(a „blog macskás post nélkül nem blog”-post)

Ismét nálam vendégeskedik a macskám, akiről időközben kiderült, hogy a fotóját olyan külföldiek használják háttérképnek, akik sem Magyarországot, sem a jószágot nem látták még, viszont hallották a személyéről terjengő történeteket. (Erről eszembe jutott egy ausztrál ismerősöm, aki már tíz évvel ezelőtt a tőlem hallott macskás sztorikat adta tovább Melbourne-ben. Ígéretes franchise vagy szekta alapításáról maradtam le, azt hiszem.)

Az állat egyébként ismét bebizonyította, hogy minden új albérletre csak az első látogatásakor hiszi azt, hogy egyenesen If várába hoztam raboskodni. Ezúttal is hamar felélénkült, már a második éjjel arra riadtam, hogy becsúszott az alacsonyabb fiókos szekrény mögé, ahová magával sodort egy ruhakupacot és közben belegabalyodott az összecsukott ruhaszárítóba. Ez félálomban olyan élmény, mintha megérkeztek volna a marslakók a csörömpölő tripodjaikkal. De az ilyenek miatt kedvelem (- tette hozzá büszkén és enyhén kialvatlanul).

(„a land of both shadow and substance”)

Az ünnepek közé eső hét a lélek alkonyzónája, ahol különös módon torzul az idő, egyszerre végtelenül hosszú, mégis túl hamar véget ér. Amikor egyszerre működik és mégsem működik a cég, a város, az ország, furcsán szürkék és nyúlósak a fények, sőt még a sorozatok is szünetelnek (a háttérben ezen a ponton elviselhetetlenné hangosodik a Twilight Zone félelmetes főcímzenéje).

Mindenki a maga módján dolgozza fel ezt az időszakot, én egyrészt látványosan szenvedek, miért nem haladok semmivel, amit beterveztem*, néha kocsmába megyek a barátaimmal, illetve fogadalmam ellenére vettem vagy kétezer oldalnyi történetet, három regény formájában. (Esküszöm, nem tehetek róla, csak mentem a hirtelen felindulásból megrendelt két könyvért, és megláttam egy trilógia befejező kötetét, amit amúgy is mióta meg akartam szerezni, bármikor abba tudom hagyni!!!) Ráadásul kaptam ajándékba a csajomtól egy remek Skócia útikönyvet is, mert tudja, milyen régóta szeretnék visszamenni egy kicsit (lehetőleg nyáron, mert igazából arra a ritka Skóciára vágyom, amit pár éve tavasszal láttam, enyhe felhőzettel és élénk színekkel), tehát van mit olvasni.

* végül is még van egy napom befejezni azt a sok mindent, amivel majd januárban nem fogok tudni foglalkozni, ugyanis rengeteget kell fordítanom, mert egyesek ugye nem bírják beosztani az idejüket

(wish upon a falling star)

Ismét megtalált a szokásos prekarácsonyi melankólia, ugyanaz, amiről tavaly is írtam, bár idén nem volt olyan intenzív és hamarabb is múlt. Azért vártam egy kicsit ezzel a „mit szeretnél karácsonyra” mémmel, mielőtt zombijárványt kérnék a világnak (igaz, amikor lucia meginvitált a játékba, viccelődtünk azzal, hogy ha világbékét nem dobhatom fel, mert árt a setét imidzsemnek, akkor csak világpusztulást mondhatok, azt viszont azt nem szeretnék. Dilemma.)
Egyébként is sokáig húzódoztam, mert nagyon ritkán csatlakozom ilyen láncdolgokhoz, kivéve, ha könyvekről van szó, esetleg még filmekről és zenéről, de végül csak beletuszkoltam a könyveket.

(Az egészség alapdolog, ugye? Azt mindenképpen kívánnám magamnak és mindenkinek, aki szereti.)

1) szeretnék legalább olyan évet, mint a mostani volt, mert a kisebb zökkenők ellenére jónak tartom így december 22-ig. Nem csak magamnak, hanem a számomra fontos embereknek, akik miatt ez így sikerült, és különösen azoknak a barátaimnak, akiknek tudom, hogy jól jönne egy jobb év. (Lássuk be, tőlem ennyi érzelem már-már világbéke-kategória.)

2) szeretném, ha a különböző kiadói okok miatt évek óta a meghajtómon szomorkodó, lefordított regények végre szerető kezekbe kerülnének, szó szerint, tehát boltban válogató kezekbe, akik hazaviszik és elolvassák nevezett könyveket.

2b) több eddigi résztvevő példájából okulva (akik rutinosabb játékosokként nem bíznak az univerzumban) hozzátenném, hogy ezek a könyvek az én fordításomban jelenjenek meg, köszönöm.

3) szeretném végre összeszedni magamat kreatív fronton, novellákat írni, elkezdeni valamelyik regénytervemet vagy befejezni a félig készet; végigvinni és elkezdeni a különböző tettestársakkal készülő terveket.

3b) ehhez az is kell, hogy végre jobban be tudjam osztani az időmet, mert borzalmas, amit művelek

4) ha bármi meglepetés ér, az jó legyen, kicsit meguntam a kellemetleneket

5) most már csak akkor költözzek, ha én is akarok

6) szeretnék jövőre is utazni, úgy, ahogyan idén is összejött néhányszor, az elegendő

7) kevesebbet emészteni magamat olyasmiken, amikre semmi ráhatásom.

Kicsit későn csatlakoztam a játékhoz, ezért már mindenki listázott kedvére vagy tudom, hogy nem foglakozik ilyesmivel, de például nagyon érdekelne, vajon eshu barátom a nagy víz túlpartján mit kívánna karácsonyra.

(új novella, vámpíros némafilmmel és angol esővel)

Az sfmagon mától olvasható és letölthető az új novellám, A polidori.

Hosszabb írásom utoljára 2006-ban jelent meg, a népmeséket remixelő 77 {Hetvenhét} című antológiában, istenem, ez négy év, ennyi idő alatt felnőnek a gyerekek, eliramlik az élet, mindent elönt a feledés homálya. Felmerült bennem, hogy netes comeback-turnét kellene tartanom, szétbotoxozott arccal vendégblogolni, részegen botrányt okozni fórumokon, moderátorokkal kötözködni, hátha. De meggondoltam magamat és inkább csak megosztom a hírt.

A polidori. Történet az első és utolsó magyar némafilm-vámpírról, a vérszívók túltengéséről és az idegen városokban érzett magányról.

A novella nem teljesen új, nevezzük inkább eddig kiadatlannak. Nagyon köszönöm d-nek, aki rengeteget segített, amikor megszerkesztette, és mindenkinek, aki eddig olvasta. Akkoriban írtam is róla, aztán titoktartásra hivatkozva ködösítettem, bár a titkos projektből, ahova szántuk, nem lett semmi.
A novella először nálam pihent sokat, később egy magazinnál, ahol el is fogadták, de addigra találtam benne pár gubancot, amit nem volt erőm kijavítani. Mire mégis sikerült, elindult az sfmag, Hanna, mint szerkesztő megkérdezte, elkérheti-e, én pedig rájöttem, hogy a téma miatt ez jó ötlet, az emlegetett magazinnak pedig adok egy másikat, ami jobban illik a profiljukba. Hát így.

Ez az első olyan hosszabb írásom, ami creative commons alatt jelenik meg a neten; időhiány és bölcsészségem miatt nem sikerült rendes e-könyvet gyártanom belőle, de ami késik, nem múlik.

UPDATE: Keltnek hála már van prc-formátum, Kindlére például. UPDATE 2: ...amit a mr. a tovább csinosítgatott, ezért most még szebb.

(És nem hittem volna, hogy a vámpírőrület mint téma két év múlva is aktuális lesz.)

(emergency – protocol – initiated)

Az elmúlt egy hétben bekapcsolhatott a szükségáramkör az agyam kreatív központjában, ahol egy ideje csak vörös fények villogtak, szirénák üvöltöttek és egy szenvtelen női hang számolt visszafelé a dekontaminálás kezdetéig.

Kipofoztam egy angol nyelvű flash fictiont (amihez whoisnot olyan remek illusztrációt készített, hogy alig várom a pillanatot, amikor az iromány kikerül a netre [még nem tudom, mikor]), aztán egy régebbi, hosszú írásomat szedtem elő, ami elméletileg hamarosan debütál a szélesebb közönség előtt. A hétvégén pedig egészen sokáig jutottam egy teljesen új novellában, és már onnan tudtam, hogy jó úton járok, amikor az összes régi tünetemet észrevettem magamon – oldalankénti identitásválság, pótcselekvésként mosogatás, folyamatosan osztódó új ötletek a fejemben.

És az olyan spontán kitöréseket se felejtsem, mint amikor a múltkor leültünk tapsival sörözni, és a második korsónál minden átmenet nélkül elmeséltem neki a dilemmáimat a történelmi fantasymmel kapcsolatban, és utána egy óráig beszélgettünk olyasmikről, hogy micsodák is laknak a várak alatt vagy a varázslók akkor akadémikusok-e; tapsi rengeteg hasznos ötletet adott és teljesen feldobott a lelkesedése.

(majd elmúlik)

Nem szeretem most az utcákat, ahol túl mocskos és lehangoló az ég, nem szeretem ma a telet, mert eltűnt a hó és lemarja az arcomat a szél, nem szeretem a könyvkiadókat, a fordítást, a befejezetlen írásokat a füzeteimben, magamat, mert túl sokat rágódok felesleges dolgokon, nem szeretem azt a monoton, okoskodó hangot, amivel az a szemüveges lány csak beszél és beszél és beszél a szomszéd asztalnál az étteremben.

(medúzák bárhol)

Némi kihagyás után ismét összegyűlt az okkult hímzőegylet a titkos főhadiszálláson, ahol semmi sem változott, ugyanúgy le kell menni a mélybe és ugyanolyan mogorva velünk a pincérlány.

A mr. a. rögtön lezser mozdulattal kidobott egy kupac könyvet az asztalra, hogy válogassunk, és vigyük el, amit szeretnénk. Az L. kidobott egy kupac hi-tech kütyüt az asztalra, de sajnos nem mondta, hogy válogassunk, és vigyük el, amit szeretnénk. luciával megbeszéltük, miért kedveli a star treket és én miért nem, isolde a kommentmentes élet tanulságait elemezte, suematra attól félt, mindjárt a sorozatokról fogunk beszélni, és így is lett; közben alie az asztal végében ült és dolgozott a netbookján, kivéve, amikor egyre elszántabban próbált megtalálni egy ősrégi (pár hetes) animgifet az internet bugyraiban. Utána agnus felvetette a közösbe került könyvek kapcsán, hogy akár be is költözhetnénk egy kommunába, és innen alig pár ugrás volt kitalálni, miként neveljük fel egymás gyerekeit és/vagy macskáit, hogyan vesszünk össze kommentekben a mosogatáson, de az esti vacsora előtti kötelező közös blogolásnál kicsit túl szektássá vált az elképzelés.

Amúgy mostanában volt három éve, hogy először elmentem egy ilyen bloggeres sörözésre, aminek még nem volt neve. Akkor még a Tandembe jártunk, szilaj bloggerekként kacagtunk bele a webkettő szemébe és hasonlóan elszállt gondolatkísérleteket folytattunk. Nekem rossz kedvem volt, jött a tél meg a hideg, sötét, nyomorúságos idők, mind évszakilag, mind hangulatilag, és akkor még mit sem sejtettem arról, hogy a következő egy év elviselésében milyen iszonyú sokat segítenek majd nekem ezek a rendszeressé vált találkozók a barátaimmal.

(fehér)

Hét dolgot akartam leírni magamról, de csak három olyan maradt a listámon, amit tényleg el szerettem volna mesélni. Vagy négy? Mindegy, így sincsen meg a hetes, megtörik a számmisztika, nem működik a mágia. Gondolkodnom kell még egy kicsit.

A héten úgy esett a hó, mintha az égi termékmenedzserek mutatták volna be a karácsonyra szánt Winter De Luxe csomagot, mert ez a verzió tud majd ekkora pelyheket is, aztán néha visszakapcsoltak a hideg esőre, hogy érezzük a különbséget. Csütörtök este például kifejezetten filmszerű látványt nyújtott a belváros, a téli romantikus vígjátékok látványtervezői szoktak ilyen túlzásokba esni a hóeséssel, de mivel a kocsma ablakából pont egy öreg utcára láttam, a troli vezetékeire és a zsinagóga tornyaira, az én filmemben gólemek lettek volna meg didergő, ballonkabátos varázslók.

A fehérség a hétvégére is megmaradt, különösen a vasúti sínek mellett. Olyan zenét hallgattam hozzá, amiben csikorgott az elektronika, mert az egyszerre illett a jéggé fagyott vizekhez és a kiálló rozsdás vasakhoz, meg a fejemben alakuló futurisztikus városhoz, amit éppen építettem bele egy írásba.

(odakint a hideg)

Szakadozik a köhögésem, tompul a nyomás a fejemben, de tart még a megfázás, ezzel számomra hivatalosan is itt a tél. Ebből az ablakból most először látok havat, tompítja az éles betonperemek látványát, nem karcolják fel annyira az eget.

A múlt hét érdekes statisztikája, hogy nagyon sűrűnek indult, aztán egy kivétellel minden tervezett program elmaradt. Amit nem az utolsó pillanatban mondtunk le, az szétesett magától (ez volt a Metropia című animáció az anilogue fesztiválon, ahol öt perc után elvált egymástól a kép meg a hang, de legalább visszaadták a pénzt, és valahol illett is a film reménytelen, esős világvége-hangulatához; el is mentünk inni helyette.)

A negyedévente esedékes szombati szerepjáték-alkalom viszont utólag is megmentett mindent. A nyolcvanas évekbe helyezett történet a korszak klasszikus horrorjai előtt tisztelgett, mondjuk úgy, hogy megfakult színekkel, zajos hangeffektekkel meséltem a ködöt, a többiek pedig zseniálisan hozták a kisvárosi középiskola jellegzetes figuráit. Paradicsompirosan fröccsent a vér, sötét alak mozdult a tejüveg ablakon túl, és szürkére fonnyadt, halott kukoricamezők között menekült a szurkolókórus szőke cicababája.

(reklám helye)

A napokban elindult az sfmag, a spekulatív irodalommal, filmekkel és egyéb jóságokkal foglalkozó online magazin - sci-fi, fantasy, mágikus realizmus, fantasztikum minden formában. Nem csak a témában jártas érdeklődőknek, sőt. Napi frissülés, ismertetők tömkelege! Dolgok!*

Az sfmag.hu kiadófüggetlen, népes szerzőgárdája (carefully chosen and picked! with tender loving care!) nyomokban engem is tartalmaz.**

* angol nyelvű tartalom, interjúk, esszék, novellák, ilyesmik

** olyannyira, hogy mire kitettem ezt a hírt, kikerült ez a monumentális China Miéville-portré is by yrs truly

(megint vidéken)

Hideg, nyirkos reggel van, úgy húzódik vissza a köd a házunk alól, le a dombon, mint a tenger.

Azon gondolkodtam, honnan ismerős ez a kép, aztán eszembe jutott a Skanidán, a Köd-tenger a Végtelen történetből, „egy fehér gőzből álló óriási óceán, mely Fantázia két részét egymástól elválasztja”, ahol az iskalióták dallal hajtott bárkái úsznak a semmi tetején.

Most már kilátszanak a házak, a piros bogyók a bokrokon, a varjak az égen. A ködhajósok bizonyára a látóhatár szélén járnak, a zöld tetejű épület mögött, és azon tanakodnak, vajon Budapest vagy Iskál felé forduljanak.

Részemről kávét fogok főzni.

(nagyonösszepréselthét)

A vonat az ország háta mögött halad, ahol gyárak vannak, kémények, szőlőtőkék, nedves avarszőnyeg, megkopaszodott fák, nyugalom. Hátsó kertek, ahol szívesen ácsorognék most, diókat rugdalnék a földön. Vizek mellett megyünk el, tompán fénylenek, mint a fiókban felejtett kanalak.

(Szeretem ezt a járatot, pedig személyvonat és lassú. Viszont az újabb eresztés, tiszta, kényelmes, kevesen utaznak rajta, és ugyan később ér haza, de kényelmesen lehet olvasni, aztán marad idő írni ezt itt. Egyszer talán elérünk a technikai evolúció újabb fokára és konnektorok is lesznek.)

Még a múlt hetet sűrítem fejben, hozzácsapok pár napot korábbról, így nem maradnak ki fontos dolgok. Például az, milyen remek érzés volt elküldeni a kreatív tettestársnak a végre, végre, végre befejezett oldalakat. Majdnem ugyanolyan jó, mint amikor nem sokkal előtte a helyére kattan valami a fejemben, és a szereplők váratlanul sértéseket vágnak egymás fejéhez menekülés közben, mert pontosan ezt kell tenniük. Az pedig még ennél is jobb, amikor a kreatív tettestárs pár nappal később idéz a szövegből, pedig nem is szorítok borotvaéles szikét a torkához. (Vagy nem emlékszem rá.)

A múlt hét végén még az is történt, hogy egy szinopsziskezdemény, ami eddig kiegyensúlyozott történelmi fantasy volt, tisztes, rendes történet, ha maga mellett állna a boltban, rá se nézne kétszer, hirtelen identitásválságba került, és most nem tudja eldönteni, hogy még jobban vagy sokkal kevésbé akar fantasy lenni.

Aztán volt még olyan, hogy Hannánál ázsiai gőzgombócokat mártogattunk szószokba, különböző ismerősökkel különböző témákat veséztünk ki, dohányoztunk a ház mögött, ahova betelepedett az ősz és frissen kölcsönzött történetekkel pakoltam tele az oldaltáskámat.

Később elmentem egy találkozóra, ahol sokan voltunk és egy ponton valószínűleg kiittuk a hely rozé- és pálinkakészletét. Következmény: rettenetes másnaposság, lusta fetrengés az ereszkedő szürkületben, süteményes doboz, sorozatepizódok, zombik.

Akartam még írni a keddi spontán koccintásról az immáron kétszeres apukával, meg a szájpadlást égető mexikói ételekről, de közben lassan befut a vonat. Erőtlenül, de kisüt a nap, a fű is zöld, úgy tesz a világ, mintha a tél eleje helyett a tél vége lenne - It’s a trap!

(seafoodnoodlesoup)

A koreai étteremben, amit razor mutatott nekünk pénteken, a leves pont olyan forró volt, mint amilyen finom (nagyon), és csípős kimcsit adtak meg rendes rizst, amit lehetett pálcikával enni a tálkából. Ráadásul az egész helynek volt valami enyhén fiktív hangulata; regényekben vagy filmekben vannak ilyen kis büfék a belvárosban, alig egy sarokra valamelyik forgalmas kereszteződéstől, mégis csend van és öreg, omladozó, szürke házak. Az érzést csak fokozta, amikor kiderült, hogy számtalanszor mentem már el előtte, és még sohasem vettem észre, hogy ott lenne. Pedig remek kis hely.

Ha pedig valaha Budapestre helyeznék egy kelet-európai Blade Runner-sztorit, akkor az étlap egészen érdekesen használt magyar, angol és egyéb kifejezéseiből alkotnám meg a helyi cityspeaket, az biztos.

(sokadik figyelmeztetés a múzsáktól)

Biztosan különös konstellációk következménye ez, és a meg nem írt történetek bolygója szemben áll a Plútóval, vagy hogyan is kell ezt mondani, de az elmúlt napokban két különböző regényről szóló ismertetőben futottam bele három olyan tudtommal nem túl elhasznált ötletbe, amiket fejben építgetek (=lusta vagyok megírni) évek óta, és ezek

- egy mitológiai helyszín, egy jellegzetes földi kultúra remixe, illetve egy megoldás a fantasy-vallások meg a krimik ötvözésére -

ugyan csak csírák, és minden szerző teljesen mást növeszt belőlük (amennyire látom, ezek a regények is tökéletesen mássá fejlődtek, mint páratlan unpublished remekműveim), mégis furcsa érzés volt így, gyors egymásutánban.

Nyilvánvaló a történet számos tanulsága, azaz 1) mindig le kell ülni és meg kell írni mindent; 2) még mindig túl erős bennem az eredetiséghajhász-ösztön; 3) le kellene iratkoznom a fantasztikus irodalommal foglalkozó oldalakról.

(Lassan csinálok ide egy olyan címkét, hogy "nem csinálja, csak beszél róla".)

(you just have to go deep enough)

Teljesen átlagos hétvége október végén a Le Chateau de Noizban:

Odakint hideg, híg napfény, odabent minden belassult és nyugodt, talán a hajnalig tartó halloweenezés miatt, vagy azért, mert az előbb hordtuk vissza a konyhába a már üres tányérokat. Miközben az ágytakarón egy lassan mozgó púp jelzi, hol túrja magát előre a kölcsönmacska a paplan alatt, a csajommal a capella dúdoljuk neki az Inception trailerjéből az aláfestő zenét, ba-ba-ba-ba-ba-ba-ba-BRAAAAAAA!

Valahogy így (via filmbuzi).

(Itt meg az eredeti trailer - ha valaki nem látta volna, kezdje ezzel.)

(halloween)

Múlt pénteken eljött az a pillanat, ahol a Kombinátban végzett napi munkám, a mellette készülő fordítás, illetve a magamnak és másoknak ígért szövegek többé már nem haladtak párhuzamosan, hanem kibogozhatatlan csomóvá álltak össze. Szerencsére a megszokott módon reagáltam, tehát a fontossági lista felállítása helyett gyorsan leblokkoltam és inkább apatikusan frissítettem percenként ötször a böngészőben megnyitott oldalakat.

Ezt sajnos nem lehet túl sokáig csinálni, mert egyrészt nem kapok pénzt és több barátom is vérdíjat fog kitűzni a fejemre. Másrészt ilyenkor folyamatosan dühös vagyok arra a szerencsétlenre, aki nem bírja jobban beosztani az idejét, és az illető sajnos én vagyok, így meg elég feszültek a napjaim.

Szerencsére pénteken lucia ismét Halloween-partit tartott, ami kiválóan működött stresszoldásként is. A tavalyi élőholtas tematikát követve idén én lettem a Halott Floridai Drogzsaru, aki Visszatért a Sírból, hogy Rendet Rakjon a Városban (esetleg Hunter S. Thompson, a paradicsomszósszal átitatott véres kötések levétele után, mint erre utólag rámutattak).

Szóval végre viselhettem azt a hawaii inget, amit a csajom hozott nekem Floridából, mert a hangok azt mondták neki érdekelte, milyen arcot vágok majd, amikor kibontom a csomagot – fekete alapon rózsaszín flamingók, hullámtajték, pálmafák és orchideák, igazi visszafogott darab. Az L. kölcsönadta a panamakalapját, a kötésekkel meg a napszemüveggel pedig teljes lett az átalakulás. A barátaimra ugyan sokkal durvább hatást tett, hogy színes és világos ruhákat viseltem, de a hatás a lényeg.

A buli remekül sikerült, de ezt lucia, AnnGel, sulemia és isolde már sokkal részletesebben és jobban megírta (ajánló: Batman, sikoly, lemenő ikealámpa, Sarah Connor, fagyi!). Viszont a hajnali* retrotrash-jutyúbdiszkó nagyon veszélyes, ne próbálja ki senki, olyan, mint egy agresszív fertőzés az agyban, napok óta szentségtelen mixtape-ként megy a fejemben a titkosüzenet keverve a makarénával. Pedig szombaton enyhén széthullott állapotban direkt elmentem utókocsmázni, hátha az segít, de nem.

*(és az idén hivatalosan is hagyománnyá vált)

(kreatív blokk, erdőfétis, éjszakai kreatúra)

Megint ott tartok, hogy megakadnak valahol a szavak a fejem és a kezem között.

Illusztráció: stilizált emberi alak oldalnézetből. Az agyból püspöklila vonal indul az írásra emelt kézhez, tekergőzve halad az erek, inak és csontok között, de valahol a nyaknál rajzfilmesen eltúlzott csomóvá gubancolódik. Felirat: fig. 1. Az írói blokk leggyakoribb oka a szókapilláris csavarodása.

Pedig múltkor tőlem szokatlan szívóssággal sikerült elérnem, hogy minden más mellett rendszeresen foglalkozzak a saját szövegeimmel. Aztán a minden más szokás szerint átvette az uralmat, a többi pedig innentől ismerős mintázatot követ, leírandók gyűlnek, torlódnak, a koponyámat feszegetik, aztán hamarosan elmúlnak.

Mielőtt ez megint bekövetkezne, megpróbálok visszatérni a rendszerességre. Kezdem mondjuk itt és az erdővel.

A hétvégén ismét vidékre és erdőbe mentünk, ezúttal kettesben, kicsit eltévedtünk, magányos vadlesek között jártunk és felmásztunk egy várhoz. A völgy pontosan úgy nézett ki fentről, mint egy doomban és/vagy gótikában utazó zenekar videója, rozsdaszín lombok, sárga avar, csak a szigorú arcú emberek hiányoztak a göcsörtös fák mellől.

(Gondoltam akkor. Aztán pár órával később tényleg megpillantottunk egy fényképezkedő csapatot, és már messziről, a sziluettekből biztosra vettem, hogy metálzenekar feszít az avarban; egyvalaki terpeszben, derékig érő hajjal, mellette a zordon szakállasok az övekbe akasztott ujjakkal, hátul a negyedik tag karba font kézzel. Persze lehettek blues-zenészek is, de kétlem.)

Azóta egyre nyúlósabbak a reggelek. Krimit olvasok az időhöz, magándetektíveket és zsurnalisztákat és esőt.

Ismét nálam van pár hétig a gyerek a macska (szegény jószág, mire végre megszokja valamelyik előző albérletet, akkor költözök). A beilleszkedés első hetében nappal hibernálódik, de amint leszáll az éj, előbújik a rejtekhelyéről és úgy viselkedik, mint az Éjszaka Valódi Ura – végiggyalogol a fejemen, befúrja magát a paplan alá és hosszan, nagyon hosszan próbálja kinyitogatni a szekrényeket.

(they’re taking the hobbits to isenga… rivendell)

Vannak azok az erdők, ahol ősszel azonnal A Gyűrűk Ura első kötetében érzem magamat, de ez fordítva még inkább igaz, mert A Gyűrűk Uráról ösztönösen az őszi vadon jut eszembe, különösen az Öregerdő, ahol a hobbitok vándorolnak Völgyzugoly felé és jönnek a nazgûlok. (Pedig akad még erdő Középföldén éppen elég, csak a másik két könyvet sohasem szerettem annyira, mint A Gyűrű szövetségét, de ez most mellékszál, különben is tizenöt éve olvastam utoljára.)

Szóval ezen a borús októberi vasárnapon a Rám-szakadék is simán elfért volna Középföldén. A talaj már felvette a rozsdaszínt, a sziklák hatalmasak voltak, meg zöldek, mint a moha, és vastag gyökerek tekergőztek a sárban vagy nyúlkáltak a domboldalról a levegőbe. A hanghatást a patak adta, ami közvetlenül az ösvény mellett zubogott lefelé.

Köd ugyan nem volt (ha jó emlékszem, a hobbitok sokat mennek ködös, elázott erdőkben), nem vittük a Gyűrűt sem, és hiányoltam a feketére sötétedett ódon fogadót, ahol ilyenkor oda lehet ülni a tűz mellé, de Visegrád környékén nem akadt egy sem. Igaz, a hobbitoknak pedig senki sem épített vaslétrákat a sziklába.

(nUmb3r2)

Ha a mindennapjaimat vissza lehetne fejteni színtiszta kóddá (hogy nagy, zakatoló gépek nyomtassák leporellóra későbbi elemzés céljára), akkor a múlt hét végén furcsán erőteljes lenne életem számoszlopai között a háromszor öt jelenléte, mert

– a hétvégén volt a harmadik ötéves érettségi találkozóm (és ugyanolyan jól sikerült, mint az előző kettő, semmi feszengés vagy rongyrázás, szinte mindenki eljött, és úgy rákapcsoltunk, hogy hajnali egykor nagyon udvariasan köhécseltek az étteremben, mert egy órája már mentek volna haza, hajnali három és négy között pedig a kocsmában jelezték, hogy igazából régen bezártak), illetve

– éppen öt éve dolgozom játékfejlesztő/szövegíróként, és pénteken jelent meg a harmadik játékunk (Stratégia! Kereszteslovagok! Szaracénok! Izgalom! Alternatív történelem!).

Persze veszélyes gondolatmenet ez, mert hirtelen mindennek száma lesz: a mostanában elolvasott történeteknek, a naponta kötelezően lefordítandó betűmennyiségnek, a tervezett postoknak és cikkeknek, a kreatív dolgoknak, amikkel foglalkozni kellene, és ha számok vannak, akkor biztosan jelentenek is valamit, és…

Szóval egy filmben most jönne a rész, ahol ülök az asztalnál, kezemet a halántékomra szorítom, és ragyogó számok, sőt Számok nyüzsögnek a fejem körül, mint a darazsak, felvillannak, elhalványodnak, gyorsulva forog körülöttem a kamera, én pedig azt motyogom magam elé, hogy menjetek el miért nem hagytok békén már.

(mindeközben vidéken)

A kertünkben sünök vackolják be magukat télre.

A fenti mondat egyszerre egy történet nyitómondata, potenciális haiku-alapanyag és a színtiszta valóság.