(vízköpőváros)

Röviden:

Voltam hat napot Párizsban és tetszett.

Nagyon hosszan:

Bár a hollywoodi filmekből tudjuk, hogy minden párizsi lakásból látszik az Eiffel-torony, a mi apró apartmanunk egy titkos udvarra nyílt, rejtélyes funkciójú, kacskaringózó csövekre, tetők hepehupás sziluettjére. Hangaláfestésként galambszárnyak állandó rebbenése szolgált, alkalmilag mélabús fuvolaszóval. Mindent összevetve remek kis szállás volt.

Mivel először jártam Párizsban, felvállaltan bekapcsoltam a turistaüzemmódot. Rádásul ehhez az első két napban folyamatosan társult a rengetegszer lefilmezett, megírt és lefényképezett városokra jellemző furcsa deja vu, mintha egy olyan történetben járnál, amiből csak villanások ugranak be, de a címe már nem.

És erős túlzással persze, de mondjuk azt, hogy minden ismertebb látnivalóra jutott egy váratlan felfedezés. A belvárosi lépcsőházunk a fényesre koptatott, szűk falépcsővel. Az üres utcák szombat reggel, a nyirkos macskakövek a szemerkélő esőben. Az unikornisszarv a középkori múzeumban (nyilván azt mondják róla, hogy narválszarv, én is ezt tenném a helyükben, wink wink nudge nudge). A brasserie, ahol elbújtunk a szakadó eső elől, és a tükrök alatt kávézva hallgattuk a presszógép sziszegését és a focirovatot böngésző törzsvendégeket. A kubai étterem, ahol a pult előtt kubaiak oktattak táncot francia lányoknak. A teljesen átlagosnak kinéző sarki söröző, ahol olyan mézes kacsasültet adtak, hogy még most is vágyakozva gondolok rá vissza. A nagyon kicsi angol antikvárium az öreg ház aljában, ahol a polcok közötti félhomályban éppen csak el lehetett férni kutakodás közben. A Nautilus belsejét idéző vörösréz burkolatú metrómegálló, ahol óriás fogaskerék áll ki a mennyezetből. Az Ecserire emlékeztető bolhapiac a külváros határán, ahol a kis házak falát benőtték a futónövények, és az antik asztaloktól a bizarr hintakutyán át (egen, pudlit formázó hintaló) mindent lehetett kapni.

És akkor ott voltak még a háztetők felett teljesen váratlanul előfurakodó gótikus templomtornyok. Vízköpőkkel. Természetesen.

És mindegyik gótikus templom példaképe, a Notre Dame, a vízköpőcentrál. Nem is reménykedtünk abban, hogy júliusban bejutunk bárhova, ahol sorba kell állni, ezért nem is csalódtunk, amikor pontosan így is történt mindenhol, szóval a tornyokba sem kapaszkodtunk fel és nem simogattam faragott démonpofákat. Ellenben bent, a katedrálisban éppen akkor próbált egy kórus, a világ legtökéletesebb aláfestő zenéjét nyújtva a látogatáshoz.

Lehet, hogy az Eiffel-torony közhely, de ez a legkevésbé sem tartott távol tőle, ráadásul a filmekből ismert többi látnivalóval ellentétben ez a valóságban sokkal nagyobb és sokkal grandiózusabb.

A Montmartre meg valóban az a negyed, amibe bele lehet szeretni. A dupla lépcsősorok tövében párizsi kémfilmek kísértettek, kicsit feljebb, a turistaforgalmat kikerülő kis utcákon meg Amélie csodálatos élete.

A Père-Lachaise nekropolisza inkább érződik békés parknak, mint temetőnek, ahova olyan sok híres embert temettek, hogy az egymás hegyén-hátán álló mauzóleumok és obeliszkek között bolyongani egy idő után kincsvadászatra kezd emlékeztetni. És itt nyugszik a legtökéletesebb álnevű újságíró, Victor Noir, akinek a halálánál csak a sírkövéhez kapcsolódó legenda szokatlanabb.

Szóval Párizs, azt hiszem, jól kezdődött az ismeretségünk. Remélem, lesz még alkalmunk ismételni.

Utóirat: most már azt is kipipálhatom, hogy egyik este pálcakenyérrel a hónom alatt ballagok hazafelé; másnap meg póréhagymával (de továbbra sincsen csíkos trikóm és nem tudok tangóharmonikázni).

Utóirat 2: Párizst lassan kezdik elborítani a szerelmespárok lakatjai, a népszerűbb hidak korlátját már látni sem lehet tőlük, de az, hogy a legváratlanabb helyeken is kezd feltünedezni egy-egy magányos lakat (bárhol,ahol akad két centi szabad fémfelület), az kicsit ijesztő. Mint valami romantikus fémjárvány tünetei.