy ne jusson eszembe a Twin Peaks tévésorozat.

Az egészben amúgy az időzítés volt a legérdekesebb, mert alig pár nappal azután történt, hogy megküzdöttem a regényötletemmel (lásd egy posttal lejjebb). A regényben fontos szerepet kapnak azok az embertársaink, akik egészen bizarr történetekkel találnak meg minket a budapesti utcákon, és a szinopszis írása közben éppen arra gondoltam, hogy a fiktív meséken kicsit tompítanom kellene, mert némelyik túlságosan irreálisnak tűnt, de most elmúlt ez a késztetés, sőt.

(with a solar knife i split the sky)

Amúgy is szeretek hazajárni a Vidéki Kúriába, de a házra felvigyázós, hosszú hétvégéket csomó plusz apróság teszi emlékezetessé. Például az, amikor az otthoni macska rájön, hogy a megszokott gazdái helyett velem kell beérnie, ezért a hosszas távolságtartás után egyszer csak azt veszem észre, hogy a mancsát szétdobálva, hortyogva alszik mellettem; amikor feltúrom a cédékkel teli dobozokat és a Tiamattól a Wildhoney albumot hallgatom a kocsiban, ami annyira kilencvenes évek vége, jó értelemben, mert maratoni, hétvégi szerepjátékos partik kapcsolódnak hozzá. Amikor elautózok az erdőig és lefutom a köröket a még kissé bizonytalan tavaszban, ami otthon közben feltölti a szobát a nyitva hagyott ablakon keresztül.

De a mostani hosszú hétvégében mégis az volt a legjobb, hogy a gép elé kényszerítettem magamat, és gigászi küzdelemben végre befejeztem az évek óta formálódó regénytervem szinopszisát. Ez önmagában egyáltalán nem lenne nagy ügy, csak nekem számít sokat, mert azt jelzi, hogy sikerült átlendülni az eddigi holtpontokon, végre összeállt minden, ami eddig túl hamar széthullott vagy össze sem tapadt, pedig itt egymásra épülés van, szigorúan, meg elkészült fejezetek, szervesen illeszkedő háttérvilág, miegymás. Persze most is volt egy pont, ahol majdnem feladtam erre az évre is, de szerencsére ekkor a másik szobából átjött a csajom, és mint egy különösen gyakorlatias múzsa, rámutatott az okokra, miért nem hagyhatom abba most, és ekkor (drámai zene) inkább főztem még egy kávét és nem hagytam abba.

Pár héttel ezelőtt, amikor ismét nekikezdtem ennek az egésznek, volt egy egészen eufórikus fázisa az agyalásnak, amikor közhelyként torpantam meg az utca közepén és firkáltam olvashatatlan félszavakat a füzetembe. Most ismét hasonló van, remélem, kitart még egy darabig. Nem mintha ezt nálam biztosra lehetne venni.

(az én filmnoir-világomban nincsen helye gügyögésnek)

Az előbb megláttam egy kritikáról szóló hozzászólásban azt, hogy krityó, és rájöttem, hogy a feleslegesen becézett szavakat zord nyári táborba kellene küldeni, hogy megszabaduljanak a végződéseiktől és ismét rendes formájukban térjenek vissza a szókincsbe.

(Egy szónak nincsen bocsánat, mert ha meglátom azt, hogy nyami, főleg felkiáltójellel súlyosbítva, elfog a gyűlölet, te nem is vagy tisztességes szó, sziszegem, takarodjál a nyelvből azonnal.)

Köszönöm, hogy elmondhattam.
Már jobb.

(a nemzeti karakterekről)

A napokban nyílt a cég közelében egy szendvicsező. Gondoltam, ma kipróbálom, milyen, ami remek ötlet volt, mert például így nem haltam éhen, másrészt belekerültem egy alapvetően multikulturális, mégis nagyon budapesti életképbe.

Jelenlévők: a pult mögött mosolygó japán pár, a tulajdonosok; előttem a sorban négy francia, akik csak ordítva kommunikálnak; mögöttem három brit, ők szimplán rendkívül lelakottak és másnaposak, és van még egy magyar nő, aki bejön, gyorsan és hatékonyan megfenyegeti a japán férfit a házba beszivárgó hússzag miatt, majd távozik.

(kreatív igazságosztók, hörgés, mechák, fekete hattyú)

Nagy tócsává olvadtak az elmúlt másfél hét napjai, olyan ez, mint amikor összefolynak a vízfestékek a papíron, és már nem igazán látszik, pontosan minek kellene lennie és hol.

Volt olyan, hogy Srakkerrel, a kreatív tettestárssal problémamegoldó sörözést rendeztünk, egy másik kreatív tettestárssal pedig már-már hollywoodi ficsúrsággal munkareggelit. Szívesen mondanám, hogy mostanában ilyen Bosszú Angyalai-szerű szupergruppokba csatlakozunk az írókkal és pusztító történetekkel küzdünk Dr. Monolit ellen, de ez így nem lenne igaz. Srakkerrel már másfél éve gyúrjuk a sagát, a másik kollégával pedig tavaly nyáron vettük elő az amúgy 2007-es ötletünket, és igazából egy harmadik tettestárs is arra vár elismerésre méltó türelemmel, hogy piruló arccal ismét felbukkanjak.

Jók voltak ezek a találkozók, ismét ötletek kapcsolódtak össze más ötletekkel, vegyületeket alkottak, azok működni kezdtek, kioldották a történetek gubancait (közben elégedettséget szabadítottak fel az agyamban). Azóta megírtam az első tettestársnak a következő szinopszist, amelyben hősünk egy sajátságos alvilágba megy, ahol alkohollal kínálják; a kínálást hősünk természetesen elfogadja.
Írtam könyvismertetőt magyarul, leendő fejlesztői blogba több oldalnyi szöveget angolul a lovagkirály-mítosz remixeléséről (aztán meglátjuk, lesz-e belőle valami), még több oldalnyi történetvázlatot és háttéranyagot a következő játékhoz. Eközben fordítottam is, kivételesen rövidebbet, amihez egy ponton szükséges volt fennhangon hörgéseket próbálgatnom, majd leírni azokat fonetikusan.

Közben a régóta félretett regényszinopszison is pofozgatok. Tiszta nosztalgia, mert minden szokásos fázis megvan, úgy, mint két éve, négy éve és öt éve, sorban belefutok az összes problémába, megint feltalálom a spanyolviaszt, de tisztult a káosz, azt hiszem. De ezt már hittem többször.

Sor került a félévente esedékes szerepjátékra is, ahol whoisnot halott városba vitt és mechába zárt minket, majd megint egy remek ötlettel oldotta meg azt, hogy egy egyszerűnek tűnő alaphelyzeten egymás szavába vágva ötleteljünk.

Tegnap pedig megnéztük a Black Swant, és ritkán írok filmekről, de ez annyira zsigerien hatott rám és olyan sok jelenete fog kísértetni (a szó jó értelmében) még sokáig, hogy ezt meg kellett említenem. Tükrök, fekete tollak, klausztofóbiás terek.