(rozsdás vasakról)

Szombaton délelőtt kimentem futni a szigetre, és egyszer csak lehagytam egy hatvanas bácsikát, aki hatalmas, legalább egy kilós rádiós magnóval a kezében kocogott, és úgy hallgatta a zenét. Ő valószínűleg abból a retrójövőből ékezett, ahol a keleti blokkban terjedt el először a hordozható zenelejátszó.

A retrójövő vasárnap is kísértett, amikor újra megnéztem az Alient, amit nagyjából tíz éve láttam utoljára, akkor is működött, most is működik. Egyrészt a hangulat miatt, hiszen ott a Nostromo, a rozsdás űrhajómonstrum, az a rengeteg vas és sziszegő cső, a szűk folyosók, az organikusan tekergőző minták a falakon, és a fehér fénnyel izzó közösségi terek. (Meg a filmtörténelem egyik leghatásosabb idegen lénye, de ez a gondolatmenet szempontjából nem annyira érdekes.)

Biztosan számít az is, hogy az Alien világa számomra a generációm egyik furcsa retrójövője, ami ebben a formában nem fog megvalósulni soha, de attól még el tudom képzelni a nyolcvanas évekből sarjadó alternatív idővonalnak*. Ott van benne a kölyökkorom már fantasztikusnak tűnő valósága, a kezdetleges számítógépek és a monokróm monitorok, a DOS-szerű parancssorok, az űrbe kilőtt lassú, ronda, fenséges vasak, és ettől valahogy időtállóbb, mint más sci-fik steril űrhajói a falakat betöltő villogó panelekkel. A Nostromo fedélzetén is akadt egy teljesen irreális számítógépfülke vagy száz pislákoló lámpácskával, és ettől sokkal valóságosabbnak tűntek a kapcsolók, a drótok meg a karcos képernyők.

(Mellékszál, de meglepően sokáig nem gondolkodtam azon, vajon bizonyos űrhajókban a legénység tagjai honnan tudják érzelmezi a felirat nélküli, egyforma színes lámpákat.)


*Gáspár András Kiálts farkast! című regénye ugyanezért olvasható még mindig: sohasem vált valósággá, ezért nem telt el fölötte az idő, viszont rendkívül hangulatos.