(we can't stop here, this is book country)

Kétezerkevésben kezdtem el az amazonról rendelni fantasztikus könyveket, meg ha úgy hozta a sors, órákat el tudtam tölteni bármelyik angol könyváruház idevágó részlegén, hogy aztán hasonszőrű barátaimmal hosszú levelekben tukmáljuk egymásra az ajánlásainkat (ebből lett az endless.hu, de ez mellékszál). Éles kontrasztként az akkori felhozatalból magyarul szinte semmit sem lehetett kapni, és amikor megpróbáltuk az izgalmasabb leleteket benyomni az akkor még maroknyi érintett kiadóhoz, a legtöbbre azt mondták, ne is álmodjunk róla, ezt itthon soha, senki nem venné meg. Néhányat azért kiadtak (nem azért, mert mi mondtuk), amiket aztán tényleg senki sem vett meg, és mindenki szomorúan bólogatott, hogy hát igen, ez van, maradunk inkább a [BÁRMELYIK ISMERTEBB LOGÓ HELYE] sorozatnál.

Szóval ennek a fényében döbbenetes végignézni a magyar fantasztikus könykiadók idei terveit.

Azt egyáltalán nem hiszem, hogy a felfevevőpiac is akkorát nőtt volna, mint a címlista meg a kiadók száma, ezért biztos vagyok benne, hogy ez egy csalóka kép. A fentiek miatt viszont számomra akkor is elképesztő, mennyire felfutott a fantasztikus irodalom itthon, legalábbis egyes alágai (Game of Thrones, I’m looking at you), de valami másnak is változnia kellett, ha a friss címek nem évtizedes késéssel jönnek magyarul*, régi adósságok rendeződnek, és az egykori ordas bukások új kiadásukban most éppen kultkönyvek (Simmons, Gaiman jut eszembe nekem így most), pedig 10-15 éve is pontosan ugyanolyan jók voltak.**

* néhányban én is érintett vagyok, és ez jó

** És itt emlékezzünk meg azokról a máshol népszerű szerzőkről, akik továbbra is, sokadik próbálkozásra is ugyanúgy megbuknak itthon, de ez egy másik történet, elbeszélésre más alkalommal kerül sor.

(ma éjjel, osztályvezető úr, új létformát teremtünk!)

Azt mondja a hvg, hogy:

‎Egy laborkísérlet okozta azt a két villanást, amelyet Pest 100 kilométeres körzetében lehetett látni.

"MVM OVIT Országos Villamostávvezeték Zrt. kísérleti telephely" illetve "Veiki Villamosenergia-ipari Kutató Intézet" - ez zseniális. Ha ufók ellen harcoló titkos kormányhivatal vagy az Akadémia őrült tudósait tömörítő alosztály főnöke lennék, pontosan így nevezném el a fedőszervünket, és amikor új létformákat / mechákat / dimenziókaput TEREMTÜNK, csak annyit mondanék, hogy embereink  csupán "egy nagyfeszültségű szigetelőlánc villamos íves próbáját hajtották végre, amelyek hanghatással és egy másodperces kisülésekkel járnak".

(el- és behavazva)

Mi mást is csinálnék december 24-én délután ötkor, ha nem könyvet fordítanék, ami azért sooo 1999-2006. Persze akkoriban sem zavart, most sem bánom, sokkal jobb így dolgozni, lent a Vidéki Kúriában, a kertben hó, az ablak előtt sűrű gótikus köd, a konyhából mindenféle illatok jönnek, a hátam mögül, a hangfalakból zene, és itthon van a húgom is, aki zombikat öl növényekkel, szóval minden rendben.

(creative meltdown initiated)

Kifejletlen történetek hevernek a meghajtómon, mint formalinban úszó preparátumok egy freakshow-ban, ott egy novellatorzó a befőttesüvegben, itt két összenőtt klisé, mögötte a furcsa Budapestek, a legtöbb helyet mégis egy nem létező regény szinopszisai foglalják, deformált, de felismerhető klónok sora a sárgás derengésben.

Mert nem írsz! – viccelődünk évek óta a barátaimmal, néha bedobom a jól ismert posztot is erről, haladunk tovább, nincs itt semmi látnivaló; azt hittem, már sikerült feldolgoznom a nemírást. Pedig nincsen ez lezárva, amíg elismerő irigykedéssel és őszinte hiányérzettel nézem, kik lesznek a remeknek ígérkező antológiában, amire ötlet- és energiahiány miatt már nem is pályáztam. Elég alapos ösztönzés lenne ez most éppen, ha nem tudnám, mi szokott ebből lenni.

Főleg úgy, hogy máshol is írok (nevezzük alkalmazott kreativitásnak), amiről lassan lekopik az aranyfesték, miközben a sokadik változatot kalapálom formára, és nem jó, nem ez kell, és már én sem tudom, mire lenne szükség, csak azt, hogy igazuk van, és tényleg valami teljesen másra. Ez a blogom tetszhalott, önismétlő és modoros, az egyetlen dolog, ami betűből van, én követtem el és elégedett vagyok vele, az a fordítás, ami cserébe kínkeserves, mondattól mondatra vívott küzdelemmé vált már régóta, részmunkaidőben, a határidőket jelző roppant oszlopok leomlott maradványain is túl.

De legalább öregszem, és már újraközölnek: az idei termésem 1) egy tizennégy évvel ezelőtti* franchise-novella második kiadása, amit ma már teljesen másképpen oldanék meg, de direkt nem nyúltam bele nagyon 2) egy villámnovella, ami valaha pont ezen a blogon debütált, és pontosan ugyanúgy írnám meg, ha képes lennék ilyesmire.

SZERK. és persze kimaradt a 3) az sfmag "10" címen futó elektronikus antológiájába beválogatott "A Rádiumember magányossága", ami szintén újrakiadás.

* ó, te jó ég

("and here i stay: haunted by london. and london, haunted by me")

Mindössze három estét és két teljes napot töltöttünk Londonban, szerencsére többszörös visszaesőként ismerem annyira egyes részeit, hogy felcsaphattam botcsinálta idegenvezetőnek, hátha sikerül ennyi idő alatt a legtöbbet megmutatni a belvárosból a nőmnek, aki először járt ott. Így aztán voltunk képtárban, könyvesboltban, hongkongi étteremben, Forbidden Planetben, különböző kávézókban, a Portobello Road utcai piacán, Camdenben rockerkocsmában, Bloomsburyben reggelizőben és parányi pubban, Temze-parton, a Parlamentnél, teremnyitás előtt a British Museum aulájában (ebből ennyi jutott), a metró szűk, csempézett labirintusában az esti csúcsban, és persze vasárnap koncerten egy néhai music hallban, ahol volt bársonyszőnyeg, aranyozott stukkók meg karzat, csak fűtés nem, de ez nem számított. A szállást sikerül jól kifogni, meg az időt is, igazi napsütéses telet kaptunk, azt, ami néha éles késként hasogat, de városnézésre tökéletes.

(az ember, aki a saját avatarjának öltözött, és gitárhírólánnyal érkezett a partira)

Volt egy időszak a medúzák életében, amikor felfedeztük a bennünk élő nőklapjás újságírónőt, és elidegenedő, rohanó világunkra fittyet hányva, szemünkben szelíd derűvel két befőzés között pajkos-kócos levelezéseket folytattunk egymással (amit lucia meg is örökített az utókornak).

Szóval egyszerre elismerés és megfontolandó jelzés, ha a bloggerhelloweenen Tank Girllel, Snake Pliskennel és a Battle Royale egyik iskoláslányával állok a ház előtt a hidegben, és egyszer csak arról kezdünk beszélgetni, hogy olyan a blogom mostanában, mintha egy begótult Shaffer Erzsébet írná.

És ha már (utó)halloween, megint rá kellett jönnöm, hogy a barátaim mind beöltözésben, mind a brutális youtube-diszkóban eléggé nagypályás versenyzők még mindig.

(„in a world”, mondja a trailerhang)

Nem nagyon történt még ilyen velem, de zsinórban hármadik éjjel riadok fel arra, hogy álmomban elveszítettem egy nagyon fontos kulcsot, sőt egy egész kulcscsomót. Azt már az ébredés utáni másodpercben sem tudom megmondani, mire valók (van közöttük egy csillogó meg egy zöldre rozsdásodott darab, az biztos), de valamiért úgy érzem, rettenetesen nagy baj történt, és még sokáig nem múlik a szorongás.

Remélem, nem arról van szó, hogy álmomban rendszeresen átkerülök egy fantáziavilágba, ahol kiválasztott hősként nekem kell visszazárnom a Tébolyult Varangyisten jádebörtönének kilenc kapuját, mert akkor tényleg baj van. Például a helyi jófiúk éppen engem keresnek rendkívül felháborodottan minden létező varázserdőben és bronzkupolás városban.

(hétvég, novemberelej)

[szombat]

Megint vonaton ülök, csak ez az előzővel ellentétben teljesen másik irányba tart. Úgy fúrjuk magunkat előre a ködös, nyirkos novemberi reggelben, mintha menet közben festenék meg körülöttünk a sárga levelű fákat, és mindig csak az utolsó pillanatban döntenék el, hogy azokból a körvonalakból ne kísértetkastély szülessen, ezért a fekete tornyokból végül kémények lesznek. Aztán lassan elfogy a köd, csak a foszlányai tapadnak a kisvárosi vasútállomásokhoz, és valamiért ez az enyhén télies idő, a kihalt vidéki utcák kizárólag olyan kamaszkori emlékeket idéznek, amelyek talán meg sem történtek, vagy nem ebben a kombinációban, csapatba verődve megyünk szerepjátékozni a társasággal, gőzölgő teásbögrékkel állunk egy teraszon, az éjszakába nyúló varlordszozás szünetében nézzük a szemerkélő esőt, ilyesmik.

[vasárnap]

Amikor egyetlen pillanatba sűrűsödik a november: enyhén szocreál termálfürdő valahol a végeken, szabadtéri medencében ülünk nyakig a meleg vízben, gőzfátyol sodródik körülöttünk, narancssárga levelek lebegnek a felszínen, az égen rikácsolva húznak el a darvak.

Utána levezetésképpen az ország egyik legjobb halászcsárdája*, halászlé, füstölt harcsaszeletek pirítósra pakolva, harcsatepertő.

* nem értek hozzá, mások mondják, csak annyit tudok, hogy engem meggyőzött

(hazafelé tartok, és hirtelen)

Foltot törlök a párás vonatablakra, írom le valamiért gondolkodás nélkül, aztán tényleg felemelem a kezemet, és foltot törlök a pár vonatablakra. Mint egy időutazós történetben, ahol megakad és ugrál a jelen meg a jövő, nem is, ez inkább Őfelsége metafikciós titkosügynökének új kalandja, aki

ebből már tudta, hogy baj van. Lebukott, és az álommérnökök elindították visszafelé a narratívát, ami futószalagként sodorja majd a történet elejére. Le kellett jutnia a kitalált vonatról, különben a legelső betűn átbucskázva megszűnik létezni, és örökre elvész a mikrofilm. Egyébként is kár lenne azért a remek öltönyért.


Az ablakra törölt foltban éppen elfér egy kis táj. A régi filmekben ilyen vibráló, homályos a kép kerete: középen halott kukoricás, halott nyaralók, halott tavakm, csak a felhős ég nem változik, esővíztől megereszkedett, lelógó, szürke sátorponyva.

(ma reggel)

...majdnem végleg lezártam ezt a blogot, de úgy nézett rám, hogy eszembe jutott az a pár dolog, amit kifejezetten ide akartam megírni.

(főleg az őszről, nyilván)

Volt egyrészt egy októberi szombat, amikor a szokásos baráti kommandóval vidékre mentünk az aktuális Társasjátékok & Tömények partira. Ha már ott jártunk, frissítettük az őszt, ködpermetes, füstszagú, ázott levelű, de még nem fagyoskodós verziószámra. (Mire vasárnap délután visszaértünk a fővárosba, már ott is remekül működött minden, és úgy mentem futni, hogy a sziget végét elnyelte a puha, fehér semmi.) A látogatás kiválóan sikerült – MAC-féle pizza, lendületes ivás és bábutologatás hajnalig –, megkoronázva az egész szociális hetet, amiből három estét Tapsi külföldi barátainak társaságában töltöttünk, kocsmákban és koncerten.

Aztán jött ez a mostani hosszú hétvége, amikor nyerw meg én utaztunk vidékre, ahol egyszer csak (mintha mi sem történt volna) az udvaron odaballagott hozzánk az otthoni macska, aki egy hete tűnt el, ezért a környék összes lámpaoszlopán az arcképe díszelgett, mintha ő lenne a kertváros leghíresebb banditája. Később takaros falvakon autóztunk keresztül Nefilimet és Sear Blisst üvöltetve (mik elő nem kerülnek a Vidéki Kúriába lehordott cédéim közül), sétáltunk az erdő szélén, ahol láttunk gótikus vadszőlővel benőtt rózsaszín Barbie-nyaralót, a tisztáson megült a párás, napfényes ősz, várfalról néztük a makacsul zöld tájat, és megtudtam, hogy az éppen aktuális fordításom hol kapcsolódhat Heideggerhez, ami meghatározhatatlan aggodalommal töltött el a munkával kapcsolatban, ugyanis semmi közöm a német filozófusokhoz.

Ma reggel pedig rémfilmes ködre ébredtem, aminek inspirálnia kellett volna, helyette mogorván bámultam a betűket, illetve a hiányukat, és csendben lemondtam arról, hogy határidőre (vagy úgy egyáltalán, valaha) befejezzem azt, amit meg akartam írni, de legalább gyönyörködtem helyette a félhomályból előderengő monolit-házakban.

(té vádzs a blédráner)

Kedd este egészen komoly létszámmal gyűlésezett az okkult hímzőegylet, ráadásul nagyon hosszú kihagyás után, szóval megadtuk a módját: fenyegetően villámlott a belváros felett és harsogva szakadt az eső. Amikor a dohányzórészleggel kivonultunk az utcára, hatalmas vízcseppek verték a fejünk fölött a ponyvát, miközben egy pizzás-gyrosos és egy indiai-thai étterem között ácsorogtunk és esernyős emberek tülekedtek közöttünk. Tényleg csak egy szusiárus meg egy sétapálcás, kalapos férfi hiányzott a BRFK hetedik kerületi androidvadász részlegétől, hogy teljes legyen a kép.

Az egyik beszélgetésből – ha rendesen jegyzeteltem volna – mára összehozhattam volna egy romantikus hipster-noir regényszinopszist San Francisco helyett Budapesten, de szűk körben azt is megvitattuk, mi töri el annyira a blogokat, hogy a jelek szerint tartósan tetszhalott állapotba kerülnek. Kifejezetten sok szó esett egy esetleges Szuperhősök és Kamionosok partiról, a mr.a pedig világító karkötőket osztogatott, bár ennek a pontos okára egyszer sem adott magyarázatot.

(nyikorogva, rozsdásan)

Sajátos időszámításom szerint azóta van ősz, hogy először mentem ki reggel futni hűvös, szitáló esőben. Aznap a Hármashatár-hegy tetején tömör habként ült egy magányos felhő, csak a rádiótorony teteje szúrta át, én pedig arra gondoltam, onnan kellene lenézni a városra, ódivatú scifibe képzelni magamat, az ötös számú fellegplatform magányos őrének mondjuk.

Szóval évszaknak megfelelően ismét rutinból öntöm a tejet a teámba, rengeteg munka vár rám a következő pár hónapban, megint túl vagyok egy költözésen* és próbálom postokba dobozolni a nyarat, csak előtte ki kellene találnom, mi legyen ezzel a bloggal.

(A dobozokban főleg erdők vannak és hegyek, vonatok, egy pavilon egy halastó partján, rengeteg sörözés, régen látott barátok, és persze festékszag.)

Közben gyűlnek az őszi elraknivalók, néha melankolikus szürkeség, máskor varjúkárogás kintről, vagy az egyáltalán nem melankolikus társasjátékos partik, borosüvegek, napfényes hétvége gyepen üldögéléssel és szilvás pitével.

* Számomra kétféle költözés létezik. Az egyik hetekig nyomaszt, aztán valahogy simán lezajlik minden, és rögtön az első este olyan, mintha mindig is ott laktam volna. A másik hetekig nyomaszt, és nagyon sokáig tart, amíg a helyére kattan az új környezet, és ez a mostani is ilyen. Túlságosan üres még minden, és nem azért, mert a letisztult, keleti egyszerűségre törekszem a lakberendezésben, és a macska sem segít, aki az új helyen ismét kényszeresen jön zaklatni szeretetével hajnalonként.

(villanytelep)

Péntek hajnali kettő, négyesben ácsorgunk a szülővárosunk peremén, a betonházakon is túl, mellettünk egy tó, a közelben transzformátortelep zümmög magában, mint egy fémtüskés, nagy, alvó állat, a majdnem-telihold miatt utcai lámpák nélkül is mindent látni. Kezünkben dobozos sörök, és csak röhögünk, akkor már mindegy is, hogy micsodán, valószínűleg józanul amúgy sem lenne olyan szórakoztató, szóval egy pillanatra olyan minden, mint régen, amikor eshu barátom még nem Amerikában élt, és rendszeresen ácsorogtunk hasonlóképpen az éjszakai város különböző kihalt részein, ő, echnat, eLeM meg én, és azok, akik most éppen nem voltak ott velünk.

(stories, stories everywhere!)

Elcsípett beszélgetésfoszlányok a mai napon, szerintem mindegyik egy megíratlan történetből érkezett:

Elegáns, középkorú nő egy másiknak a Váci utcán: - Kicsit aggódok, mit fog kifordítani a földből az exkavátor. (Tippem: Rózsadombi Poltergeist: A török temető)

Egyik szaki bácsi a másiknak a recepció előtt: - Mától a Józsi lesz itt a főnöktörp. (Tippem: Az irodaház manói)

(idegen istenek, rózsaborsos fagyi, scrabble)

Szombaton gyorsan körbefutottam a szigetet, aztán kreatívan üres tekintettel bámultam a jegyzeteimet, amíg meg nem érkeztek a barátaim. 2007 óta amióta tiszta vagyok évente nagyjából kétszer vagy háromszor van szerepjáték, és ebből legalább egyszer én mesélek. Most is én következtem: egyetlen alkalomra szóló, sorozatepizód-szerű történet, lovecrafti  horrorsablonok, mindenre elszánt ügynökök, természetesen a téboly határán, végtelen erdő, szakadó eső, motozó valamik a reflektorfényben, epikus finálé. Ezzel le is zárult egy durván öt éve tartó, karaktereket, helyszíneket és filmes toposzokat variáló metatörténet.

(A készülődés fázisában, amikor flashfiction háttéranyagokat írogattam a többieknek, meglepetésszerűen ért a felismerés, hogy írok valamit, ami nem nyűglődés és nem is munka, nem is emlékszem, mikor történt velem ilyen utoljára. Most kellene elvonulni a világtól, és egy hétig csak ostobaságokat firkálni egy füzetbe, amíg helyükre nem kattannak a dolgok, most éppen több témám is lenne. Nem baj, majd elmúlik, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.)

Vasárnap kanapékat teszteltünk az ikeában (tudományos alapossággal hevertünk végig vagy ötöt, aztán jegyzeteltünk), utána kimentünk a 16. kerületbe, mert itt van az a régóta kinézett cukrászda, ahol egészen hihetetlen kombincáiókat adnak fagyiból - my weapon of choice: gyömbéres-sajtos, rózsaborsos-csokis, meggyes -, másrészt végre meglátogathattuk fleorát, és lett ház előtt ücsörgés, scrabble, főtt kukorica, sör.

(into the great wide open)

Az egész úgy kezdődött, hogy schizo barátom kertes házat felügyelt a városhatáron túl, és úgy folytatódott, hogy szombat délután testületileg kivonultunk hozzá néhányan inni társaságot biztosítani. Vittünk alkoholt, hálózsákot és ennivalót, lett hozzá nyár, összeszorított fogakkal mártózás a kerti medencében, öreg vizsla, fröccsözés a szabadban, végtelenített hurokba keveredett hússütés, időnként körbejáró pálinka és youtube-diszkó a háttérben.

A vége természetesen az lett, hogy másnap délután nagyon fáradtan ültünk a teraszon, az árnyékban, és gyerekeknek készült memóriajátékkal szórakoztattuk magunkat (bár a megcélzott korosztály valószínűleg nem szitkozódik annyit, ha nincsen meg a rohadt bohóc vagy a nyomorult kisvonat párja). Amikor hazafelé villamosoztunk a Hűvösvölgyön át, egészen úgy éreztem magamat, mint régen, az osztálykirándulások után.

A múlt héten egyébként egy másik kertben üldögéltem, ahol szintén volt egy jó fej vizsla, hintaágy, zöld gyep, étel-ital, teljes zen, és ez a két élmény most kihozta belőlem az elnyomott vidékit, és a következő pár napban házat szeretnék kerttel. Pedig még albérletet is úgy választottam, hogy közel legyen a metró és gyalog elérhető a belváros, ha nagyon kell. A megoldás egyelőre az, hogy gyakrabban járok haza a Vidéki Kúriába, úgyis eléggé hiányzik.

(barátságos savgerinc)

Volt az a pillanat, amikor kiléptünk a borospince ajtaján, egyenesen a nyári esőillatba, ami a zápor után maradt a szőlőhegyen, és végigkóstolt boroktól hunyorogva néztünk le a Balatonra, ahol a zöld vizet világoskék foltok pettyezték, mint egy nagy, barátságos állat bundáját. Ott és akkor el is mentettem magamban ezt a képet, hogy meglegyen később, majd az eresz alatt folytattuk a palackok bontogatását. Állítólag addigra enyhén terminátoros mozgással haladtam, amit cáfolok, de ha így történt, akkor az a pince nem véletlenül Brutál névre hallgató borát tudom hibáztatni érte.

Szájban széles, vaskos és kissé húzós a tannin.

Pünkösdkor lezajlott a negyedik iszogatós kirándulás woof és Jud szervezésében, amit a hagyományok szerint ismét a Pécsi Borozó tesztjeiből vett idézetekkel láttunk el, természetesen a cím is onnan van, nem egy kedves, bár kissé posztmodern gyerekmeséből. Idén visszatértünk Nemesvámosra, ahol a házigazda még mindig remek vendéglátó, és továbbra is megvan a varázsboltra emlékeztető pálinkamúzeuma a pincében, ahol olyan csilis szilvát kaptam, ami egyszerre égette a torkot, görbítette a teret és nagyon finom utóízzel bírt.

...kedves savak egészítik ki a nagy, szinte olajos testet.

A hagyományokkal szakítva idén nem bortúrára mentünk, hanem egyetlen pincébe Balatonrendesen, ahol az egyik tulajdonos vezényelt le nekünk lelkesen egy kóstolást a hatalmas hordók között, miközben mi mit sem sejtettünk arról, hogy odakint nyári zápor veri végig a szőlőt. Később a szomszéd étterem teraszán regenerálódtunk, bár így is elaludtam a vonaton, hogy közben egyesek orvul lefényképezzenek, de legalább este még részt tudtam a levezető gyakorlatban a kerti asztalnál, ahol újabb üvegek és rettenetes mennyiségű sült szalonna várt minket (a cseresznyés süteményről nem is beszélve).

Illata érdekes ötvözete a cukrászdának és a festékboltnak, van benne mogyorós süti, tiramisu, kávé és cappucino, de technokol és lakk is.

Szóval jó volt, mint mindig, köszönet mindenkinek.

nyerw összefoglalója 

Jud képekkel is készült 

(Tapsi is velünk tartott)

(hosszú hétvége, rövid tagmondatok)

Utazás, macskaköves utcák otthon, tópart, naplemente, az év első szabadban iszogatós estéje, barátok, reggel megint utazás, megint egy tó, faház, barátok, naptól felforrósodott stég, pálinka, sör, társasjáték, élet nagy dolgai, pálinka, sör, bogrács, másnap másnap, fűben heverészés, kockás pléd, este utazás, reggel pihenés kipihenése, futás a szigeten, barátok, Playstation 3, pálinka, sör, észosztás a gangon, éjszakai busz.

Ilyen egy tartalmas négy nap.

(tegnap volt a költészet napja)

Prózaolvasó vagyok elsősorban, a verseket ajándékba kapom attól, aki fontos nekem, és így ismertem meg a múltkor Nagy László műveit is; tudom, illett volna jóval régebben, de valamiért eddig elkerültük egymást. És akkor előkerült az a régi, vastag könyv, benne pedig a Vérugató tündér című vers, és micsoda két szó ez, már maga a cím is egy mesebeli vasládikó, ami egyszerre ébreszt ámulatot, kíváncsiságot és enyhe borzongást, hiszen első pillantásra látszik, mennyi ijesztő, mégis csodálatos történet lapulhat benne, a furcsa jelekkel televésett fedél alatt.

Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.

(részlet)

És mennyi ilyen vers vár még felfedezésre, mennyi költő van még, akit meg kell találnom.

(kicsit álomszerű)

Kilépnek a sötétbe. Valahol a távolban, a derengésen túl lennie kell egy városnak, de a repülőtér terminálja előtt csak egy kivilágított busz áll, az éjszakai járat.
Éjjel minden idegen ország félelmetes. Ez is az, más szagú és nem értenek semmit a feliratokból. A busz lassan megtelik, aztán elindul, alvó külvárosokon hajt keresztül, házak, kertek, omladozó épületek között, majd éles kanyarral befordul egy rakodó-pályaudvarra emlékeztető senkiföldjére, végül megáll és nem is megy tovább. A fülkéből kilépő bajuszos ember tagoltan, hangosan ismételget valamit. Leszállnak, mert mindenki más is leszáll, a busz elhajt, aztán csak állnak ott, az idegen külváros jellegtelen utcájában, egy sínpár melletti betoncsíkon. Mire elbizonytalanodnának, szerencsére felbukkan egy másik üres busz, öreg és ronda, de csak ez lehet a megfelelő, felszállnak hát. A kertes házakat felváltják a sötét betontornyok. Az egyik megállónál hirtelen feldübörög vagy fél tucat nagydarab ember sárga láthatósági mellényben, nyakba akasztott igazolványokkal, és újra jegyeket kell venni, bár ők nem értik, mi a baj azzal, amit náluk volt. No! No! No! – mondják a mellényesek minden kérdésre, a fejüket csóválják, mutogatnak, hangosan, rekedten beszélnek egymással, és úgy általánosságban eléggé ijesztően néznek ki. Az nem derül ki, mi lehetett a gond a jegyekkel, de közben a busz beér a magas, öreg épületek közé a fénybe, ahol autók és emberek vannak az utcán, szóval mégis létezik belváros – tényleg megérkeztek Budapestre. Le is szállnak gyorsan.

***

Szóval lehet, hogy szó sincsen ilyesmiről, mindenesetre így képzelem el azoknak a turistáknak a gondolatait, akikkel vasárnap együtt utaztam a repülőtérről induló új éjszakai járaton. Mert az tényleg remek dolog, hogy végre van ilyen, és nem a taxi az egyetlen alternatíva, ha valakinek este 11 után száll le a gépe, de a 900-as busz még számomra is ütős kelet-európai élmény lett, mert egy hiánypótló ötlet nagyon furcsa megvalósítása.

Abba viszont véletlenül sem kezdek bele, hogy bezzegnyugaton, mert máshol ennyi éjszakai járat sincsen, vagy eszembe jut a friss felfedezésem, hogy egy teljesen átlagos dublini buszon a sofőr nem fogadhat el papírpénzt (már tudom, hogy a hivatalos honlap is figyelmeztet erre), szóval ha nincsen apród, sétálsz, függetlenül attól, mennyi van a zsebedben.

(ír tengerpart sok lábjegyzettel)

Pénteken Howth-ba mentünk testületileg*, ami egy félsziget és egy kis tengerparti falu egyben, Dublin szélén, ahol a halászhajók között fürdőző fókák kunyeráltak a turistáktól és sirályok vijjogtak a magasban vagy próbáltak becserkészni minket, miközben a fish'n'chips shopból szerzett élelmet ettük papírdobozból a köveken. Utána megnéztünk egy romtemplomot, majd elindultunk felfelé a dombon, és az egyre elegánsabb kertvárosi házak között kijutottunk a félsziget meredek oldalában kanyargó ösvényre, még kopár hangamezők és már sárga virágok közé**. Fújt a szél, vonultak a felhők, sziklákon pózoltunk lobogó hajjal, a mélyben szürke hullámok csapkodták a sziklákat és magányos hajó úszott a távolban, rettenetes álköltői képzavarokat kényszerítve ki belőlem. Mivel az íreknél nagypénteken sehol sem árulnak alkoholt, hiába ér véget az ösvény egy pubtól nem messze, a jutalomsör elmaradt***, ittunk helyette máshol teát.

Aznap még a biztonság kedvéért gyalogoltunk rengeteget pár kilométert Dublinban is, mert megnéztük az egykori dokknegyedet, ahol a nagyon indusztriál, romos épületek mellett nagyon indusztriál, modern irodák és társasházak állnak a vízparton, majd egy zöldellő, nagyon takaros vontatócsatorna mentén beballagtunk a belvárosba.

* mert az egész út úgy történt, hogy Dublinba költözött barátokat látogattunk meg, akiket megismertettünk az éppen Dublinban élő, illetve jó időzítéssel pont ekkor látogatóba érkező barátokkal

** mint tapsitól utólag megtudtam, ez a legendás nevű sülzanót

*** a boltok ugyan nyitva vannak, de a szeszes italok polcait lezárják; mint kiderült, ezért próbált mindenki csütörtök este jól feltankolni és ezért volt zsúfolásig minden kocsma (hasznos utazási információk rovatunkból)

(dublin)

Napfény oldja a hideget, tulipánok nőnek a St. Stephens Green zöldjében, a Trinity College udvarán egyetemisták nyüzsögnek a turisták között, a zsúfolásig megtelt pubban külföldiek lavíroznak poharakkal a helyiek között (nagypénteken nincsen kocsma, rá kell tölteni előtte), a söröspult a rézcsövekkel és a harminc különböző csappal egy steampunk tengeralattjáró kormányfedélzetét idézi.

A hostel ír kertésze pedig olyan, mintha egy filmsorozat ír karaktere lenne, világlátott, nyurga, szakállas pasas, lágy akcentussal, rekedtes röhögéssel, sodort cigarettákkal és nagyon illetlen poénokkal.

(minden ellenállás értelmetlen!)

Éppen tavasz van megint, a nyitott ablakon át hallom a közeli villamosmegálló hangosbeszélőjét. Torzul, gerjed és folyamatosan ismételget valamit, bár a szavakat nem értem, és hiába tudom, hogy csak forgalomkorlátozásról vagy menetrendváltozásról van szó, a csikorgó, sistergő bádoghang nem hagyja abba, befúrja magát a gondolataim közé, és hamarosan már egy egész robothadsereget képzelek az utcára, klasszikus, rostélyszájú, antennás fémóriásokat, akik sugárfegyverrel szólítják fel a földlakókat a behódolásra.

Inkább becsukom az ablakot , mielőtt elkezdődne a sikoltozás.

(a sniff down memory lane)

Egy figyelmetlenebb bevásárlás után most már azt is tudom, hogy a feketeribizlis tea illata nagyjából tizenöt év elteltével is kristálytisztán képes felidézni azt a tavaszi szünetet, amikor napokon át nem is ittunk mást; egy pillanatra mintha megint ott lettem volna a barátaimmal abban a hétvégi házban (a kornak és a zenei stílusunknak megfelelően kockás ingekben és növésnek indult hajjal, természetesen).

A télutó fanyar szaga, a napsütés, a Balaton a lejtős utca aljában, a szétdobált kockák, karakterlapok, szabálykönyvek, pirosmultis dobozok a házban, a hajnalba nyúló játékalkalmak.

A szóban forgó pár nap után másfél évtizeden át hozzá sem nyúltam a feketeribizlis teához, és most is csak véletlenül került a kezembe. De ezek szerint nem is használódott el az illatmemóriában tárolt minta.

(valley of the blogz: kiadatlan felvételek és b-oldalak 1.)

Nagyon barázdált arcukból ítélve idősnek tűntek, a lépteik alapján viszont egyáltalán nem; tájszólásuk szerint vidékről érkeztek, a ruháikat elnézve annak is valamelyik eldugottabb sarkából, egy kalapos férfi meg egy rekedt hangú asszony, vasárnap este a Deák téri metró mélyén. Csak akkor vettem észre őket, amikor a férfi a legnagyobb lelki nyugalommal nyomta el félig elszívott, sodort cigarettáját a beérkező kocsi ajtaján, és láthatóan eszébe sem jutott, hogy a záródó ajtón megakadó biztonsági őr éppen ezért neki címezte a trágárságokat.

Na, valahogy így képzelem el azt az urban fantasy szituációt, amikor a testet öltött népmesei hősök kimozdulnak az erdőből, és elutaznak megmenteni valakit a számukra ismeretlen nagyvárosba.

(eredetileg 2012. január)

(is this thing on?)

A gyógyszertárban különösen kegyetlen arcú nyugdíjasok állnak előttem és pengevékonyra szűkült szájjal méregetik egymást, vajon ki fog először az ablakhoz lépni, de most éppen ez a klasszikus Eastern European Standoff sem bírja elrontani a kedvemet, mert azt figyelem, hogyan bontják odakint a telet, csak úgy fröcsög az olvadt hólé, amint a fénysugarak könyörtelenül marják a megroskadt jeget. Hangot is képzelek mellé, évszaknyi méretű fúrók átható visítását.

Itt pedig próbaüzem következik, meglátjuk, meddig és hogyan és milyen gyakran.

(önreklám, ismétlés, bónuszként egy egész antológia)

Egy éves az sfmag.hu, és ennek alkalmából a szerkesztőség ingyenes, több elektronikus formátumban is letölthető antológiában gyűjtötte össze az elmúlt egy évben leközölt novellákat. Illusztris társaságban tehát "A polidori" című írásom, avagy a történet az első és utolsó magyar némafilm-vámpírról, illetve az idegen városokban érzett magányról.




Tartalomjegyzék
Juhász Viktor: A polidori
Lavie Tidhar: A Pók holdja
Jakob Schmidt: Szüret
Csupor Béla: Kontraszelekció
Cat Rambo: A szirének nékem már nem énekelnek
Horváth Norbert: Az elátkozott erdő
Tobias S. Buckell: Tagadd meg Babilont
Steve Stanton: A tökéletes pár
Péterfi András: A pálya
Fehér László: 8 óra
Kij Johnson: Pónik
László Zoltán: Réges-rég
Daniel Pearlman: Óriás a házban
Aliette de Bodard: A Jaguár Háza, árnyékban
Frank Roger: A táncoló fények városa – beszámoló az összművészeti fesztiválról
Ursula K. Le Guin: A segrik ügye
C. C. Finlay: Lábjegyzetek

A kötet letölthető innen: http://sfmag.hu/2011/11/26/sfmag-antologia-2011-az-elso-evad/

(gyűrűhordozó)

„A nemrégiben véget ért Avana – SFportal Sci-Fi Nap alkalmából idén osztották ki első alkalommal a Trethon Judit Emlékgyűrűt, mellyel a hazai SF* egyik legjobb fordítójának munkáját kívánták elismerni.

Az idei év díjazottja Juhász Viktor lett, akinek az SFportal szerkesztősége nevében is szívből gratulálunk!”

forrás: sfportal

Köszönöm szépen mindenkinek!

(Most már tényleg úgy érzem magamat, mint egy nagyon furcsa álomban.)

(there now follows an intermission)

Ez a blog valaha azért indult, hogy leírjam, mit láttam valamelyik páratlanul izgalmas külföldi utamon. Kicsit később megjelent benne a szerző-fordító (as himself), ezzel pedig elkezdtek betüremkedni a személyes dolgok is, bár nagyon óvatosan és homályosan.

Pár évvel ezelőtt aztán mégis itt próbáltam kiírni az éppen akkor nyomasztó időszakot, de kötéltánc volt az egész, a „ködösítve személyes” meg a „túl személyes” között, és máig nem tudom, sikerült-e megfelelően egyensúlyozni; néha pedig nem is lehet. Van az a lelkiállapot, amit hiába csomagol az ember minitörténetekbe meg Nagyon Művészinek Szánt Noir Életképekbe ™, csak átüt a szavak alól a lényeg, mint nyers hús leve az újságpapíron, és ezt most nem szívesen tenném oda, ahová keresőmotorok mutatnak, nem illenek egy bibliográfia vagy egy fordításlista mellé.

Szóval a blognak ebben a formában vége, de megszűnni nem fog: ha lesz bármilyen szakmainak nevezhető fejlemény az életemben, az továbbra is kikerül ide. Végül is nem teljesen kizárt, hogy támadhat még értelmes gondolatom, fordíthatok fontosat, tervezhetek új játékot, lehet valami a kreatív tettestársakkal közös projektekből, sőt talán azt a nyomorult regényt is megírom egyszer (ekkor ocsmány, krákogó nevetése fulladozó köhögésbe fúlt), és akkor majd itt mesélek róla, hátha hallja még valaki. Ami a személyesebb részét illeti dolognak, nem kizárt, hogy az szintén folytatódik – mint Bright egykor bölcsen mondta, once a blogger, always a blogger –, de az máshol lesz, ahova innen nem vezet link, az egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

(ps: words are overrated)

Oxford, Christ Church College, október 28.

Looking beyond the embers of bridges glowing behind us

To a glimpse of how green it was on the other side

Steps taken forwards but sleepwalking back again

Dragged by the force of some inner tide

Pink Floyd: High Hopes

(sleep is overrated)

Rájöttem, hogy ha már aludni nem tudok, akkor éjfél és hajnali négy között egészen sok epizódot meg lehet nézni az aktuális sorozatomból, ahol az FBI profilozói mindenféle életigenlő, vidám ügyekben nyomoznak, bár a heti tempót figyelve kicsit aggaszt, meddig tart ki a maradék négy évad. Való igaz, rengeteg mást is lehetne csinálni abban a pár órában.

Közben elmegyek pár napra rokonlátogatni kicsit nyugatabbra, és megpróbálom kitalálni, mi legyen ezzel a bloggal, hibernáljam, folytassam itt, máshol, máshol is, vagy sehol, amire jelenleg éppen legnagyobb az esély, de hát ki tudhatja ezt így előre.

(tekergeti, kapcsolgatja, zörgeti)

Ha ez egy tisztességes blog lenne, a következő dolgokról írtam volna az utóbbi időben:

– fáradtság, az ezzel járó teljes szellemi lemerülés, illetve a pillanat, amikor feltűnt, hogy képtelen vagyok befejezni mondatokat és nem jutnak eszembe egyszerű szavak (ezért ha meg is írtam volna, nem lett volna túl őszinte);

– a fentiekkel enyhén összefüggő állandó kialvatlanság, mert képtelen vagyok elaludni emberi időben, viszont pontban hétkor mindig felébredek (ha fél négykor fekszem le, akkor is), és abban az esetben, ha az esetleg nem történik meg, akkor a nálam vendégeskedő macskám beszökik a szobába hét óra öt perckor és dorombolva a mellkasomra ül;

– különböző brainstormok a kreatív tettestársakkal, két külön projekt keretében, ebből persze mindegyik szó szerint évek óta húzódik, de az idei remélhetőleg az áttöréseké (Srakker kollégával közös képregényünket emlegettem itt néhányszor, mert nagyon sok minden elkészült már hozzá, de a távlati tervekhez kellett egy szó szerint világot felforgató sörözés – a másik dolog még nagyon képlékeny és sokkal kisebb szerepem van benne, de remek lesz, ha összejön);

– egyéb szociális élmények, például fröccsözés a nyáriasan meleg októberben, vagy hogy itt járt d. Angliában élő kenyai barátnője és budapesti kocsmatúrára vittük; és amikor ajánlani kellett neki egy igazán magyar alkohol-üdítő mixet, leküzdöttük le a kényszert, hogy megkóstoltassuk vele a vörösboros kólát.

– a múltkori fictionkultos beszélgetés után most az ekultura készített velem egy interjút, fókuszban a műfordítás, játékok, képregények, kedvenc könyvek.

– ősz, általánosságban (amiről eszembe jutott, hogy isolde a minap felvetette, milyen lenne esőfixált blogstílusom egy újság technológiai rovatában, szerencsére rögtön tudtam válaszolni, „az új táblagép képernyője úgy fénylik, mint eső után a macskakövek az omladozó város ódon sikátorában”).

És ha már az ősz, akkor az előző hétvége, amikor elmentünk a Bakony kellős közepére, ahol se térerő, se internet, csak sűrű erdők voltak, csend, friss levegő, gyönyörű völgyek (ahová felhők kúsztak le lassan a hegytetőkről). Az első napon ugyan végig szakadt az eső, de mielőtt az egész hétvége átváltott volna egy „Mr. November a természetben” jellegű szkeccsbe*, szombatra elállt a felhőszakadás, és gyalogoltunk egy fél napot rengetegben, kétszer eltévedtünk, de nem vészesen, és utána hatalmas bögre gőzölgő teákkal a kezünkben néztük egy étteremből, hogyan érkezik a szürkület. És végre aludtam kétszer tíz órát, amire nagyon régen nem volt példa, ezzel kicsit helyére is billent a világ.

* a rajzfilmes feldolgozásban végig egy ázott varjú ülne a vállamon

(jekyllopolis)

Budapest tudathasadásos város, de legalább passzol hozzá az a szeretet-gyűlölet viszony, ami kettőnket összeköt. Néha kedvelem, hogy itt van körülöttem a kelet-európai noir, a felsővezetékekről imbolygó utcai lámpa az esőben, az öreg házak és a kihalt belső udvarok. Máskor viszont nyomasztóan nehezedik rám a város súlya, mert minden omladozik, reménytelen meg szürke, és ilyenkor nehéz megtalálni benne bármit, ami legalább halványan vonzó lenne. Ez a lehangoló felismerés eddig mindig november és február között tört rám (általában valahol a város közepén, valamikor éjfél és hajnali kettő között), most történt meg először, hogy egy kellemesen meleg, koraőszi éjszakán éreztem valami nagyon hasonlót.

Pedig szombaton délelőtt még a belvárosban sétáltunk, és Budapest csendes volt, szép és méltóságteljes. Hosszú kihagyás után ismét elmentünk a magyaros vendéglőből japánná változott étterembe, ami a tökéletes káeurópai cyberpunk, mert festett vadászjelenetek között lehet enni gőzgombócot vagy rament. Kávét ittunk egy cukrászdában, ahol tálcákon hordták ki a friss pogácsát, aztán kényelmesen ballagtunk hazafelé a folyóparton, ahol rajtunk kívül alig járt valaki.

Aznap késő este viszont már a Nyugatinál akadt dolgom, ahol merevrészeg emberek feküdtek a felrúgott szemetesek mellett, mindent belengett az átható vizeletszag, és a körúton decens színházbajárók és agresszív kopaszemberek tolongtak egy nagy masszában a Blaháig. Három és fél percet töltöttünk egy bérházból szépen átalakított, de nehezen elviselhető új szórakozóhelyen, végül egy eldugott kávézó-sörözőben ittunk szolidan inkább. A bejárat előtt csinos, szőke csaj táncolt teljes extázisban a telefonjából áradó zenére, odakint csapatokban vonultak a nagyon elegáns húszévesforma lányok, éles kontrasztot képezve a környezettel.

Ha ez így megy tovább, Budapestről lassan lefoszlik a klasszikus noir hangulata, és egyszerre ronda és szép, romlott düledékváros lesz belőle.

(nyolc, a korongvilág mágikus száma)

Pontosan nyolc évvel ezelőtt, 2003. szeptember 17-én reggel fél hatkor a pozsonyi reptéren üldögéltem és vártam a londoni gép indulását. Kemény időket éltünk akkoriban, még nem repültek Magyarországról fapadosok, sőt az immigration officerek miatt meghívólevelet is szereztem, persze végül egy legyintéssel beengedtek Angliába. Aznap este el is készült az első post, ezért onnantól számolom a blog indulását, még akkor is, ha csak 18-án került ki a netre. Ez a csúszás végig megmaradt, mindent a laptopon írtam, aztán némi késéssel ömlesztve tettem fel több napnyi adagot a szomszéd szobában lakó lengyelek gépéről vagy különböző londoni netcafékból („már ahol volt kislemezmeghajtó!” – károgta öregesen).

Szóval nyolc éves lett a blog*, bár ez az archívumból nem látszik: 2004-ben pillanatnyi elmezavaromban úgy gondoltam, hogy ha nem nyúltam hozzá fél éve, akkor addig ne is legyen fent semmi, amíg ki nem találom, mihez kezdek vele. Aztán kitaláltam, és 2005 januárjában archívum nélkül, de visszatértem a blogok völgyébe, ez az oldal pedig azóta két születésnapot ünnepel egy évben, már amikor eszembe jut (most először).

* így sokszor leírva azért elég ijesztő ez a szám: ha ez a blog ember lenne, már iskolába járna**

** és labirintusokat meg kis, béna szörnyeket rajzolna a kockás füzetébe, miközben a többiek kint játszanak a szünetben

(leginkább könyvekről)

A múltkor éppen randiztunk a csajommal, és félúton besétáltunk az egyik könyvpalotába a belvárosban, ahol a következő felismerések értek:

– Nagyon jót tett az Európa kiadó könyveinek, hogy lecserélték a többnyire csúf, de minimum semmitmondó grafikai arculatukat. Erre ugyan már tavaly rácsodálkoztam, de most láttam először ennyi szépre és elegánsra dizájnolt európás könyvet egy helyen. Úgy kellett visszafognom magamat, nehogy megvegyek valamit, ami már megvan, pedig még mindig nagyon kevés magyar kiadónál érzem ezt a késztetést.

– Valahol stílusos, hogy a kezdőknek szóló, egyszerűsített szókincsű könyvek orosz változatai már a fülszövegükkel mély, szlávos melankóliát ébresztenek az olvasóban. (Nem tudok már oroszul, de tolmáccsal mentem.)

– Foglalkozási ártalom, tudom, de szerintem senki sem hibáztathat, amiért a Thorn Castle című regényről burjánzó tövissel benőtt, fekete bástyák jutottak eszembe, ahol egy titkos lovagrend őriz valamit odalent. Kicsit csalódtam, amikor némi fáziskéséssel leesett, hogy ez a Tüskevár angolul.

– El is felejtettem, milyen érzés volt valaha könyvesboltfüggőnek lenni. Különösen külföldön tudott elragadni a szenvedély*, még csak nem is sznobságból, egyszerűen könnyebb elveszni, ha mondjuk a fantasztikus irodalomnak vagy a krimiknek külön-külön van egy fél emelete, ráadásul a legtöbb könyv elegáns és szép.

* ez az, amikor a szállodai szobában egyszer csak feleszmélsz egy ismeretlen regény társaságában, és csak arra a pillanatra emlékszel, amikor észrevetted a polcon

(megkopogtat, leporol, tekerget)

Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy enyhén fázik a lábam, odakint szürke az ég, és szinte hallható búgással kapcsolódnak be az agyam eddig tartalékra állított részei. A nyár azóta visszatért ugyan, de valami megtört benne, hiányzik belőle a régi tűz, és amikor azt hiszi, senki sem figyeli, déltengeri bungalókat nézeget vastag, színes katalógusokban.

Nem is ártott, hogy magamhoz tértem, mert csütörtökön már a Tündérgyárban, az sfmeetup aktuális szeánszán tartottam villámelőadást arról, miként szereljük bele a sztorit a számítógépes játékokba titkos fejlesztői laborjainkban. Az este aztán össznépi sörözéssé fajult, és másnap nagyon örültem, amiért az utolsó pillanatban mégsem kértem ki magamnak azt a pálinkát.

Most fényképeket rendezek mappákba, mintha dobozolnám az elmúlt néhány hónapot, van közte kiégettnyomozós tengerpart Dániából (copyright by mr.a), balatoni szőlőlugasok, szigetes mulatozások, macskaköves sikátorok az Adrián, és akkor ott az a sok minden, amiről fotó sem készült. Szerettem ezt a nyarat, most már jöhet az ősz.

Ma délután tudatosult bennem, hogy napra pontosan kilenc éve utaztam Madridba először, és ez a kilences most egyszerre tűnik iszonyúan soknak és rendkívül kevésnek. Nagyon élénken megmaradt bennem az a két és fél hónap madridi ősz, a sziruposan sűrű napfény, a váratlan zivatarok, a színváltó levelek a Retiróban, a templomok, szűk utcák, könyvesboltok, középkori városok, meg az aktív társasági élet váltogatva azzal a rengeteg magányos sétával, amiből aztán még ott helyben, egy sárga füzetben megszületett a leendő kardozós-hajózós-héttengeres regény első pár fejezete.

El kellene vonulni egy hónapra a világtól megint, és akkor talán végre azzal a regénnyel is történne valami, amit egész nyáron piszkálgattam, minden látható eredmény nélkül.

(képeslap, magunknak, itthonról)

Az előbb erős vízsugárral csaptam le a papucsomra kérgesedett tengeri sót, így fél nap késéssel hivatalosan is befejeztem a nyaralást.

Valójában egy hétig semmi sem történt, és pontosan így szólt a terv, de közben volt sok minden, zötyögő buszok és kopott betonmólók a kristálytiszta vízben. Borókafenyők és zsizsegő kabócák és forró betonon szaladgáló gyíkok, árnyék a víz szélén, fröccsenő hullámok. Sikátorok egy középkori városban, gazzal felvert tetők, grillen sülő halak, áramvonalas jachtok a kikötőben. Két és fél elolvasott könyv, összefüggéstelen töredékek egy füzetben, labirintusokról és vonatokról, véletlenül sem ahhoz, amihez kellett volna, de nem baj. Levesporok meg örökké jéghideg víz a palackban, este az öbölben, heverészés a kavicsos fövenyen, fölöttünk a csillagos ég.

(képeslapszerűen)

A nemzetek közötti nem verbális kommunikáció rendkívül félrevezető lehet, mint ezt horvát szállásadónk példája is mutatja, aki az előbb szigorúan felemelt ujjal megállított a lépcsőn, még komorabb arccal annyit mondott, hogy „kámhír!” és ellentmondást nem tűrő mozdulattal a széke mellé mutatott, majd amikor kissé aggódva odasétáltam, vajon mit követhettünk el, rendkívül töredékes angolsággal megkérdezte, kérjük-e a wifihez a jelszót.

Sokat mondjuk nem leszek netközelben, mert egyrészt a bácsi általában kikapcsolva tartja a routert (valamit mesélt félig angolul a helyi hackerekről, amit nem értettem, helyette megpróbáltam kitalálni egy klasszikus cyberpunk-sztorit a környékre, de a tűző napsütésnél meg a palacsintaárusoknál meghalt a dolog), másrészt egy csomó könyvet el kellene olvasnom, illetve van a közelben egy nagy kiterjedésű, sós víztömeg, ami hív, csak sustorog, és [érthetetlen lovecrafti jelzőtömeg törölve].

És meg kellene találni a helyi fogadóbizottságot, a nyurga lábú, vörös macskát, aki tegnap ránk vetette magát az ajtó előtt, és vadállatra emlékeztető szilajsággal dörgölőzött a lábunkhoz percekig.

(“you like rock'n'roll, dont you?” – sziget 2011)

Utólag kellett rájönnöm, hogy kilencvennégy óta ez volt az első olyan Sziget, ahol egyszer sem kapott telibe a killingindönémof, habár egyszer mintha a távolból hallottam volna, de talán csak a képzeletem játszott velem (vagy egyszerűen annyiszor játszották el ezt a számot ezen a földdarabon, hogy olyan, mint a tapétába beleivódott dohányfüst, és a hallásküszöb alól szivárog elő). Megesküdni persze semmire sem merek, mert az idei három nap már menet közben masszává olvadt össze, de ez teljesen hagyományos és megszokott.

Kedden este a veteránkommandóval (echnat, schizo, rosseb, MAC) felélesztettük a régóta hanyagolt kinti előszigetelés intézményét, hogy aztán szerdán hagyományos első napot tartsunk odabent. Ennek részeként a szigetes csoportdinamikát követve elszakadtunk, ismét összeverődtünk, új emberekkel találkoztunk, akik szintén elsodródtak, néha pedig teljesen vegyesen összeálltunk egy képpé. Eközben pultoknál ittunk, a pár napra hazarepült húgommal pálinkáztunk, Motörheadre bólogattunk, belenéztem még ebbe meg abba, levezetésképpen az utoljára egy éve látott macandthecityvel meg Tapsival beszélgettünk a hidegben, miközben a csajom táncoló cowboyokra cipelte a társaság egy részét.

Azt valahol szintén a Sziget egyik kódolt törvényszerűségének tudom be, hogy a péntek nehézkesen indult (a veteránkommandó már hazament, az ismerősök bizonytalankodtak), mégis kimentem egyedül, és egyszer csak hajnali öt lett, de addigra rengeteg mindent megittam és különböző pultok előtt ugráltunk közösségileg gyermekkorunk kedvenc zenéire vagy teljesen vállalhatatlan slágerekre. Addig persze történt sok minden, találkoztam például Tapsival, mert már kint ült a Macskás Fülbevalós Lánnyal, akikkel utána vállvetve mulattuk végig az estét. Közben megérkezett Bright és még akadtak ismerősök (olyan is, akit nyolc éve nem láttam, de egyszer csak megtalált a tömegben), Deftones-koncertet néztünk, a Prodigy basszusait hallgattuk egy távoli borozóból, hogy a végére azért mégis átsétáljunk (és azonnal megéhezzünk az indiai étterem curryfelhőjében). Onnantól minden egy nagyon felgyorsított videoklippé változott egészen addig, hogy pirkadatkor még a kijáratnál rám köszönt egy szintén hét-nyolc éve nem látott gólyatáboros ismerős, vágás, és már világosban gyalogoltam hazafelé és kásás hangon dünnyögtem együtt Gary Numannel.

Vasárnapra maradt a könnyed, sportos levezetés a meglepetésvendég schizóval és medúzák kihelyezett tagozatával, teljesen véletlenszerűen összeválogatott koncertrészletekkel (például Voodoo People tekerőlanton, hegedűn és furulyán) és az utolsó napra jellemző apokaliptikus hangulattal. Aztán még néhány sátor, még néhány pult, és máris éjszaka lett, hogy a hídon megrohanjon az ennekisvége-dejóvolt hangulat.

(koppenhága, levezetés)

A „helyek, ahová magunktól biztosan nem jutottunk volna el Koppenhágában”-listán előkelő helyet foglal az a kis büfészerűség a külvárosban, ahol dán smørrebrødra specializálódnak, vagyis vékony, fekete kenyérszeletekre halmoznak dolgokat, ami a lazactól kezdve a sült húson át a tükörtojásig rengeteg minden lehet. A rutintalanok kezében azonnal megpróbál atomjaira hullani, és rendkívül finom.

Vagy ott a tengerpart, ahová a helybéliek strandolni járnak, de mi csak hevertünk a hosszú fűszálakkal benőtt homokdűnén, és néztük a bátrakat, akik a nagyjából 15 fokos vízben fürödtek. Néha kisütött a nap (ez már elég volt ahhoz, hogy délvidékies pírt szedjünk magunkra), sirályok vijjogtak, biciklik álltak végtelen halomban, és a szigetre vezető hídnál jégkrémes kocsiból árultak friss zöldborsót snacknek.

Utána visszatértünk a kitaposott utakra, és elmentünk a világ második legvénebb vidámparkjába. Az óriásjátékok valószínűleg ennyi idő alatt, ekkora koncentrációban már torzítják a teret, legalábbis csak ezzel tudom megmagyarázni, hogyan fér el ennyi minden a belvárosban elkerített területen – hullámvasutak, körhinták, éttermek, céllövöldék és ezer más minden –, az elmélethez pedig különösen stílusos aláfestést ad a szabadeséses torony felől folyamatosan hallatszó sikoltozás, meg a kölyökkutyányira nőtt aranyhalak hemzsegése a dísztavacska hídja alatt. Este, amikor kigyúlnak a lampionok, tovább fokozódik a keleties hangulatú tündérmese-érzés; na, ilyenkor kell sörrrel a kézben nézni a kalózhajó-replikát.

Hétfőn még kávéztunk a belvárosban, majd körbehajóztuk egy motoros bárkán a kikötőt meg a csatornákat (így tudtam meg, hogy ezeket szándékosan építették Amszterdamhoz hasonlóra), aztán a hagyományos, gurulós bódéból szereztünk hotdogot, hogy megfelelő módon köszönjünk el a várostól és indulhassunk a repülőtérre.

(második zanza, koppenhága)

Félúton járhattunk a nagyon magas templomtoronyba vezető lépcsőn, amikor megláttuk a letépett angyalszárnyakat. Itt már a szűk falépcsőkön kapaszkodtunk felfelé, és a gerendák közötti, ráccsal elkerített zugokban mindenféle érdekességek porosodtak, a harangokat működtető fogaskerékrendszer őse vagy a régi szobrok maradványai, és abban a félhomályban a régi, megszürkült kőszárnyak nyugodtan lehettek volna valódiak is.

Persze nem csak ezért másztunk ilyen magasra (egyenesen ki a torony tetejére, ahol a csigalépcső már csak egy ember széles), hanem azért, hogy fentről nézzük meg Koppenhágát, a palotákat, a nagyon széles utcákat meg a turistákkal elözönlött Nyhavn színes, régi házait a kikötőben; a fegyelmezetten sorakozó, hatalmas, fehér szélkerekekeket a part mellett a tengerben, meg Christiania szabad városnegyedét alattunk. Ide rögtön utána gyalog is elsétáltunk, be a telegraffitizett, harminc éve elfoglalt házak közé, ahol nem lehet fényképezni és turisták keverednek hippikkel meg rendkívül lepusztult emberekkel, szóval az egészet d. foglalta össze remekül, amikor az mondta, olyan ez, mint egy városnegyed méretű romkocsma, ahol mellesleg töményen áll a fűszag.

A fentieken kívül egyébként még rengeteg mindent néztünk meg a tegnapi nap folyamán, ismételten alátámasztva azt a sokszor kipróbált elméletemet, miszerint egy várost úgy lehet igazán megismerni, ha megfájdul a lábad, és van melletted valaki (jelen esetben nagylelkű házigazdánk, A), aki megmutatja a Titkos Helyeket, például a képregényboltokat vagy az éttermeket, amiket magunktól sosem találnánk meg.

(koppenhága, zanza)

Eső és napsütés, friss szél, mélyzöld parkok. Biciklik és még biciklik, méretes kerékpártárolók a vasútállomásokon; lakatot látni, de nem sokat. Hatalmas udvarok, függöny nélküli ablakok, borostyánnal benőtt hatalmas kémények, miniatűr kávézók Koppenhágában. Tengeri szél, sirályvijjogás Roskildében, viking hajómúzeum (az megvan, hogy a sárkányhajók oldalára nem is erősítettek pajzsokat, mert nehéz lett volna evezni miattuk, a rajzfilmeket hibáztatom a tévkoncepciókért), és mindenhol nagyon takaros téglaházak, arányosan kicsik és rendkívül élhetőek.

Azt pedig sohasem hittem volna, hogy egy sörgyárra azt mondom valaha, ebből történetet kellene írni vagy legalább helyszínnek fel kell használni, de a Carlsberg évszázados tégla-épülettömbje ilyen, a semmibe nyíló ajtóval a falon, az óriás elefántszobrokkal és a mesébe illően csavart végű kéményekkel, a gépsas-vízköpőről és az üvegkupolás varázslótoronyról nem is beszélve. Vagy az egykori Carlsberg-munkástelepről a szomszédban, amit benőttek a növények, faasztalok állnak a házak előtt, a szűk utcán meg óriás macskák rohannak a lábamnak dörgölőzni.

Az igazán lényeges dolgot persze a végére hagytam, szóval most már hivatalosan is tudom, hogyan kell dán hot-dogot készíteni, hiszen a lényeg a pirított hagyma, a remoulade és a megfelelő csuklómozdulat.

(ömleszt)

A múltkori interjú mellé tegnap felkerült a FictionKultra egy visszatekintő az 1998-as Regnum Hermeticum című antológiáról, ami egy alternatív, mágikus középkorban játszódik, és két történettel én is közreműködtem benne. Az ismertetőtől először mélységesen nosztalgikus hangulatba kerültem, és csak utána tudatosult bennem, hogy ezek a novellák 13 évvel ezelőtt jelentek meg, ami kissé olyan érzés, mint lehajtani az első feles Unicumot: először jön az egész testen végigfutó borzongás, aztán elmúlik, és átadja a helyét valami furcsa, nem teljesen kellemetlen bizsergésnek.

Az már csak később jutott eszembe, hazafelé a vonaton, valahol az ázott táj közepén, mi hiányzik leginkább abból az időszakból, amikor ezek a novellák születtek. Az, hogy milyen jó volt akkoriban lelkesen, túlgondolkodás, görcsölés nélkül írni.

Persze egyetemistaként, kezdő szerzőként és még csak alkalmi fordítóként teljesen mások voltak a körülmények, mint amióta megjártam a Macho Grandét és a szememből eltűnt a csillogás most, tíz évvel azután, hogy főállásban kezdtem el szövegekkel dolgozni. A probléma régi, haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló, jó ideje (Tapsi nagyon találó kifejezésével élve) „nem barátaim a betűk”. Viszont továbbra is történeteket akarok mesélni, és a kettő együtt nagyon frusztráló.

Eleinte még ösztönösen próbálkoztam azzal, amit jóval később olvastam Neves Szerzőktől: elmentem otthonról (legtöbbször a Vidéki Kúriába, ahol már nem laktam állandóan), és elzártam magamat a világtól. Félretettem mindent, kezdetben magát az írást is, és csak fel-alá járkáltam, belekaptam könyvekbe, képregényekbe, filmekbe, szóval dacosan nem foglalkoztam azzal a történettel, ami hónapok óta állt elakadva a fejemben. A történet ezen megsértődött és elkezdett működni. Mindez azonban időigényes folyamat, nehéz is megszervezni, nem véletlen, hogy utoljára hosszú évekkel ezelőtt volt alkalmam ilyesmire. Nem is írtam azóta szinte semmit.

A múlt hétvégén (még pre-nosztalgia) egyébként pontosan ez volt a terv: ha három napig úgyis magányosan vigyázok a vidéki kúriára, akkor a fenti módszerrel fogom kirángatni magamat a kreatív posványból.

Mint minden egyszerű és zseniális terv, a gyakorlatban természetesen ez sem működött, de legalább mindenféle emlékezetes dolog történt, például az otthoni macska behozott egy élő verebet, aztán előttem ölte meg; futottam alkonyatkor egyedül az erdőben, kávéztam a reggeli hűvösben az erkélyen, spontán leemeltem egy aktuális bestseller krimit a polcról és hirtelen elolvastam az egyharmadát; meg telefirkáltam néhány kinyomtatott lapot a jegyzeteimmel.
Szombat este rég nem látott barátaimmal ittunk egy teraszon, és megbeszéltük, hogy amint jön a zombivírus, a Balatonra menekülünk, ahol egy vitorlásokból, sétahajókból és kompokból összeállt úszó városon fogunk élni („mint az Armadában”, mondta echnat lelkesen). Éjfél után kicsit még ücsörögtünk egy ódon belvárosi udvaron, hazafelé menet pedig megálltam egy kovácsoltvas kapu előtt, és azon tűnődtem, hogy legalább tíz éven át mentem el mellette rendszeresen, és sosem néztem be a rácsokon, és még mennyi ilyen ház van a belvárosban.

(gátlástalan önreklám!)

A piramisok rejtélyéről őszintén, férfiasan, álarc nélkül, avagy a fictionkultos kedves emberek készítettek velem egy interjút. És még: írás, fordítás, kezdetek, logók, álnevek, kedvenc könyvek. (Vigyázat: az interjú piramisokat valójában nem tartalmaz.)

Elolvasható a FictionKulton.

(jódos kesernye)

Két éve mentünk először vendégségbe Pécsre Judhoz és woofhoz, hogy villányi pincészeteket látogassunk és a helyi borászmagazin értékeléseit olvassuk fel egymásnak elcsukló hangon. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert a felolvasás eredetileg mellékszálnak indult, de először mottó lett belőle – „távolról indít” –, végül hagyomány. A tavalyi túra már hosszas előszűrés után kapta a slágeres „szájban zömök” címet.

Másfél héttel ezelőtt trilógiává bővítettük a történetet, lecseréltük Villányt Nemesvámosra (Veszprémtől pár kilométerre), és fokoztuk a téteket, amikor kiderült, hogy amit tavaly kánikulának hittünk, az semmi, mert ezúttal országos hőségrekord lesz. A főszereplők természetesen maradtak, statisztaként megint elhullott sok üveg bor, a narratív szerkezeten sem változtattunk, cím és idézetek a magazinból.

„Ízében is megvan az elegancia, az avaros, kicsit ázott jelleg. De van jódos kesernye is, ami a fajtánál nem feltétlenül baj.”

A szállást woofék javasolták, mint törzsvendégek, és teljesen megértem őket, mert régen találkoztam ilyen kedves vendéglátókkal. Ráadásul a családfő interaktív pálinkamúzeumot üzemeltet, ahol venni nem lehet italt, csak kóstolni. Fantasykben, főleg filmekben meg szerepjátékokban visszatérő helyszín „az öreg varázsló titkos laboratóriuma”, az egészen jó viszonyítási alap: lementünk az alagsorba, kinyílt egy ajtó és feltárult egy polcokkal telezsúfolt kamra, a lehető legváltozatosabb alakú meg méretű színes üvegekkel, gyümölcsökkel megpakolva vagy anélkül. Csak a kézírásos cetliken nem az állt, hogy „Lebegés itala”, hanem olyasmik, mint az „Ágyas szilva, 2009”, persze több konkrétummal.

„gyümölcsöt boncolunk ki, meg egy pici újhordót”

Ezek után nem meglepő fordulattal az első estén már igen vidáman ücsörögtünk a vendégház udvarán. Volt rengeteg bor, a bográcsban pörkölt, mellettünk sün motozott a bokrok között. Közben meg megfejtettük a világot, meg ami eszünkbe jutott, főleg könyvekkel meg írásokkal kapcsolatban.

Az írás, mint olyan egyébként is központi szerepet játszott a hétvége témái között, főleg azért, mert a többiek teljesen ártalmatlannak tűnő beszélgetéseket vezettek ki arra a félmondatra, hogy „mert nem írsz”, miközben átható pillantással néztek rám. A második nap délelőttjén pedig, amikor Badacsony felé verejtékeztünk a vonaton, valamiért szóba került az írók levelezése, és ettől rádöbbentem, hogy ha valaki kiadná a csajommal folytatott emailváltásunkat, az súlyos csapást mérne a setét imidzsemre. De legalább kitaláltam hozzá a megfelelő címet, ez lenne a Tüncögés a sötétben.

„rendezett, ropogós savak”

A már említett hőségrekord a badacsonyi szőlőhegyen csapott le ránk, de ügyesen kihasználtuk a pályán elhelyezett mentési pontokat. Először egy pincébe húzódtunk be, ahol a bor mellé sajtot ettünk és zombis kockajátékkal szórakoztunk (Zombie Dice, for "the whole zombie family"). Amikor elkezdtünk fázni, átvonultunk egy étterem sűrű szőlőlugasa alá, ahol járt a szél (meg egy darázsraj) és ráláttunk a Balatonra meg a vitorlásokra. Idén egészen visszafogottan ittunk a meleg miatt, így történhetett meg az is, hogy Csopakon sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadtuk a bodzaszörpöt, mint az alkoholt. Azért fröccsöztünk is az árnyékban és agyakat számoltunk, még mindig a kockajáték keretein belül.

Este a háziak ismét úgy telerakták étellel az asztalt, mintha négy napot töltöttünk volna a vadonban készletek nélkül, aztán levezetésképpen még ültünk egy darabig a gyertyafényben. Végül mindenki kidőlt, és gondolatban rákészültünk a negyedik részre, ami remélhetőleg lesz és biztosan ugyanilyen kellemesen sikerül majd.

Egyéb jódos kesernyék:

Jud sokkal részletesebb beszámolót írt, és nála vannak fényképek is. Kiegészítés: a postból kiderül, hogyan nem lettem szuperhős és miért nem mentettem meg a levágandó csirkét? IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN

AnnGel is ír majd.

Meg Tapsi is. [Update: aki időközben így is tett; sok képpel!]

(BePe és woof pedig idén szintén felmentést kap.)

(és most az időjárásról)

Az utóbbi napok megint igazolták, hogy az igazán meredek hangulati mélyrepülések júliusban kapnak el. Biztosan a sok napfény teszi.

(szalonna, mozi, bicikli)

Az elmúlt héten sokat voltam nagyon feszült (de nem tudom, miért), és többször arra riadtam fel az éjjel, hogy elhagytam fontos dolgokat. Kellett pár perc, mire rájöttem, hogy azok a dolgok nem is léteznek. Ilyen pár éve történt utoljára, és már akkor sem élveztem különösebben.

Még vasárnap történt, hogy elmentünk szalonnát sütni az okkult hímzőegylettel aliék kertjébe (tízmillió tábortűzszakértő országa vagyunk, mormolta egy ponton a mr.a), és a házigazdák nagyon kitettek magukért, ezért egészségtelenül sokat ettünk, azt hiszem. Hét közben söröztem meg hangosan gondolkodtam másokkal, tegnap pedig megint úgy tettünk a csajommal, mintha randiznánk (szoktunk ilyet), közben mexikóit ettünk, aztán moziba mentünk. A Super 8 kifejezetten tetszett, mert szerethetőnek találtam a karaktereket, meg működött a nosztalgiafaktor is, mert J. J. Abrams filmje elég konkrétan (de nem zavaróan) idézte a kölyökkorom filmjeit meg könyveit, meg úgy általában a gyerekkoromat. Főleg az, ahogyan minden gyerekszereplő rutinból pattant a biciklire. (Nem, titokzatos vonat nem robbant fel a közelemben, bár egy iparvágány pont a házunk mögött haladt át a lakótelepen.)

(munkaszünetet tart a kávézásban)

Orvul július lett, miközben nem figyeltem, mert annyira próbáltam befejezni azokat a dolgokat, amiket még májusban kellett volna. Mivel most tartom a júniust, éppen egy kávézóban ülök egy csomó jegyzet fölött és kétségbeesetten próbálom belerakni a megfelelő jeleneteket a nekik kijelölt helyekre. Teljesen olyan, mint a készségfejlesztő gyerekjátékokban (rombuszt a rombusz alakú lyukba, satöbbi), csak regénnyel, most például van egy negyedik fejezet alakú hézagom, és egy ötlet, ami nem akar belemenni.

Jelenleg fogalmam sincsen, hogyan voltam képes valaha is megírni két regényt. Valószínűleg az egészet csak álmodtam. (Vagy a jövőben történt. Vagy nem én csináltam, hanem egy robot, aki úgy nézett ki, mint én.)

Biztosan volt valami trükk, ami most nem jut eszembe.

A kávézóban, ahol ülök, krétával írják a táblára, mit lehet kapni, hangosan sziszeg a gőz, kevés a vendég és kényelmesek a székek. Odakint néha tavasz van, néha nyár, néha ősz, nagyjából öt perc leforgása alatt. Néha egyszerre történik mindez, mint most, amikor fúj a szél, süt a nap és szakad az eső.

(lakossági hirdetés)

A kamera egy lakótelepi szobát mutat. A kép sarkában a dátum: június 21.

– Nahát, mától rövidebbek a nappalok – mondja a csajom, aztán elgondolkodik. – Úristen, mindjárt itt a tél!

Felirat: csak saját felelősségünkre tartózkodjunk huzamosabb ideig darkfenteziíró/műfordítók közelében!

(kánikula, noir, nagyon kortárs vonatút)

Pénteken este a barátaimmal sörözünk. A belváros kezdetben kihalt, aztán valamikor megtelnek az utcák. Ezt azért tudom, mert éjfél körül már annyira meleg van a galérián, hogy ki kell ülnünk egy kerthelyiségbe megszáradni.

Szombaton vidékre megyek, felváltva olvasok és dolgozok a vonaton, utána nagyjából ugyanezt folytatom otthon is, csak az erkélyen. Alattam a kert, a levegő olyan fülledt, mintha nyirkos rongyokat teregettek volna a felforrósodott városra. A könyvben tél van, szürke utcák, kémek. Gondosan egy helyre köpködöm a meggymagokat. Éjszaka megérkezik a hideg, a szél úgy járja át a szobákat, mintha hatalmas lélegzetet vett volna a ház.

Vasárnap futni megyek az erdőbe, közben csöpögni kezd az eső, hol abbahagyja, hol rákezd megint, és ez így megy egész délutánig. Az udvarunkban váratlanul felbukkan egy elkóborolt kutya, a világ legjámborabb nőstény pitbullja, békésen néz rám, amikor megsimogatom, csóválja a farkát, viszont ebből nem derül ki, kié lehet. Elballag, visszajön, a kerítésen keresztül néz be hozzánk reménykedve, viszont mire megtalálom az állatmenhely számát, eltűnik, aggódom érte. Kiégettnyomozós sorozatepizódokat nézek, egymás után többet is. Mostanában megint visszatértem a krimihez meg a noirhoz, a könyveimben, képregényeimben, sorozataimban halkan sustorog az eső.

Már a vonaton ülök, amikor sötét viharfelhő érkezik, egyetlen fehér nyúlvánnyal, amitől hunyorítás nélkül is olyan, mint egy kitátott szájú sárkány. A könyvben nagy pelyhekben esik a hó, karácsony van, háború, az időjárás a maga módján biztosítja a hangulatot, és szakadni kezd az eső. Amikor leteszem a könyvet, hogy dolgozzak valamennyit, rögtön kisüt a nap. A szomszéd négyes ülésen egy kortárs magyar történet szereplői ülnek. A kalapos, napszemüveges matróna a telekről hozott virágokkal, az ötvenesnek látszó fia átható alkoholfelhőben, túlmozog és néha felhangosodik, a vele szemben ülő felesége ilyenkor arcot vág, az anyja lepisszegi. A férfi nevet, aztán összevesznek valami teljesen érthetetlen apróságon. Budapesten már száradnak a járdák, mire hazaérek.

(az okkult hímzőegylet pihen)

Egy hosszú hétvége erejéig nyaralni mentünk a bloggerekkel a Balaton mellé, és ez majdnem szó szerint is érthető, ugyanis a békebeli, felújított villaépület a platánfás vízparti sétányon állt, az udvarról kilátással a tóra (a szobámból meg a vasútra, de az ember úgyis az udvaron él szociális életet). Fújt a szél, pont nem égetett a nap, a víz néha nagyon zöld vagy opálos világoskék volt, és úgy sodródtak a hullámokon a vitorlások, mint egy csomó fehér, furcsa állat. Megint kiderült, hogy ha a medúzák víz mellé kerülnek, akkor veszélyesen élnek: alie-vel eltrollkodtunk egy naplementét, kitört belőlem a modoros útikönyvíró, a kilencvenes évek legtipikusabb balatoni slágereire ittunk tejeskávét, lángos ettünk a strandon, többször bementem a vízbe, és annyit csocsóztunk, hogy vízhólyag nőtt a tenyeremre. (Számításaim szerint életemben eddig összesen négyszer csocsóztam, ebből háromszor rendkívül részegen, de most fordítottam a sorrenden, és először elkezdtem kitapasztalni, hogyan kellene ezt csinálni, és csak közben ittuk meg a barackpálinkát.)

Darkulsz vagy jössz a strandra? – Bright telefonos invitálása

A legsajátosabb élményünk mégis a vasárnapi esti utcabál volt a kikötőben. Először arisztokratikus távolságból, a partról néztük, hogyan küzd a szél a tűzijátékkal, aztán úgy döntöttünk, megkeressük az L-t a tömegben, hátha meg kell menteni. Mire odaértünk, a zenekar éppen belekezdett a második blokkba. Ezen a ponton nagyon gyorsan visszamentem a szállásra a laposüvegnyi töményért, amit gondos előrelátással magammal hoztam, és ettől átkerültünk egy nagyon furcsa alternatív valóságba. Amikor például a láthatóan hardrock-feldolgozásokra termett zenészek két sajtbólvanahold-jellegű sláger közé beiktattak egy Lady Gaga-feldolgozást, a barátaim szabályosan megvadultak és táncolni kezdtek (már ha egyáltalán táncnak lehet nevezni azt a rángatózást, amit ezek a mai fiatalok a beatzenére művelnek. [Igen, Brightot leszámítva mindenki fiatalabb volt nálam éppen, de mivé lesz a világ, nem tisztelték azt a pár hónapot, amivel érettebb vagyok náluk, és egész hétvégén visszatérő humorforrás volt állítólagosan fiatalos külsőm.])

Szóval kellemes nyaralás volt, rengeteg olyan párbeszéddel, amit le akartam írni, nehogy elfelejtsem, aztán nem írtam le és elfelejtettem. És nem tudom, mi lett a Balatonnal az utóbbi években, amióta nem jártam ott, de mindenhol kedvesek voltak a pincérek és teljesen igényes ellátást kaptunk, remélem, ez nem valami idény előtti anomália.

(megíratlan bestsellereim, sokadik rész)

Elment ma mellettem egy járőrkocsi, benne egy egyenruhás rendőrrel, aki Thomas Magnum PI magyar inkarnációja volt, a bajusz is stimmelt, pontosabban az stimmelt igazán. Kicsit idősebbnek, agresszívebbnek és testesebbnek tűnt, de ettől vált igazi magyar változattá, hiszen Magyarország nem Hawaii.

(Fiatalabb és popkultúrában járatlanabb olvasóink kedvéért magyarázó link itt.)

Azt hiszem, itt az ideje megírnom Tokarev Tamás, harcsabajszos magánnyomozó történetét, aki hazatér külföldről, majd a Balatonnál old meg a különböző bűnügyeket. A legjobb barátja egy pilóta, aki kis, sárga gépével turistákat visz a tó fölé, mentora pedig egy privatizációból meggazdagodott vállalkozó, akinek a füredi villájában hősünk éldegél.

(Minden jog fenntartva, megbízási szerződésekkel az emailcímemen lehet bombázni.)

(puzzling)

Megint kergetőznöm kell a nyári zivatarokkal, ha futni megyek a szigetre. Néha én nyerek, mint ma reggel, amikor sikerült két felhőszakadás közé iktatni a kört. Valahol a felénél járhattam, amikor a futóösvény mellett, a pocsolyák között méretes, szakadt kartonlapra lettem figyelmes. A formája hajszálpontosan olyan volt, mint egy hatalmas puzzledarab, a színe meg ugyanaz a szétázott szürke, mint az eső előtti felhőké. Felnéztem az égre, vajon honnan esett elém, de nem találtam meg a lyukat, és gyorsan úgy döntöttem, jobb is így.

(lord of the... things)

Tegnap szóba került a kocsmában, hogy ha egyszer igazán hatalmas Sötét Nagyúr leszek*, akkor a sok munka miatt már az akolitusaimnak is akolitusai lesznek, mire Srakker (másik nevén a Hivatalnok) fanyarul rámutatott, hogy a világot uralni akaró főgonoszok valamiért mindig bürokratikus szervezeteket építenek ki.

Erről eszembe jutott, hogy valószínűleg Szauron mordori tornyának jelentős részét kis, kényelmetlen irodák töltötték ki, és innen már csak egy lépés volt elképzelni, amint a gyűrűlidérceket a megfelelő minisztériumban – a Nazgûliumban, copyright by Srakker – zaklatják kimutatásokkal (Két felderítőút a Bakacsinerdőbe? Mi került ezen ennyibe? A Gyűrű pedig még sehol? Eredményeket akarunk!). Vagy vegyük Szarumánt, mondta Tapsi, és eltűnődtünk, milyen kiváló slide-okat rakhatott össze a prezentációjához, amivel rávette Barad-dûrt Vasudvard támogatására!

* ez egy teljesen átlagos beszélgetésnek számít a baráti köreimben

(most szereztem)

BESTÅ SÜMMER, kétrészes, összecsavarozható nyári hétvége-szett.

Első hétvége tartozékai:

– fogaskerekű
– libegő, le a hegyről, hogy lássad a várost a lábad előtt, a csajod kezét szorítod, amikor döccentek a levegőben
– jegeskávé
– délutáni mozi
– folyópart, régen látott barát

Második hétvége tartozékai:

– látogatás vidéken
– bicikli
– sör a belvárosban egy öreg udvaron
– szilvapálinka máshol
– erkélyen ücsörgés, kókadozás, enyhe szél, árnyékfoltban heverésző otthoni macska
– levezetésképpen még aznap este születésnapozás, kellemesen néptelen budai romkocsmában, palacsinta

Miután a két összeillő hétvégét összeállítottuk, helyezzük őket el párban az életünkben.


Az összeszerelési útmutatón fekete emberkék és kis nyilak mutatják, mi hova tartozik, a szilvapálinkát például az erkélyen ücsörgéssel kell összecsavarozni, a fogaskerekűt meg a libegőt stilizált erdő kapcsolja össze.

(„caught a light sneeze, dreamed a little dream, built my own pretty hate machine”)

Félbehagyott gyűlöletpostok hevernek körülöttem, és nagyon örülök, amiért egyiket sem fejeztem be az elmúlt héten. Főleg azért, mert most magyarázkodhatnék, hogy nem [VÉLETLENSZERŰ BLUES-SZÁM DALSZÖVEGÉNEK HELYE], csak összejöttek az amúgy elviselhető dolgok.

(Néha tetőzik a hetek óta gyűlő feszültség, ilyenkor pedig nagyon sok mindent lehet gyűlölni két napon át. Az állandóan visszatérő torokfájást, a könyvkiadókat, a könyveket, a kényszercégemmel kapcsolatos problémákat, a bürokráciát, az internetet, az időjárást, és leginkább magamat, mert bármit próbálok csinálni mostanában, a vezetéstől az íráson át a fordításig, az nem sokat ér. Persze öngerjesztő módon ilyenkor leginkább azt gyűlölöm, hogy gyűlölök, és elrejtem ugyan, szinte senki sem látja, de pont azoknak rossz, akik nagyon közel állnak hozzám. Ezért fogadtam meg pár évvel ezelőtt, hogy ebből elég, és tényleg sokáig uralkodtam magamon.)

Páratlan szerencse, hogy nem írok gyűlöletpostokat.

Tegnap elmentünk kocsmázni a medúzákkal. Nagyon kellemes este volt, ültünk a szabadtéren, sötétedett, frissen vágott fű illata szállt, ittuk a sört. Ebből természetesen következett, hogy váratlanul spontán gyűlöletkört alkottunk, és mindenki elmondhatta, neki mi fáj. Határozottan és gyorsan észlelhető volt a terápiás hatás, mert hamarosan jött a szeretetkör. Ezt ki akartam hagyni, hiszen kis, fekete felhő vagyok, de megijedtem attól, milyen jól helyettesített isolde és lucia. Szóval megindító, férfias őszinteséggel, egyszerű szavakkal, egy üveg barnasörrel a kezemben inkább elmeséltem, kiket és miért szeretek.

(Amúgy tényleg kedvelem, ha az eső kopog az ablakon, meg a felhős eget, amiről hosszú mondatokban lehet írni. Nyitott könyv az életem.)

Az este hozadékaként kitaláltuk a tarrbélás felnőttfilmet – ami természetesen fekete-fehér, hét és fél óra, ebből két óra az előjáték, tíz perces hosszú snittekben mutatják az akciót, a csúcsponton azt látjuk, amint a koszos ablakon túl döcög egy traktor, örömtelenül. A végleges tigrispedikűrt már tényleg csak megemlítem.

(rozsdás vasakról)

Szombaton délelőtt kimentem futni a szigetre, és egyszer csak lehagytam egy hatvanas bácsikát, aki hatalmas, legalább egy kilós rádiós magnóval a kezében kocogott, és úgy hallgatta a zenét. Ő valószínűleg abból a retrójövőből ékezett, ahol a keleti blokkban terjedt el először a hordozható zenelejátszó.

A retrójövő vasárnap is kísértett, amikor újra megnéztem az Alient, amit nagyjából tíz éve láttam utoljára, akkor is működött, most is működik. Egyrészt a hangulat miatt, hiszen ott a Nostromo, a rozsdás űrhajómonstrum, az a rengeteg vas és sziszegő cső, a szűk folyosók, az organikusan tekergőző minták a falakon, és a fehér fénnyel izzó közösségi terek. (Meg a filmtörténelem egyik leghatásosabb idegen lénye, de ez a gondolatmenet szempontjából nem annyira érdekes.)

Biztosan számít az is, hogy az Alien világa számomra a generációm egyik furcsa retrójövője, ami ebben a formában nem fog megvalósulni soha, de attól még el tudom képzelni a nyolcvanas évekből sarjadó alternatív idővonalnak*. Ott van benne a kölyökkorom már fantasztikusnak tűnő valósága, a kezdetleges számítógépek és a monokróm monitorok, a DOS-szerű parancssorok, az űrbe kilőtt lassú, ronda, fenséges vasak, és ettől valahogy időtállóbb, mint más sci-fik steril űrhajói a falakat betöltő villogó panelekkel. A Nostromo fedélzetén is akadt egy teljesen irreális számítógépfülke vagy száz pislákoló lámpácskával, és ettől sokkal valóságosabbnak tűntek a kapcsolók, a drótok meg a karcos képernyők.

(Mellékszál, de meglepően sokáig nem gondolkodtam azon, vajon bizonyos űrhajókban a legénység tagjai honnan tudják érzelmezi a felirat nélküli, egyforma színes lámpákat.)


*Gáspár András Kiálts farkast! című regénye ugyanezért olvasható még mindig: sohasem vált valósággá, ezért nem telt el fölötte az idő, viszont rendkívül hangulatos.

(zum risiken und nebenwirkungen)

Az életem most éppen egy reklámfilm, az a fajta, ahol két részre osztják a képernyőt. Az egyik felét kékre szűrőzték, esik az eső, gyors vágásokban látjuk, ahogyan piszkálom a befejezetlen postokat, ha nem éppen az üres képernyőt bámulom, a szokásosnál is nagyobb az önértékélési zavarom és a komplexusom (ezt azért tudjuk, mert itt a kamera ráközelít egy ázott macskára, aki néz), és régen elvégzett munkákért járó pénzekért veszekszem kiadókkal.

Az a nagy szerencse, hogy a képernyőnek van egy másik fele, ahol csomagot kapok Angliából, egy kiadó kifizet, a csajommal heverészünk és a vállamra hajtja a fejét, sőt még színeket is látni, sok zöld lombot a szigeten, ahol futok. A legtöbb jelenetből kirajzolódik az elmúlt hét szokásosnál is aktívabb társasági élete (viszonylag sok alkohollal, de ez mellékszál). Szerdán a törzshely, csütörtökön gőzgombóc és ramen, pénteken a rágcsákra vadászó macskák Búvárzenekarnál, szombaton vidékre utazunk schizo, rosseb és echnat társaságában a kiváló házigazdához, MAC-hez, aki Társasjátékok és Pálinkák-partit tart hajnalig (a hanganyagból itt sajnos ki kell vágni a nem szalonképes humorkodást). Vasárnap, mintegy levezetésképpen a Medúzák Filmklubja bemutatja rendezvénysorozat keretében mr.a-nál nézzük az Alient (sokadszorra is működik), majd az Aliens felére elfogyunk, mint a filmek szereplőgárdája. (A kamera itt sokat mutatja azt asztalt, mert mr.a szintén hihetetlen házigazda, nála a lesz valamilyen kaja azt jelenti, hogy folyamatosan eszünk, plusz Bright legendás, aliengerinc nevű süteménye is felbukkan egy snittben.)

Tippelni tudok csak, vajon mit reklámozok a spotban az elmúlt hetemmel, de szerintem a barátaimat.

(májusegy)

Az idei május elsején a szokásos baráti társasággal vonultunk le vidékre, leszámítva az igazoltan hiányzókat. Ezúttal nem változtattunk a bevált recepten, ugyanott voltunk, ahol tavaly, akár egy népdalban, falu szélén, erdő mellett, fekete házban a dombon. Tavaly megihletett az épület sziluettje, főleg az agancsok a homlokzaton, és hiányoltam a háttérből a villámokat: idén megkaptam a lombok fölött végighömpölygő mennydörgést, amire természetesen egyetlen lehetséges reakció létezik, ég felé emelt karral hallatni a gonosztudós-nevetést. Végre ezt is lehúzhatom a listáról. Szokás szerint bemutattuk a kötelező gyakorlatokat (főz, eszik, társasozik, iszik, beszélget), a szállás ugyanolyan kellemes volt, az este hűvösebb, de erre találták ki a pálinkát.

Vasárnap elköszöntünk a többiektől, és Bright kolléga meg a csajom társaságában ballagtunk át a falun a vasútállomás funkcióját betöltő betonperon felé. Zöldellt a fű, kicsit esőre állt az idő, béke volt meg csend, csak a patak csobogott, és minden udvarban lustán hevert egy kutya. “Nektek is feltűnt, hogy indulás óta egyetlen emberi lényt sem láttunk?” – kérdezte Bright váratlanul, de hiába gyártottam gyors elméletet a faluról, ahol kizárólag kutyák élnek (kivéve a szombatot, amikor bejönnek a macskák és egy éjszakára átveszik az uralmat), két sarokkal később megcáfolt egy begördülő busz meg a helyi kocsma közönsége. Mi mással is érzékeltethetném, mennyire nyugodt helyen jártunk, mint azzal, hogy egyszerűen eszembe sem jutott horrorfilm-toposzokban gondolkodni.

(zsizseg)

Nem, biztosan nincsenek fekete bogarak a fejedben! – ismeretlen anyuka az utcán óvodáskorú kisfiának.

Ha valaha írnék egy gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, sötétebb történetet, mondjuk olyasmit, mint a Coraline, akkor annak ez lenne az első mondata. (De ha mégsem, akkor valami másnak lesz az egyik mondata.)

Most éppen az én fejem is zsizseg, teljesen tompák a gondolataim, de ennek semmi köze a bogarakhoz, annál inkább a Tündérgyárban tartott stoner-sludge koncerthez, amire fat.man hívott meg minket tegnap. Marcona, tetovált, szakállas emberek játszottak még náluk is marconább, mocsárszerűen sűrű zenét, amivel a végére teljesen lehorzsolták az agyamat, de nem bántam. Mindehhez sört is ittunk, sokat, aztán echnattal meg Tapsival hajnali kettőig beszélgettünk, a végén valami ismeretlen oknál fogva leginkább a rémálmokról, ma pedig úgy érzem magamat, mintha lassított felvételen élnék.

(a gépek igazi lázadása)

A rendszeres vidéki vonatútra évek óta a pályaudvari automatából veszem a jegyet. Rutin az egész, éppen csak addig pillantok a képernyőre, amíg kiválasztom a célállomást, ilyenkor minden beállítás alapjáraton az, ami nekem kell, másodosztály, teljes árú jegy. Bankkártya be, kinyomtatott jegy a zsebembe, rá sem nézek, mindig ugyanaz van rajta.

Tegnap csak azért nem büntettek meg nagyon, mert a fentieket ártatlanságom teljes tudatában adtam elő a kalauznak (miután kiderült, miért kéri érthetetlen módon a nem létező diákigazolványomat). De ha egyszer tényleg nem vettem észre, hogy a gép 50%-os kedvezményre jogosító jegyet adott, bár nem kértem rá. Látszott a kalauzon, hogy nem érti a dolgot – „az automata nem csinál ilyet” –, de végül nem állította ki a durva összegű pótdíjcsekket.

Pedig végső esetben felhívtam volna rá a figyelmét, hogy pár nappal ezelőtt öntudatra ébredt a Skynet, és a jelek szerint pitiáner tréfálkozással kezdi működését.

(noiz vs. doktor november)

Ő az, aki az esőt.
Ő az, aki a téli reggeleket.
Ő az, aki a félig üres poharat; a magányos mászkálást az éjszakai városban.
Ha valamit befejezek, azzal jön, mit mindent kellene ezen kívül, mennyi mindent kellett volna máshogyan, és el sem küldhetem ordítva valamerre, mert saját magammal nem kiabálok.
(Még.)

Szerencsére hosszú ideje tart a viszonylagos nyugalom, kisebbségi komplexusos, pesszimista felem el van nyomva, persze attól még él, és néha felbukkan, mint a századeleji ponyvákban a főhős nemezise, aki nyilván doktor vagy kínai varázsló (már ha eddig nem lett volna elég erős a harcosokklubjás-tudathasadásos kép). Az utóbbi hetekben viszont egyre gyakrabban éreztem úgy magamat, mint régebben. Felesleges dolgokon rágódok, sokat és sokszor, ingerült vagyok, semmi sem elég jó, sem a leírt szövegek, sem a tempóm, sem az ötleteim, ráadásul ismét rájöttem, hogy sohasem fogok úgy tudni angolul, ahogyan szeretnék (ahelyett, hogy annak örülnék annak, amit most tudok).

Szóval eljött ellencsapás ideje. Tegnap dacosan elmentem inni (nem tartozik a tárgyhoz, de hivatalosan is itt a jó idő, mert a belvárosi romkocsmákba egyszerűen nem lehet beférni), ma pedig még durvább módszerekhez folyamodtam. Most éppen a Vidéki Kúria erkélyén ülök, a bokrokat mindjárt szétveti a zöld szín, és olyan tömören száll a virágillat, hogy husángként lehetne forgatni közelharcban. Alattam, a kertben a ház macskája lustán heverészik a füvön, az olvasómon Patrick Rothfuss regénye, a Wise Man’s Fear csak arra vár, hogy belevágjak az utolsó ötödébe, és akkor még nem is említettem a madárcsicsergést.

Hallod ezt, Doktor November? Madárcsicsergés!

(selyempapírból)

Nagyon vigyázok arra a hétvégére, óvatosan bánok vele, nehogy megkopjanak rajta a színek, az illatok meg a hangulatok.

Pontosan két évvel ezelőtt történt, mentem haza vidékre, éppen húsvét volt, teljes fordulatszámon dübörgött a tavasz, ráadásul olyan hatalmas hangerővel, hogy minden mást elnyomott a szomszéd kertben harsogó békák kórusa. A szobámban egy csomag várt China Miéville-től, aki megjelenés előtt elküldte nekem a The City & the City előolvasói példányát, az erkélyen olvastam, kávéval a kezemben, sütött a nap. Aztán elmentem találkozni a barátaimmal, egy emeleti teraszon söröztünk, alattunk középkori romokra szállt le az este, folyamatosan vigyorogtam. Végül gyalog mentem haza, az éjszaki kertvároson át, nyugalom volt, a levegőben valami sűrű, de kellemes illat, zenét hallgattam és tíz éve nem látott utcákon jártam. Közben végig arra gondoltam, hogy mindjárt hétfő lesz.

Aztán hétfő lett, mi pedig találkoztunk a szigeten, és utána minden olyan magától értetődően történt. Egyszer csak ott álltunk a hídon, néztük, hogyan gyúlnak ki a fények a folyó két partján.

Hazafelé már egy másik hídon mentem, addigra a világítást is lekapcsolták a belvárosban, de volt helyette hatalmas, vörös Hold az égen, és néhányszor emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez így mind valódi.

(gravicapát az agyba)

A medúzák / okkult hímzőegylet filmklubja rendszertelenül ülésezik, de olyankor tényleg súlya van az alkalomnak (valahogy úgy, mint amikor a titkos bizottságokat összehívja a kormány a hegy alatti bunker mélyén). Egyszer a Macskafogót kellett megnéznünk, mert kiderült, hogy egyikünk nem látta, most pedig agnus szerzett valahonnan egy 1986-os grúz scifi filmet, amire egyértelműen nem lehetett nemet mondani.

A tematikára az esemény két házigazdája, isolde és Bright sós uborkával és vodkával gyúrt (de volt grúz húsostáska, magyar saláta és nyugati fagyi is; meg sör). A Kin-Dza-Dza című filmről még nem tudtam eldönteni, jó-e, de vodkával mindenképpen hatásos. Ha valaha retró-szocialista-posztapokaliptikus világba oltott Dűnét akarok készíteni, akkor mindenképpen innen fog meríteni a tudatalattim. Mindig elérzékenyülök a nagy, rozsdás vasaktól és a hasonló gépektől, azokból pedig akadt itt bőven, és akkor még nem is említettem a nagyon szovjet arcú embereket, a kasztrendszert, meg a lepusztult bányát, ahol szinte az összes olyan jelenetet forgatták, ami nem egy sivatagban játszódott.

A sztorit isolde remekül összefoglalta a blogjában, sőt a Kin-Dza-Dza rendelkezik imdb-s adatlappal is, bár az ott emlegetett cyberpunkot semmiképpen nem használnám egy mondatban vele. Igaz, nekem már azon is dolgoznom kellett, hogy humoros filmként nézzem, az elején még el tudtam volna képzelni, hogy ez az egész komoly, csak rendkívül furcsa és művészien zavaros. Kicsit jobban megértettem most, milyen érzés lehet egy fanyarabb stílusú magyar műalkotással találkozni mondjuk amerikaiként, ahol semmi támpont nincsen a megfejtéshez.

Miután elfogyott a vodka, mozikvízeztünk, ahol kiderült, egészen sok filmről tudok úgy konkrét dolgokat, hogy soha egy percet nem láttam ezekből. Ezt teszi az emberrel a popkultúra kondicionáló hatása és a bölcsészkari képzés.

(a darkfentezi-írók átlagos pénteki napjáról)

Bizonyos rémálmokból óvatosan kell felriadni, mert a túl gyors visszaalvás után zavartalanul pörögnek tovább. Ez a tegnapi viszont különösen kitartó volt, öt perc szédelgős kényszerolvasás és lámpafényben üldögélés után is ott folytatódott, ahol kiszakadtam belőle, a baglyokkal, az üvegcserepekkel meg az ijesztő kisgyerek-lénnyel a romos gyárban. Szóval még egyszer fel kellett ébrednem belőle, de legalább az éjszaka hátralevő része szimplán csak zavaros volt és fárasztó.

Ezek után úgy keltem, akit megtapostak, nem hatott rám a kávé, a pendrive hibát jelzett másolás közben, aztán rejtélyes hieroglifákká alakultak rajta a könyvtárnevek és lehetett formázni az egészet, a ház előtt pedig váratlanul megállított a gondnoknő, hogy a szomszédban lakó fiú drogos barátairól meséljen hihetetlennek hangzó történeteket. És még a szél is úgy fúj, mintha kitartóan bele akarna mászni a fejembe.

(in bloom)

Április eleje volt, és a tóparti falu pontosan azt a kellemesen kihalt, várakozó hangulatot árasztotta, amit egy népszerű nyári üdülőhelyen lehet érezni kora tavasszal, amikor már nincsen benne a tél üressége. Ezt csak fokozta az üres gyerektábor látványa, ahová pár napra bevettük magunkat mulatni. Ott volt az egész akkori társaság, meg a haverok haverjai, legalább húsz fiú meg lány, életkorban a majdnem 17 (átlag) és a 20 (öreg és tapasztalt) között szétszórva, kockás ingek, hosszú hajak, baseballsapkák, meg hangszerek az étkezőben, előre elrejtett sörösüvegek a konyhaszekrényekben, rettenetes vörösboros kólák, a faházakban emeletes ágyak, és mivel mindez majdnem napra pontosan 17 éve, 1994-ben történt, leginkább a grunge dominálta a zenei felhozatalt. Alice in Chains, Pearl Jam, Temple of the Dog meg Nirvana; valahol, valamerre, mindig szólt valamelyik számuk, ha nem a magnóból, akkor az ötven százalékban zenészekből álló társaságból játszotta valaki, vidám sakálvokálos rásegítéssel.

Minderre azért emlékszem ennyire pontosan, mert azt ugyan akkor még senki sem tudta, hogy pont abban a három napban Kurt Cobain fejbe lőtte magát egy sörétes puskával Seattle-ben, de hazaérkezés után rögtön ez fogadott minket az MTV-ben, és érthető módon ettől sokkal jobban ütött az egész.

A nem túl nem túl hosszú életű és cseppet sem vidám grunge-hoz számomra eretnek módon amúgy is inkább kellemes emlékek tapadnak (a kötelező világfájdalom durván egy évvel később jött és más zenékhez kapcsolódott), ezért tulajdonképpen teljesen logikus, hogy amikor tegnap, április ötödikén elém került a Kurt Cobain halálára emlékeztető link, akkor elsőre egy üdülőtábor jutott eszembe a patakparton, egy csomó kölyök kockás ingben meg a tavasz, és csak utána az összes járulékos dolog.

(Arra viszont nem is emlékeztem, hogy az Alice in Chains énekese, a szintén durván heroinista Layne Staley 2002-ben pontosan ugyanezen a napon halt meg túladagolásban.)