(mind szakmailag)

Röviden: alig három év után frissítettem a fordításlistámat itt az oldalsávban, sőt mostanra a moly pont hu kedves munkatársainak hála lett egy színes-szagos adatlapom is, mind szerzőként, mind fordítóként (szerzőként még kissé hiányos, de arról majd máskor, addig is itt a sajátom).

Hosszabb verzió (tényleg hosszú, én szóltam): a molyos lista szerint 83 címet fordítottam eddig. Ez elsőre sok, másodszorra egyáltalán nem annyira, bár kilenc éve, amióta belevágtam a játékfejlesztésbe, már nem főállásban húzom az igát. És ebben van közösségi munkában készült szerepjáték alapkönyv az óidők hajnalából, meg rengeteg novella, de azoknak pont a címük nincsen a molyon, csak a kiadvány, ahol megjelentek – nálam külön kategória.

Egyszóval arra gondoltam, hogy ha már életre rugdaltam ezt a blogot és szüneteltetem a fordítást, akkor igazán itt az ideje szépen rendet rakni, felszedegetni az elmúlt években fordított könyveket a padlóról, és szépen leporolgatva felpakolni mindent a polcra.

Elsőre rögtön a kakukktojás, ahogyan kell, mert 2012-ben jelent meg Neil Gaimantől az Amerikai istenek jubileumi változata – a regény 10. évfordulós, bővített kiadásához én is kibővítettem a régi fordítást az új részekkel. Arról, pontosan miben különbözik a régi meg az új, a könyvesblog interjújában meséltem, ami a kissé hosszúra nyúlt könyvismertető után következik.

Aztán jött Hannu Rajaniemitől a Kvantumtolvaj, egy trilógia első kötete. Amikor írtam róla, még csak nem is sejtettem, hogy egyszer még fordítani fogom, de számomra az utóbbi évek egyik legeredetibb, legfrissebb regénye volt, ráadásul egy Skóciában élő finn szerzőtől, aki angolul ír. Mélyvízbe hajít a könyv (Dilemmabörtön, vándorló város a Marson, poszthumán civilizációk, úri betörők és ravasz detektívek), de megéri maradni, mert idővel minden a helyére kattan.

China Miéville: Konzulváros. Kedvenc szerzőm váratlanul scifit írt a weird fiction helyett, teremtett egy nagyon furcsa bolygót és nyelvészkedett egy sort. Ez egyike azoknak a könyveknek, amelyek menet közben értek be nálam – amikor ismertetőt írtam róla, még volt bőven hiányérzetem, aztán fordítás közben kellett rájönnöm, hogy ez egy nagyon jó könyv, csak van más, amit jobban szeretek Miéville-től.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg. A trilógia második része, dzsinnek, halott Föld, a káoszkód sivataga, fertőző mesék, karcsú tornyok és pókszerű űrhajók. Plusz a megjelenés alkalmából itt járt a szerző is, akivel többször sikerült találkoznom, és nagyon szimpatikus személyiség.

China Miéville: Kraken. Ellopott polipisten, modern London, kultuszrendőrség, szektaháborúk. Teljesen őrült könyv, személyes kedvencem a szerzőtől, imádtam olvasni, szerettem fordítani, még úgy is, hogy egy ponton teljesen kikészített, de csak a szépre emlékszünk akkor is.

China Miéville: Patkánykirály. Ez hamarosan érkezik magyarul. A szerző első regénye, a hamelni patkányfogó legendája az ezredforduló előtti London drum and bass szubkultúrájába ültetve.

Hannu Rajaniemi: The Causal Angel (a fordítás elkészült, állítólag szintén idén jön majd). Méltó befejezése a trilógiának, teremtett játékvilágok a Szaturnusz körül, flották, zeuszagyak és hatalmas tétek.

 Közben még lefordítottam több novellát ide meg oda, tavaly egy young adult könyvet az Athenaeumnak (Samantha Shannon: Csontszüret), és fokozatosan, szépen jelengetnek meg a Walking Dead – Élőhalottak képregénysorozat kötetei is, idén jön a kilencedik, szóval volt azért munka, de most leginkább a két év alatt három Miéville és három Rajaniemi ütött szíven, lehet, hogy kicsit tényleg túlterheltem a rendszert.

(noise generator)

Vasárnap délelőtt van, egy vidéki ház nyitott oldalú, de amúgy fedett teraszán ülök, friss és csípős a levegő, egy túlméretezett kölcsönpulóverben dolgozom a gépemen, mellettem szabályos gombóccá gömbölyödve alszik a ház szürke macskája, teljes a csend, csak az eső gurgulázik, csobog és csorog folyamatosan az ereszcsatornákból, kopog a tetőn meg susogva veri a bokrokat. Innen, ahol ülök, nem látni, csak hallani az esőt, és tényleg semmi mást, ami egyszerre rendkívül békés és furcsán valószínűtlen élmény, mintha lenne a világnak is egy keverőpultja, mint azokon az oldalakon, ahol hangmintákból lehet összerakni meditatív háttérzajokat, csúszkákon tologatható a szélzúgás, a madárcsicsergés, a lombneszezés, és most egy láthatatlan kéz feltolta az esőt és lehúzott minden mást (fél percig kitartotta a távoli harangszót, és ennyi). Mondjuk azt sem bánnám, ha hirtelen olyan helyen lehetnék, ahol be van építve a sirályvijjogás meg a hullámok moraja is, de igazából nem akarok telhetetlen lenni.

(köztünk járnak)

Nyirkos szeptemberi szombat volt, ráadásul reggel hét, már eső után és még eső előtt, amikor vízillatú, nagyon kihalt a sziget és a maroknyi futón kívül egy lélek sincsen sehol, ezért talán érthető, hogy amikor futás közben megpillantottam az ötvenes, enyhén kopaszodó, nyúzott arcú férfit az olcsó öltönyben és a makulátlan fém aktatáskával a kezében, akkor ösztönösen elmerengtem azon, vajon mi a csudát kereshetett ott. A következő magyarázatokat találtam a dologra:

- simlis jogi tanácsadó (a férfi kifejezetten hasonlított a Breaking Bad dörzsölt ügyvédjére, Saulra), aki kénytelen volt ebben a rettenetes időpontban, mindentől távol találkozni az ügyfelével, akit egyszerre üldözött a maffia, az FBI meg a Triádok

- tündérfajzat, aki nem számított hirtelen felbukkanásomra, ezért gyorsan magára rántotta a bűbájt, amivel általában eltakarja a valódi alakját, viszont nem volt ideje azzal foglalkozni, hogy a nyüzsgő utcákra szánt álcája innen kilóg

- ártalmatlan külsejű, dörzsölt problémamegoldó, a fémtáskában pedig kifejezetten hatékony oldószereket cipelt, meg egy pár nagyon tartós gumikesztyűt

- egy alulfizetett, gyomorpanaszos alvilági közszolga, aki egész éjjel kóbor lelkeket gyűjtött be különlegesen preparált táskájába, de lekéste a túlvilági járatot virradatkor, és most kénytelen gyalogolni a legközelebbi lejáratig

- a helyi mókuspopuláció emberi képviselője

- teljesen átlagos ember, aki a Danubius Hotelbe ment egy találkozóra, de ez utóbbit elvetettem, mint valószínűtlen lehetőséget.

(duzzogó esőistenek)

Kellett nekem az őszi esőről beszélnem tegnap, jól felmérgesítettem a nyár távozó viharistenét, aki csak azért fordult sarkon, hogy igazán látványosan bevághassa maga mögött az ajtót. Tegnap késő este, amikor kiléptünk a kocsmából (tudom, úgy kell annak, aki geek barátaival sörözik) mennydörgéssel, villámlással súlyosbított ítéletidő várt ránk az utcán, és fröcsögve habzott fel a térdünkig a víz. Amikor pedig reggel felébredtem, a lakótelep toronyházai között már az őszi és a nyári viharok közös szörny-ivadéka tombolt, egy kisméretű viharkajdzsú, aki egyesítette a júliusi égszakadások sistergő, fortyogó dühét a novemberi esők hidegével és konokságával. Gondolom, végül aztán megérkeztek az időjárásfelügyelet fekete felhőhelikopterei és ledobták rá a realitástölteteket, mert amikor elindultam otthonról, az ég még fényesre suvickolt fémtálcára emlékeztetett, mostanra pedig elállt az eső és ismét kéken ragyog minden.

(az évszakok vakon felborított üvegek)

A budapesti ősz például lassan szétcsorgó tinta egy gyűrött papírlapon, megállíthatatlanul itatja át a reggeleket, és csak napok múlva tűnik fel, hogy miközben nagyjából ugyanabban az időpontban ügyetlenkedek a kora reggeli kávéval, odakint egyre kevesebb a fény. Mire ma feltisztult a kékes félhomály, kioldotta az esőt az égből, és ezek már súlyosan, kitartóan zuhogó cseppek, nem a nyári zivatar géppuskaropogása. Az őszi esőnek már a hangja is hideg, ami viszont valamiért stimulál, de talán ez még az évszakkezdés lendülete, vagy egyszerűen még nem olyan sűrű, nyúlós és sötét a reggel, hogy teljesen ellepjen mindent az a fekete tinta.

(hello, is there anybody in there? just nod if you can hear me)

Egy vidéki közösségi ház nagytermének haldokló szocreáljában állok, a hátam mögött vörös függöny, minden lépésemre megreccsen a színpad, a mennyezeten beázás, a sarokban feltornyozott székek, a folyosóról beszűrődik a kinti büfében zümmögő slágerrádió, de a gerjedő mikrofon sikolya úgyis elnyomja, amikor rekedten megszólítom azt a maroknyi jelenlévőt, akik türelmesen ücsörögnek a nézőtéren.

(Referencia: Nick Cave and the Bad Seeds „15 Feet of Pure White Snow”.)

Szóval végül úgy döntöttem, egyelőre mégsem kaszálom el ezt a blogot, inkább kísérleti jelleggel nyilvános jegyzetfüzetet csinálok belőle. Egy tavasszal megjelent játék és több hónapos fordítómaraton után vagyok, túlhevült szöveggyártó blokkok hűlnek sisteregve az agyamban és üresen meredek a lefirkált ötleteimre, mert azokhoz betűk és szavak kellenének, és egyelőre ezekből mind kifogytam. Mivel mostantól jó időre abbahagyom a fordítást és szeretném, ha végre legyőzhetném a miértnemírsz? kérdés szörnyetegét, első lépésként megpróbálom rávenni magamat arra, hogy megtanuljak befejezni minden olyan szöveget, ami nem egy fordítandó regény vagy játékhoz készülő háttérdokumentum vagy dialógus. Nem először kísérletezek ilyesmivel, tudom, hogy ehhez rendszeresen, legalább pár naponta írni kell, és most ezt akarom tenni, egyelőre kisebb adagokban, bármiről, ami éppen eszembe jut, legyen az rendes blogpost vagy levegőben lógó töredék, mert ha csak magamnak írogatom, semmi nem lesz belőle, a rendszeresség pedig egy idő után tényleg rögzül. (Ebben a fázisban szokott beesni egy elutasíthatatlan munka, de most erre kisebb az esély.)

Aztán lehet, hogy megint elbukik az ötlet. Vagy értelmezhetetlen szövegcsonkok állnak majd itt halomban. De hátha kényszeríthetem magamat valamire ezzel a félígérettel.

(Az ötletet Warren Ellis Morning Computer címre keresztelt, napi nyilvános tűnődése adta.)

(állapotjelentés rókákkal)

Olyan most, mintha szakadó esőben, orkánerejű szélben, hegyes-völgyes terepen sikeresen lefutottam volna egy maratont.

Egy főúton. Forgalommal szemben.

Két pajkos rókakölyköt szorongatva a hónom alatt, akik nagyon messziről jöttek, hogy részt vehessenek ebben az erőltetett hasonlatban, és nagyon nagy bajba kerülök, ha megszöknek.

(Na jó, a rókakölykökkel talán csak túloztam.)

A lényeg csak annyi, hogy az utóbbi pár hétben minden regény- és képregényfordítást leadtam, és ezzel hivatalosan is véget ért a nyár*, amit talán tíz-tizenkét napot leszámítva (hétvégéket és ünnepnapokat is beleértve) reggeltől estig a billentyűzet előtt töltöttem, hogy a másik munka mellett tudjam tartani a határidőket. Nem is emlékszem, mikor készültem ki ennyire, pedig a tavalyi nyár sem volt fáklyásmenet.

Ennek természetesen megint nem így kellett volna történnie, sőt tavasszal még úgy tűnt, hogy az erős kezdéssel talán sikerül megúszni az ámokfutást, de ez természetesen most is hiú ábrándnak bizonyult, végül is elég egy hónappal elcsúsznia egy játékmegjelenésnek, és máris borul minden más. A végén volt két kisebb összeomlásom és annyira széthullott az időérzékem, hogy egyik reggel ijedten felhívtam apámat, mert elfelejtettem a születésnapját (nagyon örült a dolognak, de azért kedvesen jelezte, hogy a hét stimmel ugyan, csak a hónap nem).

Most persze az a jól ismert fázis van, hogy míg az elmúlt hónapokban megállás nélkül ostromoltak a különböző ötletetek meg gyűltek a tervek, mit fogok elolvasni, ha lesz időm, most többnyire üres tekintettel meredek magam elé, illetve egyben végignéztem a The Killing negyedik, utolsó évadát, hiszen semmivel sem lehet olyan jól lazítani, mint egy esős, nyomasztó, önmarcangoló noirral, ahol minden szereplő éppen széthullik és láncdohányzik. (Még ezt a posztot is négy nap volt összehozni, pedig.)

* nem csak képletesen, rögtön ezután máris szeptember lett, elkezdett szakadni a hideg eső, és ha éppen süt is a nap, azt már őszi szűrőn keresztül teszi - igazán drámai időzítés.

(mindig akkor, ha határidő van)

A villamospótló buszon alig érthető, torz női géphang próbálja közölni a csattogásban, hogy a következő megálló a Honvéd-kórház, és mire felfogom, valójában mit mond, máris van egy sztoriötletem Tündérkórház címen.

(A poszt megírásának pillanatában egyelőre nincsen ilyen című történet, legalábbis a google szerint, szóval állatias, kegyetlen ügyvédeim serege innentől készenlétben áll.)

(ide kellene most egy hatásvadász cím és egy neonszínű borító bikinis, gépfegyveres nővel)

[Előszó Ron Perlman hangján] Az énblog-apokalipszis utáni világ kihalt és csendes. A túlélők többsége elszigetelt városkákban vegetál, mások jelszóval zárt bunkerekbe költöztek, és vannak, akik páncélozott járgányaikban járják a vadont, dacosan folytatva a munkát, mintha mit sem történt volna. A dübörgő monstrumok mögött felvert porfelhőben sovány alakok vánszorognak, nem élők és nem is halottak. Néha felbuknak, felkelnek, és csak mennek tovább, torz, megmagyarázhatatlan ösztöntől hajtva. Ők az igazán… [A sistergős VHS-szalagon hirtelen elcsúszik a hang és a szín, a videómagnó hörögve zabálni kezd.]

Miközben ez a blog egyelőre szintén csoszog tovább, valamerre, valamiért, egy múltkori hozzászólás apropóján kiteszek néhány linket (amit a maroknyi olvasóból mindenki ismer már), ahol ennél azért aktívabban is megnyilvánulok.

Twitter: 2009 óta létezik, sőt az oldalsávban is azóta van helye, szóval nem új. Hangulatjelentések meg játék(szöveg)írói megosztások, elsősorban angolul, 140 karakterben.

Instagram: nem vagyok nagy fotós – igen, ilyen egy igazi understatement –, viszont néha akkor is többet mond egy kép két oldalnyi szövegnél (de legalábbis sokkal kevesebbet kell gépelni hozzá). Kísérleteztem ilyen-olyan képfeltöltőkkel az elmúlt években, de valahogy egyik sem jött be, szóval megvártam, amíg végre igazán kommersz dologgá válik az instagram, és nem csak viaszkolt bajszú kaliforniai startuptulajdonosok teszik fel a szépiára szűrőzött képeket az organikus fair trade szójatejes dupla frapucchinójukról. Tükörben fotózott portré nincsen, vannak/lesznek helyette utazás közben lőtt képek, városlenyomatok, és persze macskák (egy kávésbögre azért becsúszott eddig, de esküszöm, nincsen benne szójatej).

És utoljára, de nem utolsósorban itt van ennek a blognak a komor ikertestvére, úgymond tumblr mikroblog úgymond gyorsan cserélődő tartalommal. Főleg nyomasztás, ködös őszi erdők, eső, Twin Peaks, némafilmek, popkultúra, fekete-fehér városok, és még egy kis eső. Ez is jó pár évvel ezelőtt indult azzal a nemes céllal, hogy ne erre a felületre hányjam a fekete epét, és ez a késztetés ugyan elmúlt (már legalább két éve színes képek is vannak az oldalon!), de a terápiás panaszfal-jelleg megmaradt, ezért vigyázat, bármennyire is nem fő profil már, de néha erősen jellemző a világ- és emberutálat.

(erdők, udvarok, tornyok)

A soproni Tűztorony tetejéről nézve nem is látszik igazán, mennyire sok mindent sikerült belezsúfolni a történelmi belvárosba, egy csomó kis teret és kanyargós utcát, az ártalmatlannak látszó klasszicista házak pedig boltíves átjárók egész hálózatát rejtik. Ráadásul az egykori várfal alatt megnyitották a sétányt, ami eddig elzárt udvarokon át vezet át, és kockaköves belső terek meg a tetőablakok látványa a klasszikus kalandjátékokat idézi, azokat a kézzel rajzolt, pasztellszínű detektívtörténeteket még a kilencvenes évekből. Ebben még ott helyben beleszőttem fejben városban zajló könyvtárostalálkozót, mert megláttam a nyakukban bilétát viselő könyvtároskisasszonyokat sétálni a szürkületben.

Legutóbb két éve jártunk Sopronban egy félhosszú hétvégére, ugyanúgy isolde és (ex)Bright meghívására, mint most. Akkor már közeledett az ősz, ezúttal éppen tombolt a kánikula, amit többszöri fagyizással, kerthelyiségekben üldögéléssel meg egy nagyon hosszú erdei túrával kompenzáltunk. Az útvonal a régi határsáv mentén vezetett, ősfenyvesben, bükkösben, nyírfaerdőben, a szögesdrót meg a határzár helyén (isolde ezt pár éve már dokumentálta, ezért nekem most nem kell), érintve egy kőasztalt, egy rendkívül takaros osztrák falut a Toronnyal és egy tavat. Néha olyan sűrű és sötét erdőfoltok mellett vágtunk át, hogy úgy éreztem, elég lenne benyúlni az élettelennek látszó fák közé, és máris cseppfolyosósan olvadna a kezemre a homály, aztán rendkívül ijedt fácánokat riasztottunk fel, akik mókásan bénáztak előttünk, és ettől rögtön megtört a timburtoni hangulat.

Mit mondhatnék, Sopron továbbra sem került le a kedvenc magyar városaim listájáról.

(we're in the building where they make us grow / and i'm frightened by the liquid engineers)

Egy belvárostól kissé távolabb eső irodaházban jártam ügyintézni, egy valaha modern, de mára megkopott épületben, és éppen egy nagyon csendes, kihalt és homályos folyosón ballagtunk végig, ahol a csukott ajtókon, a névtáblák alatt olyan kinyomtatott bölcsességek lógtak kiragasztva, mint „Ha nincsen út, építs magadnak” vagy „Egyesek a lelátón ülnek, míg mások a pályán játszanak”, és hirtelen rettenetes szomorúság lett úrrá rajtam.

(vízköpőváros)

Röviden:

Voltam hat napot Párizsban és tetszett.

Nagyon hosszan:

Bár a hollywoodi filmekből tudjuk, hogy minden párizsi lakásból látszik az Eiffel-torony, a mi apró apartmanunk egy titkos udvarra nyílt, rejtélyes funkciójú, kacskaringózó csövekre, tetők hepehupás sziluettjére. Hangaláfestésként galambszárnyak állandó rebbenése szolgált, alkalmilag mélabús fuvolaszóval. Mindent összevetve remek kis szállás volt.

Mivel először jártam Párizsban, felvállaltan bekapcsoltam a turistaüzemmódot. Rádásul ehhez az első két napban folyamatosan társult a rengetegszer lefilmezett, megírt és lefényképezett városokra jellemző furcsa deja vu, mintha egy olyan történetben járnál, amiből csak villanások ugranak be, de a címe már nem.

És erős túlzással persze, de mondjuk azt, hogy minden ismertebb látnivalóra jutott egy váratlan felfedezés. A belvárosi lépcsőházunk a fényesre koptatott, szűk falépcsővel. Az üres utcák szombat reggel, a nyirkos macskakövek a szemerkélő esőben. Az unikornisszarv a középkori múzeumban (nyilván azt mondják róla, hogy narválszarv, én is ezt tenném a helyükben, wink wink nudge nudge). A brasserie, ahol elbújtunk a szakadó eső elől, és a tükrök alatt kávézva hallgattuk a presszógép sziszegését és a focirovatot böngésző törzsvendégeket. A kubai étterem, ahol a pult előtt kubaiak oktattak táncot francia lányoknak. A teljesen átlagosnak kinéző sarki söröző, ahol olyan mézes kacsasültet adtak, hogy még most is vágyakozva gondolok rá vissza. A nagyon kicsi angol antikvárium az öreg ház aljában, ahol a polcok közötti félhomályban éppen csak el lehetett férni kutakodás közben. A Nautilus belsejét idéző vörösréz burkolatú metrómegálló, ahol óriás fogaskerék áll ki a mennyezetből. Az Ecserire emlékeztető bolhapiac a külváros határán, ahol a kis házak falát benőtték a futónövények, és az antik asztaloktól a bizarr hintakutyán át (egen, pudlit formázó hintaló) mindent lehetett kapni.

És akkor ott voltak még a háztetők felett teljesen váratlanul előfurakodó gótikus templomtornyok. Vízköpőkkel. Természetesen.

És mindegyik gótikus templom példaképe, a Notre Dame, a vízköpőcentrál. Nem is reménykedtünk abban, hogy júliusban bejutunk bárhova, ahol sorba kell állni, ezért nem is csalódtunk, amikor pontosan így is történt mindenhol, szóval a tornyokba sem kapaszkodtunk fel és nem simogattam faragott démonpofákat. Ellenben bent, a katedrálisban éppen akkor próbált egy kórus, a világ legtökéletesebb aláfestő zenéjét nyújtva a látogatáshoz.

Lehet, hogy az Eiffel-torony közhely, de ez a legkevésbé sem tartott távol tőle, ráadásul a filmekből ismert többi látnivalóval ellentétben ez a valóságban sokkal nagyobb és sokkal grandiózusabb.

A Montmartre meg valóban az a negyed, amibe bele lehet szeretni. A dupla lépcsősorok tövében párizsi kémfilmek kísértettek, kicsit feljebb, a turistaforgalmat kikerülő kis utcákon meg Amélie csodálatos élete.

A Père-Lachaise nekropolisza inkább érződik békés parknak, mint temetőnek, ahova olyan sok híres embert temettek, hogy az egymás hegyén-hátán álló mauzóleumok és obeliszkek között bolyongani egy idő után kincsvadászatra kezd emlékeztetni. És itt nyugszik a legtökéletesebb álnevű újságíró, Victor Noir, akinek a halálánál csak a sírkövéhez kapcsolódó legenda szokatlanabb.

Szóval Párizs, azt hiszem, jól kezdődött az ismeretségünk. Remélem, lesz még alkalmunk ismételni.

Utóirat: most már azt is kipipálhatom, hogy egyik este pálcakenyérrel a hónom alatt ballagok hazafelé; másnap meg póréhagymával (de továbbra sincsen csíkos trikóm és nem tudok tangóharmonikázni).

Utóirat 2: Párizst lassan kezdik elborítani a szerelmespárok lakatjai, a népszerűbb hidak korlátját már látni sem lehet tőlük, de az, hogy a legváratlanabb helyeken is kezd feltünedezni egy-egy magányos lakat (bárhol,ahol akad két centi szabad fémfelület), az kicsit ijesztő. Mint valami romantikus fémjárvány tünetei.

(májusi flashback: zöld mező, hideg tenger)

Bizonyos élményeket muszáj azonnal leírni, különben később sokat kell fényesítgetni őket ruhaujjal, hogy megint olyan szépen csillogjanak, mint frissen (ugyanez vonatkozik az évek óta megíratlan ötletfoszlányokra is, bár ez mellékszál). Ha viszont sikerül rekonstruálni a hangulatot – például másfél hónappal később –, az nagyon kellemes bír lenni.

A májusi angliai villámlátogatást már éppen eltettem volna a koponyám titkos iktatójának a sarkába*, de a pécsi fotóválogatás közben belefutottam a képekbe, és úgy döntöttem, kár lenne érte. Rövid vizit volt ez kedvenc húgomnál, de olyan sűrű programmal, mintha egy nagy, dübörgő géppel egy egész hetet préseltünk volna össze négy napba. Ráadásul éjsetét novemberi imidzsemre rácáfolva ezúttal is meghoztam a nyarat Angliába, ami tökéletesen passzolt az előre betervezett kirándulásokhoz.

* az elmémnek ezt a részét úgy képzelem, mint azt az alrészleget, ahol az épülő gyorsforgalmi út terveit tárolják a Galaxis útikalauzban: "Egy használaton kívüli vécében elsuvasztott, bezárt iratszekrény fenekén volt kiállítva, az ajtón a következő felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!"

 Pénteken Bath városába mentünk, amihez át kellett autózni Közép-Anglia déli részén, amire sokadszorra is rá tudok csodálkozni (folyamatos Agatha Christie-asszociációkat kiváltó, képeslapokra illő falvak, sövénnyel elkerített tanyák és valószínűtlenül zöld mezők). Bath városában még a rómaiak építettek fürdőt Anglia állítólag egyetlen hőforrására, és a smaragdzöld vízzel teli medence körül felhúzott múzeumban, a makettek meg a tablók között nem is volt nehéz elképzelni, milyen lehetett a római világ ismert peremén, a szakadó, hideg esőben wellnesselni a barbárok földjén (viszonylag sok párhuzam akad a modern korral, csak itt előtte egy estét a Minerva-szentélyben töltött az ember a hideg kövön, hogy a papok reggelre megmondják, milyen kúra kell neki).

Szombaton a másik irányba, Wales északnyugati csücske felé indultunk a főhadiszállásról. Első lépésben megnéztük Conwy grandiózus várát, amit I. Edward építtetett (ugyanaz, aki léptetett fakó lován) a walesi törzsek megszabályozására. Azt kell mondanom, biztosra ment.

Végcélunk, Llandudno egy tengerparti üdülőváros, parti sétánnyal, sirályvijjogással és Viktória-kori mólóval, ahol a szokásos mütyürárusok, játéktermek és teázók között a nyári kánikulában(26 fok) fagyiztak a belföldi turisták. A szállásunk egy nagyon nyugodalmas tengerparti panzióban volt, ahol gond nélkül le lehetett volna forgatni egy klasszikus brit filmet (kémtörténetet, vígjátékot vagy krimit egyaránt), és lefekvés előtt még kiballaghattam a partra meghallgatni a hullámok morajlását.

Mivel nagy kirándulásokra nem volt idő, másnap egy több órás autóút keretében mintavételeztem Wales hegyvidékét, Snowdoniát. A partról indultunk, aztán a békés legelőket és erdőket egyszer csak felváltotta a gyönyörű, enyhén holdbéli táj, majd egyszer csak ott magasodtak körülöttünk a hegycsúcsok. Onnan megint lefelé vezetett az út, vissza a hegyi patakok, virágos rétek meg a barna kőből rakott falvak közé (nem is beszélve az általános látványelemként is működő birkanyájakról).

Délután még beiktattunk egy birminghami megállót egy sörfőzde kihelyezett éttermében, este pedig az ismét turnézó Nine Inch Nails vitte le a fejünket a hatalmas LG Arenában, a hosszú hétvége fülzúgásos, adrenalinlöketes, tökéletes lezárásaként.

(szép hordójelenlét)

"Távolról indít" kódnéven futó baráti programsorozatunk idén már a hatodik etapjához ért. A megszokott elemek mellett – evés, ivás, éjszakába nyúló megfejtések, a borászmagazinok tesztjeiben talált gyönyörűségek kiválogatása a poszt címéhez és a lent következő, dőlt betűs idézetekhez – most valamiért hangsúlyossá vált a névadás mágiája, én például egy óvatlan pillanatban elneveztem egy bort (kedves borász vendéglátónk már ott helyben alkalmazni kezdte, remélhetőleg azóta elfelejtette). De erről majd később.

Idén nyerw és Tapsi társaságában újra visszatértünk Pécsre, házigazdáink továbbra is Jud és woof voltak, BePéék pedig Skype-on keresztül csatlakoztak (nem kevés idő- és alkoholfogyasztás-eltolódással).

"zárkózott illat"

Péntek este éppen két fesztivál zajlott egyszerre a belvárosban, ennek alkalmából egy templomromon ülve iszogattunk és parázson sütött óriási halat marcangoltunk szét, miközben próbáltuk kitalálni, vajon a fejünk felett játszó rezesbanda éppen melyik ismert sláger feldolgozását nyomja. Előtte még beültünk egy kiváló kávézóba, ahol megszületett a Zokogó Barristák nevű hipsterzenekar, amit Tapsi egyetlen csavaros húzással egzisztenciális középkori hódítómetálzenekarrá alakított (Zokogó Ballisták), a fesztivál programfüzetében látott "irodalmi diszkó” kapcsán folytatott gondolatkísérletet pedig már nem is merem rekonstruálni.

"hosszú és figyelemfelkeltő, mint egy aranylakodalom"

Szombaton kirándulni mentünk, ami a "távolról indít" szótárában pont annyi gyaloglást jelent a szabadban, hogy ne rögtön egy borospincében kezdjünk. A Zengő lábánál vonultunk pár órán át a kifejezetten fotogén búza- és repcemezők között, a napfényes júniusi nyárban, amit olyan kevés választott el a rendes kánikulától, hogy a hosszúhetényi pincéhez érve szabályosan rávetődtünk a boros- és szódásüvegekre.

– Ennek a megoldásnak van valami különleges oka? – kérdeztük már lent a pincében, a sokadik pohár után egy téglákkal lenyomatott tetejű fémhordó láttán.
– Billegett a tető, de ha szeretnétek, szívesen rögtönzök valami borászhülyeséget – mondta házigazdánk könnyedén, majd így is tett (csodálatosan sikerült, szerepelt benne a különleges agyagból égetett tégla, meg a négy égtáj szerinti elrendezés és talán a hordó szívcsakrája is, vagy valami hasonló), majd elment üdvözölni egy másik csoportot.
– Neve viszont még nincsen – szólt még vissza, mire mi öten (mondom, a névadás misztériuma belengte ezt a hétvégét) spontán ötletelésbe kezdtünk, amit végül ismeretlen okokból én nyertem meg, amikor a megvilágosodás nem túl enyhe spiccesség pillanatában megtalált a Sacra BORona név, szigorúan ezzel az írásmóddal, nehogy véletlenül elsikkadjon a sok értelmezési lehetőség, és még a logóra is támadt elképzelésünk, ami elegánsan vegyítette volna a magyar koronát egy talajmegmunkáló eszközzel. Nagyon remélem, hogy a szimpatikus borász valójában nem így fogja felcímkézni a palackot, bár gyanúsan lelkesnek tűnt.

"koktélparti gondolatiság, buja latin táncok mellé"

Utána még néztünk szőlőt és megittuk a maradék bort, amit egy közeli étteremben igazi vidéki adagokban érkező ételekkel nyomattunk le, hogy félájultan visszabuszozhassunk Pécsre és este még levezetésképpen visszatérjünk a templomromunkhoz.

"fiatalos értelmiségi vita a 60-as évekből, bárcsak Umberto Eco megkóstolhatná"

Vasárnap délelőtt még elmentünk a Zsolnay-negyedbe, ahol hódolhattam a gyárkéményfétisemnek, meglovagoltam egy griffmadarat és ittunk kávét.

Összegezve ismételten remek kirándulást hoztunk össze, és ez csak a zanza, mert a borozások közben született jegyzetek közül egy csomó parlagon maradt. A „zombitrabant” megvan, a „kanalas virágpor” halovány emlékeket idéz, de hogy a "Táltosgenny blackmetal zenekar!!!" bejegyzés vajon mikor születhetett és ki a felelőse, azt nem tudom (de úgy tökéletes, ahogy van).


Jud beszámolója sok szép képpel itt olvasható, a többiekét pedig linkelem, amint megszületnek.

(a film megtörtént eseményeken alapul)

Kigyúrt, kopasz, izompólós, de szimpatikus hangú harmincas fickó magyaráz mellettem a kifőzdében egy szőke lánynak:

- ...szóval nincs a faluban már munka, egész nap állnak a főutcán, az az egyetlen betonozott utca, támasztják a kerítést, dumálnak, mindenkinek integetnek, aki elmegy az úton. Amikor a múltkor hazamentem, visszaintegettem nekik, hadd legyen téma, a faluból kinek a fia vett ezüst BMW-t.

Valahogy így képzelek egy igazán magyaros sikersztorit, mondjuk a "Wall Street farkasa" stílusában.

(majd én fogom a szép szavakat a nyelvedre ráhelyezni, hogy)

Szóval megkaptam születésnapomra a Lovasi címre keresztelt életrajzi könyvet, ami nyilván elég nagy százalékban a Kispál és a Borz zenekar történetét járja körül, és rendkívül szórakoztató. Nekem különösen, mert egyrészt a korai sztorikból árad az a rendszerváltás körüli korszellem, ami a kamaszkorom, másrészt meg a Kispál sok szempontból végigkísérte fontos életszakaszaimat, ha nem is a fókuszban, de elég markáns háttérzeneként.

„Sokak számára a lila művészet szimbóluma lett a Kispál, az érthetetlen, szemüveges srácok öncélú gitározgatásáé, amit csak az osztály béna lányai hallgatnak, s nehezen eldönthető, hogy azért hallgatják, mert senki sem akarja felszedni őket, vagy azért nem szedi fel őket senki, mert ezt a szart hallgatják.” (397. oldal)

De sokat mondogatták nekem egy időben ezt a lilaművészkedős részt, bár a kijelentés második felét megúsztam, és nem csak azért, mert nem vagyok lány. Az a helyzet, hogy kilencvenes évek első felében voltam gimnazista, amikor egyetlen dózisban szakadt a nyakunkba az MTV-kompatibilis rock, metál meg grunge, és még ehhez csapódott az obskúrus forrásokból besodródó nem mainstream zene – helló, másolt kazettán érkező, számcímek nélküli Pretty Hate Machine! –, szóval már akkor is sokszor lavíroztam a derékból hajlengetés és az úgynevezett alterkodás között, de tény, hogy az akkori kockásinges baráti körben sokszor nem értették, hogy eshunak, echnatnak meg nekem a többi zene mellett hogyan fér bele a Kispál és a Borz zenekar iránti lelkesedés. (Az osztálytársaim, akikkel szintén nagyon jóban voltam, pont a másik vonalon mozogtak, ők meg azt nem értették, hogyan lehet mondjuk meghallgatni a Nine Inch Nailst vagy a Tiamatot, szóval a mérleg egyensúlyba került).

És miközben olvasom, miket sztorizik Lovasi a lemezekről meg turnékról, közben sokszor azt is látom, velem mi történt akkoriban, mintha két filmet vetítenének egyszerre egymásra.* A Naphoz holddal óvatos kerülgetése, a máig kedvenc Föld kaland ilyesmi számai a mozdonyszerelő üzemből átalakított klubban, aláfestő zenék hóeséshez, miközben szakadó hóban megyek angol különórákra, a szerepjátékos hétvége, amikor eshuval a Honi csillagászat fejlődése című számon mutogatjuk el a dalszövegek erősségeit d-nek, mint a legrosszabb rajongók, első szigetes nagykoncertek, hajnali csordavokál és akusztikus gitár lakótelepi konyhákban, az utolsó osztálykirándulás őszi színei, az első egyetemi tél rosszkedve, lehangoló betonpályaudvarok, világmegfejtések echnattal a koleszes koncertek után, és lenne még. 1997-ig követtem az albumokat, de utána is évente legalább egyszer megnéztem őket élőben, a a búcsúkoncerttel együtt, és most, amikor letettem a könyvet, a végén mindenki összeállt egy képpé, nekem is


* Van egy erre rímelő rész, ahol Lovasi mesél arról, milyen érzés a másik oldalról végighallgatni a Kispálhoz kötődő sztorikat: „Végighallgatom mindenkinek a velem kapcsolatos történetét, amiben láthatatlan emberként létezem, ott is vagyok meg nem is. Kicsit olyan, mintha mindenkivel randiznék egyet”, 394. oldal

(sludge factory)

Amikor nagyon aktívan fordítok, az agyam olyan gyárra emlékeztet, ahol erre az időre minden alkalmazható szakembert átvezényeltek a mondatokat összeszerelő üzembe, miközben a kényszerszabadságolt munkások unalmukban a fénytelen csarnokokban téblábolnak, és tényleg nem tudom, mit művelnek felügyelet nélkül, mit piszkálgatnak a sötétben és honnan jön ez a fáradt szomorúság, ami hosszú évek óta minden ilyen alkalommal úrrá lesz rajtam.

(a kizökkent hetek nyomában)

Játékmegjelenés, angliai villámlátogatás, fordítás*, teljesen szétfolyik az időm, mintha Salvador Dalí festené a napjaim múlását. A helyzet komolyságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg ma fel nem fedeztem, hogy a lapozható asztali naptáramban régóta következetesen az egy héttel korábbi héthez írom az aktuális teendőket, ráadásul napokig az sem tűnt fel, hogy nem stimmel a hónap.

Ez megmagyarázza azt is, miért lepődtem meg olyan kellemesen a múltkor, amikor a naptár segítségével kiszámoltam, mennyi időm maradt az aktuális fordításra. Mindegy, vaklárma volt, végre kezdődhet a pánik és a rendes munka.

* nahát, megy ez a blogújraélesztés, pár szóban le is tudtam három tervezett bejegyzést, so much win**

** na jó, nem, a kulisszák mögött javában zajlik a félkész vázlatok elleni purgáló hadművelet, de a cél nem a törlés, hanem a befejezés (ehhez képzeljünk egy propagandaplakátot vörösben és feketében, amelyen egy markáns arcélű, bajuszos férfi blogot ír egy traktoron, miközben büszkén nézi a napfelkeltét egy stilizált gyártelep felett)

(noiz útmutatója a tökéletes hétkezdéshez)

Vasárnap éjfél után még hánykolódjál sokáig félálomban, riadj fel éjszaka sokszor, keljél hajnalban, aludj vissza öt percre, álmodj egy rettenetesen valósághű világvégét abban a kis időben, kászálódj ki az ágyból úgy, mint akit ledaráltak, igyál egy kávét, várj egy kicsit, hátha végre hat, igyál még egyet, nyugtázd, hogy nem fog működni, ülj le fordítani, csodálkozz rá, mennyire nem megy, gyűlöljed minden pillanatát, végül döbbenj rá, hogy még csak nyolc óra van.

A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

(csak tessék, csak tessék! a post, ami 3 évig íródott!)

Az, hogy az „abba kellene hagyni a fordítást” témájú bejegyzés végül előbb szabadult ki a vázlatok közül, mint a „be kellene zárni ezt a blogot” munkacímen futó másik, tulajdonképpen egyszerre ironikus és jelzésértékű.

Pedig az ez a vázlat már 2011 óta ott állt félkészen, ugyanis akkoriban történt, hogy a blogger kikapcsolhatatlanul és önkényesen elkezdte kitenni az olvasottsági statisztikát a postok mellé. Ami biztosan senki másnak nem zavaró, de én 2003 óta komoly hangsúlyt fektettem arra, hogy véletlenül se tudjam, mit és mennyien néznek, mert egy bonyolult, cizellált lélek vagyok, és ha túl kevesen olvasnak, az a baj, ha túl sokan, az sem jó*, és mivel egyáltalán nem tudom definiálni, mennyi a sok vagy a kevés, mindenképpen csalódás lesz a vége.

Az is lett, de mire kitaláltam volna, mi legyen, egy időre összetört az életem, és inkább egy másik blogra pakolgattam az ön- és emberutálatot, de leginkább csak a vidám, fekete-fehér képeket esőben ázó téli erdőkről. Azóta úgy-ahogy visszaköltöztem ide is, de a dilemma örök, bár ha még várok egy kicsit, lassan újra menő rétegdolog lesz a blogolás, mint bakelitlemez vagy az írógép, meg egyébként is kell egy hely az „abba kellene hagyni az írást” munkacímű postnak.**

* jó, ez a félelmem azért utólag eléggé megmosolyogtató

** oh wait

(régen írtam ide, szóval jöhet a nyavalygás)

2008 óta mellékállásban fordítok, vagyis évente alig pár könyvet tudok elvállalni, de ami valaha jó ötletnek tűnt (kecske is, káposzta is, kreativitás kiélése meg némi mellékes, ha éppen kifizetik), így utólag visszanézve nem igazán vált be.

Számomra minden regény eleje fárasztó sártaposás, harc az új szerző stílusával, tempójával, az összes mondatával. Nagyjából onnantól válik sikerélménnyé, amikor beszippant a szöveg, elkap a gépszíj és hirtelen maguktól zuhognak a helyükre a mondatok, mint egy átszellemült Tetris-játszmában, ahol mindig a megfelelő forma érkezik a megfelelő tempóban.

(Persze ha túlságosan hosszú a könyv, akkor idővel elérkezünk a következő fázishoz, ahogyan tanult kollégám, A Nagy Levin fogalmazott, „17 ív szöveg felett egyszerűen nem létezik jó könyv, ha éppen te fordítod”, és ez teljesen igaz.)

A félig / másodállásban / reggelenként fordítással az a baj, hogy sohasem fog berántani a szöveg, legfeljebb akkor, ha szabadságot veszek ki a munkahelyemen és szabadidőmben dolgozok (ami óhatatlanul növeli a frusztrációt). A könyv nagyobb részét végigkíséri ugyanaz a szenvedés, ami egyébként az első pár ív után elmúlna, ráadásul kisebb adagokban sokkal tovább tart az egész, ami hatványozottan növeli annak az esélyét, hogy a végén még a kedvenc szerzőimre is neheztelni kezdjek, miért nem bírták lerendezni az utolsó harmadot mondjuk egy szalvétára lefirkantott, nem túl hosszú bekezdésben.

Persze végül ilyenkor is elkap a szöveg, áramlik a flow, életem filmváltozatában gyorsított felvételen hullanak a naptárról a lapok és egyre lendületesebb a zene, sőt még a végeredménnyel is elégedett vagyok, de addig minden reggel, izé, hajnal nagy része az öngyűlölet jegyében telik, miért csinálom ezt, miért nem bírok nemet mondani soha, mi van, ha nem is a másodállás a gond, hanem menthetetlenül kiégtem így 15 év után, szól a mantra, és mivel utálom magamat, a szokásosnál is jobban utálom a világot meg benne az embereket, következésképpen egyre elviselhetetlenebbé válok, ennyit meg nem ér meg az egész.

De leginkább az ijeszt meg, hogy ugyanezt már tavaly és tavalyelőtt is megírtam, csak vázlatban hagytam. Tényleg itt az ideje, hogy ezt a fordítósdit így, ebben a formában lassan félretegyem pihenni, amint letudtam az idei kötelezettségeimet. Némi kihagyás után visszatérek a témára, már ha lesz még jövőre magyar könyvkiadás meg kiadó, aki megkeres.

(fake rockstar alert)

- Fordítasz és játékokat írsz? Pedig komolyan azt hittem, valamilyen rockzenekarban játszol - mondta tegnap egy amerikai csaj abban a kocsmában, ahol Srakker és búvárzenekar kollégákkal iszogattunk éppen.

Tanulság: attól, hogy botfületek van és semmilyen hangszeren nem tudtok játszani, megfelelő külsőségekkel még mindig megvalósíthatóak a kamaszkori álmok.

Következő feladat: hasonló helyzetben azt füllenteni, hogy mindez valóban igaz.

(a háttérben lágy hárfazene szól)

Őszintén tehetségtelen romantikus poétaként kellene verselnem a tavasz istennőjének érkezéséről, kinek szeme legyen mondjuk felhőtlen kékség, léptei nyomán természetesen virágok fakadnak, és amikor kacagva végigsimítja megfáradt homlokomat napsugár-ujjaival...

...akkor kegyetlen karmokká változó körmei koponyát lékelve fúródnak az agyamba.

Itt a szép idő, itt a fejfájás.

(automatic medical system engaged)

Így szerda késő délutánra valószínűleg kiütköztek rajtam a lassan két hete tartó alvásdeficit tünetei, legalábbis kissé gyanús, hogy az elmúlt másfél órában – a reggel óta betolt három kávé és plusz egy energiaital ellenére – ez az első olyan mondat, amit képes voltam befejezni. Halott tekintettel meredek a monitorra, a fejemben pedig – az odabent kóválygó két magányos gondolat főszereplésével – le lehetne forgatni egy komplett westernfilmes pisztolypárbajt, a színen végiggördülő ördögszekerekkel együtt.

Ennek okai vannak, például
- a macska
- a másik macska
- egyre korábban világosodik, ezért macskaszempontból a reggel hat óra az már vétkesen későn van a felkelésre, amire fel is hívják a figyelmet, és ez most már őszig így marad
- az egyik munka, ami egyre keményebb, mert hamarosan megjelenik a következő játékunk
- a másik munka, amit közben el kellett kezdenem, hogy emberi időn belül készen legyek vele

Mindezt olyan kis nehezítésekkel dobom fel, hogy néha reggel hétkor már a sziget felé ballagok futni, illetve továbbra sem vagyok hajlandó tizenegy előtt lefeküdni, mert akkor csokornyakkendős kispolgárrá változom ki nézi meg helyettem azt az egy nyamvadt sorozatepizódot, amire egyáltalán időm van.

Maradjanak velünk, jövő hónapban már tagolatlan makogássá silányult állapotjelentéssel térünk vissza.

(ez a bérlet a mínusz kettes zónába szól)

Nyomasztó helyeken járok mostanában az álmaimban, sohasem látott amerikai iparnegyedek olvadnak össze sohasem létezett budapesti külvárosokkal, rozsdás felüljárókról nézek le a széles, macskaköves utcákra, a Monarchia néhai palotái előtt hajléktalanok ülnek, egy buszpályaudvaron nejlonszatyros emberek üvöltöznek egymással, a kikötő csatornái között havat sodor a szél, tompán hallatszik az éjszakai klubok dübörgése, alig pár sarokra vidéki szülővárosom alumíniumborítású áruházától, ahol viszont éppen tavasz van.

Az ébrenlét iparvágányain túl vagyunk, még az álomvilág főpályaudvara előtt két megállóval, nem embernek való vidék ez.

Nem rémálmok ezek, de ahhoz éppen eléggé kellemetlenek, hogy ne bánjam, ha a másikmacska felébreszt, pedig még sötét van, amikor precíz mozdulatokkal, perceken át dagaszt rajtam dorombolva, reggel pedig kétszeresen is értékelem a napfényes tavaszi reggelt, a konyhát, a félálomban matatást a kávé körül, pedig amúgy is jó.

(életem éppen, második rész: már csak videókazettán)

Csak egy átlagos atomerőmű valamelyik b-kategóriás katasztrófafilmben, ahol már megrántottak minden kart, elforgattak minden tárcsát, kimenekült az összes alkalmazott és lezuhantak a vastag fémajtók, csak a pulzáló, vörös fény tölti be a folyosókat és szenvtelen géphang darálja, mennyi idő múlva olvad le és repül a levegőbe az egész, szóval bizonyos napokon pontosan így érzem magamat. Hamarosan vagy kiderül, hogy az egész csak vaklárma, és végre elhallgat a szirénazaj és mindenki egymást ölelgeti a parkolóban, vagy éppen ellenkezőleg, a főnök sajnálatos módon odabent ragadt, hétéves unokaöccsének (és szeretnivaló kutyájának) kell a rádión érkező instrukciók alapján leállítania a protokollt, különben egy teljesen hétköznapi szituáció kellős közepén fog szétvetni a robbanás, magammal sodorva mit sem sejtő beszélgetőpartneremet.

(áraszt)

Tavaszodik, pattogva olvadnak ki a fagyott csomók a fejemben, kásás, hideg erekben szivárognak elő ötletek és mondatok. Lehet, hogy kevés ez, zavaros is, de legalább változás, csak a fejfájás, ami alattomosan ülepedik utána, az nem kellene.

(idétlen időkig)

Egészen megörültem, amikor az egyik mappámban rábukkantam egy félkész, morózus posztra, ami szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit gondolatban fogalmazgattam egy ideje. Az öröm egészen addig tartott, amíg észre nem vettem, hogy a vázlatot másfél évvel ezelőtt írtam.

(ma délelőtt)

Egy szomorú történet két hangszóróból előrecsegő mondatban, pontosan annyi idő alatt, amíg a metró, amivel utaztam, a peron egyik végéből a másikba ért.

1. Kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni!

2. Gázoltunk, a szerelvény nem közlekedik tovább.

*

(az életem éppen)

a különösen cifra káromkodás előtti lélegzetvételnyi szünet, a pultról levert pohár zuhanás közben, a felborzolódó szőr a macska hátán, a kutya agyaráról hátrahúzódó bőr, a panelház falába mélyedő fúró pillanatnyi csendje

egyszóval hiába van odakint február, ami amúgy utálatos hónap nekem, de idén valahogy olyan jámbor és szeretnivaló korcs, félig tavasz, félig tél, foltos hőmérsékleti térképpel és kajlán lógó esőkkel, nekem megint tavaly nyár van, úthengerként közeledő határidők súlya, egyszerre tízféle apróság egymás hegyén-hátán a cégnél, szokásos könyvkiadós agybajok máshol, firstworldproblems minden mennyiségben, mások gondjai, amiket úgy megoldanék, de nem lehet, egy teljesen megtébolyodott ország mindenhol, és ettől ismét kétszeres szorzó kerül mindenre, dupla emberutálat, világgyűlölet, midlife crisis, elfüstölt, de közben megvetett cigaretta, felhajtott kávé, még szerencse, hogy alkoholt legfeljebb szociális összejöveteleken szoktam inni

tehát megint csak a szokásos, mondhatni, mint az utóbbi két évben folyamatosan, és valójában ez a legijesztőbb, meg az a lappangó gondolat, hogy ha mindezt magam mögött hagynám egy hónapra, talán egy pálmafás szigeten kellene rájönnöm, hogy végig velem volt a baj, nem a világgal

(arról, hogy miért nem szeretek általában emberekkel beszélgetni)

Tízemeletes ház, ketten várunk a liftre, egy nyugdíjas néni meg én.

Néni: Hát idén már nem lesz tél!
Én: Még simán lehet.
Néni: (elmerül a gondolataiban)
Én: Tavaly márciusban is beütött a havazás.
Néni: (hirtelen felélénkülve): Szaúd-Arábiában most esett a hó!
Én: Ühüm?
Néni: Ez van, nem olyan már az időjárás, mint régen. Lassan elmozog a Föld, földrajzilag.
Én: (szűkölő hangot hallatok, közben megérkezik a földszintre a lift).
Néni: Viszlát!

Elmozog. A Föld. Földrajzilag.

(ilyenkor egy kicsit remélem, tényleg létezik karma)

…vagy legalábbis valahol számon tartják az olyasmit, ha árukiszállítás után tíz perccel gyorsan felhívom telefonon a tescós embert, hogy véletlenül nálam pakolta le valaki más helyett a gigapakk túró rudit.

(we walked in the cold air / freezing breath on a windowpane)

Egy karácsony előtti hosszú hétvége Bécsben elsőre enyhe kihívásnak hangzik, mert rögtön beugrik az egymásba érő adventi vásárok és a végtelenbe hömpölygő tömeg mentális képe. Viszont a városnak jól áll a tél, a korai szürkület meg az ünnepi kivilágítás, és szerencsére nem kell nagyon letérni a bevált útvonalakról, hogy a régi császárváros kihalt, macskaköves utcáira jussunk, ahol a Stephansdom úgy magasodik az elegáns házak fölé, mint egy gótikus irányjelző és rejtett udvarok bújtatnak ékszerüzleteket vagy bibliai témájú domborműveket. Így sikerült rábukkanni arra az öreg kávézóra is, ahol kicsit megkopott tükrök és bőrpamlagok között sistergette a gőzt az ismeretlen okból némafilmes színésznek öltözött, láncdohányos tulajdonos*. Vagy elég felülni az egyik villamosra a Ringen, és kényelmesen elhelyezkedve szemlélni, amint nagy váltásokkal cserélődik le az ablakon túl a város, mintha egy Michel Gondry-videóban gördítenék le a díszletesek a háttérvásznakat: kávéházak, szállodák, irodák, lakóházak, minden átmenet nélkül a Hundertwasserhaus, majd a végállomás, a Prater parkja szürkület előtt, ahova még éppen elhallatszik a a vidámparkból a zuhanó vidám emberek sikolya.

Az olyan rejtett zugok felfedezéséhez, mint egy belvárostól távolabb eső Frühstücksalon, már kellett két házigazdánk titkos tudása, de kár lett volna lemaradni egy olyan helyről, amire életemben először használnom kell a békebeli szót, másrészt a tízféle reggeli mellé járt egy bentlakó macska is (aki macskamódra persze pont nem volt jelen, csak meséltek róla).

És azért – mintegy keretes szerkezetbe zárva az egészet – ha már Bécsben vagyunk karácsony előtt, akkor bármekkora is a tömeg, meg kell nézni egy vásárt**, csak nem a Városháza előtti gigaváltozatot, ezért a belváros peremére merészkedtünk puncsot inni és sült kolbászt enni a fafüstben. Ugyanúgy nem lehetett kihagyni a schönbrunni kastély parkját sem, ahol két gyors kanyarral kikeveredik az ember a tömegből és eltűnik a csupasz sövénylabirintusban, ahol senki sem jár, mintha egy nyárra félretett, alvó mesében járnánk.

Mellesleg házigazdáinkkal közösen megnéztük a Hobbit második részét angolul (a német forgalmazók amúgy is kihagyták azt a pazar lehetőséget, hogy Zwergenbergnek nevezzék el az aktuális részt). Amikor az előadás előtt felfedeztük, hogy lesz szünet (miért? miért kell szünet egy két és fél órás filmbe?), azzal viccelődtünk, hogy az osztrák pedantériát ismerve biztosan pontban a felénél vágják majd el a szálat, de amikor az ork vezér szónoklata mondat közben megszakadt és felgyúltak a fények, már nem volt olyan őszinte a mosolyunk, de legalább hamar visszarántott a mozi.

Szóval a Bécs meg a karácsony elég jó kombináció.

Kiegészítés: Judék tökéletes időzítéssel alig pár nappal utánunk jártak Bécsben, és velünk ellentétben remek fotókat készítettek a fent emlegetett helyek egy részéről, érdemes megnézni.

* Bécsben még rá lehet gyújtani a legtöbb helyen, és döbbenetes felfedezésként ért, mennyire hamar hozzászoktam itthon a beltéri füstmentességhez, illetve milyen jó dolog is volt valaha egy kávé mellé rágyújtva nézni a hideg utcát bentről.

** Egészen addig nem volt semmi bajom a karácsonyi vásárokkal, amíg nem kellett naponta kétszer átverekednem magamat egyen a munkahelyemig meg vissza.

(happy hat friends)

Most, hogy itt a tél és beköszöntött az aranyos állatokat mintázó kötött sapkák divatja, talán semmi sem foglalja össze jobban a budapesti téli reggeleket, mint a pamacsfülű, mosolygós pandák, farkasok, macskák és medvék alól szomorúan maguk elé meredő emberek a tömegközlekedésen.

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.

(my pitch for a buddy-cop-cat show)

Mr. Grey is old, tough and he has never been much of a team player – then the Masters transferred Junior, the young busybody to the Flat, making them reluctant partners. But only after a week of constant bickering they realized they must reconcile their differences and team up against the common enemy, the one they called… the Vacuum Cleaner.

(csalhatatlan jelekből tudom, hogy hamarosan itt a november)

Egyrészt a macskát február óta először ismét a szennyestartóban találtam, ahol békésen szunyókált a törölközőkön, illetve amikor reggel elmentem futni, az egész szigetet tömör falként vette körül a puha, nyirkos köd. A lenti ösvényről éppen csak látni lehetett az Árpád-híd fémpilléreit, mintha egy csonka álombéli szörnyeteg ácsorgott volna a vízben nagyon szomorúan, mert a kitalálóját idő előtt felkeltette a vekker. Egy modern, kék busz éppen elindult a fenti megállóból a semmibe lógó hídpályán, és szinte láttam, hogy a kijelzőjén ebben a pillanatban vált át a felirat Silent Hillre.

(ősz: folytatás 199 leütésben)

A lombokon végül barnára alvadtak a vörös foltok. Hajnalban ritkás köd húzódott le a dombokról, és csípős ősz-szaga lett a világnak.
A látóhatáron túl iszonytató tetemeket égetnek városnyi máglyákon.

(képeslapősz)

A Balaton tükörsima, fakó és kék, a hófehér vitorlások mind mozdulatlanok, fentről, a tihanyi apátság mellől a látvány inkább tűnik diorámának, egészen olyan, mint a vitrin alatti makettvilág a szomszédos múzeumban.


Nagyon október van, a dombra vezető utca szinte teljesen kihalt, a vízparton lelakatolt éttermek, a hétvégi házak ereszeiben már meggyűlt az avar, a teraszokon kupacokban állnak a székek, és meleg van, a levelek is lázasak, látszik a színükön, ettől lesznek igazán szépek. Lézengő turisták, napozó fekete kismacskák. Béke, nyugalom.

(az eltűnt mondatok nyomában)

Miután órákon át kutattam a gépemen az elmúlt évek során felgyűlt szövegkezdemények, -végek, -közepek meg egyéb betűhalmazok között*, végül pontosan azt az egy elkezdett írást nem találtam meg, ami nagyon régóta nem hagyott nyugodni, és időnként – amikor természetesen teljesen mással kell foglalkoznom –, váratlanul beugrott, hogy igen, abban a pár teljesen spontánul született bekezdésben sikerült elkapni valamit. Régóta terveztem, hogy ha egyszer elérkezik az első olyan hétvégém, amikor végre nem kell fordítanom, sőt távoli határidők sem fenyegetnek, akkor bizony előveszem ezt a töredéket és ezzel fogom újra berúgni a kreatív gépet.

Szóval több mint egy év elteltével hihetetlen módon eljött az első ilyen hétvége, a fájl pedig sehol.** Minden más megvan, több tucat hasonló szöveg (természetesen sok példányban), ez az egy nincsen.

Határozottan jelzésértékű, csak nem igazán tudom, mit jelent.

Hogy ennyi kihagyás után tiszta lappal kellene kezdenem, mert régebben is mindig ott szúrtam el, hogy rég kiszikkadt ötletekbe próbáltam életet lehelni?

Hogy talán jobb is így, ugyanis az összes többi töredék, ami az emlékeimben csupa zseniálisanszuperjó használható szövegnek tűnt, valójában kiábrándítóan nem volt az?***

Hogy inkább nem kellene erőltetni ezt az egészet?

Persze amíg kényszeresen próbálok visszaemlékezni arra a pár kulcsmondatra (nem fog sikerülni), addig úgysem fogok belekezdeni másba, majd holnap visszatérünk a dologra.


* kényszeres szövegfelhalmozó vagyok

** archivált könyvtárakban meg a felhőbe feltöltött biztonsági másolatok között sincsen, és azt is sejtem, hol tűnhetett el

*** némelyiknél felmerül az a kérdés is, vajon mikor hitettem el magammal, hogy tudok írni angolul?

(titkos udvar, titkos ajtó)

Sokszor nagyon elegem van ebből a városból, de néha azért még ugyanúgy el tud varázsolni, mint régen. Most szombaton is pontosan ez történt, amikor egy kávézóval kombinált kis antikvárium hátsó ajtaján kiléptem egy igazi titkos belvárosi udvarra. Persze egy ilyen óriási udvar nem lehet titkos, tudom jól, de mit mondhatnék, én tényleg nem is sejtettem, hogy az ezerszer látott utcák mögött az omladozó hetedik kerület egyik minibirodalma lapul, zöld gyep, fák, a függőfolyosókon virágládák, az egyik tetőn homályosra koszolódott üvegépítmény szellőzőkkel, első pillantásra néhai műterem vagy laboratórium. A hátsó ajtó mellett kovácsoltvas székek, régi asztalok, meg egy felpattogzott faajtó, csak úgy nekitámasztva a falnak, ami évente egyszer, egyetlen nyári éjszakán mégis nyílik valahová, ahol kalandok vannak, erdők, hősök meg labirintusok, hiszen mi mást kereshetne egy régi, használhatatlan ajtó egy antikvárium udvarán?

(minitörténet megtörtént események alapján)

Gyógyszerész: Sajnos ma nem lehet kártyával fizetni, elromlott a terminátor.

A Skynet második terve a kivárásra épített: egyszer Sarah Connornak is szüksége lesz fájdalomcsillapítóra.

(ősz: történet pontosan 140 leütésben)

Odafent cseppenként véreztetik ki az elfogott isteneket. Csak éjszaka csinálják: reggelenként iszonyodva nézzük az egyre vörösebb lombokat.

(a true blast from the past)

Az igazi, teljesen váratlan nosztalgiaroham az, amikor az amúgy évek óta birtokolt PSP egyik mega-játékgyűjteményének legmélyén véletlenül rátalálsz arra a játéktermi gépnek készült fantasy arcade-rpg hibridre, amibe még a rendszerváltás környékén pár hétig a legjobb barátoddal együtt minden zsebpénzedet beleszórtad a vidéki buszpályaudvar sörözőjében, hiszen a szerepjáték felé még csak pislogó ('91-et írtunk), elfekre-varázslókra-törpékre kiéhezett ifjú geeknek ez maga volt a csoda, de váratlanul leszerelték a gépet, maradt az egyre halványuló emlék, míg a végén már abban sem voltál biztos, mi volt a címe, vagy létezett-e egyáltalán, és akkor egy kattintás előhozza a reggeli kávé mellett.

(nem panaszképpen, mert valójában mókás)

Úgy tűnik, eljutottam abba az életkorba, amikor

- szűkebb baráti körben nem csak felmerül az a régebben elképzelhetetlen gondolat, hogy egy elegánsabb étteremben üljünk össze péntek este
- hanem meg is tesszük (és közben remekül érezzük magunkat)
- előtte azért kölcsönösen megállapodunk abban, hogy a midlife crisis témája mindenki részéről tabu.

(életjelpost)

Átlagos szombat délután, a csajommal találkozom a belvárosban, gyere, mondja határozottan, és még mindig nem árulja el, hova, amúgy nem vezet messzire, csak egy közeli könyvesboltig, odabent átvesz egy csomagot, tessék, mondja, és a kezembe nyomja azt a regényt, amiről még régebben beszélgettünk, és meg is feledkeztem róla, egy nagyon szép kiállítású, borongós, furcsa könyv, nekem való, ezt csak úgy.

Hát az ilyenek miatt is.

(koppenhága újratöltve)

Volt az a pillanat, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel a kellemes huszonöt fokban, alattunk kék volt a víz, felettünk kék az ég, az üvegkockákra emlékeztető irodaházakat meg a régi raktárakból átépített lakóépületeket néztem a parton, és arra gondoltam, hogy ezt a képet el kell tárolnom a fejemben.

Lefotózni persze jobb lett volna, de nem volt fényképezőgépem, meg amúgy is leszakadtam volna a többiektől, és egyáltalán, Koppenhágában nem állsz meg a bicikliúton csak úgy, mert az amúgy jámbor dánokból olyankor előtörnek a viking ősök.

Nem baj, erre vannak a betűk.

A hidat (a Hidat) sem fotózhattam le, amit két évvel ezelőtt még csak a partról láttam, pontosabban a párából kiálló részét, mintha egy gigászi szörny gerince magasodott volna a szélerőműveken túl. Most viszont Malmőből jöttünk és mentünk, ezért kétszer is átbuszoztunk a tenger fölött a Svédországot Dániával összekötő hídon, és tényleg lélegzetelállító konstrukció. Mivel alig fél évvel ezelőtt néztem végig a Bron/Broen (Híd) című svéd-dán krimisorozatot, bónuszként végig kényszeresen zümmögtem magamban a főcímzenét (meghallgatható a linkelt videón, ami teljesen spoilermentes promó a második évadhoz, és tökéletesen látszanak rajta a híd méretei; nem, amikor mi mentünk, nem esett az eső, és nem, egyikünk sem kiégett nyomozó.)

Koppenhágában házigazdáink, d. és A. szervezésének hála mindenhova kölcsönbiciklivel mehettünk, amire amúgy nagyon hamar rá lehet kapni. Kár, hogy itthon nem merném megtenni, addig legalábbis semmiképpen, amíg sem a bicikliutak kiépítettsége, sem az autósok figyelmessége nem közelít legalább nagyon távolról a dán viszonyokhoz. Arról nem is beszélve, hogy itthon kevéssé lelkesen tenném le a gépet a ház előtt, ott meg az egyetlen problémát az okozta, hogyan bányásszuk ki mondjuk a pályaudvari tároló ötszáz biciklije közül a sajátot.

Nem biciklivel ugyan, de részt vettünk egy három órás, ingyenes városnéző túrán, és bejártuk a belvárost, ahol minden fontosabb épületről elmondták, mikor égett le először, az amerikaiaknak el kellett magyarázni a viking isteneket, kiderült, mekkora fanboyként viselkedett Hans Christian Andersen, ha Dickensről volt szó,  sztoriztak a dán koronahercegnéről, a legófigurák túlnépesedéséről és a helyi James Bond nagyon is dán történetéről.

Jártunk a Fekete Gyémántnak nevezett könyvtárban a kikötőben, ami belül is pont olyan csupaüveg, csupatraverz modernség, mint kívülről. A Kierkegaard-kiállításra mentünk amúgy, ami a témában igen járatos csajommal ellentétben számomra szinte csak új információt tartalmazott. A kiállítást úgy rendezték be, mintha egy nyomasztó művészfilm álomjelenetében járnánk, az alagsori szobák egy fehér, keskeny folyosóról nyíltak, három méter magas ajtókon kellett benyitni mindenhova, és csikorgó zenei aláfestés szólt a vitrinek mellé épített installációkhoz.

Az egyik este (ha már errefelé legalább tízig világos van) elbicikliztünk egy Igazi Titkos Temetőbe is, ami a helyi szokások szerint inkább emlékeztetett egy parkra, csak itt senki sem piknikezett vagy napozott, mint a belvárosban, sőt a városligetnyi területen alig öt ember járt rajtunk kívül. Régen láttam ennyire békés, szép helyet, bármikor el tudnám képzelni, hogy ide járjak ki olvasni vagy írni (abban a két hétben, amikor nem esik az eső). Az egyik nagyon Tim Burton-hangulatú fasorban készült rólam egy fotó, ami egy párhuzamos valóságban az atmoszférikus black metal projektem albumborítójára kerülne, az olvashatatlan logó alá; az album címe természetesen The Left-hand Path through the Eldritch Woods of Twilight lenne, vagy valami egészen hasonló.

Egyik nap elvonatoztunk Helsingørbe, ahol sirályok vijjogtak, tengerillatú volt a szél, és valószínűleg megtaláltuk az ország egyik legkedvesebb családi kávézóját. Megnéztük Kronborg kastélyát, ami a fikció mindent felülíró erejét bizonyítva mára egyszerűen „Hamlet vára” elsősorban. Az emeleti termeket végigjártuk, de a kazamaták felénél megfutamodtam – kissé túlzott korhűséggel spóroltak a fényforrásokkal az alagutakban –, és inkább a zsákmányért verekedő óriási varjakat néztünk a parton.

Az utolsó nap letekertünk vagy huszonöt kilométert Koppenhágában, meglátogattunk egy expresszionista templomot, ami simán elférne Fritz Lang Metropolis című filmjében, és még mindig rendkívül modernnek látszik, el sem tudom képzelni, mit szóltak hozzá az 1920-as években. Később ettünk smørrebrødot, hevertünk hosszú szálú fűben a tengerparton, ahol a majdnem harminc fokos példátlan hőségnek hála alig lehetett elférni az emberektől, és visszafelé, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel, volt az a bizonyos pillanat, ami most szépen keretbe fogja foglalni ezt a beszámolót.

(Ui. feedben olvasóknak: readerben kifejezetten csúnyán szétcsúsznak a képek - helló, blogger, még mindig -, a normális élményért érdemes böngészőben kattintani.)

(nyelem a metaforákat)

A pünkösd előtti pénteken érkeztünk meg Pécsre, pontosan úgy, ahogyan azt a poshmoderndarkfentezisikeríró/fordítók nagykönyve előírja: a vasútállomás előtt harsányan károgtak a varjak, a faágakat őrülten cibálta a szél, és a húsz perccel korábban még csak fátyolos eget elborították a kavargó, fekete, rongyos felhők. Amikor nyerw meg én bevágódtunk házigazdánk, Jud autójába és kilőttünk a parkolóból, végre használhattam azt az elkoptatott fordulatot élőben, hogy a "nyomunkban liheg a vihar".

van benne valami rejtélyes szikárság, talán gyógynövényesség is a zárásban

A zivatart már a házigazdáknál vészeltük át, woof-féle májpástétommal, sajttal, borral és stifolderrel (sváb szalámi, mint számomra teljesen új felfedezés), ezzel pedig kezdetét vette a távolról indít programsorozat újabb felvonása, két balatoni kitérő után ugyanott, ahol 2009-ben elindult – és akkor is viharral kezdtük. Az alapok persze nem változtak: feltétel a baráti társaság – a házigazdákon, illetve kettőnkön kívül BePe, Melinda és Tapsi –, muszáj sokféle bort inni és a Pécsi Borozóból válogatni a bortesztek gyöngyszemeit (innen az idei mottó és a dőlt betűs részek). Az biztos, hogy ötödik alkalommal már kiégett veteránként szórtuk ki a szebbnél szebb bullshitet, és ami pár éve még akár dobogós is lehetett volna (virgonc savak!), már fel sem pezsdítette eltompult érzékeinket.

gombás felhangok, szép animalitás

Másnap reggel Szécsi Pált hallgattattam a társaság balszerencsésebb felével, hogy megmutassam lelkem érzelmes felét megbüntessem őket, amiért a lehető legváratlanabb pillanatokban arról érdeklődnek, miért nem írok, ami szintén kezd hagyomány lenni, a nőm például rendkívül élvezte, hogy a legváratlanabb átkötésekkel tegye fel a kérdést. A brutális májusi vihar már az éjjel elvonult, ás mire késő délelőtt leszálltunk Villánykövesden, olyan zöld volt fű, friss a levegő és valószínűtlenül kék az ég, mintha az ideális májusi szombat ingyen termékbemutatójára jöttünk volna.

a tannin kicsit porózus, hossza van

Szokás szerint remekül sikerült az egész. Gyalogoltunk egy keveset, jártunk pincében, ahol borokat tároltak rácsok mögött, iszogattunk madárfiókáktól hangos teraszon, láttunk Cthulhu-korsót és ittam meggyes bort az agyagrészegnél. Idén beiktattuk Siklóst, ahol a borok mellé házi bonbonokat is lehetett kóstolni, ami gyakorlatilag megkoronázta az egész eseményt, és utána tényleg nem maradt más, csak a távolsági buszon pilledezni Pécs felé a sötét éjszakában.

Képeket nem teszek ide, mert az nem az én asztalom, ellenben a társaság bloggal rendelkező tagjainál vannak / lesznek beszámolók és képek is:

Jud

nyerw

Tapsi

(mert a fordítók élete nem csak játék és mese)

Előzmények: Mivel megjelent az új játékunk és vége lett a két hónapos véghajrának, ezt azzal ünnepeltem meg, hogy szabadságot vettem ki és fordítok, mint egy őrült.

Hétfő

Első reggel, új Murphy-törvény: az a nap, amikor szabadságot veszek ki, hogy itthon dolgozzak megállás nélkül = a nap, amikor reggel fél nyolckor elkezdik szétverni a betont a ház előtti parkolóban.

Kedd

- még mindig bontják a betont az utcán

- a felénél járok annak az adagnak, amivel ma ilyentájt végezni kellett volna

- gondoltam, nem rendelek házhoz, erre sikerült odaégetnem az ebédemet, de legalább még el is sóztam

- a mikró és a vízforraló közös használata (mert mindig elfelejtem) levágta a biztosítékot

- azóta nem működik a már jó ideje gyengélkedő wifi-router.

Szerda

Kedves Naplóm! Szólíthatlak Kedves Naplómnak, igaz? Elmentem a munkahelyemre dolgozni, hogy kicsit feldobódjak.*

* (Sikerült, bár teljesen más okokból, kellett hozzá 1) váratlan találkozó két régi baráttal 2) egy meglepetésszerű leves-bagett ebéd a Borsban)

Csütörtök

(reggel hét óra ötven)

A “fordítás életre-halálra” projekt harmadik napja a héten, továbbra is a négy fal közé zárva. A következő fejleményekről tudok beszámolni, Kedves Naplóm:

- a betont már csak kicsit bontják a parkolóban, helyette reggel hét óta flexelnek

- van egy gépük, ami precíz megfigyeléseim szerint arra szolgál, hogy hatalmas kődarabokat DÜBBÖGTESSEN és ZUBBOGTASSON egy öblös fémmarokban

- a tegnap beszerzett új wifi-router másfél óra szenvedés és telefonos, szakértői segítség kérése után is selejtesnek tűnik, és határozottan nem akar működni

- a netkábel nem ér el a kényelmes fotelig. Embertelen kínokat állok ki.

Most ennyi, Kedves Naplóm. Folytatom harcomat az elemek és a sors tombolásával, rendíthetetlenül.

(mindenről az jut eszébe)

Ha az ember beszáll odafent a liftbe és megnyomja a “Földszint” feliratú gombot, majd hosszas ereszkedés után zöttyen egyet a fülke, és a kijelzőn a 11-es szám világít (az épületnek tíz emelete van), akkor valószínűleg arra tippel, hogy a kijelző rossz. Nekem is ez volt a második gondolatom, de előtte gyors egymásutánban a következő képek villantak fel előttem: feje tetejére állt világ, háborúskodó tetőkirályságok az örökös alkonyatban, egy antenna, ami az istenek gondolatait fogja, meg a lehetőség, hogy az ajtón kilépve része legyek egy kalandnak, ami csak rám vár.

Persze elég volt alig néhány másodpercet habozni, és máris a csak földszinti postaládák megszokott látványa fogadott az ajtón túl.

(kellett ez már nagyon)

Tavasz meg könyvfesztivál, több felvonásban (nem a tavasz, a fesztivál). Pénteken fordítói minőségben sörözés és szerepjátékos nosztalgiázás Hannuval, a finn scifi-szerzővel, szombaton olvasóként portyázás a Millenárison a szokásos mintákat követve (barátokkal összeakadni-szétválni-összeakadni-kávézni), zöld füvön fetrengés, fogadalmak ellenére könyvzsákmányolás – egy tiszteletpéldány, egy elcserélt, egy régóta keresett és egy közösen örökbe fogadott –, szombat este megint italozgatás, vasárnap brunch egy napfényes teraszon, még egy kis könyvezés, délutáni Füvészkert, a lucia mellett standoló zord portásnénikből sugárzó reiki-energia, ketrecbe zárt harapós ősnövény, pálmaház, virágzó fák.

(sláinte)

A Grabbers (magyarul Csáposok) nagyon kellemes ír horrorvígjáték, gyönyörűen fényképezve, a trükkök is rendben vannak, meg hát az ír szigetekkel engem amúgy is meg lehet venni kilóra. De különösen azt tetszett, hogy a vénségesen vén klisét (vérszívó, csápos parazitaszörny érkezik az űrből, majd pusztítani kezdi a helyi populációt) tényleg helyi viszonyokra ültették át, amivel sikerült szórakoztatóvá tenni - mivel a lény nem bírja az alkoholt, ezért minden ír tervszerűen még többet kezd inni, miközben azért egy éjszaka alatt megpróbálják kiiktatni a rémet, aztán persze bonyodalmak, miegymás.

Végig az járt a fejemben, ez mennyire működhetne magyar környezetben is (persze sohasem tolna bele pénzt, és ha mégis, valószínűleg kínos lenne a végeredmény), pedig az ivás adja magát, az otthon főzött szesz is, a magyar tájak is szépek, én például a Balatont javasoltam volna, de utána találkoztam Pikszi írókolleginával, aki pontosan ugyanezen a gondolatmeneten a gyógyvízig jutott el, ami valóban telitalálat, mondjuk adja magát a tagline is, a mélyből érkezik... de nem gyógyítani fog.

Az meg milyen stílusos gesztus, hogy a Beckett's-ben az ír nagykövetség vendégeiként ajándék Guinesst meg pub foodot kaptak a mozijegyesek.

(rozsdás, nehéz blogokat pakolgatok vastag kesztyűben)

Valójában feedeket importálgatok a halálra ítélt Google Readerből, mindenféle okok miatt most éppen egyesével. Lassú munka, csinálgatom, amikor időm engedi, sorban kattintgatom végig a blogokat, archívumok nyílnak meg, a listákba rendezett bejegyzéscímek lépcsőfokokként vezetnek a múltba, és ez egyszerre izgalmas és jó és ijesztő és szomorú, mint lemászni a pincébe, a bedobozolt régi levelek és naplók közé.

A legszomorúbb mégis az a felismerés, milyen döbbenetesen kevés létezik már abból a sok énblogból, amire valaha feliratkoztam. Azt eddig is tudtam, hogy a blogolás so 2003-2008*, évek óta van helyette twitter-facebook-tumblr, ezeket én is aktívan nyúzom, ráadásul nem muszájból, hanem szívesen, de csak most tudatosult bennem úgy igazán, mennyire másra használom mindet, és igazából ettől ütött szíven a hiányérzet és a nosztalgia. Mondom ezt én, pedig milyen sokáig hanyagoltam ezt a blogot – ezzel valószínűleg töredékére redukálva múgy sem hatalmas olvasótáborát –, és még most sem igazán jöttem rá, mit akarok vele kezdeni.

A jelek szerint a következő rss-olvasóm tartalma sokkal karcsúbb lesz, bár ezek túlélő, kemény, harcedzett blogok, láttak már sok mindent, óvatosan és tiszteletteljesen pislogunk egymásra, mint a szigorú, bőrkabátos alakok egy westernfilm ivójában.**

* a múltkor szóba került, hogy egy mostani 14 évesnek semmit sem jelent a blog, közben meg mintha csak tegnap lett volna, amikor az igazán oldschool bloggerek riadtan nézték, hogyan szabadulnak be a fiatalkorúak az addig elzárt térre

** közben ráadásul zajlik a freeblog haláltusája, vagy legalábbis úgy tűnik, mert sorban költöznek az ismerősök, új címek, új sablonok jönnek, és ezzel tényleg lezárul egy korszak.

(éttermi kiszolgáló központ)

Tegnap együtt ebédeltünk a Nagy Levinnel a jövőben. A jövő egy étterem a Nagymező utcában, amit teljesen véletlenül találtunk meg, miközben mindenféle fontos kérdéseket vitattunk meg, és már nagyon éhesek voltunk. Az étteremben formatervezett, hófehér asztalokba épített monitorokon lehet leadni a rendelést és rendezni a számlát, akár netes fizetéssel is, amit ők cybergastrónak neveznek, de nekem erről rögtön a régi science fiction regények retrójövője jutott eszembe. Egészen ma reggelig nem jöttem rá, miért, de aztán meglett a megoldás:

"A professzor megnyomta az asztal alapján a kiszolgálólapocska gombját, és beleszólt:
– Két csokoládétortát és két eperkrémet...
– Tejszínt is? – kérdezte az Éttermi Kiszolgáló Központ inspekciós adagolója.
A professzor Esztire nézett, azután visszaszólt a készülékbe:
– Egy tejszínt is kérek.
– Tizennégy fillér – szólalt meg újra a készülék.
Bencze András tizennégy darab érmét vett ki a zsebéből, és rátette a kiszolgálólapra. A következő pillanatban kinyílt egy perselytorok, elnyelte az érméket, a kiszolgálólap félrehúzódott, helyette felbukkant egy csinos, kék pettyes tálcán két szelet csokoládétorta, két pohár eperkrém, az egyik krém fölött csillagmintára formált tejszínhalommal"

Fehér Klára: Földrengések szigete (1958)

(thank you, mario! but your holiday is in another castle!)

Az elmúlt pár hónapban a hétvégéket, karácsonyt, szilvesztert és a munkahelyen kivett szabadnapok egy részét is beleértve (leszámítva a londoni utat meg egy meglepetés-születésnapot a pálinkaszobáról ismert házban), otthon, vonaton, autóban és vidéki vendégségben sikerült lefordítanom két remek regényt, már csak egy képregény van hátra meg ami még lemaradt, közben ideiglenesen ellenállóvá váltam a koffeinre, sötét téli estéken jártam el futni és rendszeresen tikkel a jobb szemem (ami a ballal együtt egészen szép piros), de összességében elégedett vagyok, mert túléltem jó érzés volt látni, hogy még képes vagyok ilyesmire.

Viszont elég is volt ennyi kaland és önismeret, lassan nem ártana pihenni, mert jön a következő könyv, ugyanígy másodállásban, mint ezek (és frissítenem kellene a fordítós bibliográfiámat is), de előtte újra kell tanulnom, mit csinál az ember egy szabad hétvégén.

(we can't stop here, this is book country)

Kétezerkevésben kezdtem el az amazonról rendelni fantasztikus könyveket, meg ha úgy hozta a sors, órákat el tudtam tölteni bármelyik angol könyváruház idevágó részlegén, hogy aztán hasonszőrű barátaimmal hosszú levelekben tukmáljuk egymásra az ajánlásainkat (ebből lett az endless.hu, de ez mellékszál). Éles kontrasztként az akkori felhozatalból magyarul szinte semmit sem lehetett kapni, és amikor megpróbáltuk az izgalmasabb leleteket benyomni az akkor még maroknyi érintett kiadóhoz, a legtöbbre azt mondták, ne is álmodjunk róla, ezt itthon soha, senki nem venné meg. Néhányat azért kiadtak (nem azért, mert mi mondtuk), amiket aztán tényleg senki sem vett meg, és mindenki szomorúan bólogatott, hogy hát igen, ez van, maradunk inkább a [BÁRMELYIK ISMERTEBB LOGÓ HELYE] sorozatnál.

Szóval ennek a fényében döbbenetes végignézni a magyar fantasztikus könykiadók idei terveit.

Azt egyáltalán nem hiszem, hogy a felfevevőpiac is akkorát nőtt volna, mint a címlista meg a kiadók száma, ezért biztos vagyok benne, hogy ez egy csalóka kép. A fentiek miatt viszont számomra akkor is elképesztő, mennyire felfutott a fantasztikus irodalom itthon, legalábbis egyes alágai (Game of Thrones, I’m looking at you), de valami másnak is változnia kellett, ha a friss címek nem évtizedes késéssel jönnek magyarul*, régi adósságok rendeződnek, és az egykori ordas bukások új kiadásukban most éppen kultkönyvek (Simmons, Gaiman jut eszembe nekem így most), pedig 10-15 éve is pontosan ugyanolyan jók voltak.**

* néhányban én is érintett vagyok, és ez jó

** És itt emlékezzünk meg azokról a máshol népszerű szerzőkről, akik továbbra is, sokadik próbálkozásra is ugyanúgy megbuknak itthon, de ez egy másik történet, elbeszélésre más alkalommal kerül sor.

(ma éjjel, osztályvezető úr, új létformát teremtünk!)

Azt mondja a hvg, hogy:

‎Egy laborkísérlet okozta azt a két villanást, amelyet Pest 100 kilométeres körzetében lehetett látni.

"MVM OVIT Országos Villamostávvezeték Zrt. kísérleti telephely" illetve "Veiki Villamosenergia-ipari Kutató Intézet" - ez zseniális. Ha ufók ellen harcoló titkos kormányhivatal vagy az Akadémia őrült tudósait tömörítő alosztály főnöke lennék, pontosan így nevezném el a fedőszervünket, és amikor új létformákat / mechákat / dimenziókaput TEREMTÜNK, csak annyit mondanék, hogy embereink  csupán "egy nagyfeszültségű szigetelőlánc villamos íves próbáját hajtották végre, amelyek hanghatással és egy másodperces kisülésekkel járnak".

(el- és behavazva)

Mi mást is csinálnék december 24-én délután ötkor, ha nem könyvet fordítanék, ami azért sooo 1999-2006. Persze akkoriban sem zavart, most sem bánom, sokkal jobb így dolgozni, lent a Vidéki Kúriában, a kertben hó, az ablak előtt sűrű gótikus köd, a konyhából mindenféle illatok jönnek, a hátam mögül, a hangfalakból zene, és itthon van a húgom is, aki zombikat öl növényekkel, szóval minden rendben.

(creative meltdown initiated)

Kifejletlen történetek hevernek a meghajtómon, mint formalinban úszó preparátumok egy freakshow-ban, ott egy novellatorzó a befőttesüvegben, itt két összenőtt klisé, mögötte a furcsa Budapestek, a legtöbb helyet mégis egy nem létező regény szinopszisai foglalják, deformált, de felismerhető klónok sora a sárgás derengésben.

Mert nem írsz! – viccelődünk évek óta a barátaimmal, néha bedobom a jól ismert posztot is erről, haladunk tovább, nincs itt semmi látnivaló; azt hittem, már sikerült feldolgoznom a nemírást. Pedig nincsen ez lezárva, amíg elismerő irigykedéssel és őszinte hiányérzettel nézem, kik lesznek a remeknek ígérkező antológiában, amire ötlet- és energiahiány miatt már nem is pályáztam. Elég alapos ösztönzés lenne ez most éppen, ha nem tudnám, mi szokott ebből lenni.

Főleg úgy, hogy máshol is írok (nevezzük alkalmazott kreativitásnak), amiről lassan lekopik az aranyfesték, miközben a sokadik változatot kalapálom formára, és nem jó, nem ez kell, és már én sem tudom, mire lenne szükség, csak azt, hogy igazuk van, és tényleg valami teljesen másra. Ez a blogom tetszhalott, önismétlő és modoros, az egyetlen dolog, ami betűből van, én követtem el és elégedett vagyok vele, az a fordítás, ami cserébe kínkeserves, mondattól mondatra vívott küzdelemmé vált már régóta, részmunkaidőben, a határidőket jelző roppant oszlopok leomlott maradványain is túl.

De legalább öregszem, és már újraközölnek: az idei termésem 1) egy tizennégy évvel ezelőtti* franchise-novella második kiadása, amit ma már teljesen másképpen oldanék meg, de direkt nem nyúltam bele nagyon 2) egy villámnovella, ami valaha pont ezen a blogon debütált, és pontosan ugyanúgy írnám meg, ha képes lennék ilyesmire.

SZERK. és persze kimaradt a 3) az sfmag "10" címen futó elektronikus antológiájába beválogatott "A Rádiumember magányossága", ami szintén újrakiadás.

* ó, te jó ég

("and here i stay: haunted by london. and london, haunted by me")

Mindössze három estét és két teljes napot töltöttünk Londonban, szerencsére többszörös visszaesőként ismerem annyira egyes részeit, hogy felcsaphattam botcsinálta idegenvezetőnek, hátha sikerül ennyi idő alatt a legtöbbet megmutatni a belvárosból a nőmnek, aki először járt ott. Így aztán voltunk képtárban, könyvesboltban, hongkongi étteremben, Forbidden Planetben, különböző kávézókban, a Portobello Road utcai piacán, Camdenben rockerkocsmában, Bloomsburyben reggelizőben és parányi pubban, Temze-parton, a Parlamentnél, teremnyitás előtt a British Museum aulájában (ebből ennyi jutott), a metró szűk, csempézett labirintusában az esti csúcsban, és persze vasárnap koncerten egy néhai music hallban, ahol volt bársonyszőnyeg, aranyozott stukkók meg karzat, csak fűtés nem, de ez nem számított. A szállást sikerül jól kifogni, meg az időt is, igazi napsütéses telet kaptunk, azt, ami néha éles késként hasogat, de városnézésre tökéletes.