(kávézónekrológ)

Kiderült, hogy hamarosan annyi az ELTE angol szak épületének – amihez számos kellemes és néhány egészen kellemetlen emlék fűz –, eladták wellnessközpontnak vagy hasonlónak, újabb öreg épület húsát darálják be a masszába, amiből aztán úgy-ahogy újraformázzák a várost. A nosztalgia jegyében Tapsi, Adry és Nyelvészlány társaságában, mint egykori hallgatók, elmentünk egy búcsúkávéra. Természetesen már csak felpakolt székeket találtunk péntek délután, ezért be kellett érnünk a rövid szemlélődéssel.

Körülbelül hat éve jártam itt utoljára – leírni is ijesztő –, akkor minden sokkal nagyobbnak tűnt, mondtam, amikor kicsit megálltunk az eső utáni parkban, ahol valaha a pinceablakokból sündörögtek elő a macskák. Amúgy külsőre semmi sem változott, az út túloldalán a Városliget fái, a füstüveg ablakú könyvtár, ahol szinte sohasem találtam meg a keresett könyveket, a szürke téglákból rakott három emelet, minden ugyanaz. Mi csak a kávézótól akartunk búcsút venni, ahol jó egyetemistákhoz mérten időnk jelentős részét töltöttük; és először itt találkoztam a lavórnyi kiszerelésű, csokoládésziruppal megcifrázott kávékkal. Tegnap leginkább mégis az a téli reggel jutott eszembe, még az első évből, amikor a megállíthatatlanul szakadó hóesésben átküzdöttem magamat a város túlsó végéből egy nagyon korai órára, ami elmaradt, mert rajtam kívül még két ember tudott bejutni és a tanár nem volt közöttük; az egész épületben körülbelül lehettünk tízen, ebből egy a kávézó pincére volt, és mindannyian lent ültünk a frissen pörkölt kávé illatában, mint egy világvégefilmben az emberiség utolsó biztos menedékén: a sötétben hagyott folyosókon tapintható volt a csend és odalent, a nagy üvegablakokon túl, a belső udvaron óriási pelyhekben hullott a hó.

Utóirat: akkoriban valószínűleg még nem létezett két tömbnyire az angol szaktól a mostani felfedezésem, egy íjakat árusító üzlet, aminek különös bája, hogy a közvetlenül mellette nyíló lépcsőházban a névtábla szerint egy Dr. Tell Vilmos nevű ügyvéd dolgozik.

(Még mindig zenéről, de esővel kezdünk)

Amikor reggel kipislogtam az ablakon, olyan apró cseppekben zuhogott az eső, hogy nem is látszott belőle semmi. Ránézésre szürke, csapadékmentes februárnak tűnt minden, csak a nyitott erkélyajtó felől szűrődött be a víz folyamatos sustorgása, mintha a hatalmas világgépek a hajnali induláskor összecserélték volna a mai napra kiosztott háttérzajokat. Szeretem egyébként a nyirkos esőillatot, jótékonyan serkenti a munkakedvemet (ha valamire szükségem van mostanában, akkor ez az), és ráadásul felfedezni véltem benne azt a frissességet, ami az igazi tavaszi záporok sajátja, de kicsit elkapkodhattam a prognózist, mert azóta egyszer már átváltott hóesésbe, aztán valami kásaszerű izé zuhogott lefelé, most pedig megint havazik.

A hétvége az élőzene jegyében telt, mármint az általános hétvégéimhez képest. Pénteken hazaugrottam szülővárosomba, ahol echnat barátom hosszabb kihagyás után ismét közönség elé állt, úgy is mint a rakkenroll fáklyavivője, és ezt látni kellett. Mióta keveset járok otthon, őszinte ámulattal tudok rácsodálkozni azokra a helyekre is, amelyek minimum egy éve stabilan léteznek. Mint az a kocsma, ahová mentünk, ami egyébként egy néhai hivatal alagsorában kapott helyet, az igazi kultúrsokk mégis akkor ért, amikor rádöbbentünk, hogy rajtunk kívül mindenki legfeljebb tizenhat éves és rengetegen vannak, többnyire önfeledten szórakozó lánykommandók, akik akciós whisky-kólát ittak (erről majd le fognak szokni), lelkesen táncoltak vagy nyalókát majszoltak, mit sem törődve azzal, hogy ilyet legfeljebb egy videoklipben szabadna csinálniuk. Kis társaságunk megrettenve a pult mellé húzódott iszogatni, bár ha jól emlékszem saját tapasztalataimra, a másodikos (tizedikes?) középiskolások szeme egyszerűen nem fogadja be a huszonöt év fölöttiekről visszaverődő fénysugarakat. Meg örültem annak, hogy léteznek ezek az élőzenés pincekocsmák a tipikus közönségükkel együtt, aki – ha nem vigyáznak – szintén a bölcsészkarra mennek majd.

Levezetésképpen szombaton fat.man társaságában egy csomó teljesen más zenekart hallgattam végig máshol. Többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab emberek játszottak horzsolós, döngölős, koszos zenét többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab rajongóknak. fat.man makacsul ragaszkodott az ásványvízhez – nekem meg elveim vannak és egyedül nem alkoholizálok, mert úgy nem vicces –, ezért ahelyett, hogy olcsó pálinkától feltüzelve, csípőből headbangeltünk volna rekedten ordibálva, kicsit úgy ácsorogtunk ott, mint két zenekritikus egy zongoraversenyen, el is pilledtem, mire a számomra lényegi attrakció, a Stereochrist következett, de megérte várni. Fel is támadt bennem a vágy, hogy valamelyik amerikai déli államba költözzek, a fojtó ködben lógó liánok közé és a tornácról lövöldözzek krokodilokra.

(9)

Ez az első vírusszerűen terjedő bloggerjáték, amire tudok reagálni (pontosabban az egyik korábbi mutációra, amikor azt a bizonyos öt dolgot kellett volna, lett volna mit, csak nem akartam), szóval összeszedtem azt a kilenc számot, ami valamiért fontos az életemben. Most éppen.

Nine Inch Nails: The Perfect Drug

Rögtön a dilemmák, ugye: hogyan emeljünk ki akár egy, akár kilenc számot egy abszolút kedvenctől. A NIN végigkísérte az utóbbi tizennégy évemet (ezt elég durva azért így leírni), az industrial felfedezésétől kezdve az önsajnálós korszakon át az egyelőre kategorizálatlan mostanáig. Az egyetlen zenekar, akik miatt képes voltam eddig háromszor külföldre menni, hogy élőben lássam őket. A The Perfect Drug végül is azért tűnt megfelelő választásnak, mert remekül ötvözi mindazt, amit a NINben szeretek, effektek és gitárzúzás, agresszív energia és melankólia, és még nagyobbat ütött, miután megismertem a zseniális hangulatú Mark Romanek-klipet hozzá. (Itt meg lehet nézni.)

Metallica: Enter Sandman

Most le fogok bukni, igazi divatmetálos voltam kamaszkoromban, de mit lehet tenni, ez a szám (vagy a Guns’n’ Roses You Could be Mine című slágere, nem emlékszem) lökött a torzított gitáros zenék rajongói közé. És remekül lehetett sakálvokálozni bármilyen tömegrendezvényen.

Nirvana: Smells like Teen Spirit

Több tízezer tizennégy-tizenöt évessel együtt engem is telibe kapott el az a szám 1991-ben – meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismertem volna őket az MTV-korszakuk előtt –, hallgathatom is a mai napig a magamét azoktól, akik már akkor is kétakkordos hülyeségnek tartották. A grunge korszak kezdete, ami ahhoz képest, hogy ez egy igazi világutáló, lehangoló műfaj, nálam a legjobb éveket jelentette. Kockás ing és növésnek induló haj, baseballsapka és szakadt farmer, no meg Eshu barátommal közös kalandozásaink. Az igazsághoz tartozik, hogy mind a grunge-ban, mind a Nirvana munkásságában akad jó néhány sokkal jobb szám, de nálam ez indította el a lavinát.

Alice in Chains: Rotten Apple

Ha már grunge, itt van ez az überdepresszív zenekar, ehhez a számukhoz mégis életem legkellemesebb emlékei fűződnek, egy napfényes, de még csípős tavaszi hétvége, barátokkal, a vonat ablakán túl az üres Balaton, aztán egy hétvégi ház és szerepjáték orrvérzésig. Akkor jött ki a Jar of Flies című kislemez, hallgattuk folyamatosan; ez a szám az első rajta.

The Cure: Burn

Pozőr, de még pre-hosszúfeketebőrkabátos korszakom egyik kedvence, a Holló című film soundtrackjéről. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam a 18-20 éves periódusomról, amit kellett. A Cure-tól majdnem a „One Hundred Years” nyert a Pornography albumról, de ezt valamivel többet hallgattam.

Tiamat: In a Dream

Ez is az időutazós számok közé tartozik, ha meghallom, rögtön kiélesednek a színek a mentális fotókon. Ezúttal Eshu lakótelepi szobájában, ahol először nekiláttunk komolyan szerepjátékozni (gimnázium első éve). Ezt hallgattuk aláfestő zenének. A Tiamat akkor már túljutott a black metal korszakon, de még gonoszul morogtak ének helyett és atmoszférikusak voltak nagyon; sejteni sem lehetett, hogy később megcsinálják zseniális, pszichedelikus-elektronikus-melankolikus lemezüket (A Deeper Kind of Slumber).

Type O Negative: Black No. 1

A Type O Negative súlyos, földbe döngölő, gótikus zenét játszik, de közben azért tudnak ironikusak is lenni. Az énekesük meg egy kétméteres, izmos vámpír, csak azóta elhízott. Igazából maga az album itt a fontos (Bloody Kisses), amelyen szerepel, mert azt akkor hallgattam sokat, amikor egy hét intenzív felvételi előkészítő tanfolyamra érkeztem Budapestre. Egy kollégiumban laktunk, jó sokan, a belvárosban, a legtavaszabb tavasz volt, amit csak elképzelni lehet és éppen életem első komoly szakításának sokkjából épülgettem (természetesen perzselő világfájdalommal a szívemben, amilyet igazából csak pár hónappal tizennyolcadik születésnapja előtt élhet át az ember). A Type O nagyon pozőr dalai akkor remekül illettek a hangulatomhoz. Azóta meg (néha) egy váratlanul fellángoló, majd később hirtelen megszakadó kapcsolat jut eszembe róluk, ami abban a hét napban talált meg, mondjuk gyógyszerként.

Kispál és a Borz: Autók a tenger felé

Feldobva a darkpozőrbe hajló, lassan kiszámíthatóvá váló listát, sötét titok következik. Amint meghallom az első néhány hangot ebből a számból, azonnal visszakerülök az időben a gimnazista évekbe és ott ugrálok egy csomó bölcsész-wannabe-vel városom egyik koncerthelyén, mert nagy Kispál-rajongó voltam akkor és nagyon sokáig még.

VHK: A hunok csatája

Első Szigetes élményem ’95 1994-hez köthető, amikor a fesztivál még Eurowoodstock név alatt futott, és itt láttam először Vágtázó Halottkémeket az egyik nagyszínpadon. Ez több okból is meghatározó volt, egyrészt zsúfolt sorokban állt mindenhol a tömeg és azóta sem igazán láttam ennyi embert egyszerre megvadulni, másrészt ott még a VHK egyik különösen őserejű formációja lépett fel, harmadrészt ős-szigetelős barátommal, echnattal egész éjjel ezt a dalt harsogtuk, már ameddig emlékszem, mert aztán csúnya vége lett az estének. Azt tudom, hogy szerepelt benne például egy totálisan széthullott lány, aki ránk bízta az esernyőjét, ami szerinte egy macska volt, töméntelen mennyiségű szétlocsolt boroskóla ment kárba, volt egy poncsó, amelyen egy fa alatt aludtunk a vad természetben, de a kerozinos hordókon dobolás csak másnap jött, az biztos.

(Tanulságos, hogy az utóbbi tíz évből egyetlen zeneszámot sem bírtam beírni a kilencbe. Igen, érzem én, hogy nem mindig az adott zenekar legtökéletesebb műve a leghatásosabb.)

Most invitálnom kellene másokat, szóval az oldalt belinkelt kollégák/kolleginák nyugodtan érezzék magukat felkérve erre a keringőre. Kíváncsi vagyok, ki mit mondana.

(A döbbenetes igazság Vincent Prendergastról!!!)

Megkésve, de felfedeztem egyik személyiségemet az index könyvblogjában.

Vincent Prendergast tényleg álomzabáló oltmolyokat tenyészt padlásszobájában?

- kérdezi Tony Caviar.

Nem is rossz. De ha tippelni lehet, én azt mondanám, hogy Vincent Prendergast valójában a Karib-tenger egyik összkomfortos szigetén éldegél egy vörös, egy szőke és egy barna… ööö… titkárnő társaságában, akik kizárólag vékony bikiniket hajlandóak hordani munkaruhának; Prendergast amúgy csak kis napernyőkkel és szívószálakkal ellátott italokat iszik és kubai lányok feszes combjai között sodort szivarokat szív. Oltmolyokat inkább én tenyésztenék, ha valaki; de nem, mert eléggé veszélyes nekem a macska.

Egyébként kicsit zavaró dolog így kiemelve látni ezt az álnevet, és ez el is vezet az örökös problémáig. Azon a néhány találkozón, ahová volt szerencsém meghívót kapni, következetesen odabiggyesztették az álnevet a nevem mellé. Ezzel viszonylag fura helyzetbe kerülök. Ha leszedetem, úgy tűnik, mintha szégyellnem kellene szegény Prendergast regényét, pedig nagyon szerettem írni. A helyzet azonban mégiscsak az, hogy eddigi két álneves regényem a lehető legklasszikusabb sideproject volt, hozott anyagból. Nem ugyanaz, mint a többi iromány.

Így viszont - pláne a "különös nevű" írók közé sorolva - úgy fest, mintha magam is tevékenyen hódolnék a magyar szórakoztó irodalom veretes, álnevezős hagyomának. De nem. Sőt éveken át következetesen küzdöttünk whoisnottal (később Robinnal és Brighttal) vállvetve, hogy igenis vállaljuk a nevünket. Azóta meg már van például a Hetvenhét, csupa magyar szerzővel.

Azt hiszem, ez az álnév kicsit olyan nekem, mint a farmerbe tapadt rágó. Különösen mókás ezen töprengeni egy brainoz név alatt futó blogban.

Egyébként Csáp Géza felvetése tetszett.

(Értekezés a köd valóságos okáról)

Pont olyan ez a mai reggel, ahogyan érzem magam. Felhallatszik az utcáról az autók surrogása a nyirkos betonon.

Mostanság szigorú napirend szabályozza az életemet. Korán reggel kelek, gondosan háromnegyed órával később a kelleténél, kávét főzök, utána egy frissen megnyitott, üres dokumentumot nézek néhány órán át, növekvő pánikkal a gyomromban, aztán délelőttönként néha ügyintézek, déltől dolgozni próbálok a cégnél, éjszakánként meg rosszul alszom, mert valaki másnak a szorongó álmait kapom tévedésből. Valaki másét, aki nappal rendszeresen a világot menti meg az Őrült Zseniktől, netán egyéb felelősségteljes munkát végez, mondjuk orvos. Az utóbbi időben ugyanis rendszeresen felriadok az éjjel közepén, és hirtelen teljes bizonyossággal tudom, hogy valamit elfelejtettem, egyúttal elönt a szörnyű bizonyosság, hogy ennek rettenetes következményei lesznek; olyan erővel tör rám a felismerés, hogy kiugrok az ágyból is, majd kitisztul a fejem pár pillanat múlva és akkor jövök rá, némileg értetlenül, hogy tulajdonképpen fogalmam sincsen, mi az a fontos valami, amit elméletileg elfelejtettem. Csak állok a szoba közepén, zavartan pislogva és az utcáról beszűrődő fényben is látom, hogy a macska szemrehányóan néz vissza rám.

Elcsúszott az időérzékelésem is. Az előbb kellett rádöbbennem, hogy bár legalább két hétnek tűnik, valójában az előző hétvégén történt, hogy megejtettük már-már hagyományosnak mondható látogatásukat állandó tettestársunknál és kiváló vendéglátónknál Debrecenben*. Eddig négyszer jártam a városban, és minden alkalommal esett a hó vagy még előző napról maradt ott – kivéve, amikor jéghideg eső szakadt egész éjjel. Most már senki nem meséli be, hogy ez azért van, mert mindig télen megyünk, hiszen Budapesten például rendes tavasz volt, amikor most elindultunk. Valószínűleg Debrecenben örök tél uralkodik, nincs más magyarázat. Viszont a sűrű ködről, ami elöntötte a belvárost, valószínűleg mi tehettünk, szerintem a pórusainkból áradt szét, amikor gyanútlanul nekiálltunk a Gormenghast című gótikus könymonstrumról fecsegni. Azt hiszem, szeretem Debrecent, de nemcsak ezért, hanem mert nagy baráti beszélgetések és a többé-kevésbé folyamatos élelem- és alkoholbevitel emléke kapcsolódik hozzá.

Ha pedig írás, tegnapelőtt majdnem szent esküvéssel fogadtam meg – megint –, hogy most aztán évekre abbahagyom ezt az egész szenvedést, amit egyesek írásnak neveznek. Jelenleg egyetlen dolog tart vissza ettől, hogy a tavalyi évben (meg még azelőtt, te jó ég) tett ígéreteimnek hála túlságosan sok barátommal szúrnék ki, ha minden függőben lévő dolgon megnyomnám a STOP gombot, de nem tudom, meddig szerencsétlenedek itt egyéb dolgok rovására.

*(Öt éve már, állapítottuk meg A Nagy Levinnel a debreceni éjszakában állva, egy alumínium és króm amerikai dinerutánzat előtt, ami azért a szocreál lakótelep szélére építve nem kicsit torzítja a valóságot, szóval öt éve, hogy először fogtunk össze erre a hatalmas kalandra, akkor még csak ketten, hát igen, elhullik a virág, eliramlik, aminek kell, és jöhet a szomorkás hegedűcincogás.)

(Letölthető novella)

Ha még valakit érdekelne, íme:

az újrafazonírozott Roham honlapról végre (és mégis) letölthető a harmadik száma, benne az Újratelepítés című novellával.

Szolgálati közlemény vége.

(Üzenet az agynak)

Ideje lenne megtanulni nemet mondani azokra a munkákra, amikre egészen biztosan nem lenne időm, de mégis fontosnak találom őket (mert kedvenc szerző, mert munkát nem utasítunk vissza, mert "végül is meg lehet csinálni, ha...", mert mert mert)

Még van néhány napom megtanulni, hogyan is kellene ezt csinálni. Máskülönben megint durva nyaram lesz. Meg az írás rovására megy, ha ez egyáltalán lehetséges (jobban belegondolva: nem lehetséges).

(A kedd tanulsága)

Ha hónapokon át minden nap délben érkezel a munkahelyedre és estig maradsz, elég egyszer beballagni reggel nyolckor, hogy egész napra felborítsd kollégáid bioritmusát.

(itthon, marad)

Kedden kora reggel kisétáltam a Ferihegy egyes termináljának az ajtaján, felszálltam a buszra, ami visszavitt Kőbánya-Kispest antiutópisztikus, ronda, rozsdás bolytermináljához, és arra gondoltam, hogy igazából a másik ajtón kellett volna kimennem, ami a repülőkhöz visz, de mit lehessen tenni, ha ezúttal nem utazni, hanem búcsúztatni mentem.

Most pedig tesztüzemmódban vagyok, még nem működik a rutin, aminek eddig csak az inverzét tanultam meg, amikor én voltam távol huzamosabb ideig. Olyankor már tudtam, mi az, ami azonnal bekapcsolja a Hiányzást (ami nem egyenlő a honvággyal, ami egyébként szokott lenni, csak enyhébben; és ha mellettem lenne az, aki hiányzik, nagybetűvel, akkor még annyira sem lenne), de itthon még váratlanul aktivizálódgat, elég hozzá néhány teljesen mindennapi cselekedet, mondjuk estefelé menni haza és felnézni a lakásunk sötét ablakára.

(Songs to say goodbye)

Tizenhét éves koromban meg voltam győződve arról, hogy hétvégén csak a nagyon betegek és az ember szülei maradnak otthon, minden szórakozóhelytől távol, ezért valószínűleg akkori kockás inges énem perzselő megvetéssel sújtaná mostani önmagamat. Egy előnye azért van annak, ha szökőévenként megyek el otthonról emberek közé, például egész generációk nőnek fel két alkalom között és meg tudom nézni, éppen hol tartanak azok a helyek, amelyek mondjuk egy kicsit hasonlítanak azokhoz, ahová mi járogattunk inni meg bulizni fénykorunkban. Szerencsére még nincsenek óriási különbségek, na jó, vannak, csak ez a Kultiplexben annyira nem volt feltűnő, mert még ismertem a zenéket és kiderült, hogy az aktuális törzsközönség ugyanúgy üveg töményeket igyekszik becsempészni, majd éjfél magasságában parádésan elfekszik valahol. A nagy differencia az, hogy sokkal több csinos divatdark tizenhat éves lány ugrált részegen, mint mondjuk pár évvel ezelőtt és az is, hogy velük ellentétben én sohasem smároltam a legjobb barátaimmal; igaz, ez kevéssé lett volna esztétikus látvány, mint az ő esetükben.

Ami valószínűleg soha nem változik: rá kellett jönnöm, hogy azok a kezdő magyar zenekarok, amiket valaha „alternatívnak” hívtak, sajnálatos módon nem tűntek el – bár most biztosan más a címke rajtuk –, a rettenetesen művészkedő magyar szövegekkel, túljátszott színpadi mozgással, éneklés közben dohányzással és nyakba tekert költősállal együtt.

(Gólem!)

Fekete lőportorony és színesre suvickolt paloták. Egy szecessziós városháza termei és steampunk rézszerelvényei. Macskaköves, üres utcák hétfő reggel, mint zárványok a városban. A Károly-híd a szürkületben és a hideg szélben, a régi zsidó temető sziklatüskeként meredező sírkövei, az óratorony a csontvázzal és a Tyn-templom varázslótornyai. Turistáskodás, házi sör, becherovka és tangóharmonikás bácsi, hagyományos és kevéssé hagyományos ételek nagy mennyiségben. Izomláz a rengeteg gyaloglástól. Nagy korty abszint a Szent Vitus-katedrális vízköpői alatt.

Szóval Prága. Még olvasni sem tudtam, amikor az egyik polcunkon rábukkantam egy vaskos könyvre, aminek a borítója hosszú ideig tartott rémületben és mégis megbabonázva. Középkori metszeteket idéző stilizált városfalakat ábrázolt, lovagokat talán, királykisasszonyokat, egészen félelmetes csontvázakat és még ijesztőbb ördögöt, meg palackba zárt szellemet egy híd alatt. Ez volt az első találkozásom Prágával, igaz, mit sem sejtettem arról, hogy a könyvben éppen a város legendáit gyűjtötték össze. Aztán az akkori NDK felé tartva egyszer megálltunk Prágában, ahol megnéztük a városháza óratornyát, a falakba rejtett masinéria meg negyedóránként elmasíroztatta előttem a szenteket, és ezt egészen sokáig nem felejtettem el.

Ezután teltek-múltak az évek, Prága rendszeresen előkerült, mint tervezett úticél, de valami mindig közbejött – Prágát csak ősszel, mondtam mindig dacosan, ködöt nekem és esőt, hogy teljesen kiélvezhető legyen az odaképzelt sejtelmes és misztikus atmoszféra. És most végre, D-nek hála, eljutottam Prágába egy hosszabb hétvégére; és ezer köszönet a két helyi veteránnak, Brightnak és isoldénak az idegenvezetésért.

Prága egyébként összement, mert hatévesen sokkal nagyobb volt, meg másnak is képzeltem, amikor olvastam róla; kevéssé sejtelmes meg gót (biztosan a köd meg a hó hiánya miatt, amit ott azért nem bántam annyira) és sokkal-sokkal szebb.

Az út egyetlen – és egyébként elhanyagolható – szépséghibájáról nem Prága tehet, történetesen arról, hogy másfél hetes dögrovás végét jártam, valahol a letaglózó nátha utolsó fázisában, de a tömény alkohol azért ezen is átütött.

(még mindig január eleje)

Az irodaház mindkét kávéautomatáját elvitték.

Ismeretlen erők játszanak velünk rettenetes játékokat.

(szilveszter)

A szilveszter egyébként remekül sikerült, bár két patinás tradícióval is leszámoltam. Az egyiket nagyon szívesen tettem: végre nem dőltem ki fél kettő magasságában makonyarészegen, hanem első buszig tartottuk a frontot. A másik hagyományt pedig azért kellett megtörnöm, mert hiába ígérték a cenkek, továbbra sem találta fel egyetlen őrült tudós sem a Dipoláris Duplikátort, hogy a klónom meg én egyszerre lehessünk kábé hatvan kilométerre egymástól, ahol mindkét helyen a barátaim szilvesztereztek.

(sorozatstílusban)

Previously on "The Return to the Valley of the Blogs":

...korai sötétedés és üres asztalok, kongó szobák az irodaházban, mintegy ráhangolásképpen a két ünnep közötti furcsa fél-létezésre.

És milyen könnyű felvenni a szálat, mert most is pontosan ez van, nyúlós, tapadós első munkanap, mindenki beteg vagy hiányzással indítja az évet. Ám amíg a karácsony előtti szürkeséget oszlatta a tudat, hogy lesz még ünnepi hangulat, szilveszteri partizás, miegymás, most az sincsen, csak egy üresen tátongó új év, amitől nem is tudom, mit várok.

Két évvel ezelőtt ilyenkor már készülődtem Madridba; két éves lett a blognak ezen reinkarnációja. Néha ijesztő a lap oldalára nézni, a takarosan sorakozó hónapokra, de sokkal furcsább az, hogy néha úgy érzem - persze tévesen - , az igazán érdekes dolgok jóval régebben történtek, amiről archívum sincsen, mert vagy leszedtem mindent (ez volt a 2003-as londoni út) vagy még nem is volt mit törölni, hiszen 2002 őszén, Madridban nem írtam blogot, bár nem is értem, miért, másokat például már javában olvastam akkoriban.

(szürkeszürkeszürke)

Közelednek az ünnepek, mindenféle ünnepi hangulat nélkül, ami azért meglepő, mert ha a karácsony szelleme nem is különösebben szokott megérinteni, valami azért mindig ragad rám ilyen közel huszonnegyedikéhez. Mindez idén egészen furcsa formában jelentkezik, munka szintjén egyfajta tunya vergődés, feszült vagyok és a világ is az. Egyébként napok óta egyetlen permanens péntek délután az élet, korai sötétedés és üres asztalok, kongó szobák az irodaházban, mintegy ráhangolásképpen a két ünnep közötti furcsa fél-létezésre. Az utcán tömeg és egészen enyhe időjárás, a metrót elözönlik a gonosz öregasszonyok. Tegnap szerencsére tartottunk baráti összejövetelt, ahol jól bevált hagyományokat követve forralt bort ittunk, karácsonyfákat formázó süteményeket ettünk, nem is beszélve Bright legendás süteményéről, ami egyébként egy alien gerince és igen finom.

(endless.hu)

...minden mennyiségben.

Múlt. Sor került a Már Második Nagy Közösen Iszogatás névre hallgató rendezvényre azon kedves emberek társaságában, akik eddig cikkekkel segítették az oldalt (ezáltal minket meg az olvasókat is.) Minden évben akarunk ilyesmit, mert jó, és egyébként is, hátha híre megy és valaki csak azért kezd el cikket írni, mert szeretne velünk sörözni. Különleges ajándékkal!

Jelen. Megindult a karácsonyi cikkdömping. Kattintás! Ma és holnap és holnapután és azután.

Jövő. Íme, az endless 2007 teaser-poster by whoisnot

(Wien, Wien nur du allein)

Karácsony előtt Bécsbe utazni már-már közhelyszámba megy, másrészt nem véletlenül adja magát annyira. A hangulat különösen estefelé különleges, ami például minket a belváros kellős közepén, a Monarchia egykori palotái közé beszorított árusbódéknál talált. A fejünk fölött villanyégőkből fabrikált óriáscsillagok lógtak, az emberek karácsonyfadíszeket vettek, kalácsot meg forró puncsot, esetleg a hangulatot némileg sajátosan értelmezve káposztát ettek, mint mondjuk én.

Karácsonyi vásárból amúgy volt vagy öt, az elviselhetetlenül zsúfolttól kezdve (melyet bölcsen elkerültünk, csak a neogót városháza előtti feldíszített nem-karácsonyfákat néztük meg) a közepesen tolongóson át (ilyen a schönbrunni palota udvara) a kedélyesen elviselhetőig számos helyen lehetett válogatni, konzumálni, forralt bort szerezni, kézművesek árui között válogatni, ilyesmik.

Egyébként rá kellett jönnöm, hogy Schönbrunn vonalzóval húzott sétányai így télen minden funkciójukat elveszítik, hiszen milyen sövénylabirintus az, ahol át lehet látni a levelüket vesztett falakon? Itt még délután jártunk, sétáltunk, én nosztalgiáztam (kamaszkoromban sokat jártam itt, és körülbelül ezer bűnrossz, művészieskedő fényképet készítettem vizet prüszkölő gipszangyalkákról, biztosan mint goth in training). Messziről nézve a palota élénksárga falai gyönyörűséges kontrasztot képeztek a téli esőfelhők közeledő sötétkékjével. Bevallom, poshmodern darkíróság ide vagy oda, mégis D. volt az, akiben felmerült, tulajdonképpen milyen remek rémálom-alapanyag ez a téli park, ahol széles, néptelen kavicsos sétányokon menekülhetnénk valami elől, a vásár felől éppen átszűrődő gyermekkórus dalolását használva soundtracknek.

(blackout)

Tegnap este arra értem haza, hogy az egész utcában áramszünet van. Zárt lépcsőházunk ilyenkor szuroksötét kúttá változik, és csak a mobiltelefonok kijelzőjének kékes derengésében tudtunk tájékozódni, mint a civilizációtól elvágott törzsek a vadonban.

("máshol a plazmatévére van kedvezmény"-post)

!!!!!!!! ŐSZI AKCIÓ!!!!!!!!
rövid italok
csak 110 Ft

Dizájnelemektől mentes plakát egy metróaluljáró büféjében, az ablakba ragasztva.

(ciberepunk)

Az igazi magyar cyberpunk szerintem az eredeti kicsinyített méretarányú változata lenne, olcsóbb, lerobbantabb és koszosabb, amolyan kelet-európai multikulti, ami egyszerre nagyon nyomasztó és mégis nevetséges. Pontosan ilyen hangulat fogott el tegnap, amikor egy kínai gyorsbüfé egész falat kitöltő üvegablaka mellett ültem, bámultam kifelé a novemberi estébe, ahol a szemetelő esőben autók araszoltak az utcán. A túloldalon a WestEnd City Center halott irodáinak ablakára és a kék neonokra láttam, porcelánutánzat műanyag tányérból kanalaztam a csípős-savanyú levest, a félig kínai, félig magyar személyzet pedig tiroli jódlizós sramlit hallgatott, de magyar nyelven.

(Biztosan az évszak teszi ezt a várossal, mert isolde is hasonló cybersokkot kapott mostanában.)

(cyberpunk)

Tegnap teljesen véletlenül botlottam bele a könyvbe egy boltban, ezért elhiszem, hogy végre megejelent, ha nem is annál a kiadónál, ahová eredetileg készült. Fordította Adeptus [sohasem tudom, kit milyen azonosítóval lássak el itt a neten, és most hirtelen ez a réges-régi álnév ugrik csak be], én meg remélhetőleg gondos szerkesztője voltam.

Neal Stephenson: Snow Crash

Ez az a sci-fi, ami ugyanazt művelte a műfajjal a kilencvenes években, amit Gibson Neuromancerje a nyolcvanasokban; és egyike azon nagyon kevés cyberpunknak, ami a mai napig élvezetes, ötletes és akár releváns is tudott maradni.

"A közeljövő szennyezett Amerikájában az Egyesült Államok helyét már átvették a franchise-alapon működő mini-társadalmak; az egyik leghatékonyabb multicég a pizzaszállításra átnyergelt olasz maffia, a csúcstechnika igazi letéteményesei a csomagkézbesítő Kurírok – a Metaverzumban pedig, az internet háromdimenziós változatában gyilkos vírus szabadul el. " (A szerzőről, a Snow Crashről és egyéb műveiről bővebben az endlessen.)

(roham [updated])

Halott bolygók, űrállomáserőd és hazatérő expedíció: sci-fi novella, tőlem, az ingyenes, agresszív és fantasztikus magazin, a Roham harmadik (frissen megjelent) számában. A szerzők listáját tekintve pedig nyugodtan mondhatom, hogy baráti társaságban.

[Update: Régebben állítólag volt olyan, hogy az olvasó írt a roham_kukac_roham.hu címre és küldtek neki egy példányt postán. Esetleg egy próbát megér.]

(könyvnemajánló)

Következzen egy ajánló abból párhuzamos, negatív univerzumból, ahol a Gonosz Endless nem a jó könyvekről ír.

Ha valakit kétségek gyötörnének, megvegye-e a frissiben megjelent, Az Utazó című regényt bizonyos Jonathan Twelve Hawks-tól, szólok, hogy ne tegye. Tavaly recenziót kellett írnom róla, és azóta sem értem, miként lehetett ez siker angol nyelvterületen*, habár vannak tippjeim. Ha legalább bűnrossz lenne, az szórakoztató, de még annak sem nevezhető: egyszerű, mint a faék, egy B-kategóriás scifi-akciófilm, de szegényes prózában, az esetlegesen mentőkörülménynek számító vizuális effektusok nélkül.

* a marketing lényege a könyv helyett a vicces álnevű szerzőre fókuszált, aki olyannyira rejtélyes, hogy még az ügynöke sem látta soha, nem használ hitelkártyát, telefont, nem ad interjút és semmilyen szinten nincsen rajta "a világunkat átszövő Hálón".

(a lakáson kívül üvöltenek a farkasok)

Ha egy születésnapi meghívó apropóján rádöbbensz, hogy utoljára a Szigeten végeztél legalább minimálisan szilaj mulatozásra emlékeztető tevékenységet, majd öregemberesen elballagsz az esőben a WestB.lkán nevű szórakozóhelyre, ahol éjjel egy körül eleged lesz a tömör masszává összeállt tömegből (súlyosbító tényezőként említve, hogy a krónikusan túlzsúfolt budapesti szórakozóhelyeken a nőnemű vendégek is ebben az időpontban lázadnak fel a mellékhelyiség előtti véget nem érő sorakozás ellen, majd elkeseredett rohammal beveszik a férfivécét), és feladod az egészet, mert a túlélés egyetlen módszere az újabb kör tömény alkohol lenne, de nem lehet odaférni a pulthoz… nos, ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, hogy kezdesz menthetetlenül rugalmatlan otthonülővé válni.

(őszi hétvégék, ősi istenek)

Most hétvégén kimerészkedtem a városból, a vidéki őszutóba: az otthoni ablakból kertekre látok, nem ronda tömbökre. Az eső utáni nedvesség teljesen befészkelte magát a táj pórusaiba, a tekintetet hamar elnyelte a nyirkos pára, éppen csak engedte eljutni a város közeli határáig, és a biztonság kedvéért károgó varjúcsapatok is őrjáratoztak az enyhén fátyolszerű ködben.

Ez már a következő verziószáma az ősznek, a tél előtti utolsó upgrade-ek egyike. Az előző hétvégén még a napsütéses, vidám változatot kaptuk, ami élénken ragyogó színeket használt a fákra meg az égre, feltornázta a hőmérő higanyszálát, egyszóval mindent megtett, hogy sikeresen ismételhessük meg a tavalyi társasjátékozós-beszélgetős-sétálós hosszú hétvégét Pécs mellett. Ezúttal is a Nagy Levinék vendégei voltunk, köszönet nekik ezért; közben bográcsoztunk, mentünk tó mellé meg vízimalomba, néha ittunk tömény alkoholt is – szigorúan a megfázás ellen –, és összesen több kilónyi táblás játékkal múlattuk az időt.

(Ithaqua benézett)

(Málta III -- Megalitok és titkos tudás)

Amelyben Mr. Noiz jelentőségteljesen lehalkítja a hangját

Az útikönyv azt mondja, hogy Máltára hétezer évvel ezelőtt érkeztek az első lakók. Szicíliából jöttek, át a tengeren és még a piramisépítőkre is rávertek egy kört a nagy kőkori szentélyeikkel; ezeket aztán a brit gyarmati időkben a viktoriánus Indiana Jonesba oltott helyi angol tisztviselők kezdtek el kiásni. Mi ezek közül Hagar Qimet láttuk (a H betűn lenne még egy áthúzás amúgy), ami két nagyon impozáns, romos szentély, de az igazi látványosságba, a Hypogeumba (ami egy többszintes földalatti járatkomplexum) helyhiány miatt nem jutottunk be. Ezért a megalitikus Máltát a vallettai Régészeti Múzeumban, harsány német turistacsoportok elől menekülve ismertük meg.

Egyébként itt jöttem rá a több évtizedes régészeti rejtély megoldására, csak így egyszerűen, amit most megosztanék mindenkivel, különösen H.P. Lovecraft vagy a Cthulhu-mítosz ismerői üljenek előre az első sorokba és vegyék szemügyre ezt a képet. A kőkori építményekben talált apró szobrokat mutatja, amelyek a kiírás szerint valószínűleg "groteszk" állatokat ábrázolnak.

Hahh! Hát léteznek ilyen állatok?! Állatok?! Rögtön nyilvánvaló, ha az emberi ismeri a megfelelő horrorirodalmat, hogy ezek nem mások, mint azok az amorf teremtmények, amelyek csillagtalan éjszakákon ereszkedtek alá a mélyűr zúzmarájával a szárnyukon, és a szentélyek valójában fészkek voltak, ahol ŐK társalkodtak a papnőkkel… Hát nem egyértelmű? Hát mi másért készítették a kövér asszonyokat ábrázoló szobrokat cserélhető fejekkel? […] Jöttek és […] a fal mögött […] mondták a hangok […] nem, kiáltotta a professzor, ez nem más, mint […]!!

(Lent)

(Málta retrospektív – II.)

Amelyben Mr. Noiz kémgyanús egyénekről tesz említést

Máltán semmi nincsen igazán messze, hála a sziget méreteinek és a Valletta városkapuja elől startoló buszoknak. Narancssárga, bumfordi járművek, szépen karban tartott aggastyánok vagy a szögletesebb, modern reinkarnációik. Nyitott ajtókkal, recsegve-ropogva száguldoznak, a kormány fölött lengenek a szentképek és (néha kicsit elírt) angol neveket viselnek, mint a Duple Dominant, Leader of the Pack, Speed of Light vagy Never too Late.

A pályaudvar mellett vasárnaponként bolhapiac van, ahol a régi töltényhüvelyek, vázák és majdnem márkás farmerok mellett megdöbbentően tartja magát a nyolcvanas évek, legalábbis kevés helyet tudok elképzelni, ahol még lehetne kapni C.C. Catches műanyag pénztárcát vagy ifjú Patrick Swayze-s matricával ellátott tükröt.

Szóval Málta nem nagy, de azért nyüzsögnek turisták bőven. Abban tehát még semmi nincsen, ha a valettai étteremben egy eléggé feltűnő turista házas(?)pár telepszik le a szomszédos asztalhoz. Ha ugyanaz a szőke nő meg a magas, kopasz férfi másnap pont mellettünk foglal helyet a sziget másik csücskében található Marsaxlokkban is, az öböl partján sorakozó rögtönzött evőhelyek egyikén, azt már megjegyezzük, és ha másfél órával később, a néptelen vidéki úton leintjük az egyetlen járművet, ami végre felbukkant a nagy kihaltságban és pont ők ketten ülnek az autóban, akkor kezd az egész egy alacsony költségvetésű kémfilmre hasonlítani.

Éppen titkos öblöt kerestünk ugyanis. Ehhez előtte elbuszoztunk az említett Marsaxlokk nevű településre, ami egy egészen kicsi halászfalu, és arról híres, hogy a helybéli halászbárkák gyönyörűen ki vannak pingálva. A turisták leszállnak, lefotózzák a csónakok orrára mázolt vigyázó szemet (óvatosan, nehogy belógjon a képbe az öblöt szegélyező két félsziget bármelyike, az egyiken ugyanis Málta egyetlen erőműve áll, a másik földnyúlvány mögül pedig egy teherkikötő rakodódarui látszanak ki), a rögtönzött piacon vesznek mézes süteményt, buszos hűtőmágnest vagy garantáltan autentikus csipketerítőt, aztán a kikötőbakok mellé kitelepült apró éttermekben sült tintahalat esznek és hazamennek. Mi nagyjából ugyanezt a menetrendet követtük, leszámítva a csipketerítőt és a hazamenést, mert tudtuk, hogy a szemközti félsziget túloldalán van egy Majdnem Titkos Öböl. (A tudás megszerzéséhez némi rámenősség kellett csak. D. két nappal korábban az egyik múzeumban egy barátságos jegyárusító hölgy elé tolta az útikönyvünket, benne egy névtelen öböl képével, és megkérdezte, hol találhatnánk mondjuk egy hasonlót. A hölgy meg adott egy csomó tippet, például ezt.) Szóval itt történt, hogy kimerészkedtünk a faluból és mentünk, mentünk a forróságban, a bespalettázott házak között, a néptelen utakon, amelyek csak nem arra akartak kanyarodni, mint mi. Egyre közelebb kerültünk a dombok mögül előmagasodó erőmű kéményéhez és kezdtünk a visszafordulás gondolatával foglalkozni, de ekkor felbukkantak az előbb említett kémek. Szerencsére nem kérdezték meg, nálunk van-e a mikrofilm, hanem elmesélték, hogy svájciak és velünk együtt megkeresték az öblöt, amit még ezután sem volt egyszerű megtalálni. Ellenben nagyon megérte. (A titkos hely mítosza persze csak addig tartott, amíg később egy prospektusból rá nem jöttünk, hogy a turistahajók általában pont itt zúdítják partra a rakományukat az előre megszabott egy órás fürdőzésre.)

A Csendes Városban már nem voltak ilyen kalandjaink. M’dina az egyik legrégebbi település a szigeten, igazi történelmi lábtörlő, ahol nagyjából minden népcsoport otthagyta a sáros cipőnyomát, aki erre járt, föníciaiak, rómaiak, normannok, mórok, ispotályosok, turisták. A lapályból kiemelkedő dombra épült, a falak alatt pedig közvetlenül Rabat található. Ez a városka egy dél-olasz és egy marokkói város szerelemgyerekére emlékeztet. Nappal üres, este meg a parányi főtéren csoportba verődve boroznak a helybéliek, az utcákra kiteszik a növényeket és az ajtók előtt öregemberek trécselnek a műanyag székeken.

Rabat alatt több négyzetkilométernyi sziklába vájt katakombarendszer húzódik. Ez a néhai római nekropolisz, éppen csak embernyi széles kőfülkékkel a halottaknak, tekervényes, szűk alagutakkal, és tényleg lenyűgöző élmény. (Aki meg kamaszkora óta egy labirintusokról és sárkányokról elnevezett játékkal múlatja a szabadidejét, annak különösen tanulságos).

M’dina ugyan nem a föld alatt van, de egy kicsit még a nekropolisznál is sajátosabb hely. A keskeny, teljesen kihalt utcákat több emelet magas, homokszínű falak határolják, kevés ablakkal vagy díszítéssel, ahol egy-egy leveles ág már felér egy komplett erdővel. Késő este egyébként, amikor eltűnnek a turisták, a helybéliek pedig még mindig nem jönnek elő, a lámpafényes, csendes városnak olyan hangulata van, amit – tanúsíthatom – haza lehet vinni, mint egy drága, tartós szuvenírt.

(az utca végében meg a tenger)

Valetta pihen

(Málta retrospektív – I.)

Amelyben Mr. Noiz az idő természetéről elmélkedik, de előtte elutazik

Lassan egy hónapja történt, hogy Máltán jártunk, de mintha évekkel ezelőtt lett volna, netán egy másik valóságban, de mindenképpen az Új Időszámítás előtt. (Ez utóbbi azt jelenti, hogy azóta van új munkarendem, tehát a heti két nap játékfejlesztést ténylegesen lecseréltem a heti öt napra, déltől estig. A berögzült reflexeknek hála tehát a hétfő csütörtöknek tűnik, a kedd pénteknek, a szerda csütörtöknek, satöbbi, ezért az első hét rögtön hárommá hízott így érzésre. Még nem sikerült megoldani, hogy délelőtt fordítsak, pedig ez nem egyszerű cél, hanem egyenesen kényszer. De szabadjon ennyit a világ állásáról.)

Szóval kellett ez már nagyon, hét nap messze innen, se tévé, se internet, még újság se. Mivel a legnagyobb felbolydulás idején távoztunk, nem kell írnom semmit a politikáról, bár amúgy sem tennék ilyesmit.

A lényeg, hogy egy keddi napon D-vel felkaptuk a jegyeket és beleszárnyaltunk az alkonyatba, mint két szakadár regényhős. Valahol Szicília felett történt, hogy az egyik ablakot még eltömítette a napnyugta fénye, míg a túloldalon már leszállt az este, és tőlem kicsit balra, a sötétlila égen hatalmas viharfelhő lebegett, egészen közel, mint egy repülő erőd, a gyomrában felsistergő villámok voltak az irányjelző fények.

És már ott is voltunk. Málta valamiért egy nagyon kellemes, fura egyvelegnek maradt meg bennem, minden szempontból keverék, legyen az a táj, az ételek vagy az egész sziget hangulata. Mint maga a máltai írott szöveg, ami latin betűket használ, de a kis ficakok és kötőjelek és a betűk fölé biggyesztett pontok miatt egészen arabosnak tűnik, vagy a beszélt nyelv, ami egy szó erejéig olaszul cseng, hogy a következő pillanatban mégis torokhangú arabnak tűnjön. Brit ex-gyarmatról lévén szó jobboldali közlekedés dukál, a rendet szabályozó táblák egy része kizárólag angolul létezik, de amúgy minden máltaiul van. És persze mindenhol angol turisták, akik első benyomásaim alapján két kategóriába csoportosíthatóak, 1) focihuligán, családdal 2) nyugalmazott tábornokok a Miss Marple-hasonmásverseny előkelő helyen végzett résztvevőivel.

A máltai lovagrend szülőhazájában járunk, szóval lovagok, lovagok és lovagok! A főváros, Valletta sem más, mint egy gigászi katonai projekt, egy félszigetre gyömöszölt, vonalzóval húzott, magas falak közé szorított erődváros, amit a 16. században építettek a törökök sikertelen ostroma után.

Az ispotályosok erődjének pincéje ma múzeum, számos szemléltető eszközzel és itt láttam életemben a legtöbb fájdalomtól eltorzult arcú, ordító szobrot. A Nagymesterek palotája még erre is rákontrázik a kiállított lovagpáncélok számával, amúgy ez a Parlament (vagyis néha szólnak a turistáknak, hogy éppen fogadás van, ezért nem lehet bejönni egy kis ideig).

Valetta nagyon kellemes és viszonylag kicsi város, ami turistacélpont, de alkalmanként riasztóan kihalt tud lenni. Csütörtökön például nemzeti ünnep volt, amiről mi mit sem sejtettünk. Eleinte. A nyílegyenes, kihalt utcák a jellegzetes, kiugró zárt faerkélyekkel olyan csendbe burkolóztak, hogy az egyik kanyar mögül előcsoszogó magányos öregember belépője egészen zombifilmesre sikeredett. Minden bolt zárva maradt, éttermek sem nagyon akadtak, de este győzött az éhség, ezért beóvakodtunk a valettai sétálóutca egyik éttermébe. Turistacsapdát gyanítottunk, helyette kaptunk egy nagyon kedélyes létesítményt, ami tulajdonképpen egy művelődési ház aulájára emlékeztetett. A felfelé vezető lépcső tövében összetolt asztalok álltak, az első négyet szánták a külföldi vendégeknek, ezeken még volt fehér terítő, mécses és borospohár –, a többinél a helyiek ültek, játékgépeztek, nézték a tévét és itták a sört. Valami egyébként mindig levágta a biztosítékot, ezért kicsit ültünk a sötétben, míg a pincérünk játékgépet szerelt a láthatóan rendszeresen sok pénzt idehozó törzsvendég kedvéért. A kiszolgálásban mindez apróbb fennakadást jelentett csak, az adagok meg nagyok voltak és finomak, szóval azt kell mondanom, megérte.

Később jártunk tengernél és nekropoliszban, de erről majd később, lélegzetelállító sorozatunk még lélegzetelállítóbb második részében.

(march of the pig)

Vándormadarak ösztöne dolgozik bennem most is, mint minden ősszel. Menni akarok, idegen utcákon csavarogni, néhány hétre elrejtőzni egy másik ország életében, kávéval és könyvvel ülni ott, ahol az ablakon túl valami más van, nem a megszokott.

Nem először történik ilyesmi, ezért is vándormadár-ösztön (meg azért, mert mindig visszahúz), inverzben, mert igazából én északra vágyom. Az elmúlt négy évben háromszor úgy hozta a szerencse, hogy ezt megtehettem, és ez jó. Viszont rá kellett jönnöm, hogy egyre több apró, horgas végű kampóval csimpaszkodok az itteni életem bőrébe. Egyre gyengül a vándormadár-ösztön, éppen csak annyira, hogy már ne kergessen el, de ne is hagyjon nyugodni.

Pedig arra tippelek, talán most jót tenne, ha egy időre kizökkennék mindenből. Aggódva érzékelem, hogy a klasszikus bloggersémáknak megfelelően működök (most például
listát írok szánalmasan kisszerű dolgokról). Mert az elmúlt fél évben nem (sem) írtam szinte semmi értékelhetőt, pedig közben fojtogatnak beteljesítetlen ígéreteim, hiszen a lehetőség, ami ritka kincs, az lenne, csak a kedv, az egyre jobban döglődik; mert tespedek feleslegesen és pocsékolom az időmet; mert mindenféle kétségeim támadtak most, hogy október elejétől átnyergelek majdnem teljes állású játékfejlesztőnek; mert kezdek begubózni, és ez ijesztő; és mert egyre gyakrabban vagyok ingerült meg mogorva, és próbálom ugyan nem mutatni, de néha úgy ordítanék emberekkel, akár virtuálisan, akár élőben, ez meg egészen biztosan meglátszik néha.

Szerencsére hamarosan utazok, ha nem is hosszú időre, és talán kis vándormadár-dózis helyrebillent majd.

(kissé klisés, de)

A főváros buszmegállóiban terjed mostanában egy plakátkampány, olyasmi mottóval, hogy Budapestet a budapestiek teszik különlegessé. Az illusztrációnak választott képeken olyan jellegzetes jelenetek vannak, mint a piaci bádogpultnál kolbászozó öltönyös juppik vagy a Margitszigeten napozó jó nők, a Parlamenttel a hátuk mögött, bizonyára teljesen életszerű, mostanában belőlem is kitör néha a piaci bádogpult melletti zsírbevitel ösztöne (bár öltönyöm nincsen), de hiányolom a következő témákat: agresszív kisnyugdíjasok a buszon, terepjáróból fenyegetőző kétajtós szekrény, lehajtott fejjel csoszogó emberek Kőbánya-Kispest metróállomáson, gazdájuk beleegyzésével a járda közepére piszkító kutyák, satöbbi. Természetesen ugyanezzel a mottóval.

A Magyar Népmesék rajzfilmsorozat szerintem örökre beleégett generációm közös tudatának legmélyebb rétegeibe, ha mást nem, a zenéjét valószínűleg bárki el tudná dúdolni. Jelentem, léteznek új részek, habár ez elsőre egyáltalán nem látszik rajtuk, mert minden teljesen olyan, mint régen, csak sokkal szebbek és élénkebbek a színek. A modernség első jele némileg arculcsapásként érkezik az örök életre áhítozó királyfi – Szabó Gyula narrációjával – elmesélt történetében. Enyhén szóval kizökkentő, amint hősünk pár száz év után visszatér a városába és egyszer csak körülveszik az ufószerű, repülő autók, de az igazán súlyos az, hogy a Halál és Halhatatlanország királynőjének csatája közben hősünk mátrixos bullet-time effektben próbál menekülni.

(augusztus meg esküvő)

Augusztus vége van, valahol fent már óvatosan, cseppekben adagolják a napfénybe az őszt, még nem látni, csak érezni. Egy héttel ezelőtt még nyoma sem volt ilyesminek, idén másodszorra (és valószínűleg utoljára) lejutottam a Balatonra my dear friend, rosseb meghívására, ugrálni a széltől tajtékos hullámokban (ha lenne a darkfentezi íróknak valami szervezete, szigorúan tiltanák az ilyesmit), sört inni és pöttyös labdával focizni (ezért már nem csak tiltás, hanem automatikus kizárás járna)*.

Szombaton Bright és isolde esküvőjén tettük tiszteletünket, akiknek ezúton is sok boldogságot kívánunk. A Nagy Levinék tavalyi lagzijához hasonlóan ismét nem egészen hagyományos esküvő volt ez, Sopronban, ahol az ifjú pár előtte bölcsen körlevélben tiltotta meg a vonatozást (még mindig úgy gondolom, hogy a vonatozás a magyar génekben van kódolva, illetve kevés nevetségesebb dolog van a kezükben csirkecombbal vezénylő öltönyös ötveneseknél), nyomokban sem akadt mulatós muzsika, ellenben különböző generációk tomboltak együtt a Shock to the System című Billy Idol klasszikusra.

Sopron pedig még mindig szép hely, különös tekintettel arra a hírneves cukrászdára, ahol mentás limonádét és bodzaszörpöt ittunk a másnapi megébredés után.

*Mióta viszonylag sikeresen leépítettem a feketét a ruházatomból – először évekkel ezelőtt, még Madridban merült fel bennem a gondolat, amikor a spanyol tanfolyamon az egyik csoporttárs a harmadik héten úgy üdvözölt, hogy „itt a fekete ember!” –, valószínűleg amúgy is sokat kopott az előírt imidzs, a minap egészen megleptem valakit, amikor kiderült, hogy valójában én azért a sötétebb tónusokat kedvelem (ha nem is kizárólagosan) a zenétől kezdve a könyveken át sok mindenben.

(sziget 3-2-1, vége)

Nem azért tűntem el, mert 1) annyira megutáltam a Szigetet, hogy postolni sem vagyok hajlandó róla 2) annyira beütött a Sziget, hogy atomjaimra hullottam és pocsolyarészegen estem-keltem napokon át, hanem 3) nemes egyszerűséggel addig halogattam az egészet az utolsó napok megszokott, ólmos fáradtságától lelassulva, amíg be nem következett az az eddig páratlan helyzet, hogy a fesztivál véget ért, én meg a szokásos afterszigetes otthonfetrengés helyett bejöttem dolgozni, ami még jobban megviselt.

Főleg azért, mert előrevetíti a nagyon közeljövőt, amikor a pampákon nyargaló, szilaj fordítókra jellemző szabadságomat feláldozva beállok a napi rendszeres igavonók közé, de erről majd akkor, ha aktuális.

Hát ez a Sziget is kipipálva. Kellemes volt, sok-sok jó pillanattal, de legfeljebb abban különleges, hogy ennyire még sohasem nélkülözött minden különlegeset (pedig az öt-hat évvel ezelőttiek is elég jellegtelenek voltak… amíg fel nem pezsdültünk úgy össznépileg, köszönhetően az új ismerősöknek és az új barátoknak).

Ami nagyon működött: a rengeteg beszélgetés a különböző időpontokban felbukkanó, majd eltűnő barátokkal és ismerősökkel, ebben mondjuk dobogós az idei.

Ezúttal a vasárnap bizonyult a legviccesebbnek, amikor ki sem akartam menni, aztán mégis, ezért szerencsére találkoztam a régen nem látott A-val és G-vel, amiért már megérte, majd velük és Tapsival sokat ültem a hilltop borozónál, kivéve, amikor az endless egyik atyja, rampion el nem vitt pálinkázni, többször. Ennek az lett a vége, hogy a társaság viszonylag korán távozott, én meg velük tartottam, tehát kifelé menet taglózott le az a sok innivaló, aminek a táncparkett ördögévé kellett volna változtatnia. A hídon már nagyon kevéssé voltam koherens, hazaérve teljesen pedig kitört rajtam a vad bulizhatnék, és ennek a szellemében tértem nyugovóra gyorsan.

A hilltop borozó egyébként egyre több embert vonz, joggal, hol van már a mocsokbor diadala. Elkényelmesedésem újabb bizonyítéka, hogy idén a (minőségi, nem kannás) borok és az ágyaspálinka lett az én választott italom (amiből ráadásul csak módjával iszogattunk ). Kedvenc italtípusunk amúgy minden évben változik, és ennyi év távlatából visszatekintve gyönyörűen kristályosodik ki az aktuálisan preferált kombinációkból a nagyon igénytelenből a kevéssé igénytelenné válás folyamata (kezdetben minden évben más és más szörnyű keverékkel büntettük magunkat, indult a vörösboros kólával 94-ben, aztán volt egy fehérbor-7up, almalé-fehérbor időszak, illetve a legundorítóbb minden bizonnyal az lehetett, amikor következetesen minden sörbe öntöttünk egy kis vodkát, lásd még „tengeralattjáró koktél”; amúgy ma is szolidan tartja magát a sörözés és becsempészett gin, tonikkal).

Koncertfronton nem nevezhető különösebben izgalmasnak a szombat utáni felhozatal. Vasárnap Tapsival bekukkantottunk a stoner-doom Cathedralba, de nagyon gyengén szólt; hétfőn láttam a The Gatheringet, ami sokadszorra is elfogult rajongást vált ki belőlem; este pedig a Placebo szerencsére azokat a számait nyomta, amelyeket még én is ismertem.

A szigetet megint megtöltő keddi Prodigy régi, fájó seb nekem, mert a 96-os (?) Szigeten, ahol úgy először lehetett igazán átérezni, mennyi ember fér el a nagyszínpad előtt, ha akar, az első hangoknál egy elhajított, teli söröskorsó landolt a fejemen, az utolsó cseppig eláztatva, ezért azt a bizonyos bulit egy konténerzuhanyzóban töltöttem anyázva és a hajmosással, miközben utólag mindenki el volt ájulva a produkciótól. Pár évvel később meg elmaradt az egész. Biztosan ezért is vártam sokat, de most rosszul hangosított rutinhakninak tűnt, bár ennyi embert megint régen láttam a Nagyszínpad előtt, sok-sok szeletelő, bespeedezett irodistával megspékelve.

Az egész fesztivált egyébként Bright szolid legénybúcsúja zárta szerdán, ahol afterszigetes hangulat ellenére mindent megtettünk az ügy érdekében – sikerrel.

(sziget04)

Attól, hogy így rohanunk, még nem érünk oda hamarabb – ismeretlen nő a Sziget-hídon kifelé, hajnalban.

Who is this guy and why won’t he shut up? – ismeretlen holland kérdése hozzám Müller Péter talkshowja közben…

…és eddigre egyébként magam mögött tudhattam néhány sört, egy félig spontán találkozót két régi baráttal-exosztálytárssal (amit egy sátorfalnyira és két fekvő részegnyire hoztunk össze Uhrin Benedek már nem túl vicces showműsorától), illetve egy teljesen spontán összefutást egy szerzőtárssal (akivel megbeszéltük, hogy majd hajnalban iszunk együtt, amire persze soha nem szokott sor kerülni, így most sem). Szóval kora este álltunk Brighttal a VOLTnál, és a hátunk Müller Péter Sziámi tartott fajsúlyosan idegesítő beszélgetést, amit próbáltam kizárni a tudatomból – mivel a másik alternatíva az esőbe kimerészkedés lett volna a pult ponyvája alól –, de ami nekem úgy-ahogy sikerült, Brightnak nem, legalábbis meg-megvonagló arcizmaiból ítélve. Később a mézes körtepálinka előtt azt vitattuk meg, vajon hová tűnt az ún. Sziget-feeling, ami biztosan erre várt, mert váratlanul visszatért, és ennek köszönhetően igen kellemes estét zárhattam végül, az első igazán oldszkúl-hangulatút.

A Radiohead koncertje nagyon rendben volt, kedvelem is őket, de nem vagyok gigászi rajongó, meg egyébként is kitört rajtam a szokásos szombati tömegiszony, és úgy éreztem, ez a zene magányos depizésre való, nem millió ember társaságában, ezért a Paranoid Android után átballagtunk Fear Factoryra. Amikor még a sátrat sem láttuk, de már érezni lehetett a lábdobot, éreztük, hogy ez jó lesz és jó is volt, slágerparádé és zúzda, meg két ősrégi szám, ami különösen akkor keltett bennem nosztalgiát, amikor az első pár másodpercben rájöttem, hogy kábé tizenhárom évvel ezelőtt whoisnot az első Gathering lemez után pontosan ezeket (és ebben a sorrendben) vette fel nekem a kazettán maradt helyre. A fentebb emlegetett sziget életérzés aztán hajnalban érett be, amikor a Lovasi-féle Kiscsillag zenekart szabotálva a szakadó esőben ugráltam egy pult előtt apollo 440re meg Nirvanára és mellettünk a vászontető alatti asztalon összezsúfolódó ötven ember kórusban üvöltötte kifelé a refrént. Meg egyébként is, kaptam cthulhus savanyúcukrot (fthagn), szóval mi kell még?

(sziget02, sziget03)

Szigorodnak rendesen, most már az égvilágon semmilyen italt nem lehet bevenni a Szigetre. Szerencsére csütörtökön erről mit sem sejtve besétáltam fél liter víznek álcázott ginnel (ahogyan szoktam), csak a kordonon túljutva tűnt fel, hogy a motozást végző biztonságiak milyen előszeretettel kobozzák el a kilós kenyereket; ez magyarázatot nyert, amikor egy cafatokra tépett kenyérből váratlanul előbukkant egy vodkásüveg (majd megláttam oldalt a halomban álló preparált vekniket). Ez olyan, mint a csokifürdő, amiről egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy legenda, de aztán saját szememmel láthattam a kádat, amiben vállalkozó szelleműek vidáman birkózhatnak.

Koncertfronton beszámolhatok a Ministryről, amit nagyon nagy kár volt a tűző napsütésbe száműzni, de azért nagyon ott voltak, kezdetben például azt hittem, a nadrágzsebemben rezeg a telefonom, pedig csak a basszusok lüktettek térdmagasságban. Most, hogy már tudom, valószínűleg ez volt az utolsó Ministry-koncert, amit láthattam, néhány számot szívesen lecseréltem volna régebbiekre az utolsó lemezek hatásos, de mégis eléggé egyforma kásájából. A Sick of it All egyébként hasonlóan letaglózó élmény volt, pedig nem is vagyok fan, leginkább olyasmi, mintha egy puha párnába csavart pöröllyel vágtak volna az arcomba. Volt még Kispál – egy kicsi mindig kell –, az ezer éve nem látott Rémember, Yonderboi (a pénteki nap egyetlen produkciója számomra, leszámítva a Lord nevű izét, ami sajnos kiszűrődött a hammersátorból, miközben GalambZ és Tapsi társaságában italoztam odakint; mellesleg itt gratulálnék, mert ravasz ötlet volt Tescót tenni a metálsátorhoz, igazi élmény, amikor oldszkúl beborozott arcok válogatnak éjjel a konzumálás fellegvárában). És Tapsi szerzett nekem ingyen osztogatott Green Lizard / The Gathering maxit, amiért ezer hála neki.

Ami az italozást illeti, az idei Sziget még mindig nyugodalmasan csordogál, legalábbis nekem, mert még a harmadik napon sem sikerült úgy istenigazából elhasalni vagy táncra perdülni vagy valami hasonlóra vetemedni; nem mintha verseny lenne, csak érdekes változás az elmúlt évekhez képest. Ennek viszont az egyik nagy előnye, hogy sokkal élénkebb a társasági élet a szokásos sziget-körhintában, amikor folyamatosan cserélődnek a helyszínek, a társaságok és az italok a poharakban, legalább rengeteg különböző ismerőssel, baráttal, szerzőtárssal, bloggerrel, barátok barátjával lehet beszélgetni. A gond csak annyi, hogy sohasem eleget.

Azért mások helyettem is kitesznek magukért. Az utóbbi években az egész fesztiválon aggasztóan lecsökkent az igazán elmebeteg módon szórakozók száma, csupa morc és szürke ember nyüzsgött mindenhol (mint én), most kicsit lazulni látszik a trend. Az érdekes arcok egyébként szórványos tapasztalataim szerint többségükben külföldiek, például az a tört angolsággal beszélő lányka, aki tegnap megkérdezte echnatot, mennyit fizetne érte, majd csábos táncot lejtett és távozott; láttunk számolatlan idióta fejfedőt, lufiárusokat a partisátornál (hogy ki lehessen szipkázni a héliumot a még jobb kedv érdekében), és az alkoholizmus néhány egészen kirívó esetét, de összességében azért eléggé semmi különös.

(Kóla, vodka, sör, krumpli - sziget0.1)

Olyan ez, mint egy jóindulatú fertőzés. Csakúgy, mint tavaly vagy tavalyelőtt, idén is eltűnődtem azon, vajon mihez kezdjek ezzel a Sziget nevű kínzó érzéssel, akarok én menni megint, hiszen tudjuk, ez már nem ugyanaz és egyébként is egykori hetijegyesek néznek némi megvetéssel, hogy „most is egész hé-é-étre?”, a régi társaságból egyedül echnattal tartjuk a frontot, de az az igazság, hogy amíg látom a tévében meg a HÉVen a vonuló hátizsákosokat és hirtelen velük akarok menni, addig nem tekinthetem magamat gyógyultnak.

Valójában szerencsésen éltem meg a Sziget evolúcióját, ami velem együtt vált elpuhult fogyasztózombivá, mert tizenhét évesen pont kellett az a teljes szabadság, az alig két-három színpad, a logónélküliség, a kerozinoshordón dobolás, meg az, hogy egy fa alatt aludjak teljesen kiütve, hálózsák és sátor nélkül; aztán tizenkilenc-húsz évesen már szükségünk volt a következő komfortfokozatra, az össznépi sátorozásra a tűző napon egy hétig, most pedig az kell, hogy legyen sok pult meg étel meg rendszeres éjszakai járat, mindaz, amiről megvetéssel beszéltünk anno, amikor megjelentek az első mobiltelefonosok a szigeten és mindenki összenézett, hogy ez már a vég.

Többet idézgetjük a porban fetrengős időket (a bejáratnál mögöttünk álló csillogó szemű lánykák még bölcsödébe jártak akkoriban, és ez kicsit ijesztő), mint az utóbbi sok évet, de szerintem sírnék, ha végig kellene csinálnom még egyszer.

Szóval echnat kollégával kiballagtunk tegnap fesztiválozni. Mindig elsütjük, hogy „mintha dolgozni mennénk”, és tényleg van az első nap rituáléjában valami merev rendszeresség, amint végigisszuk a standard pultokat, csak a blokkolóóra hiányzik. Ilyenkor még minden friss, van hely a padokon és egyebek. A hagyományokkal ellentétben idén teljesen visszafogottra sikerült az este, ezen az elkövetkező napokban sürgősen segíteni kell. Viszont élénk szociális életet éltem különböző falócákon kuporogva, ami mindig az egésznek a lényege, kellemes este volt, no.

A Sziget amúgy nagyjából maradt ugyanaz. A Nagyszínpad előtti részt – feltehetően a sár ellen – homokkal szórták fel, amitől az egész egy tengerparti fövenyre emlékeztet, valamint nagyokat fogunk kacagni, amikor leesik rá az eső. Ráadásul Gonosz Tudósok világméretű összeesküvéseivel vetekedő Ördögi Terv nyomaira bukkantunk – valakik egész mobilvécé-sorokat tüntettek el olyan helyekről, ahol tavaly még álltak, tehát gyakorlatilag amikor szólít a szükség, akkor nincsen hová szólítson. Aki valaha járt már kint a Szigeten, az talán átérzi az ördögi terv leleményességét, ami majd a szombati napon, a szokásos látogatócsúcson hozza meg gyümölcsét – félőrülten rohangáló fesztiválozó lányok, bokrokba vonuló fiúk, bűz, káosz, démoni kacaj, anarchia, satöbbi. De ha nem Ördögi Terv, akkor mire gondolhattak a szervezők?

Koncertfronton semmi átütőről nem tudok beszámolni, a Therapy? tetszett, de valahogy nem ért olyan katarzisként, mint másokat, a Quimby pörgős koncertjén ütemre ringatózva öntöttem vodkát a kólába, a Franz Ferdinandból idén is az elejét meg végét néztem meg, a Cradle of Filth vámpírshow-ját pedig hamar eluntam. Ma újabb eresztés, készüljünk.

(megfigyelés)

Csak nekem tűnik úgy, hogy a buszon utazó nyugdíjasok szinte kivétel nélkül egy-két másodperccel a legmeredekebb kanyar előtt állnak fel, hogy jelezzenek?

(nnnnyiiiiiiiiiiiiii)

Nagyon régen csináltam ilyesmit. Öt napos intenzív tanfolyam, ma kezdődik a negyedik session. Ha rajzfilmfigura lennék, most egy hatalmas tölcsér állna ki a koponyámból és csak úgy ömlene az agyamba a sok információ; tegnap értük el azt a pontot, ahol a rajzfilmfigura feje hatalmasra nő és bevörösödik, szeme kidülled, és sipító hang hallatszik, mint amikor a kuktából szökik a gőz.

Nem rossz érzés amúgy.

(nyárvannyár)

Mintha egy álombéli születésnapi ünnepségről hoztam volna el, úgy vonszolom magammal az eső formátlan lufiját egy láthatatlan zsinóron. Amíg otthon ülök, kánikula van, de amint elindulok a Céghez, máris fülledtté vált a levegő, amíg délután alattomosan elő nem kandikál a vihar a tetők mögött. Menetrendszerűen, minden héten, az irodaház lépcsőházába pedig beszorul a nyirkos, meleg levegő, mint egy uszodában. Transferatu barátom (aki nagyon tud: itt van a galériája neki) már indítványozta névváltoztatásomat rainnoizra.

Múlt hét pénteken (amikor négy nap kánikula után elmentünk egy kerthelyiségbe inni, persze rögtön esett) letöröltem egy széket, mielőtt leültem volna rá, szóval azt hiszem, a magam mögött tudhatom az út nagy részét, ami az egykori szigetes porbanfetrengéstől a vasárnapi rántotthús-üveges sör kombinációig vezet.

Hétvégén jártam a Balatonnál, két éve először. Vasárnap elragadtak a barátaim, akik kedvesek hozzám és nem hagyták, hogy azt tegyem, mint az utóbbi vasárnapokon mindig, vagyis negyven fokban fordítsak amúgy is rettenetesen elkésett könyvet. De az már a duplázás volt, mert szombaton például Siófokon ültünk egy helyen, szintén a barátaimmal (csak nem ugyanazokkal), nagyon jó volt, ettünk, beszélgettünk és ittunk, majd mint lassan ránk sötétedett, mellettünk a sétányon kicserélődtek a járókelők. Emberhús hömpölygött és szilikon, izmok és dekoltázsok, legyártottan és természetesen szép nők, meg szép szál legények, akiknek csak a cipője többe került a teljes ruhatáramnál, de az otthonról hozott dobozos sört itták a bárban. Láttam másfél félidőnyi meccset, ami eddig abszolút rekord, lőttem műanyagpisztollyal zombit és szürreális élményt okozott az üdítőitalról elnevezett, álfövennyel felszórt Beach House kurta meglátogatása. Igazi Félelem és reszketés light, de megtanulhatnám végre, hogy azért, mert nekem valami nem tetszik, a populáció – vagy bármely társaság jelenlevő tagjai – jelentős része akkor sem ért egyet velem, ha sznob módon megmondom a frankót. Legfeljebb udvariasak és nem szólnak.

(begyűjtenek minket és)

Odo újabb esszéje Robinról, az írásairól és a fordításairól szól, érdemes elolvasni. Most már egyre jobban érdekel, ki lesz a következő...

update: csak a közvetlen linket hagytam le. szóval itt

(bizonyítsd feljössz a pacába)

Esküszöm, utolsó poszt a Cool Tv-témában, de megnyugvással töltött el, amikor kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiben kínzó kétségeket ébreszt a videoklipek magyarítása, a net forrong, mindenki találgat, ez most direkt ilyen kínos vagy mi van, de már a szánalmas is lehozta, szóval innentől futótűzként fog terjedni, kész, valóban lehet poén, merész marketingstratégia, beszéljetek a csatornnánkról, nézzétek a műsort, nem baj, ha ezt az Uhrinbenedek-szindrómával kell elérni.

A téma stílusos lezárásként egy képekkel illusztrált gyűjtemény a legszebb (félre?)fordításokról, itt.

(77!)

Márciusban célozgattam egy új novellámra (van benne egy fekete kastély, mondtam, amit elkerülnek a viharfelhők, meg egy különös Város valahol a világ peremén), és ha minden igaz, akkor ez most már állítólag tapintható, lapozgatható formában is létezik (részletek itt), a 77 {hetvenhét} című kötetben, amiben meséket gyúrtunk át vagy találtunk ki újra.

És külön jó, hogy ez közös öröm a barátaimmal, mert írások vannak benne Tapsitól és whoisnottól is (aki egyébként a tipót is rávarázsolta Sánta Kira borítófestményére), a szerkesztés zöme és az ötlet pedig Robin érdeme.

(Máris jobb)

Úgy tűnik, a sors mégis fel akar ma vidítani. Sikerült neki.

Amióta a múltkor kiderült, hogy a Cool TV valamelyik műsorblokkjában feliratozzák a tucatpopslágereket, makacsul próbálom elcsípni az újabb adagot. Vigyázz, mit kívánsz, tartja a mondás, az előbb ugyanis összejött.

Még aktuálisabb a disclaimer, de tényleg nem kitaláció; hiányzik belőlem az ehhez szükséges kreativitás. Ezúttal ugyanis éppen időben kapcsoltam oda, hogy lássam, amint elkezdődik valami bűnrossz r'n'b szemét. Ez mindössze azért érdekes, mert kiírták a szám előadóját és címét, imigyen:

Chris Brown: Yo / Barna Krisztián: Rendicsek

Annyira szeretném, ha valaki most közölné velem, hogy ez egy vicc, a Cool TV páratlan humorzékékű szerkesztői űznek csúfot a popkultúrából vagy bármiből, csak ne gondolják ezt komolyan. Ugye? Ugye?

Ami pedig a szöveget illeti, először is figyeljük meg azt a mesteri megoldást, amivel átültették a szlenget magyarra:

Yeeeh -- Igeee'
Láttam egy fiatal csirk'-t
az egy fiatal vót

...ha csajozni szeretnénk, néhány jól használható szöveg:
- Úúúú, de jó lenne itt téged fogni velem, ó baba!
- Azt csinálod velem, hogy azt mondom: Rendicsek
- Egy második gondolat, ami nem az úton van

...életkép a partiról:
- Most mindenki kattogtatja itt a kezét

...és a legjobb:
Baba, benne tudok lenni a szívedben.

Legközelebbi nyelvleckénkig gyakoroljanak szorgalmasan.

(Pepitaság)

Az égen nagyobb felhők zabálnak fel kisebb felhőket, az erkélyen a fal mellé tolva, ázottan állnak a székek, hangulatom több hónapos mélyponton.

De közben azért vannak jó dolgok is, mert frissült az endless, szépséges whoisnot-dizájnnal és örvendetesen kollektív ismertető-dömpinggel, a solaria.hu-n pedig megjelent az első portré, amit valaha készítettek rólam, ami elég fura érzés, de a kellemes fajtából. Az esszé valójában egy interjúval kombinált áttekintéssel elegyített fordításkritika, ami érzéseim szerint kissé tömény így, de én vagyok az utolsó, aki ezt megítélheti; viszont azt kívánom az esetleges jövőbeli felkérésekre, hogy bárcsak mindenki úgy odafigyelne az interjúalany kéréseire, mint Odo.

("a habképződés a véralvadást is fokozza")

Az elmúlt hetem tőszavakban:

Algoflex, röntgen, hyperol, dalacin, lidocain, kauter.

Miért nem bírunk inkább fotoszintetizálni, mint minden tisztességes növény?

Ha minden jól alakul, még legalább egy hétig gyógyszereket reggelizek. Ha nem, akkor tovább.

(Nemtom)

Az index könyvblogot indított. Ez egy kicsit félelmetes.

("Nálatok / laknak-e állatok?")

Él a házunkban egy férfi, akiről sokáig azt hittük, ukrán maffiózó, de évekkel később kiderült, hogy csak őrült. Neki köszönhetően hódolok egy igazán jellegzetes szokásnak, azaz a legszebb tavaszi napokon szorosra zárt ablakok mögött, verejtékezve, maximálisra tolt hangerővel hallgatom azokat a zenéket, ahol a lehető legtöbbet ordítanak szép szál fiatalemberek.

Mert amint napfény önti el az utcát, a szomszéd szélesre tárja az erkélyajtót, az ablakot, feltekeri a volumét és órákon át füröszti az utcát kedvenc előadója válogatott dalaival.

A kedvenc előadőját Zámbó Jimmynek hívják.

A kérdésem egyszerű: ha netán valamelyik lakó valami igazán jóvátehetetlenre ragadtatja magát, Jimmy nyolc oktávját enyhítő körülménynek számítja be a bíróság?

(Utazás a határidők között)

Május 13., szombat, hajnali fél négy: ébredés.
Budapest: kihaltváros-hajnal. Frankfurt-Hahn: erős szél.
Vendéglátóm és kísérőm, St. (kedves ismerős a madridi nyelviskolából) késik, ami nem baj, mert nyugodtan ihatok sok kávét.

Délelőtt fél tíz: alacsonyan sodródó felhők alatt autózunk. Minden harsogóan zöld, tiszta, felvidító. Az autópálya mellett szélkerekek állnak kis csoportokban. A hófehér, karcsú szerkezetek tetején több emelet magasságban méltóságteljesen forognak a lapátok, a borús égbolt háttere előtt Wells marslakóinak hadigépeit idézik.

Úticélunk a Fekete-erdő. Ez összesen nyolc óra, számos megtett kilométer és három átszállás vonattal. St. mélységesen fel van háborodva a Deutsche Bahn színvonalcsökkenésén. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az eredeti vonat fél órás késése miatt a szintén abba az irányba tartó IC-t pótjegy váltása nélkül vehetjük igénybe; a következő vonat pedig azért csúszik, mert megvár egy szintén késő szerelvényt, és ezért természetesen a csatlakozásunk, ami amúgy busz, szintén türelmesen várakozik ránk a falusi állomáson. A magyar államvasutakra gondolok és nem szólok semmit.

Délután, közbeeső megálló: Freiburg, a középkori hangulatú város. Bárhol állunk meg, a tetők felett rálátni a szélső házakig húzódó erdős dombokra, az antik óratorony aljában antiknak álcázott McDonald’s. Kis kitérőként emeletes vonatra szállunk és rövid kirándulás teszünk a Fekete-erdő peremhegyei közé. Képeslap-táj, legelésző tehenek, virágos rétek, patakok. Megszállott módjára dúdolgatom a Schwarzwaldklinik főcímzenéjét. Vissza Freiburgba.

Este a hegyek között, Badenweiler, végállomás. St. nagymamája fogad, őt látogatjuk meg a nagy messzeségben (és majd visszük haza). Szakad az eső, de nem baj, mert a környező erdőkből szinte harapható, friss levélillat árad. Kulináris felfedezőút egy Weinstubéban, a népviseletbe öltözött óriás tulajdonosnőtől bátran helyi specialitásokat kérek, sonkát, hurkát és zsírt (schmalz). Nem sokkal később úgy alszom a szobámban, mint akit fejbevertek.

Vasárnap reggel: ragyogó napsütés. A reggelinél megerősítenek három – tapasztalatokon alapuló – régebbi elképzelésem létjogosultságában: a németek nagyon értenek a hidegtálakhoz, kávét főzni még mindig nem tudnak és furcsán vonzódnak az Otto-katalógusokban is megfigyelhető, giccsbe hajló enteriőrhöz (a szállodában a gipszangyalkák mennyisége már önmagában ijesztő, de igazából a kéményhez tett párnán szendergő mű-macska büntet, különösen a „klasszikusok pánsípon” jellegű háttérzenével kombinálva).

Badenweiler nagyon szép gyógyfürdőváros, patinás múlttal és valószínűleg hasonlóan patinás vendégkörrel (egy Csehovot legalábbis mindenképpen fel tudnak mutatni). A szálas fenyőfák között még a 19. század szelleme lengedez, a szembejövők minimum harminc-negyven évvel idősebbek nálam. A „kultúrközpont" koncerttermében Kelet-Európából importált muzsikosok játszanak Strauss-mazurkát az ijesztően csendes öregembereknek. Elégedetten állok a napfényben, mindenhol virágok, az erdők zöldek, nagyokat szippantok a hegyi levegőből.

Megkezdjük az utunkat vissza, ezúttal autóval. Spárgavidéken járunk. A környező száz négyzetkilométeren a legtöbb étterem minimum hatféle variációban kínálja. Este én is ilyet kapok, rafinált mártással, miközben töredékes némettudásommal vendéglátóimmal a sörökről cserélünk eszmét (a borjúnyi rottweiler-keverék háziállat a cipőmre hajtja a fejét, nehogy butaságot kövessek el).

Hétfőn Schwetzingenben indítunk. A városka, ahol szobrot emeltek a spárgának. Az utcákon friss kenyér illata száll. A napsütés Heidelbergben is kitart: kedves város, kínai kaját eszünk pálcikával a folyóparton. A szemközti hegyoldal közepén a vár, ami a hugenották után megmaradt belőle, büszkesége a nagyjából 220 ezer literes boroshordó, a gyönyörű kilátás és a teljesen egyforma kalapokat viselő japán turistacsoportok. Az egyetemi óvárosból a budavári sikló ultramodern verziója visz fel a hegytetőre.

Kedd, kelés fél ötkor. A repülőtérre autózva kiderül, hogy a német autópályákon az a rengeteg tábla valójában átverés. Az összes lényegtelen kis falu fel van tüntetve, kizárólag az irányadóként használható nagyvárosok neve vagy az utak számozása nem szerepel rajtuk, és persze egymás után jönnek a hatalmas csomópontok. Késés, ámokfutás, utolsó pillanatban megérkezés.

A gép még annál is pontosabb, mint remélhettem volna, tíz perccel korábban szállunk le. Amíg nem voltam itthon, szerencsére senki sem törte el a májust. Hogy tudjam, tényleg jó országba érkeztem, az Astoriánál felragasztott plakát fogad egy lámpaoszlopon: Végkiárusítás a TESKÓ-nál. (Bőrcipők ezer forinttól.)

(A ZIGASSÁG a tévébe van)

Van, aki úgy gondolta, hogy a híres popsztárok valójában az élet értelméről, filozófiai alapigazságokról, követendő magatartásformákról és hasonlóan fontos témákról énekelnek, de a nyelvtudás hiánya megakadályozta az Üzenet dekódolásában? Ha igen, akkor számára a Cool tévé délutáni műsorblokkja az igazság kútfője, ahol az éppen aktuális klipeket gondosan feliratozzák.

De nem a szokványos módon.

Lássuk, miről énekel valójában korunk egyik legnagyobb pop-ikonja friss slágerében.

(hézagos átirat következik, mert a sorok szerzője annyira sírt a röhögésről, hogy nem talált időben íróeszközt)

Részlet:

Sajnálom.
Sajnálat vagyok.
Elnézést.

(…)

Nem akarok hallani. Nem akarok tudni.

(…)

Tudok vigyázatot venni magamra.
Nem tudom cipelni magammal.

(…)

Bocsi. Bocsi. Bocsi.

(…)

Tudok vigyázatot venni magamra.
Nem tudom cipelni magammal.

(...)

Ne magyarázkodj magadra, mert olcsó a percdíj.

A munkafüzet feladatai

1) elemezze az utolsó mondatot
2) melyik ez a dal és ki lehet az előadója?

(Az igazi horror)

Mint a februári hajtás végén, ezúttal is horrorfilmmel ünnepeltem a leadott fordítást (Silent Hill). Amúgy évek óta lassan szoktatom le magamat a nyilvános mozizásról a plázákban (de néha képtelenség megoldani máshol), mert egyszerűen elképesztő, mennyi szemetet be nem sodor oda a szél. Nem is számolom, hány filmélményemet rontották el a telefonáló, kommentálgató vagy csak szimplán ordenáré embertársaim. A horror általában azért jó választás, mert még a legsötétebb tahókat is némaságra kényszeríti a zsigeri rettegés, de tegnap ez valamiért nem működött.* Sokáig azt hittem, különleges átok vonzza őket körém, akkor viszont ez vagy kikapcsol az angol és spanyol mozikban, vagy nincsen átok és tényleg lehetetlent várok honfitársaimtól.

Mostanában úgyis sok időt töltök lakásba zárva, és ettől jóval sokkolóbb az igénytelenség, a lepusztultság és a suttyóság, ami odakint fogad.

Ehh.

* Jelenet: Főhősnő elszörnyedve nézi kislánya rajzát. A zsírkrétás ákombákom rémálomba illő jelenetet ábrázol. Hang mögöttem: Művészi! Hatás: harsány röhögés a hátsó sorból.

Jelenet: Főhősnő benyit egy nyikorgó ajtón. Hang mögöttem: Meg kéne olajozni! Hatás: fokozódik. Sikító röhögés.

Jelenet: Főhősnő a halott város atmoszférikusan lepusztult épületeit járja. Romok, pusztulás, halál. Hang: Na mi az, buli volt? Hatás: üvöltő nyerítés, sőt ez már annyira mulatságos, hogy néhányan még percekig csuklanak magukban.

A mintavétel alapján könnyen beazonosítható „rendkívül tréfás” alfaj. Ezek csordában járnak, fél-egész sort is elfoglalnak, és mindig van közöttük egy Mókamester, aki átlagosan percenként tesz valamilyen megjegyzést, amin a többiek kötelességtudóan röhögnek. Külön követelmény, hogy soha, semmi esetben sem mondhat vicceset. A Mókamester a végére kifárad és kicsit elhallgat, majd a film végén felélénkülve még gyorsan elrontja a végkifejletet, a katarzist vagy a csattanót, utána pedig bosszúsan távozik, amiért ennyi pénzt fecsérelt egy ilyen szemétre.

(Még mozog!)

Az elmúlt két hét nagy részét a klaviatúra előtt töltöttem, átlagosan napi tizenöt-tizenhat órán keresztül pusztítva azt a kissé terjedelmesre sikerült regényt, amit ezek szerint durván három hét alatt sikerült lefordítani. Eközben ismételten kiégett az agyam, sorban hanyagoltam el a fontos teendőket és megcsodálhattam, hogy az ablakon túl – bár számomra elérhetetlenül – befurakodott a világba a tavasz, ami ezúttal tartósnak bizonyult, kivéve, ha végre kimozdulhattam (hogy átmenjek a másik munkahelyemre, a másik gép elé), mert akkor már-már mitikus erővel zúdult le az eső. A múlt héten például olyan fergeteg szakadt az irodaházra, hogy a fedett átrium üvegtetejét verdeső jég zajától alig hallottuk egymás hangját. Mintha a brókercégek alkalmazottai géppuskázták volna egymást a földszinten, a főbejáratnál pedig kosztümös lánykák csodálkoztak rá a friss esőillatra.

Szerencsére ez a tendencia nem tartott ki a hétvégén, amit barátokkal töltöttünk Hollókőtől nem messze (remek fantasy helységnév, bár a szintén közeli Lázbérci-víz nevű tavat és a fiktív Varjúdombot nem veri), ettünk, beszélgettünk és ittunk, személy szerint az utolsó este túl sokat, túl sokféléből. Az éves rekordot döntögető másnapi fejgörcsre ez persze nem lehet magyarázat, valószínűleg a vendégház mellett álló félkész, de riasztóan rejtélyes Akol urai vitték mélyűri utazásra az agyamat. Egyébként csodaszép a táj arrafelé, ezért sokat mentünk hegyen, völgyön és erdőben. Kellett ilyen.

Aztán hazajöttem, bevágódtam a billentyűzet elé és kisebb megszakításokkal gépeltem csütörtök reggelig. Egy könyv kipipálva.

Örömömet némileg rontja, hogy még két ilyen hét és két másik leadandó cím vár rám.

(Mit láttunk az idei Titanic fesztiválon? – B. Noiz, 4.b.)

Hátborzongató igazság! Sátáni kultusz a mocsárvidéken! Hajóút a pokolba! Rémálmok az idők hajnaláról! Ha mindezt bombasztikus betűtípussal írhatnám ide, mint egy régi moziplakátra, már meg is idéztem volna a Call of Cthulhu / Cthulhu hívása című film hangulatát, ami a sokszor emlegetett H. P. Lovecraft mítoszteremtő, 1928-as novelláját dolgozta fel, a lehető legötletesebb és legpasszentosabb módon: az 1920-as évek feliratos némafilmjeinek stílusában. Attól tartottam, legjobb esetben is csak érdekes, kissé komolytalan próbálkozás lesz, de remekül működött az atmoszférateremtés – mint kiderült, még azoknak is, akik nem ismerték a hátteret – és el sem kalandozott választott alapanyagától. Trailer, képek és mindenféle jóság megtekinthető a cthulhu lives! oldalon.

A bosszú asszonya egy gyönyörűségesen fényképezett dráma az Oldboy rendezőjétől, ismét kettétört emberi életekről, mesterien adagolt kegyetlenséggel, helyenként viszont olyan megoldásokkal, érzékenységgel és humorral, mintha egy sötét és erőszakos Amélie csodálatos élete lett volna.

A Vértea és vörös madzag című amerikai bábfilmről még nem bírtam eldönteni, tetszett-e vagy sem, de az alkotás valószínűleg egyedinek számít a műfajban azzal, hogy a bábjai milyen gyakorisággal kerülnek tudatmódosító szerek hatása alá.
A történetet nagyon nem is próbálnám összefoglalni, maradjunk annyiban, hogy vannak benne misztikus kalandra induló, képzelt labirintusokban tévelygő tudósok, akik valójában madárcsőrös, károgó egerek. Egy lányt keresnek, akit/amit ők készítettek, de az albínó egerek elrabolták és most megpróbálják életre kelteni a házukban, ahol a folyamatosan tiktakoló órák sohasem ütnek egyszerre; miközben ők üres lapokkal kártyáznak és teáscsészékből szürcsölik a vért, a lányból kikel egy madár, és még csak a film közepén tartunk... Összességében működött, bár talán túlságosan ködösre és nyomasztóra sikeredett.

Nyomasztó hangulatban azonban a közelébe sem érhetett a keddi filmélményünknek, a 4 című orosz filmnek.

– Ezért egy órán keresztül Tarr Béla-filmet nézetek veled – suttogta TJ barátom, aki mit sem sejtve velem tartott a vetítésre.
– Legyen két óra – sziszegte a film felénél.
– Három és fél óránál tartunk – mondta elgyötörten, amikor még nem tudtuk, de már majdnem túljutottunk az egészen.

A 4 ígéretesen indul. Három ember éjfél körül egy kihalt moszkvai bárban hihetetlen történetekkel szórakoztatja egymást. Aztán lassan összemosódik a fantázia és a realitás, jönnek a mérhetetlenül lepusztult ipari tájak, hasonlóan lerongyolódott emberek, állandó vodkaivás vastag falú poharakból és kiderül, hogy az egész nem vezet sehova.
Ironikus módon ez lett az idei Titanic győztes filmje, ami csak azt mutatja, hogy a magam pórias módján képtelen vagyok megbecsülni a művészetet – a kritikusok szerint ugyanis pontosan azok a jellegzetességek teszik igazán nagy filmmé, amelyek miatt szerintem nem az. A film tagadhatatlanul hatásos, és a főszereplő lány kézikamerával követett magányos vándorútja Oroszország legnyomasztóbb vidékein kimoshatatlan foltot ejtett az emlékezetemen. Bevallom, alapvetően a legalább nyomokban dekódolható cselekmény híve vagyok, de attól még bírom értékelni a ködösítést, ha legalább esélyét érzem annak, hogy valami azért rejtőzik abban a ködben (David Lynch jó példa erre). Értem én, hogy a 4 atomjaira hulló cselekménye meg a szándékosan soha össze nem érő történetszálai, a feldobott, de le nem csapott szimbólumok a céltalanságot és a poszt-szovjet valóság totális összeomlását érzékeltetik, ettől függetlenül ebből két óra teljesen idegesítő, főleg úgy, hogy közel hatvan percen keresztül rángatózó közelképeken csúnya öregasszonyok isznak, ordítanak, esznek disznót és dörzsölik a mellüket a kamerába. Ez már számomra öncélú pacsmagolás és lila ködös művészkedés. De nyilvánvalóan csak a ponyvaíró beszél belőlem, aki azért nem bánta meg, hogy elment.

Hát ennyit az idei Titanic fesztiválról. Most pedig megyek és megnéznem Chuck Norris életművét.

(Őrült doktor, automaták, elrabolt operaénekesnő)

Bevallom, a fenti kulcsszavak bennem bármikor képesek kiváltani az azonnali érdeklődést, ezért tegnap elmentünk a Titanic filmfesztiválra megtekinteni A földrengések zongorahangolója (The Piano Tuner of Earthquakes) című filmet.

Ebben a furcsa mesében élő szereplők és bábok vergődnek egy gótikus történet hálójában a 20. század elejét idéző masinákhoz illően szépiaszínben fényképezve. Egy ilyen ötletet és egy ennyire szép kivitelezésű világot kár így elrontani – mert a történet teljesen szétesik és unalomba fullad. A rejtélyes, álomszerű jelenetek olyan összefüggéstelenül követik egymást, hogy mire felkapcsolták a lámpákat, a döbbent csendben még a cselekményt kommersz butaságnak tartó művészfilmrajongók feje fölött is felfedezni véltem a kérdőjeleket.

Kár érte. Néhány jelenet rendkívül hatásosra sikerült, és a borongós hangulatra nyugodtan rá merem fogni a múlt éjszakai nyomasztó álmaimat. Ha a technikailag profi rendező testvérpár valaha kerít egy jó forgatókönyvírót, kapnak tőlem még egy esélyt.

(Az égre vetítettétek a Noiz-jelet...)

...hát hogyan is lapulhatnék tovább a titkos főhadiszállásomon?

Ájm bekk.

És most az időjárásról.

Amikor tegnap délelőtt kimerészkedtem az utcára, egy kicsit Angliában éreztem magamat, mert felhős volt az ég, enyhe szél fújt és állandóan nyirkosan csillogott a járda, de sohasem esett úgy igazán, szemmel láthatóan az eső, mintha mindig megvárta volna, amíg elfordulok vagy lehunyom a szememet. Szóval azt hiszem, itt a tavasz.


Újabb novellát fejeztem be. Sok mindent beleszőttem, például egy mesét, ami egészen furcsa változásokon esett át, egy fekete kastélyt, amit elkerülnek a viharfelhők, meg a különös Várost valahol a világ peremén.

Leeresztettem egy kicsit fordításügyben, ahogyan azt sejteni lehetett, tehát az április már most egy második februárnak ígérkezik (Április: A Február visszatér!, esetleg Április: A Február lánya) . Nem örülök.

Közben cserepenként ragasztgatom össze szociális életemet. Pár hete például elmerészkedtem Tapsival és a Vegyészmérnökkel gótulni, amiből olyan metáleste kerekedett, hogy felelősségteljes felnőttlétemet meghazudtolva pattogtam gyermekkorom legszebb slágereire és nagyon örültem, hogy ezúttal senki nem hozott fényképezőgépet. Utána két napig fájt a nyakam.

Meg vendégeskedtem Brightnál és isoldénál remek társaságban, néztünk képeket és ettünk thai kaját (a thai szóban egyébként szerintem rejtett, alattomos és misztikus erő rejlik, ugyanis a társaság szóviccgyártó kisiparosait már évek óta kifogyhatatlan agymenésre készteti, mint egy múlhatatlan viszketés), és kiderült, hogy Herbie kollégával bármikor spontán horrorfilm-trailert tudunk rögtönözni sorban felvillantott fényképekre.

Énem geekebb fele, a sötétben bujkáló szerepjátékos nem igazán kap komoly publicitást ezeken az oldalakon, de ezúttal nem tehetem meg, hogy említés nélkül hagyjam a múlt szombati sessiont, amit a Mérhetetlen Időntúli Borzongás mestere, H.P. Lovecraft történeteinek szenteltünk egy Call of Cthulhu mesével. Rendhagyó alkalom volt – hosszú évek óta nem meséltem otthon –, kiváló kompániával, erre azt hiszem, nagyon sokáig emlékezni fogok. Köszönet a résztvevő cimboráknak.

(Persze nem bírtuk nem felemlegetni Eshu barátom nevét, akivel whoisnot, eMeL meg én valaha réges-régen még együtt kezdtük a szerepjátékipart, jómagam például a CoC-t is, egy befüggönyözött lakótelepi lakás szobájában, kamaszos lelkesedéssel gyújtogatva a hangulatkeltő gyertyákat, mert még nem tudtuk, hogy pozőr dolog ugyan, de hamar kiégeti a szemet.)

(A megrázó igazság: még mindig február van!)

Mai adásunkban még: dráma, könnyek és Igaz Szavak, Szívből!

Az előző rész tartalmából: María Isabel Conchita rájön, hogy Pilar, a gonosz házvezetőnő valójában elveszett ikerbátyja, aki nővé operálta magát; kérdések merülnek fel. Mr. Noiz február végére három kiadónak ígér be összesen négy lefordítandó könyvet (ebből három valójában egy, de így fenyegetőbbnek hangzik) illetve egy novellát.
Eredmény: a meghatározott ütemterv szerint leadandó három könyv (ami valójában egy), elkészült. Az egy (ami annyi nyűggel járt, mintha három lenne), egy hét csúszással többé-kevésbé elkészült*, ami a két héttel ezelőtti állapotokat tekintve sikeresnek mondható,de a vállalások őszintén szólva nem teljesültek az elvárások szerint. A novella azonnal következik, amint az agyam visszanyeri régi, bársonyos ruganyosságát.

Részeredmények: konkrétan hányingerem van a kávétól, a zöld teától és az energiaitaloktól. Másfél hónapja nem volt egyetlen teljes pihenőnapom, mert minden reggel héttől estig egy számítógép előtt ültem valahol (még akkor is, ha összességében alig sikerült értékelhető mennyiséget összekopognom: **). Két kivételes esettől eltekintve három hete folyamatosan mondom le a találkozókat a barátaimmal. Nem jártam edzésre. Három hét alatt alig 170 oldalt sikerült elolvasnom egy könyvből. Viszont az ingerültség és a rosszkedv múlóban, már nem érzem úgy, hogy mindenki elmehet a halálba. Elnézést azoktól, akiknek nem írtam, telefonáltam, jeleztem vissza vagy véleményeztem azt, amit kellett volna. Próbálkozom.

Persze megérdemlem. Így jár az, aki nem egyszerűen ellébecol egy hónapot, hanem még bevállal egy másik kiadót is, a novelláról nem is beszélve, és közben nem veszi számításba, hogy heti két napot egy másik munkahelyen dolgozik.

Kissé aggaszt, hogy az április már most hasonló tendenciákat mutat. A megírandó dolgok listája szintén tetemesre hízott. Innen szép a nyerés, ahogyan mondani szokás.


*Az olyan apróságok, mint a függelék és a tárgymutató, egyszerű kis sallangoknak tűnnek a könyvek legvégén, de mindig kiderül, hogy annyi pepecselés van velük, mint a lényegi fordítás harmadával.

**Nincs is annál szebb, mint 36 óra folyamatos szobafogság után szembesülni azzal, hogy a heroikus küzdelem eredménye egy jobb nap délelőttjén összehozható szövegmennyiség.

(februaar.stop.utaalom.stop.)

Gusztustalan egy hónap, a legrondább felhők csorgatták bele a levüket a világba. Olyan is lett, elég bekapcsolni a tévét. (Egyre ritkábban.) Antiszociális attitűd, mint a régi szép időkben, néha elmegyek embereket nézni a boltba; mert annyi munka van, hogy csak – ez még a december utógörcse, amikor ügyes húzással egyszerre két helyen bólintottam ugyanarra a határidőre. Amúgy heti két napot még mindig a Gyárban ülök, a hátam mögött, kicsit balra égboltokat gyártanak.

(Innen most kihúztam mindenféle szavakat. Ennyi marad: beleszerettem Alessandro Baricco könyveibe. Selyem és Novecento.)

Megint úgy elmennék innen, de most nem radikálisan, hanem csak kicsit, henyélni, mászkálni, nézni, mondjuk egy olyan városba, ahol a tereknek fellocsolt kő meg friss kávé az illat, de lehet olyan is, hogy túlságosan zöld a fű és barna téglából vannak a házak, netán – egy fene – macskaköves sikátorok kanyarognak, és a tetőkön túl zúg valami hatalmas, talán éppen a tenger.

Másfél év után sikerült írni egy olyan novellát, amit be is fejeztem. Vár még kettő.