(automatic medical system engaged)

Így szerda késő délutánra valószínűleg kiütköztek rajtam a lassan két hete tartó alvásdeficit tünetei, legalábbis kissé gyanús, hogy az elmúlt másfél órában – a reggel óta betolt három kávé és plusz egy energiaital ellenére – ez az első olyan mondat, amit képes voltam befejezni. Halott tekintettel meredek a monitorra, a fejemben pedig – az odabent kóválygó két magányos gondolat főszereplésével – le lehetne forgatni egy komplett westernfilmes pisztolypárbajt, a színen végiggördülő ördögszekerekkel együtt.

Ennek okai vannak, például
- a macska
- a másik macska
- egyre korábban világosodik, ezért macskaszempontból a reggel hat óra az már vétkesen későn van a felkelésre, amire fel is hívják a figyelmet, és ez most már őszig így marad
- az egyik munka, ami egyre keményebb, mert hamarosan megjelenik a következő játékunk
- a másik munka, amit közben el kellett kezdenem, hogy emberi időn belül készen legyek vele

Mindezt olyan kis nehezítésekkel dobom fel, hogy néha reggel hétkor már a sziget felé ballagok futni, illetve továbbra sem vagyok hajlandó tizenegy előtt lefeküdni, mert akkor csokornyakkendős kispolgárrá változom ki nézi meg helyettem azt az egy nyamvadt sorozatepizódot, amire egyáltalán időm van.

Maradjanak velünk, jövő hónapban már tagolatlan makogássá silányult állapotjelentéssel térünk vissza.

(ez a bérlet a mínusz kettes zónába szól)

Nyomasztó helyeken járok mostanában az álmaimban, sohasem látott amerikai iparnegyedek olvadnak össze sohasem létezett budapesti külvárosokkal, rozsdás felüljárókról nézek le a széles, macskaköves utcákra, a Monarchia néhai palotái előtt hajléktalanok ülnek, egy buszpályaudvaron nejlonszatyros emberek üvöltöznek egymással, a kikötő csatornái között havat sodor a szél, tompán hallatszik az éjszakai klubok dübörgése, alig pár sarokra vidéki szülővárosom alumíniumborítású áruházától, ahol viszont éppen tavasz van.

Az ébrenlét iparvágányain túl vagyunk, még az álomvilág főpályaudvara előtt két megállóval, nem embernek való vidék ez.

Nem rémálmok ezek, de ahhoz éppen eléggé kellemetlenek, hogy ne bánjam, ha a másikmacska felébreszt, pedig még sötét van, amikor precíz mozdulatokkal, perceken át dagaszt rajtam dorombolva, reggel pedig kétszeresen is értékelem a napfényes tavaszi reggelt, a konyhát, a félálomban matatást a kávé körül, pedig amúgy is jó.

(életem éppen, második rész: már csak videókazettán)

Csak egy átlagos atomerőmű valamelyik b-kategóriás katasztrófafilmben, ahol már megrántottak minden kart, elforgattak minden tárcsát, kimenekült az összes alkalmazott és lezuhantak a vastag fémajtók, csak a pulzáló, vörös fény tölti be a folyosókat és szenvtelen géphang darálja, mennyi idő múlva olvad le és repül a levegőbe az egész, szóval bizonyos napokon pontosan így érzem magamat. Hamarosan vagy kiderül, hogy az egész csak vaklárma, és végre elhallgat a szirénazaj és mindenki egymást ölelgeti a parkolóban, vagy éppen ellenkezőleg, a főnök sajnálatos módon odabent ragadt, hétéves unokaöccsének (és szeretnivaló kutyájának) kell a rádión érkező instrukciók alapján leállítania a protokollt, különben egy teljesen hétköznapi szituáció kellős közepén fog szétvetni a robbanás, magammal sodorva mit sem sejtő beszélgetőpartneremet.

(áraszt)

Tavaszodik, pattogva olvadnak ki a fagyott csomók a fejemben, kásás, hideg erekben szivárognak elő ötletek és mondatok. Lehet, hogy kevés ez, zavaros is, de legalább változás, csak a fejfájás, ami alattomosan ülepedik utána, az nem kellene.

(idétlen időkig)

Egészen megörültem, amikor az egyik mappámban rábukkantam egy félkész, morózus posztra, ami szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit gondolatban fogalmazgattam egy ideje. Az öröm egészen addig tartott, amíg észre nem vettem, hogy a vázlatot másfél évvel ezelőtt írtam.

(ma délelőtt)

Egy szomorú történet két hangszóróból előrecsegő mondatban, pontosan annyi idő alatt, amíg a metró, amivel utaztam, a peron egyik végéből a másikba ért.

1. Kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni!

2. Gázoltunk, a szerelvény nem közlekedik tovább.

*

(az életem éppen)

a különösen cifra káromkodás előtti lélegzetvételnyi szünet, a pultról levert pohár zuhanás közben, a felborzolódó szőr a macska hátán, a kutya agyaráról hátrahúzódó bőr, a panelház falába mélyedő fúró pillanatnyi csendje

egyszóval hiába van odakint február, ami amúgy utálatos hónap nekem, de idén valahogy olyan jámbor és szeretnivaló korcs, félig tavasz, félig tél, foltos hőmérsékleti térképpel és kajlán lógó esőkkel, nekem megint tavaly nyár van, úthengerként közeledő határidők súlya, egyszerre tízféle apróság egymás hegyén-hátán a cégnél, szokásos könyvkiadós agybajok máshol, firstworldproblems minden mennyiségben, mások gondjai, amiket úgy megoldanék, de nem lehet, egy teljesen megtébolyodott ország mindenhol, és ettől ismét kétszeres szorzó kerül mindenre, dupla emberutálat, világgyűlölet, midlife crisis, elfüstölt, de közben megvetett cigaretta, felhajtott kávé, még szerencse, hogy alkoholt legfeljebb szociális összejöveteleken szoktam inni

tehát megint csak a szokásos, mondhatni, mint az utóbbi két évben folyamatosan, és valójában ez a legijesztőbb, meg az a lappangó gondolat, hogy ha mindezt magam mögött hagynám egy hónapra, talán egy pálmafás szigeten kellene rájönnöm, hogy végig velem volt a baj, nem a világgal

(arról, hogy miért nem szeretek általában emberekkel beszélgetni)

Tízemeletes ház, ketten várunk a liftre, egy nyugdíjas néni meg én.

Néni: Hát idén már nem lesz tél!
Én: Még simán lehet.
Néni: (elmerül a gondolataiban)
Én: Tavaly márciusban is beütött a havazás.
Néni: (hirtelen felélénkülve): Szaúd-Arábiában most esett a hó!
Én: Ühüm?
Néni: Ez van, nem olyan már az időjárás, mint régen. Lassan elmozog a Föld, földrajzilag.
Én: (szűkölő hangot hallatok, közben megérkezik a földszintre a lift).
Néni: Viszlát!

Elmozog. A Föld. Földrajzilag.

(ilyenkor egy kicsit remélem, tényleg létezik karma)

…vagy legalábbis valahol számon tartják az olyasmit, ha árukiszállítás után tíz perccel gyorsan felhívom telefonon a tescós embert, hogy véletlenül nálam pakolta le valaki más helyett a gigapakk túró rudit.

(we walked in the cold air / freezing breath on a windowpane)

Egy karácsony előtti hosszú hétvége Bécsben elsőre enyhe kihívásnak hangzik, mert rögtön beugrik az egymásba érő adventi vásárok és a végtelenbe hömpölygő tömeg mentális képe. Viszont a városnak jól áll a tél, a korai szürkület meg az ünnepi kivilágítás, és szerencsére nem kell nagyon letérni a bevált útvonalakról, hogy a régi császárváros kihalt, macskaköves utcáira jussunk, ahol a Stephansdom úgy magasodik az elegáns házak fölé, mint egy gótikus irányjelző és rejtett udvarok bújtatnak ékszerüzleteket vagy bibliai témájú domborműveket. Így sikerült rábukkanni arra az öreg kávézóra is, ahol kicsit megkopott tükrök és bőrpamlagok között sistergette a gőzt az ismeretlen okból némafilmes színésznek öltözött, láncdohányos tulajdonos*. Vagy elég felülni az egyik villamosra a Ringen, és kényelmesen elhelyezkedve szemlélni, amint nagy váltásokkal cserélődik le az ablakon túl a város, mintha egy Michel Gondry-videóban gördítenék le a díszletesek a háttérvásznakat: kávéházak, szállodák, irodák, lakóházak, minden átmenet nélkül a Hundertwasserhaus, majd a végállomás, a Prater parkja szürkület előtt, ahova még éppen elhallatszik a a vidámparkból a zuhanó vidám emberek sikolya.

Az olyan rejtett zugok felfedezéséhez, mint egy belvárostól távolabb eső Frühstücksalon, már kellett két házigazdánk titkos tudása, de kár lett volna lemaradni egy olyan helyről, amire életemben először használnom kell a békebeli szót, másrészt a tízféle reggeli mellé járt egy bentlakó macska is (aki macskamódra persze pont nem volt jelen, csak meséltek róla).

És azért – mintegy keretes szerkezetbe zárva az egészet – ha már Bécsben vagyunk karácsony előtt, akkor bármekkora is a tömeg, meg kell nézni egy vásárt**, csak nem a Városháza előtti gigaváltozatot, ezért a belváros peremére merészkedtünk puncsot inni és sült kolbászt enni a fafüstben. Ugyanúgy nem lehetett kihagyni a schönbrunni kastély parkját sem, ahol két gyors kanyarral kikeveredik az ember a tömegből és eltűnik a csupasz sövénylabirintusban, ahol senki sem jár, mintha egy nyárra félretett, alvó mesében járnánk.

Mellesleg házigazdáinkkal közösen megnéztük a Hobbit második részét angolul (a német forgalmazók amúgy is kihagyták azt a pazar lehetőséget, hogy Zwergenbergnek nevezzék el az aktuális részt). Amikor az előadás előtt felfedeztük, hogy lesz szünet (miért? miért kell szünet egy két és fél órás filmbe?), azzal viccelődtünk, hogy az osztrák pedantériát ismerve biztosan pontban a felénél vágják majd el a szálat, de amikor az ork vezér szónoklata mondat közben megszakadt és felgyúltak a fények, már nem volt olyan őszinte a mosolyunk, de legalább hamar visszarántott a mozi.

Szóval a Bécs meg a karácsony elég jó kombináció.

Kiegészítés: Judék tökéletes időzítéssel alig pár nappal utánunk jártak Bécsben, és velünk ellentétben remek fotókat készítettek a fent emlegetett helyek egy részéről, érdemes megnézni.

* Bécsben még rá lehet gyújtani a legtöbb helyen, és döbbenetes felfedezésként ért, mennyire hamar hozzászoktam itthon a beltéri füstmentességhez, illetve milyen jó dolog is volt valaha egy kávé mellé rágyújtva nézni a hideg utcát bentről.

** Egészen addig nem volt semmi bajom a karácsonyi vásárokkal, amíg nem kellett naponta kétszer átverekednem magamat egyen a munkahelyemig meg vissza.

(happy hat friends)

Most, hogy itt a tél és beköszöntött az aranyos állatokat mintázó kötött sapkák divatja, talán semmi sem foglalja össze jobban a budapesti téli reggeleket, mint a pamacsfülű, mosolygós pandák, farkasok, macskák és medvék alól szomorúan maguk elé meredő emberek a tömegközlekedésen.

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.

(my pitch for a buddy-cop-cat show)

Mr. Grey is old, tough and he has never been much of a team player – then the Masters transferred Junior, the young busybody to the Flat, making them reluctant partners. But only after a week of constant bickering they realized they must reconcile their differences and team up against the common enemy, the one they called… the Vacuum Cleaner.

(csalhatatlan jelekből tudom, hogy hamarosan itt a november)

Egyrészt a macskát február óta először ismét a szennyestartóban találtam, ahol békésen szunyókált a törölközőkön, illetve amikor reggel elmentem futni, az egész szigetet tömör falként vette körül a puha, nyirkos köd. A lenti ösvényről éppen csak látni lehetett az Árpád-híd fémpilléreit, mintha egy csonka álombéli szörnyeteg ácsorgott volna a vízben nagyon szomorúan, mert a kitalálóját idő előtt felkeltette a vekker. Egy modern, kék busz éppen elindult a fenti megállóból a semmibe lógó hídpályán, és szinte láttam, hogy a kijelzőjén ebben a pillanatban vált át a felirat Silent Hillre.

(ősz: folytatás 199 leütésben)

A lombokon végül barnára alvadtak a vörös foltok. Hajnalban ritkás köd húzódott le a dombokról, és csípős ősz-szaga lett a világnak.
A látóhatáron túl iszonytató tetemeket égetnek városnyi máglyákon.

(képeslapősz)

A Balaton tükörsima, fakó és kék, a hófehér vitorlások mind mozdulatlanok, fentről, a tihanyi apátság mellől a látvány inkább tűnik diorámának, egészen olyan, mint a vitrin alatti makettvilág a szomszédos múzeumban.


Nagyon október van, a dombra vezető utca szinte teljesen kihalt, a vízparton lelakatolt éttermek, a hétvégi házak ereszeiben már meggyűlt az avar, a teraszokon kupacokban állnak a székek, és meleg van, a levelek is lázasak, látszik a színükön, ettől lesznek igazán szépek. Lézengő turisták, napozó fekete kismacskák. Béke, nyugalom.

(az eltűnt mondatok nyomában)

Miután órákon át kutattam a gépemen az elmúlt évek során felgyűlt szövegkezdemények, -végek, -közepek meg egyéb betűhalmazok között*, végül pontosan azt az egy elkezdett írást nem találtam meg, ami nagyon régóta nem hagyott nyugodni, és időnként – amikor természetesen teljesen mással kell foglalkoznom –, váratlanul beugrott, hogy igen, abban a pár teljesen spontánul született bekezdésben sikerült elkapni valamit. Régóta terveztem, hogy ha egyszer elérkezik az első olyan hétvégém, amikor végre nem kell fordítanom, sőt távoli határidők sem fenyegetnek, akkor bizony előveszem ezt a töredéket és ezzel fogom újra berúgni a kreatív gépet.

Szóval több mint egy év elteltével hihetetlen módon eljött az első ilyen hétvége, a fájl pedig sehol.** Minden más megvan, több tucat hasonló szöveg (természetesen sok példányban), ez az egy nincsen.

Határozottan jelzésértékű, csak nem igazán tudom, mit jelent.

Hogy ennyi kihagyás után tiszta lappal kellene kezdenem, mert régebben is mindig ott szúrtam el, hogy rég kiszikkadt ötletekbe próbáltam életet lehelni?

Hogy talán jobb is így, ugyanis az összes többi töredék, ami az emlékeimben csupa zseniálisanszuperjó használható szövegnek tűnt, valójában kiábrándítóan nem volt az?***

Hogy inkább nem kellene erőltetni ezt az egészet?

Persze amíg kényszeresen próbálok visszaemlékezni arra a pár kulcsmondatra (nem fog sikerülni), addig úgysem fogok belekezdeni másba, majd holnap visszatérünk a dologra.


* kényszeres szövegfelhalmozó vagyok

** archivált könyvtárakban meg a felhőbe feltöltött biztonsági másolatok között sincsen, és azt is sejtem, hol tűnhetett el

*** némelyiknél felmerül az a kérdés is, vajon mikor hitettem el magammal, hogy tudok írni angolul?

(titkos udvar, titkos ajtó)

Sokszor nagyon elegem van ebből a városból, de néha azért még ugyanúgy el tud varázsolni, mint régen. Most szombaton is pontosan ez történt, amikor egy kávézóval kombinált kis antikvárium hátsó ajtaján kiléptem egy igazi titkos belvárosi udvarra. Persze egy ilyen óriási udvar nem lehet titkos, tudom jól, de mit mondhatnék, én tényleg nem is sejtettem, hogy az ezerszer látott utcák mögött az omladozó hetedik kerület egyik minibirodalma lapul, zöld gyep, fák, a függőfolyosókon virágládák, az egyik tetőn homályosra koszolódott üvegépítmény szellőzőkkel, első pillantásra néhai műterem vagy laboratórium. A hátsó ajtó mellett kovácsoltvas székek, régi asztalok, meg egy felpattogzott faajtó, csak úgy nekitámasztva a falnak, ami évente egyszer, egyetlen nyári éjszakán mégis nyílik valahová, ahol kalandok vannak, erdők, hősök meg labirintusok, hiszen mi mást kereshetne egy régi, használhatatlan ajtó egy antikvárium udvarán?

(minitörténet megtörtént események alapján)

Gyógyszerész: Sajnos ma nem lehet kártyával fizetni, elromlott a terminátor.

A Skynet második terve a kivárásra épített: egyszer Sarah Connornak is szüksége lesz fájdalomcsillapítóra.

(ősz: történet pontosan 140 leütésben)

Odafent cseppenként véreztetik ki az elfogott isteneket. Csak éjszaka csinálják: reggelenként iszonyodva nézzük az egyre vörösebb lombokat.

(a true blast from the past)

Az igazi, teljesen váratlan nosztalgiaroham az, amikor az amúgy évek óta birtokolt PSP egyik mega-játékgyűjteményének legmélyén véletlenül rátalálsz arra a játéktermi gépnek készült fantasy arcade-rpg hibridre, amibe még a rendszerváltás környékén pár hétig a legjobb barátoddal együtt minden zsebpénzedet beleszórtad a vidéki buszpályaudvar sörözőjében, hiszen a szerepjáték felé még csak pislogó ('91-et írtunk), elfekre-varázslókra-törpékre kiéhezett ifjú geeknek ez maga volt a csoda, de váratlanul leszerelték a gépet, maradt az egyre halványuló emlék, míg a végén már abban sem voltál biztos, mi volt a címe, vagy létezett-e egyáltalán, és akkor egy kattintás előhozza a reggeli kávé mellett.

(nem panaszképpen, mert valójában mókás)

Úgy tűnik, eljutottam abba az életkorba, amikor

- szűkebb baráti körben nem csak felmerül az a régebben elképzelhetetlen gondolat, hogy egy elegánsabb étteremben üljünk össze péntek este
- hanem meg is tesszük (és közben remekül érezzük magunkat)
- előtte azért kölcsönösen megállapodunk abban, hogy a midlife crisis témája mindenki részéről tabu.

(életjelpost)

Átlagos szombat délután, a csajommal találkozom a belvárosban, gyere, mondja határozottan, és még mindig nem árulja el, hova, amúgy nem vezet messzire, csak egy közeli könyvesboltig, odabent átvesz egy csomagot, tessék, mondja, és a kezembe nyomja azt a regényt, amiről még régebben beszélgettünk, és meg is feledkeztem róla, egy nagyon szép kiállítású, borongós, furcsa könyv, nekem való, ezt csak úgy.

Hát az ilyenek miatt is.

(koppenhága újratöltve)

Volt az a pillanat, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel a kellemes huszonöt fokban, alattunk kék volt a víz, felettünk kék az ég, az üvegkockákra emlékeztető irodaházakat meg a régi raktárakból átépített lakóépületeket néztem a parton, és arra gondoltam, hogy ezt a képet el kell tárolnom a fejemben.

Lefotózni persze jobb lett volna, de nem volt fényképezőgépem, meg amúgy is leszakadtam volna a többiektől, és egyáltalán, Koppenhágában nem állsz meg a bicikliúton csak úgy, mert az amúgy jámbor dánokból olyankor előtörnek a viking ősök.

Nem baj, erre vannak a betűk.

A hidat (a Hidat) sem fotózhattam le, amit két évvel ezelőtt még csak a partról láttam, pontosabban a párából kiálló részét, mintha egy gigászi szörny gerince magasodott volna a szélerőműveken túl. Most viszont Malmőből jöttünk és mentünk, ezért kétszer is átbuszoztunk a tenger fölött a Svédországot Dániával összekötő hídon, és tényleg lélegzetelállító konstrukció. Mivel alig fél évvel ezelőtt néztem végig a Bron/Broen (Híd) című svéd-dán krimisorozatot, bónuszként végig kényszeresen zümmögtem magamban a főcímzenét (meghallgatható a linkelt videón, ami teljesen spoilermentes promó a második évadhoz, és tökéletesen látszanak rajta a híd méretei; nem, amikor mi mentünk, nem esett az eső, és nem, egyikünk sem kiégett nyomozó.)

Koppenhágában házigazdáink, d. és A. szervezésének hála mindenhova kölcsönbiciklivel mehettünk, amire amúgy nagyon hamar rá lehet kapni. Kár, hogy itthon nem merném megtenni, addig legalábbis semmiképpen, amíg sem a bicikliutak kiépítettsége, sem az autósok figyelmessége nem közelít legalább nagyon távolról a dán viszonyokhoz. Arról nem is beszélve, hogy itthon kevéssé lelkesen tenném le a gépet a ház előtt, ott meg az egyetlen problémát az okozta, hogyan bányásszuk ki mondjuk a pályaudvari tároló ötszáz biciklije közül a sajátot.

Nem biciklivel ugyan, de részt vettünk egy három órás, ingyenes városnéző túrán, és bejártuk a belvárost, ahol minden fontosabb épületről elmondták, mikor égett le először, az amerikaiaknak el kellett magyarázni a viking isteneket, kiderült, mekkora fanboyként viselkedett Hans Christian Andersen, ha Dickensről volt szó,  sztoriztak a dán koronahercegnéről, a legófigurák túlnépesedéséről és a helyi James Bond nagyon is dán történetéről.

Jártunk a Fekete Gyémántnak nevezett könyvtárban a kikötőben, ami belül is pont olyan csupaüveg, csupatraverz modernség, mint kívülről. A Kierkegaard-kiállításra mentünk amúgy, ami a témában igen járatos csajommal ellentétben számomra szinte csak új információt tartalmazott. A kiállítást úgy rendezték be, mintha egy nyomasztó művészfilm álomjelenetében járnánk, az alagsori szobák egy fehér, keskeny folyosóról nyíltak, három méter magas ajtókon kellett benyitni mindenhova, és csikorgó zenei aláfestés szólt a vitrinek mellé épített installációkhoz.

Az egyik este (ha már errefelé legalább tízig világos van) elbicikliztünk egy Igazi Titkos Temetőbe is, ami a helyi szokások szerint inkább emlékeztetett egy parkra, csak itt senki sem piknikezett vagy napozott, mint a belvárosban, sőt a városligetnyi területen alig öt ember járt rajtunk kívül. Régen láttam ennyire békés, szép helyet, bármikor el tudnám képzelni, hogy ide járjak ki olvasni vagy írni (abban a két hétben, amikor nem esik az eső). Az egyik nagyon Tim Burton-hangulatú fasorban készült rólam egy fotó, ami egy párhuzamos valóságban az atmoszférikus black metal projektem albumborítójára kerülne, az olvashatatlan logó alá; az album címe természetesen The Left-hand Path through the Eldritch Woods of Twilight lenne, vagy valami egészen hasonló.

Egyik nap elvonatoztunk Helsingørbe, ahol sirályok vijjogtak, tengerillatú volt a szél, és valószínűleg megtaláltuk az ország egyik legkedvesebb családi kávézóját. Megnéztük Kronborg kastélyát, ami a fikció mindent felülíró erejét bizonyítva mára egyszerűen „Hamlet vára” elsősorban. Az emeleti termeket végigjártuk, de a kazamaták felénél megfutamodtam – kissé túlzott korhűséggel spóroltak a fényforrásokkal az alagutakban –, és inkább a zsákmányért verekedő óriási varjakat néztünk a parton.

Az utolsó nap letekertünk vagy huszonöt kilométert Koppenhágában, meglátogattunk egy expresszionista templomot, ami simán elférne Fritz Lang Metropolis című filmjében, és még mindig rendkívül modernnek látszik, el sem tudom képzelni, mit szóltak hozzá az 1920-as években. Később ettünk smørrebrødot, hevertünk hosszú szálú fűben a tengerparton, ahol a majdnem harminc fokos példátlan hőségnek hála alig lehetett elférni az emberektől, és visszafelé, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel, volt az a bizonyos pillanat, ami most szépen keretbe fogja foglalni ezt a beszámolót.

(Ui. feedben olvasóknak: readerben kifejezetten csúnyán szétcsúsznak a képek - helló, blogger, még mindig -, a normális élményért érdemes böngészőben kattintani.)

(nyelem a metaforákat)

A pünkösd előtti pénteken érkeztünk meg Pécsre, pontosan úgy, ahogyan azt a poshmoderndarkfentezisikeríró/fordítók nagykönyve előírja: a vasútállomás előtt harsányan károgtak a varjak, a faágakat őrülten cibálta a szél, és a húsz perccel korábban még csak fátyolos eget elborították a kavargó, fekete, rongyos felhők. Amikor nyerw meg én bevágódtunk házigazdánk, Jud autójába és kilőttünk a parkolóból, végre használhattam azt az elkoptatott fordulatot élőben, hogy a "nyomunkban liheg a vihar".

van benne valami rejtélyes szikárság, talán gyógynövényesség is a zárásban

A zivatart már a házigazdáknál vészeltük át, woof-féle májpástétommal, sajttal, borral és stifolderrel (sváb szalámi, mint számomra teljesen új felfedezés), ezzel pedig kezdetét vette a távolról indít programsorozat újabb felvonása, két balatoni kitérő után ugyanott, ahol 2009-ben elindult – és akkor is viharral kezdtük. Az alapok persze nem változtak: feltétel a baráti társaság – a házigazdákon, illetve kettőnkön kívül BePe, Melinda és Tapsi –, muszáj sokféle bort inni és a Pécsi Borozóból válogatni a bortesztek gyöngyszemeit (innen az idei mottó és a dőlt betűs részek). Az biztos, hogy ötödik alkalommal már kiégett veteránként szórtuk ki a szebbnél szebb bullshitet, és ami pár éve még akár dobogós is lehetett volna (virgonc savak!), már fel sem pezsdítette eltompult érzékeinket.

gombás felhangok, szép animalitás

Másnap reggel Szécsi Pált hallgattattam a társaság balszerencsésebb felével, hogy megmutassam lelkem érzelmes felét megbüntessem őket, amiért a lehető legváratlanabb pillanatokban arról érdeklődnek, miért nem írok, ami szintén kezd hagyomány lenni, a nőm például rendkívül élvezte, hogy a legváratlanabb átkötésekkel tegye fel a kérdést. A brutális májusi vihar már az éjjel elvonult, ás mire késő délelőtt leszálltunk Villánykövesden, olyan zöld volt fű, friss a levegő és valószínűtlenül kék az ég, mintha az ideális májusi szombat ingyen termékbemutatójára jöttünk volna.

a tannin kicsit porózus, hossza van

Szokás szerint remekül sikerült az egész. Gyalogoltunk egy keveset, jártunk pincében, ahol borokat tároltak rácsok mögött, iszogattunk madárfiókáktól hangos teraszon, láttunk Cthulhu-korsót és ittam meggyes bort az agyagrészegnél. Idén beiktattuk Siklóst, ahol a borok mellé házi bonbonokat is lehetett kóstolni, ami gyakorlatilag megkoronázta az egész eseményt, és utána tényleg nem maradt más, csak a távolsági buszon pilledezni Pécs felé a sötét éjszakában.

Képeket nem teszek ide, mert az nem az én asztalom, ellenben a társaság bloggal rendelkező tagjainál vannak / lesznek beszámolók és képek is:

Jud

nyerw

Tapsi

(mert a fordítók élete nem csak játék és mese)

Előzmények: Mivel megjelent az új játékunk és vége lett a két hónapos véghajrának, ezt azzal ünnepeltem meg, hogy szabadságot vettem ki és fordítok, mint egy őrült.

Hétfő

Első reggel, új Murphy-törvény: az a nap, amikor szabadságot veszek ki, hogy itthon dolgozzak megállás nélkül = a nap, amikor reggel fél nyolckor elkezdik szétverni a betont a ház előtti parkolóban.

Kedd

- még mindig bontják a betont az utcán

- a felénél járok annak az adagnak, amivel ma ilyentájt végezni kellett volna

- gondoltam, nem rendelek házhoz, erre sikerült odaégetnem az ebédemet, de legalább még el is sóztam

- a mikró és a vízforraló közös használata (mert mindig elfelejtem) levágta a biztosítékot

- azóta nem működik a már jó ideje gyengélkedő wifi-router.

Szerda

Kedves Naplóm! Szólíthatlak Kedves Naplómnak, igaz? Elmentem a munkahelyemre dolgozni, hogy kicsit feldobódjak.*

* (Sikerült, bár teljesen más okokból, kellett hozzá 1) váratlan találkozó két régi baráttal 2) egy meglepetésszerű leves-bagett ebéd a Borsban)

Csütörtök

(reggel hét óra ötven)

A “fordítás életre-halálra” projekt harmadik napja a héten, továbbra is a négy fal közé zárva. A következő fejleményekről tudok beszámolni, Kedves Naplóm:

- a betont már csak kicsit bontják a parkolóban, helyette reggel hét óta flexelnek

- van egy gépük, ami precíz megfigyeléseim szerint arra szolgál, hogy hatalmas kődarabokat DÜBBÖGTESSEN és ZUBBOGTASSON egy öblös fémmarokban

- a tegnap beszerzett új wifi-router másfél óra szenvedés és telefonos, szakértői segítség kérése után is selejtesnek tűnik, és határozottan nem akar működni

- a netkábel nem ér el a kényelmes fotelig. Embertelen kínokat állok ki.

Most ennyi, Kedves Naplóm. Folytatom harcomat az elemek és a sors tombolásával, rendíthetetlenül.

(mindenről az jut eszébe)

Ha az ember beszáll odafent a liftbe és megnyomja a “Földszint” feliratú gombot, majd hosszas ereszkedés után zöttyen egyet a fülke, és a kijelzőn a 11-es szám világít (az épületnek tíz emelete van), akkor valószínűleg arra tippel, hogy a kijelző rossz. Nekem is ez volt a második gondolatom, de előtte gyors egymásutánban a következő képek villantak fel előttem: feje tetejére állt világ, háborúskodó tetőkirályságok az örökös alkonyatban, egy antenna, ami az istenek gondolatait fogja, meg a lehetőség, hogy az ajtón kilépve része legyek egy kalandnak, ami csak rám vár.

Persze elég volt alig néhány másodpercet habozni, és máris a csak földszinti postaládák megszokott látványa fogadott az ajtón túl.

(kellett ez már nagyon)

Tavasz meg könyvfesztivál, több felvonásban (nem a tavasz, a fesztivál). Pénteken fordítói minőségben sörözés és szerepjátékos nosztalgiázás Hannuval, a finn scifi-szerzővel, szombaton olvasóként portyázás a Millenárison a szokásos mintákat követve (barátokkal összeakadni-szétválni-összeakadni-kávézni), zöld füvön fetrengés, fogadalmak ellenére könyvzsákmányolás – egy tiszteletpéldány, egy elcserélt, egy régóta keresett és egy közösen örökbe fogadott –, szombat este megint italozgatás, vasárnap brunch egy napfényes teraszon, még egy kis könyvezés, délutáni Füvészkert, a lucia mellett standoló zord portásnénikből sugárzó reiki-energia, ketrecbe zárt harapós ősnövény, pálmaház, virágzó fák.

(sláinte)

A Grabbers (magyarul Csáposok) nagyon kellemes ír horrorvígjáték, gyönyörűen fényképezve, a trükkök is rendben vannak, meg hát az ír szigetekkel engem amúgy is meg lehet venni kilóra. De különösen azt tetszett, hogy a vénségesen vén klisét (vérszívó, csápos parazitaszörny érkezik az űrből, majd pusztítani kezdi a helyi populációt) tényleg helyi viszonyokra ültették át, amivel sikerült szórakoztatóvá tenni - mivel a lény nem bírja az alkoholt, ezért minden ír tervszerűen még többet kezd inni, miközben azért egy éjszaka alatt megpróbálják kiiktatni a rémet, aztán persze bonyodalmak, miegymás.

Végig az járt a fejemben, ez mennyire működhetne magyar környezetben is (persze sohasem tolna bele pénzt, és ha mégis, valószínűleg kínos lenne a végeredmény), pedig az ivás adja magát, az otthon főzött szesz is, a magyar tájak is szépek, én például a Balatont javasoltam volna, de utána találkoztam Pikszi írókolleginával, aki pontosan ugyanezen a gondolatmeneten a gyógyvízig jutott el, ami valóban telitalálat, mondjuk adja magát a tagline is, a mélyből érkezik... de nem gyógyítani fog.

Az meg milyen stílusos gesztus, hogy a Beckett's-ben az ír nagykövetség vendégeiként ajándék Guinesst meg pub foodot kaptak a mozijegyesek.

(rozsdás, nehéz blogokat pakolgatok vastag kesztyűben)

Valójában feedeket importálgatok a halálra ítélt Google Readerből, mindenféle okok miatt most éppen egyesével. Lassú munka, csinálgatom, amikor időm engedi, sorban kattintgatom végig a blogokat, archívumok nyílnak meg, a listákba rendezett bejegyzéscímek lépcsőfokokként vezetnek a múltba, és ez egyszerre izgalmas és jó és ijesztő és szomorú, mint lemászni a pincébe, a bedobozolt régi levelek és naplók közé.

A legszomorúbb mégis az a felismerés, milyen döbbenetesen kevés létezik már abból a sok énblogból, amire valaha feliratkoztam. Azt eddig is tudtam, hogy a blogolás so 2003-2008*, évek óta van helyette twitter-facebook-tumblr, ezeket én is aktívan nyúzom, ráadásul nem muszájból, hanem szívesen, de csak most tudatosult bennem úgy igazán, mennyire másra használom mindet, és igazából ettől ütött szíven a hiányérzet és a nosztalgia. Mondom ezt én, pedig milyen sokáig hanyagoltam ezt a blogot – ezzel valószínűleg töredékére redukálva múgy sem hatalmas olvasótáborát –, és még most sem igazán jöttem rá, mit akarok vele kezdeni.

A jelek szerint a következő rss-olvasóm tartalma sokkal karcsúbb lesz, bár ezek túlélő, kemény, harcedzett blogok, láttak már sok mindent, óvatosan és tiszteletteljesen pislogunk egymásra, mint a szigorú, bőrkabátos alakok egy westernfilm ivójában.**

* a múltkor szóba került, hogy egy mostani 14 évesnek semmit sem jelent a blog, közben meg mintha csak tegnap lett volna, amikor az igazán oldschool bloggerek riadtan nézték, hogyan szabadulnak be a fiatalkorúak az addig elzárt térre

** közben ráadásul zajlik a freeblog haláltusája, vagy legalábbis úgy tűnik, mert sorban költöznek az ismerősök, új címek, új sablonok jönnek, és ezzel tényleg lezárul egy korszak.

(éttermi kiszolgáló központ)

Tegnap együtt ebédeltünk a Nagy Levinnel a jövőben. A jövő egy étterem a Nagymező utcában, amit teljesen véletlenül találtunk meg, miközben mindenféle fontos kérdéseket vitattunk meg, és már nagyon éhesek voltunk. Az étteremben formatervezett, hófehér asztalokba épített monitorokon lehet leadni a rendelést és rendezni a számlát, akár netes fizetéssel is, amit ők cybergastrónak neveznek, de nekem erről rögtön a régi science fiction regények retrójövője jutott eszembe. Egészen ma reggelig nem jöttem rá, miért, de aztán meglett a megoldás:

"A professzor megnyomta az asztal alapján a kiszolgálólapocska gombját, és beleszólt:
– Két csokoládétortát és két eperkrémet...
– Tejszínt is? – kérdezte az Éttermi Kiszolgáló Központ inspekciós adagolója.
A professzor Esztire nézett, azután visszaszólt a készülékbe:
– Egy tejszínt is kérek.
– Tizennégy fillér – szólalt meg újra a készülék.
Bencze András tizennégy darab érmét vett ki a zsebéből, és rátette a kiszolgálólapra. A következő pillanatban kinyílt egy perselytorok, elnyelte az érméket, a kiszolgálólap félrehúzódott, helyette felbukkant egy csinos, kék pettyes tálcán két szelet csokoládétorta, két pohár eperkrém, az egyik krém fölött csillagmintára formált tejszínhalommal"

Fehér Klára: Földrengések szigete (1958)

(thank you, mario! but your holiday is in another castle!)

Az elmúlt pár hónapban a hétvégéket, karácsonyt, szilvesztert és a munkahelyen kivett szabadnapok egy részét is beleértve (leszámítva a londoni utat meg egy meglepetés-születésnapot a pálinkaszobáról ismert házban), otthon, vonaton, autóban és vidéki vendégségben sikerült lefordítanom két remek regényt, már csak egy képregény van hátra meg ami még lemaradt, közben ideiglenesen ellenállóvá váltam a koffeinre, sötét téli estéken jártam el futni és rendszeresen tikkel a jobb szemem (ami a ballal együtt egészen szép piros), de összességében elégedett vagyok, mert túléltem jó érzés volt látni, hogy még képes vagyok ilyesmire.

Viszont elég is volt ennyi kaland és önismeret, lassan nem ártana pihenni, mert jön a következő könyv, ugyanígy másodállásban, mint ezek (és frissítenem kellene a fordítós bibliográfiámat is), de előtte újra kell tanulnom, mit csinál az ember egy szabad hétvégén.

(we can't stop here, this is book country)

Kétezerkevésben kezdtem el az amazonról rendelni fantasztikus könyveket, meg ha úgy hozta a sors, órákat el tudtam tölteni bármelyik angol könyváruház idevágó részlegén, hogy aztán hasonszőrű barátaimmal hosszú levelekben tukmáljuk egymásra az ajánlásainkat (ebből lett az endless.hu, de ez mellékszál). Éles kontrasztként az akkori felhozatalból magyarul szinte semmit sem lehetett kapni, és amikor megpróbáltuk az izgalmasabb leleteket benyomni az akkor még maroknyi érintett kiadóhoz, a legtöbbre azt mondták, ne is álmodjunk róla, ezt itthon soha, senki nem venné meg. Néhányat azért kiadtak (nem azért, mert mi mondtuk), amiket aztán tényleg senki sem vett meg, és mindenki szomorúan bólogatott, hogy hát igen, ez van, maradunk inkább a [BÁRMELYIK ISMERTEBB LOGÓ HELYE] sorozatnál.

Szóval ennek a fényében döbbenetes végignézni a magyar fantasztikus könykiadók idei terveit.

Azt egyáltalán nem hiszem, hogy a felfevevőpiac is akkorát nőtt volna, mint a címlista meg a kiadók száma, ezért biztos vagyok benne, hogy ez egy csalóka kép. A fentiek miatt viszont számomra akkor is elképesztő, mennyire felfutott a fantasztikus irodalom itthon, legalábbis egyes alágai (Game of Thrones, I’m looking at you), de valami másnak is változnia kellett, ha a friss címek nem évtizedes késéssel jönnek magyarul*, régi adósságok rendeződnek, és az egykori ordas bukások új kiadásukban most éppen kultkönyvek (Simmons, Gaiman jut eszembe nekem így most), pedig 10-15 éve is pontosan ugyanolyan jók voltak.**

* néhányban én is érintett vagyok, és ez jó

** És itt emlékezzünk meg azokról a máshol népszerű szerzőkről, akik továbbra is, sokadik próbálkozásra is ugyanúgy megbuknak itthon, de ez egy másik történet, elbeszélésre más alkalommal kerül sor.

(ma éjjel, osztályvezető úr, új létformát teremtünk!)

Azt mondja a hvg, hogy:

‎Egy laborkísérlet okozta azt a két villanást, amelyet Pest 100 kilométeres körzetében lehetett látni.

"MVM OVIT Országos Villamostávvezeték Zrt. kísérleti telephely" illetve "Veiki Villamosenergia-ipari Kutató Intézet" - ez zseniális. Ha ufók ellen harcoló titkos kormányhivatal vagy az Akadémia őrült tudósait tömörítő alosztály főnöke lennék, pontosan így nevezném el a fedőszervünket, és amikor új létformákat / mechákat / dimenziókaput TEREMTÜNK, csak annyit mondanék, hogy embereink  csupán "egy nagyfeszültségű szigetelőlánc villamos íves próbáját hajtották végre, amelyek hanghatással és egy másodperces kisülésekkel járnak".

(el- és behavazva)

Mi mást is csinálnék december 24-én délután ötkor, ha nem könyvet fordítanék, ami azért sooo 1999-2006. Persze akkoriban sem zavart, most sem bánom, sokkal jobb így dolgozni, lent a Vidéki Kúriában, a kertben hó, az ablak előtt sűrű gótikus köd, a konyhából mindenféle illatok jönnek, a hátam mögül, a hangfalakból zene, és itthon van a húgom is, aki zombikat öl növényekkel, szóval minden rendben.

(creative meltdown initiated)

Kifejletlen történetek hevernek a meghajtómon, mint formalinban úszó preparátumok egy freakshow-ban, ott egy novellatorzó a befőttesüvegben, itt két összenőtt klisé, mögötte a furcsa Budapestek, a legtöbb helyet mégis egy nem létező regény szinopszisai foglalják, deformált, de felismerhető klónok sora a sárgás derengésben.

Mert nem írsz! – viccelődünk évek óta a barátaimmal, néha bedobom a jól ismert posztot is erről, haladunk tovább, nincs itt semmi látnivaló; azt hittem, már sikerült feldolgoznom a nemírást. Pedig nincsen ez lezárva, amíg elismerő irigykedéssel és őszinte hiányérzettel nézem, kik lesznek a remeknek ígérkező antológiában, amire ötlet- és energiahiány miatt már nem is pályáztam. Elég alapos ösztönzés lenne ez most éppen, ha nem tudnám, mi szokott ebből lenni.

Főleg úgy, hogy máshol is írok (nevezzük alkalmazott kreativitásnak), amiről lassan lekopik az aranyfesték, miközben a sokadik változatot kalapálom formára, és nem jó, nem ez kell, és már én sem tudom, mire lenne szükség, csak azt, hogy igazuk van, és tényleg valami teljesen másra. Ez a blogom tetszhalott, önismétlő és modoros, az egyetlen dolog, ami betűből van, én követtem el és elégedett vagyok vele, az a fordítás, ami cserébe kínkeserves, mondattól mondatra vívott küzdelemmé vált már régóta, részmunkaidőben, a határidőket jelző roppant oszlopok leomlott maradványain is túl.

De legalább öregszem, és már újraközölnek: az idei termésem 1) egy tizennégy évvel ezelőtti* franchise-novella második kiadása, amit ma már teljesen másképpen oldanék meg, de direkt nem nyúltam bele nagyon 2) egy villámnovella, ami valaha pont ezen a blogon debütált, és pontosan ugyanúgy írnám meg, ha képes lennék ilyesmire.

SZERK. és persze kimaradt a 3) az sfmag "10" címen futó elektronikus antológiájába beválogatott "A Rádiumember magányossága", ami szintén újrakiadás.

* ó, te jó ég

("and here i stay: haunted by london. and london, haunted by me")

Mindössze három estét és két teljes napot töltöttünk Londonban, szerencsére többszörös visszaesőként ismerem annyira egyes részeit, hogy felcsaphattam botcsinálta idegenvezetőnek, hátha sikerül ennyi idő alatt a legtöbbet megmutatni a belvárosból a nőmnek, aki először járt ott. Így aztán voltunk képtárban, könyvesboltban, hongkongi étteremben, Forbidden Planetben, különböző kávézókban, a Portobello Road utcai piacán, Camdenben rockerkocsmában, Bloomsburyben reggelizőben és parányi pubban, Temze-parton, a Parlamentnél, teremnyitás előtt a British Museum aulájában (ebből ennyi jutott), a metró szűk, csempézett labirintusában az esti csúcsban, és persze vasárnap koncerten egy néhai music hallban, ahol volt bársonyszőnyeg, aranyozott stukkók meg karzat, csak fűtés nem, de ez nem számított. A szállást sikerül jól kifogni, meg az időt is, igazi napsütéses telet kaptunk, azt, ami néha éles késként hasogat, de városnézésre tökéletes.

(az ember, aki a saját avatarjának öltözött, és gitárhírólánnyal érkezett a partira)

Volt egy időszak a medúzák életében, amikor felfedeztük a bennünk élő nőklapjás újságírónőt, és elidegenedő, rohanó világunkra fittyet hányva, szemünkben szelíd derűvel két befőzés között pajkos-kócos levelezéseket folytattunk egymással (amit lucia meg is örökített az utókornak).

Szóval egyszerre elismerés és megfontolandó jelzés, ha a bloggerhelloweenen Tank Girllel, Snake Pliskennel és a Battle Royale egyik iskoláslányával állok a ház előtt a hidegben, és egyszer csak arról kezdünk beszélgetni, hogy olyan a blogom mostanában, mintha egy begótult Shaffer Erzsébet írná.

És ha már (utó)halloween, megint rá kellett jönnöm, hogy a barátaim mind beöltözésben, mind a brutális youtube-diszkóban eléggé nagypályás versenyzők még mindig.

(„in a world”, mondja a trailerhang)

Nem nagyon történt még ilyen velem, de zsinórban hármadik éjjel riadok fel arra, hogy álmomban elveszítettem egy nagyon fontos kulcsot, sőt egy egész kulcscsomót. Azt már az ébredés utáni másodpercben sem tudom megmondani, mire valók (van közöttük egy csillogó meg egy zöldre rozsdásodott darab, az biztos), de valamiért úgy érzem, rettenetesen nagy baj történt, és még sokáig nem múlik a szorongás.

Remélem, nem arról van szó, hogy álmomban rendszeresen átkerülök egy fantáziavilágba, ahol kiválasztott hősként nekem kell visszazárnom a Tébolyult Varangyisten jádebörtönének kilenc kapuját, mert akkor tényleg baj van. Például a helyi jófiúk éppen engem keresnek rendkívül felháborodottan minden létező varázserdőben és bronzkupolás városban.

(hétvég, novemberelej)

[szombat]

Megint vonaton ülök, csak ez az előzővel ellentétben teljesen másik irányba tart. Úgy fúrjuk magunkat előre a ködös, nyirkos novemberi reggelben, mintha menet közben festenék meg körülöttünk a sárga levelű fákat, és mindig csak az utolsó pillanatban döntenék el, hogy azokból a körvonalakból ne kísértetkastély szülessen, ezért a fekete tornyokból végül kémények lesznek. Aztán lassan elfogy a köd, csak a foszlányai tapadnak a kisvárosi vasútállomásokhoz, és valamiért ez az enyhén télies idő, a kihalt vidéki utcák kizárólag olyan kamaszkori emlékeket idéznek, amelyek talán meg sem történtek, vagy nem ebben a kombinációban, csapatba verődve megyünk szerepjátékozni a társasággal, gőzölgő teásbögrékkel állunk egy teraszon, az éjszakába nyúló varlordszozás szünetében nézzük a szemerkélő esőt, ilyesmik.

[vasárnap]

Amikor egyetlen pillanatba sűrűsödik a november: enyhén szocreál termálfürdő valahol a végeken, szabadtéri medencében ülünk nyakig a meleg vízben, gőzfátyol sodródik körülöttünk, narancssárga levelek lebegnek a felszínen, az égen rikácsolva húznak el a darvak.

Utána levezetésképpen az ország egyik legjobb halászcsárdája*, halászlé, füstölt harcsaszeletek pirítósra pakolva, harcsatepertő.

* nem értek hozzá, mások mondják, csak annyit tudok, hogy engem meggyőzött

(hazafelé tartok, és hirtelen)

Foltot törlök a párás vonatablakra, írom le valamiért gondolkodás nélkül, aztán tényleg felemelem a kezemet, és foltot törlök a pár vonatablakra. Mint egy időutazós történetben, ahol megakad és ugrál a jelen meg a jövő, nem is, ez inkább Őfelsége metafikciós titkosügynökének új kalandja, aki

ebből már tudta, hogy baj van. Lebukott, és az álommérnökök elindították visszafelé a narratívát, ami futószalagként sodorja majd a történet elejére. Le kellett jutnia a kitalált vonatról, különben a legelső betűn átbucskázva megszűnik létezni, és örökre elvész a mikrofilm. Egyébként is kár lenne azért a remek öltönyért.


Az ablakra törölt foltban éppen elfér egy kis táj. A régi filmekben ilyen vibráló, homályos a kép kerete: középen halott kukoricás, halott nyaralók, halott tavakm, csak a felhős ég nem változik, esővíztől megereszkedett, lelógó, szürke sátorponyva.

(ma reggel)

...majdnem végleg lezártam ezt a blogot, de úgy nézett rám, hogy eszembe jutott az a pár dolog, amit kifejezetten ide akartam megírni.

(főleg az őszről, nyilván)

Volt egyrészt egy októberi szombat, amikor a szokásos baráti kommandóval vidékre mentünk az aktuális Társasjátékok & Tömények partira. Ha már ott jártunk, frissítettük az őszt, ködpermetes, füstszagú, ázott levelű, de még nem fagyoskodós verziószámra. (Mire vasárnap délután visszaértünk a fővárosba, már ott is remekül működött minden, és úgy mentem futni, hogy a sziget végét elnyelte a puha, fehér semmi.) A látogatás kiválóan sikerült – MAC-féle pizza, lendületes ivás és bábutologatás hajnalig –, megkoronázva az egész szociális hetet, amiből három estét Tapsi külföldi barátainak társaságában töltöttünk, kocsmákban és koncerten.

Aztán jött ez a mostani hosszú hétvége, amikor nyerw meg én utaztunk vidékre, ahol egyszer csak (mintha mi sem történt volna) az udvaron odaballagott hozzánk az otthoni macska, aki egy hete tűnt el, ezért a környék összes lámpaoszlopán az arcképe díszelgett, mintha ő lenne a kertváros leghíresebb banditája. Később takaros falvakon autóztunk keresztül Nefilimet és Sear Blisst üvöltetve (mik elő nem kerülnek a Vidéki Kúriába lehordott cédéim közül), sétáltunk az erdő szélén, ahol láttunk gótikus vadszőlővel benőtt rózsaszín Barbie-nyaralót, a tisztáson megült a párás, napfényes ősz, várfalról néztük a makacsul zöld tájat, és megtudtam, hogy az éppen aktuális fordításom hol kapcsolódhat Heideggerhez, ami meghatározhatatlan aggodalommal töltött el a munkával kapcsolatban, ugyanis semmi közöm a német filozófusokhoz.

Ma reggel pedig rémfilmes ködre ébredtem, aminek inspirálnia kellett volna, helyette mogorván bámultam a betűket, illetve a hiányukat, és csendben lemondtam arról, hogy határidőre (vagy úgy egyáltalán, valaha) befejezzem azt, amit meg akartam írni, de legalább gyönyörködtem helyette a félhomályból előderengő monolit-házakban.

(té vádzs a blédráner)

Kedd este egészen komoly létszámmal gyűlésezett az okkult hímzőegylet, ráadásul nagyon hosszú kihagyás után, szóval megadtuk a módját: fenyegetően villámlott a belváros felett és harsogva szakadt az eső. Amikor a dohányzórészleggel kivonultunk az utcára, hatalmas vízcseppek verték a fejünk fölött a ponyvát, miközben egy pizzás-gyrosos és egy indiai-thai étterem között ácsorogtunk és esernyős emberek tülekedtek közöttünk. Tényleg csak egy szusiárus meg egy sétapálcás, kalapos férfi hiányzott a BRFK hetedik kerületi androidvadász részlegétől, hogy teljes legyen a kép.

Az egyik beszélgetésből – ha rendesen jegyzeteltem volna – mára összehozhattam volna egy romantikus hipster-noir regényszinopszist San Francisco helyett Budapesten, de szűk körben azt is megvitattuk, mi töri el annyira a blogokat, hogy a jelek szerint tartósan tetszhalott állapotba kerülnek. Kifejezetten sok szó esett egy esetleges Szuperhősök és Kamionosok partiról, a mr.a pedig világító karkötőket osztogatott, bár ennek a pontos okára egyszer sem adott magyarázatot.

(nyikorogva, rozsdásan)

Sajátos időszámításom szerint azóta van ősz, hogy először mentem ki reggel futni hűvös, szitáló esőben. Aznap a Hármashatár-hegy tetején tömör habként ült egy magányos felhő, csak a rádiótorony teteje szúrta át, én pedig arra gondoltam, onnan kellene lenézni a városra, ódivatú scifibe képzelni magamat, az ötös számú fellegplatform magányos őrének mondjuk.

Szóval évszaknak megfelelően ismét rutinból öntöm a tejet a teámba, rengeteg munka vár rám a következő pár hónapban, megint túl vagyok egy költözésen* és próbálom postokba dobozolni a nyarat, csak előtte ki kellene találnom, mi legyen ezzel a bloggal.

(A dobozokban főleg erdők vannak és hegyek, vonatok, egy pavilon egy halastó partján, rengeteg sörözés, régen látott barátok, és persze festékszag.)

Közben gyűlnek az őszi elraknivalók, néha melankolikus szürkeség, máskor varjúkárogás kintről, vagy az egyáltalán nem melankolikus társasjátékos partik, borosüvegek, napfényes hétvége gyepen üldögéléssel és szilvás pitével.

* Számomra kétféle költözés létezik. Az egyik hetekig nyomaszt, aztán valahogy simán lezajlik minden, és rögtön az első este olyan, mintha mindig is ott laktam volna. A másik hetekig nyomaszt, és nagyon sokáig tart, amíg a helyére kattan az új környezet, és ez a mostani is ilyen. Túlságosan üres még minden, és nem azért, mert a letisztult, keleti egyszerűségre törekszem a lakberendezésben, és a macska sem segít, aki az új helyen ismét kényszeresen jön zaklatni szeretetével hajnalonként.

(villanytelep)

Péntek hajnali kettő, négyesben ácsorgunk a szülővárosunk peremén, a betonházakon is túl, mellettünk egy tó, a közelben transzformátortelep zümmög magában, mint egy fémtüskés, nagy, alvó állat, a majdnem-telihold miatt utcai lámpák nélkül is mindent látni. Kezünkben dobozos sörök, és csak röhögünk, akkor már mindegy is, hogy micsodán, valószínűleg józanul amúgy sem lenne olyan szórakoztató, szóval egy pillanatra olyan minden, mint régen, amikor eshu barátom még nem Amerikában élt, és rendszeresen ácsorogtunk hasonlóképpen az éjszakai város különböző kihalt részein, ő, echnat, eLeM meg én, és azok, akik most éppen nem voltak ott velünk.

(stories, stories everywhere!)

Elcsípett beszélgetésfoszlányok a mai napon, szerintem mindegyik egy megíratlan történetből érkezett:

Elegáns, középkorú nő egy másiknak a Váci utcán: - Kicsit aggódok, mit fog kifordítani a földből az exkavátor. (Tippem: Rózsadombi Poltergeist: A török temető)

Egyik szaki bácsi a másiknak a recepció előtt: - Mától a Józsi lesz itt a főnöktörp. (Tippem: Az irodaház manói)

(idegen istenek, rózsaborsos fagyi, scrabble)

Szombaton gyorsan körbefutottam a szigetet, aztán kreatívan üres tekintettel bámultam a jegyzeteimet, amíg meg nem érkeztek a barátaim. 2007 óta amióta tiszta vagyok évente nagyjából kétszer vagy háromszor van szerepjáték, és ebből legalább egyszer én mesélek. Most is én következtem: egyetlen alkalomra szóló, sorozatepizód-szerű történet, lovecrafti  horrorsablonok, mindenre elszánt ügynökök, természetesen a téboly határán, végtelen erdő, szakadó eső, motozó valamik a reflektorfényben, epikus finálé. Ezzel le is zárult egy durván öt éve tartó, karaktereket, helyszíneket és filmes toposzokat variáló metatörténet.

(A készülődés fázisában, amikor flashfiction háttéranyagokat írogattam a többieknek, meglepetésszerűen ért a felismerés, hogy írok valamit, ami nem nyűglődés és nem is munka, nem is emlékszem, mikor történt velem ilyen utoljára. Most kellene elvonulni a világtól, és egy hétig csak ostobaságokat firkálni egy füzetbe, amíg helyükre nem kattannak a dolgok, most éppen több témám is lenne. Nem baj, majd elmúlik, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.)

Vasárnap kanapékat teszteltünk az ikeában (tudományos alapossággal hevertünk végig vagy ötöt, aztán jegyzeteltünk), utána kimentünk a 16. kerületbe, mert itt van az a régóta kinézett cukrászda, ahol egészen hihetetlen kombincáiókat adnak fagyiból - my weapon of choice: gyömbéres-sajtos, rózsaborsos-csokis, meggyes -, másrészt végre meglátogathattuk fleorát, és lett ház előtt ücsörgés, scrabble, főtt kukorica, sör.

(into the great wide open)

Az egész úgy kezdődött, hogy schizo barátom kertes házat felügyelt a városhatáron túl, és úgy folytatódott, hogy szombat délután testületileg kivonultunk hozzá néhányan inni társaságot biztosítani. Vittünk alkoholt, hálózsákot és ennivalót, lett hozzá nyár, összeszorított fogakkal mártózás a kerti medencében, öreg vizsla, fröccsözés a szabadban, végtelenített hurokba keveredett hússütés, időnként körbejáró pálinka és youtube-diszkó a háttérben.

A vége természetesen az lett, hogy másnap délután nagyon fáradtan ültünk a teraszon, az árnyékban, és gyerekeknek készült memóriajátékkal szórakoztattuk magunkat (bár a megcélzott korosztály valószínűleg nem szitkozódik annyit, ha nincsen meg a rohadt bohóc vagy a nyomorult kisvonat párja). Amikor hazafelé villamosoztunk a Hűvösvölgyön át, egészen úgy éreztem magamat, mint régen, az osztálykirándulások után.

A múlt héten egyébként egy másik kertben üldögéltem, ahol szintén volt egy jó fej vizsla, hintaágy, zöld gyep, étel-ital, teljes zen, és ez a két élmény most kihozta belőlem az elnyomott vidékit, és a következő pár napban házat szeretnék kerttel. Pedig még albérletet is úgy választottam, hogy közel legyen a metró és gyalog elérhető a belváros, ha nagyon kell. A megoldás egyelőre az, hogy gyakrabban járok haza a Vidéki Kúriába, úgyis eléggé hiányzik.

(barátságos savgerinc)

Volt az a pillanat, amikor kiléptünk a borospince ajtaján, egyenesen a nyári esőillatba, ami a zápor után maradt a szőlőhegyen, és végigkóstolt boroktól hunyorogva néztünk le a Balatonra, ahol a zöld vizet világoskék foltok pettyezték, mint egy nagy, barátságos állat bundáját. Ott és akkor el is mentettem magamban ezt a képet, hogy meglegyen később, majd az eresz alatt folytattuk a palackok bontogatását. Állítólag addigra enyhén terminátoros mozgással haladtam, amit cáfolok, de ha így történt, akkor az a pince nem véletlenül Brutál névre hallgató borát tudom hibáztatni érte.

Szájban széles, vaskos és kissé húzós a tannin.

Pünkösdkor lezajlott a negyedik iszogatós kirándulás woof és Jud szervezésében, amit a hagyományok szerint ismét a Pécsi Borozó tesztjeiből vett idézetekkel láttunk el, természetesen a cím is onnan van, nem egy kedves, bár kissé posztmodern gyerekmeséből. Idén visszatértünk Nemesvámosra, ahol a házigazda még mindig remek vendéglátó, és továbbra is megvan a varázsboltra emlékeztető pálinkamúzeuma a pincében, ahol olyan csilis szilvát kaptam, ami egyszerre égette a torkot, görbítette a teret és nagyon finom utóízzel bírt.

...kedves savak egészítik ki a nagy, szinte olajos testet.

A hagyományokkal szakítva idén nem bortúrára mentünk, hanem egyetlen pincébe Balatonrendesen, ahol az egyik tulajdonos vezényelt le nekünk lelkesen egy kóstolást a hatalmas hordók között, miközben mi mit sem sejtettünk arról, hogy odakint nyári zápor veri végig a szőlőt. Később a szomszéd étterem teraszán regenerálódtunk, bár így is elaludtam a vonaton, hogy közben egyesek orvul lefényképezzenek, de legalább este még részt tudtam a levezető gyakorlatban a kerti asztalnál, ahol újabb üvegek és rettenetes mennyiségű sült szalonna várt minket (a cseresznyés süteményről nem is beszélve).

Illata érdekes ötvözete a cukrászdának és a festékboltnak, van benne mogyorós süti, tiramisu, kávé és cappucino, de technokol és lakk is.

Szóval jó volt, mint mindig, köszönet mindenkinek.

nyerw összefoglalója 

Jud képekkel is készült 

(Tapsi is velünk tartott)

(hosszú hétvége, rövid tagmondatok)

Utazás, macskaköves utcák otthon, tópart, naplemente, az év első szabadban iszogatós estéje, barátok, reggel megint utazás, megint egy tó, faház, barátok, naptól felforrósodott stég, pálinka, sör, társasjáték, élet nagy dolgai, pálinka, sör, bogrács, másnap másnap, fűben heverészés, kockás pléd, este utazás, reggel pihenés kipihenése, futás a szigeten, barátok, Playstation 3, pálinka, sör, észosztás a gangon, éjszakai busz.

Ilyen egy tartalmas négy nap.

(tegnap volt a költészet napja)

Prózaolvasó vagyok elsősorban, a verseket ajándékba kapom attól, aki fontos nekem, és így ismertem meg a múltkor Nagy László műveit is; tudom, illett volna jóval régebben, de valamiért eddig elkerültük egymást. És akkor előkerült az a régi, vastag könyv, benne pedig a Vérugató tündér című vers, és micsoda két szó ez, már maga a cím is egy mesebeli vasládikó, ami egyszerre ébreszt ámulatot, kíváncsiságot és enyhe borzongást, hiszen első pillantásra látszik, mennyi ijesztő, mégis csodálatos történet lapulhat benne, a furcsa jelekkel televésett fedél alatt.

Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.

(részlet)

És mennyi ilyen vers vár még felfedezésre, mennyi költő van még, akit meg kell találnom.

(kicsit álomszerű)

Kilépnek a sötétbe. Valahol a távolban, a derengésen túl lennie kell egy városnak, de a repülőtér terminálja előtt csak egy kivilágított busz áll, az éjszakai járat.
Éjjel minden idegen ország félelmetes. Ez is az, más szagú és nem értenek semmit a feliratokból. A busz lassan megtelik, aztán elindul, alvó külvárosokon hajt keresztül, házak, kertek, omladozó épületek között, majd éles kanyarral befordul egy rakodó-pályaudvarra emlékeztető senkiföldjére, végül megáll és nem is megy tovább. A fülkéből kilépő bajuszos ember tagoltan, hangosan ismételget valamit. Leszállnak, mert mindenki más is leszáll, a busz elhajt, aztán csak állnak ott, az idegen külváros jellegtelen utcájában, egy sínpár melletti betoncsíkon. Mire elbizonytalanodnának, szerencsére felbukkan egy másik üres busz, öreg és ronda, de csak ez lehet a megfelelő, felszállnak hát. A kertes házakat felváltják a sötét betontornyok. Az egyik megállónál hirtelen feldübörög vagy fél tucat nagydarab ember sárga láthatósági mellényben, nyakba akasztott igazolványokkal, és újra jegyeket kell venni, bár ők nem értik, mi a baj azzal, amit náluk volt. No! No! No! – mondják a mellényesek minden kérdésre, a fejüket csóválják, mutogatnak, hangosan, rekedten beszélnek egymással, és úgy általánosságban eléggé ijesztően néznek ki. Az nem derül ki, mi lehetett a gond a jegyekkel, de közben a busz beér a magas, öreg épületek közé a fénybe, ahol autók és emberek vannak az utcán, szóval mégis létezik belváros – tényleg megérkeztek Budapestre. Le is szállnak gyorsan.

***

Szóval lehet, hogy szó sincsen ilyesmiről, mindenesetre így képzelem el azoknak a turistáknak a gondolatait, akikkel vasárnap együtt utaztam a repülőtérről induló új éjszakai járaton. Mert az tényleg remek dolog, hogy végre van ilyen, és nem a taxi az egyetlen alternatíva, ha valakinek este 11 után száll le a gépe, de a 900-as busz még számomra is ütős kelet-európai élmény lett, mert egy hiánypótló ötlet nagyon furcsa megvalósítása.

Abba viszont véletlenül sem kezdek bele, hogy bezzegnyugaton, mert máshol ennyi éjszakai járat sincsen, vagy eszembe jut a friss felfedezésem, hogy egy teljesen átlagos dublini buszon a sofőr nem fogadhat el papírpénzt (már tudom, hogy a hivatalos honlap is figyelmeztet erre), szóval ha nincsen apród, sétálsz, függetlenül attól, mennyi van a zsebedben.

(ír tengerpart sok lábjegyzettel)

Pénteken Howth-ba mentünk testületileg*, ami egy félsziget és egy kis tengerparti falu egyben, Dublin szélén, ahol a halászhajók között fürdőző fókák kunyeráltak a turistáktól és sirályok vijjogtak a magasban vagy próbáltak becserkészni minket, miközben a fish'n'chips shopból szerzett élelmet ettük papírdobozból a köveken. Utána megnéztünk egy romtemplomot, majd elindultunk felfelé a dombon, és az egyre elegánsabb kertvárosi házak között kijutottunk a félsziget meredek oldalában kanyargó ösvényre, még kopár hangamezők és már sárga virágok közé**. Fújt a szél, vonultak a felhők, sziklákon pózoltunk lobogó hajjal, a mélyben szürke hullámok csapkodták a sziklákat és magányos hajó úszott a távolban, rettenetes álköltői képzavarokat kényszerítve ki belőlem. Mivel az íreknél nagypénteken sehol sem árulnak alkoholt, hiába ér véget az ösvény egy pubtól nem messze, a jutalomsör elmaradt***, ittunk helyette máshol teát.

Aznap még a biztonság kedvéért gyalogoltunk rengeteget pár kilométert Dublinban is, mert megnéztük az egykori dokknegyedet, ahol a nagyon indusztriál, romos épületek mellett nagyon indusztriál, modern irodák és társasházak állnak a vízparton, majd egy zöldellő, nagyon takaros vontatócsatorna mentén beballagtunk a belvárosba.

* mert az egész út úgy történt, hogy Dublinba költözött barátokat látogattunk meg, akiket megismertettünk az éppen Dublinban élő, illetve jó időzítéssel pont ekkor látogatóba érkező barátokkal

** mint tapsitól utólag megtudtam, ez a legendás nevű sülzanót

*** a boltok ugyan nyitva vannak, de a szeszes italok polcait lezárják; mint kiderült, ezért próbált mindenki csütörtök este jól feltankolni és ezért volt zsúfolásig minden kocsma (hasznos utazási információk rovatunkból)

(dublin)

Napfény oldja a hideget, tulipánok nőnek a St. Stephens Green zöldjében, a Trinity College udvarán egyetemisták nyüzsögnek a turisták között, a zsúfolásig megtelt pubban külföldiek lavíroznak poharakkal a helyiek között (nagypénteken nincsen kocsma, rá kell tölteni előtte), a söröspult a rézcsövekkel és a harminc különböző csappal egy steampunk tengeralattjáró kormányfedélzetét idézi.

A hostel ír kertésze pedig olyan, mintha egy filmsorozat ír karaktere lenne, világlátott, nyurga, szakállas pasas, lágy akcentussal, rekedtes röhögéssel, sodort cigarettákkal és nagyon illetlen poénokkal.

(minden ellenállás értelmetlen!)

Éppen tavasz van megint, a nyitott ablakon át hallom a közeli villamosmegálló hangosbeszélőjét. Torzul, gerjed és folyamatosan ismételget valamit, bár a szavakat nem értem, és hiába tudom, hogy csak forgalomkorlátozásról vagy menetrendváltozásról van szó, a csikorgó, sistergő bádoghang nem hagyja abba, befúrja magát a gondolataim közé, és hamarosan már egy egész robothadsereget képzelek az utcára, klasszikus, rostélyszájú, antennás fémóriásokat, akik sugárfegyverrel szólítják fel a földlakókat a behódolásra.

Inkább becsukom az ablakot , mielőtt elkezdődne a sikoltozás.

(a sniff down memory lane)

Egy figyelmetlenebb bevásárlás után most már azt is tudom, hogy a feketeribizlis tea illata nagyjából tizenöt év elteltével is kristálytisztán képes felidézni azt a tavaszi szünetet, amikor napokon át nem is ittunk mást; egy pillanatra mintha megint ott lettem volna a barátaimmal abban a hétvégi házban (a kornak és a zenei stílusunknak megfelelően kockás ingekben és növésnek indult hajjal, természetesen).

A télutó fanyar szaga, a napsütés, a Balaton a lejtős utca aljában, a szétdobált kockák, karakterlapok, szabálykönyvek, pirosmultis dobozok a házban, a hajnalba nyúló játékalkalmak.

A szóban forgó pár nap után másfél évtizeden át hozzá sem nyúltam a feketeribizlis teához, és most is csak véletlenül került a kezembe. De ezek szerint nem is használódott el az illatmemóriában tárolt minta.

(valley of the blogz: kiadatlan felvételek és b-oldalak 1.)

Nagyon barázdált arcukból ítélve idősnek tűntek, a lépteik alapján viszont egyáltalán nem; tájszólásuk szerint vidékről érkeztek, a ruháikat elnézve annak is valamelyik eldugottabb sarkából, egy kalapos férfi meg egy rekedt hangú asszony, vasárnap este a Deák téri metró mélyén. Csak akkor vettem észre őket, amikor a férfi a legnagyobb lelki nyugalommal nyomta el félig elszívott, sodort cigarettáját a beérkező kocsi ajtaján, és láthatóan eszébe sem jutott, hogy a záródó ajtón megakadó biztonsági őr éppen ezért neki címezte a trágárságokat.

Na, valahogy így képzelem el azt az urban fantasy szituációt, amikor a testet öltött népmesei hősök kimozdulnak az erdőből, és elutaznak megmenteni valakit a számukra ismeretlen nagyvárosba.

(eredetileg 2012. január)

(is this thing on?)

A gyógyszertárban különösen kegyetlen arcú nyugdíjasok állnak előttem és pengevékonyra szűkült szájjal méregetik egymást, vajon ki fog először az ablakhoz lépni, de most éppen ez a klasszikus Eastern European Standoff sem bírja elrontani a kedvemet, mert azt figyelem, hogyan bontják odakint a telet, csak úgy fröcsög az olvadt hólé, amint a fénysugarak könyörtelenül marják a megroskadt jeget. Hangot is képzelek mellé, évszaknyi méretű fúrók átható visítását.

Itt pedig próbaüzem következik, meglátjuk, meddig és hogyan és milyen gyakran.

(önreklám, ismétlés, bónuszként egy egész antológia)

Egy éves az sfmag.hu, és ennek alkalmából a szerkesztőség ingyenes, több elektronikus formátumban is letölthető antológiában gyűjtötte össze az elmúlt egy évben leközölt novellákat. Illusztris társaságban tehát "A polidori" című írásom, avagy a történet az első és utolsó magyar némafilm-vámpírról, illetve az idegen városokban érzett magányról.




Tartalomjegyzék
Juhász Viktor: A polidori
Lavie Tidhar: A Pók holdja
Jakob Schmidt: Szüret
Csupor Béla: Kontraszelekció
Cat Rambo: A szirének nékem már nem énekelnek
Horváth Norbert: Az elátkozott erdő
Tobias S. Buckell: Tagadd meg Babilont
Steve Stanton: A tökéletes pár
Péterfi András: A pálya
Fehér László: 8 óra
Kij Johnson: Pónik
László Zoltán: Réges-rég
Daniel Pearlman: Óriás a házban
Aliette de Bodard: A Jaguár Háza, árnyékban
Frank Roger: A táncoló fények városa – beszámoló az összművészeti fesztiválról
Ursula K. Le Guin: A segrik ügye
C. C. Finlay: Lábjegyzetek

A kötet letölthető innen: http://sfmag.hu/2011/11/26/sfmag-antologia-2011-az-elso-evad/

(gyűrűhordozó)

„A nemrégiben véget ért Avana – SFportal Sci-Fi Nap alkalmából idén osztották ki első alkalommal a Trethon Judit Emlékgyűrűt, mellyel a hazai SF* egyik legjobb fordítójának munkáját kívánták elismerni.

Az idei év díjazottja Juhász Viktor lett, akinek az SFportal szerkesztősége nevében is szívből gratulálunk!”

forrás: sfportal

Köszönöm szépen mindenkinek!

(Most már tényleg úgy érzem magamat, mint egy nagyon furcsa álomban.)

(there now follows an intermission)

Ez a blog valaha azért indult, hogy leírjam, mit láttam valamelyik páratlanul izgalmas külföldi utamon. Kicsit később megjelent benne a szerző-fordító (as himself), ezzel pedig elkezdtek betüremkedni a személyes dolgok is, bár nagyon óvatosan és homályosan.

Pár évvel ezelőtt aztán mégis itt próbáltam kiírni az éppen akkor nyomasztó időszakot, de kötéltánc volt az egész, a „ködösítve személyes” meg a „túl személyes” között, és máig nem tudom, sikerült-e megfelelően egyensúlyozni; néha pedig nem is lehet. Van az a lelkiállapot, amit hiába csomagol az ember minitörténetekbe meg Nagyon Művészinek Szánt Noir Életképekbe ™, csak átüt a szavak alól a lényeg, mint nyers hús leve az újságpapíron, és ezt most nem szívesen tenném oda, ahová keresőmotorok mutatnak, nem illenek egy bibliográfia vagy egy fordításlista mellé.

Szóval a blognak ebben a formában vége, de megszűnni nem fog: ha lesz bármilyen szakmainak nevezhető fejlemény az életemben, az továbbra is kikerül ide. Végül is nem teljesen kizárt, hogy támadhat még értelmes gondolatom, fordíthatok fontosat, tervezhetek új játékot, lehet valami a kreatív tettestársakkal közös projektekből, sőt talán azt a nyomorult regényt is megírom egyszer (ekkor ocsmány, krákogó nevetése fulladozó köhögésbe fúlt), és akkor majd itt mesélek róla, hátha hallja még valaki. Ami a személyesebb részét illeti dolognak, nem kizárt, hogy az szintén folytatódik – mint Bright egykor bölcsen mondta, once a blogger, always a blogger –, de az máshol lesz, ahova innen nem vezet link, az egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

(ps: words are overrated)

Oxford, Christ Church College, október 28.

Looking beyond the embers of bridges glowing behind us

To a glimpse of how green it was on the other side

Steps taken forwards but sleepwalking back again

Dragged by the force of some inner tide

Pink Floyd: High Hopes

(sleep is overrated)

Rájöttem, hogy ha már aludni nem tudok, akkor éjfél és hajnali négy között egészen sok epizódot meg lehet nézni az aktuális sorozatomból, ahol az FBI profilozói mindenféle életigenlő, vidám ügyekben nyomoznak, bár a heti tempót figyelve kicsit aggaszt, meddig tart ki a maradék négy évad. Való igaz, rengeteg mást is lehetne csinálni abban a pár órában.

Közben elmegyek pár napra rokonlátogatni kicsit nyugatabbra, és megpróbálom kitalálni, mi legyen ezzel a bloggal, hibernáljam, folytassam itt, máshol, máshol is, vagy sehol, amire jelenleg éppen legnagyobb az esély, de hát ki tudhatja ezt így előre.

(tekergeti, kapcsolgatja, zörgeti)

Ha ez egy tisztességes blog lenne, a következő dolgokról írtam volna az utóbbi időben:

– fáradtság, az ezzel járó teljes szellemi lemerülés, illetve a pillanat, amikor feltűnt, hogy képtelen vagyok befejezni mondatokat és nem jutnak eszembe egyszerű szavak (ezért ha meg is írtam volna, nem lett volna túl őszinte);

– a fentiekkel enyhén összefüggő állandó kialvatlanság, mert képtelen vagyok elaludni emberi időben, viszont pontban hétkor mindig felébredek (ha fél négykor fekszem le, akkor is), és abban az esetben, ha az esetleg nem történik meg, akkor a nálam vendégeskedő macskám beszökik a szobába hét óra öt perckor és dorombolva a mellkasomra ül;

– különböző brainstormok a kreatív tettestársakkal, két külön projekt keretében, ebből persze mindegyik szó szerint évek óta húzódik, de az idei remélhetőleg az áttöréseké (Srakker kollégával közös képregényünket emlegettem itt néhányszor, mert nagyon sok minden elkészült már hozzá, de a távlati tervekhez kellett egy szó szerint világot felforgató sörözés – a másik dolog még nagyon képlékeny és sokkal kisebb szerepem van benne, de remek lesz, ha összejön);

– egyéb szociális élmények, például fröccsözés a nyáriasan meleg októberben, vagy hogy itt járt d. Angliában élő kenyai barátnője és budapesti kocsmatúrára vittük; és amikor ajánlani kellett neki egy igazán magyar alkohol-üdítő mixet, leküzdöttük le a kényszert, hogy megkóstoltassuk vele a vörösboros kólát.

– a múltkori fictionkultos beszélgetés után most az ekultura készített velem egy interjút, fókuszban a műfordítás, játékok, képregények, kedvenc könyvek.

– ősz, általánosságban (amiről eszembe jutott, hogy isolde a minap felvetette, milyen lenne esőfixált blogstílusom egy újság technológiai rovatában, szerencsére rögtön tudtam válaszolni, „az új táblagép képernyője úgy fénylik, mint eső után a macskakövek az omladozó város ódon sikátorában”).

És ha már az ősz, akkor az előző hétvége, amikor elmentünk a Bakony kellős közepére, ahol se térerő, se internet, csak sűrű erdők voltak, csend, friss levegő, gyönyörű völgyek (ahová felhők kúsztak le lassan a hegytetőkről). Az első napon ugyan végig szakadt az eső, de mielőtt az egész hétvége átváltott volna egy „Mr. November a természetben” jellegű szkeccsbe*, szombatra elállt a felhőszakadás, és gyalogoltunk egy fél napot rengetegben, kétszer eltévedtünk, de nem vészesen, és utána hatalmas bögre gőzölgő teákkal a kezünkben néztük egy étteremből, hogyan érkezik a szürkület. És végre aludtam kétszer tíz órát, amire nagyon régen nem volt példa, ezzel kicsit helyére is billent a világ.

* a rajzfilmes feldolgozásban végig egy ázott varjú ülne a vállamon

(jekyllopolis)

Budapest tudathasadásos város, de legalább passzol hozzá az a szeretet-gyűlölet viszony, ami kettőnket összeköt. Néha kedvelem, hogy itt van körülöttem a kelet-európai noir, a felsővezetékekről imbolygó utcai lámpa az esőben, az öreg házak és a kihalt belső udvarok. Máskor viszont nyomasztóan nehezedik rám a város súlya, mert minden omladozik, reménytelen meg szürke, és ilyenkor nehéz megtalálni benne bármit, ami legalább halványan vonzó lenne. Ez a lehangoló felismerés eddig mindig november és február között tört rám (általában valahol a város közepén, valamikor éjfél és hajnali kettő között), most történt meg először, hogy egy kellemesen meleg, koraőszi éjszakán éreztem valami nagyon hasonlót.

Pedig szombaton délelőtt még a belvárosban sétáltunk, és Budapest csendes volt, szép és méltóságteljes. Hosszú kihagyás után ismét elmentünk a magyaros vendéglőből japánná változott étterembe, ami a tökéletes káeurópai cyberpunk, mert festett vadászjelenetek között lehet enni gőzgombócot vagy rament. Kávét ittunk egy cukrászdában, ahol tálcákon hordták ki a friss pogácsát, aztán kényelmesen ballagtunk hazafelé a folyóparton, ahol rajtunk kívül alig járt valaki.

Aznap késő este viszont már a Nyugatinál akadt dolgom, ahol merevrészeg emberek feküdtek a felrúgott szemetesek mellett, mindent belengett az átható vizeletszag, és a körúton decens színházbajárók és agresszív kopaszemberek tolongtak egy nagy masszában a Blaháig. Három és fél percet töltöttünk egy bérházból szépen átalakított, de nehezen elviselhető új szórakozóhelyen, végül egy eldugott kávézó-sörözőben ittunk szolidan inkább. A bejárat előtt csinos, szőke csaj táncolt teljes extázisban a telefonjából áradó zenére, odakint csapatokban vonultak a nagyon elegáns húszévesforma lányok, éles kontrasztot képezve a környezettel.

Ha ez így megy tovább, Budapestről lassan lefoszlik a klasszikus noir hangulata, és egyszerre ronda és szép, romlott düledékváros lesz belőle.

(nyolc, a korongvilág mágikus száma)

Pontosan nyolc évvel ezelőtt, 2003. szeptember 17-én reggel fél hatkor a pozsonyi reptéren üldögéltem és vártam a londoni gép indulását. Kemény időket éltünk akkoriban, még nem repültek Magyarországról fapadosok, sőt az immigration officerek miatt meghívólevelet is szereztem, persze végül egy legyintéssel beengedtek Angliába. Aznap este el is készült az első post, ezért onnantól számolom a blog indulását, még akkor is, ha csak 18-án került ki a netre. Ez a csúszás végig megmaradt, mindent a laptopon írtam, aztán némi késéssel ömlesztve tettem fel több napnyi adagot a szomszéd szobában lakó lengyelek gépéről vagy különböző londoni netcafékból („már ahol volt kislemezmeghajtó!” – károgta öregesen).

Szóval nyolc éves lett a blog*, bár ez az archívumból nem látszik: 2004-ben pillanatnyi elmezavaromban úgy gondoltam, hogy ha nem nyúltam hozzá fél éve, akkor addig ne is legyen fent semmi, amíg ki nem találom, mihez kezdek vele. Aztán kitaláltam, és 2005 januárjában archívum nélkül, de visszatértem a blogok völgyébe, ez az oldal pedig azóta két születésnapot ünnepel egy évben, már amikor eszembe jut (most először).

* így sokszor leírva azért elég ijesztő ez a szám: ha ez a blog ember lenne, már iskolába járna**

** és labirintusokat meg kis, béna szörnyeket rajzolna a kockás füzetébe, miközben a többiek kint játszanak a szünetben

(leginkább könyvekről)

A múltkor éppen randiztunk a csajommal, és félúton besétáltunk az egyik könyvpalotába a belvárosban, ahol a következő felismerések értek:

– Nagyon jót tett az Európa kiadó könyveinek, hogy lecserélték a többnyire csúf, de minimum semmitmondó grafikai arculatukat. Erre ugyan már tavaly rácsodálkoztam, de most láttam először ennyi szépre és elegánsra dizájnolt európás könyvet egy helyen. Úgy kellett visszafognom magamat, nehogy megvegyek valamit, ami már megvan, pedig még mindig nagyon kevés magyar kiadónál érzem ezt a késztetést.

– Valahol stílusos, hogy a kezdőknek szóló, egyszerűsített szókincsű könyvek orosz változatai már a fülszövegükkel mély, szlávos melankóliát ébresztenek az olvasóban. (Nem tudok már oroszul, de tolmáccsal mentem.)

– Foglalkozási ártalom, tudom, de szerintem senki sem hibáztathat, amiért a Thorn Castle című regényről burjánzó tövissel benőtt, fekete bástyák jutottak eszembe, ahol egy titkos lovagrend őriz valamit odalent. Kicsit csalódtam, amikor némi fáziskéséssel leesett, hogy ez a Tüskevár angolul.

– El is felejtettem, milyen érzés volt valaha könyvesboltfüggőnek lenni. Különösen külföldön tudott elragadni a szenvedély*, még csak nem is sznobságból, egyszerűen könnyebb elveszni, ha mondjuk a fantasztikus irodalomnak vagy a krimiknek külön-külön van egy fél emelete, ráadásul a legtöbb könyv elegáns és szép.

* ez az, amikor a szállodai szobában egyszer csak feleszmélsz egy ismeretlen regény társaságában, és csak arra a pillanatra emlékszel, amikor észrevetted a polcon

(megkopogtat, leporol, tekerget)

Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy enyhén fázik a lábam, odakint szürke az ég, és szinte hallható búgással kapcsolódnak be az agyam eddig tartalékra állított részei. A nyár azóta visszatért ugyan, de valami megtört benne, hiányzik belőle a régi tűz, és amikor azt hiszi, senki sem figyeli, déltengeri bungalókat nézeget vastag, színes katalógusokban.

Nem is ártott, hogy magamhoz tértem, mert csütörtökön már a Tündérgyárban, az sfmeetup aktuális szeánszán tartottam villámelőadást arról, miként szereljük bele a sztorit a számítógépes játékokba titkos fejlesztői laborjainkban. Az este aztán össznépi sörözéssé fajult, és másnap nagyon örültem, amiért az utolsó pillanatban mégsem kértem ki magamnak azt a pálinkát.

Most fényképeket rendezek mappákba, mintha dobozolnám az elmúlt néhány hónapot, van közte kiégettnyomozós tengerpart Dániából (copyright by mr.a), balatoni szőlőlugasok, szigetes mulatozások, macskaköves sikátorok az Adrián, és akkor ott az a sok minden, amiről fotó sem készült. Szerettem ezt a nyarat, most már jöhet az ősz.

Ma délután tudatosult bennem, hogy napra pontosan kilenc éve utaztam Madridba először, és ez a kilences most egyszerre tűnik iszonyúan soknak és rendkívül kevésnek. Nagyon élénken megmaradt bennem az a két és fél hónap madridi ősz, a sziruposan sűrű napfény, a váratlan zivatarok, a színváltó levelek a Retiróban, a templomok, szűk utcák, könyvesboltok, középkori városok, meg az aktív társasági élet váltogatva azzal a rengeteg magányos sétával, amiből aztán még ott helyben, egy sárga füzetben megszületett a leendő kardozós-hajózós-héttengeres regény első pár fejezete.

El kellene vonulni egy hónapra a világtól megint, és akkor talán végre azzal a regénnyel is történne valami, amit egész nyáron piszkálgattam, minden látható eredmény nélkül.

(képeslap, magunknak, itthonról)

Az előbb erős vízsugárral csaptam le a papucsomra kérgesedett tengeri sót, így fél nap késéssel hivatalosan is befejeztem a nyaralást.

Valójában egy hétig semmi sem történt, és pontosan így szólt a terv, de közben volt sok minden, zötyögő buszok és kopott betonmólók a kristálytiszta vízben. Borókafenyők és zsizsegő kabócák és forró betonon szaladgáló gyíkok, árnyék a víz szélén, fröccsenő hullámok. Sikátorok egy középkori városban, gazzal felvert tetők, grillen sülő halak, áramvonalas jachtok a kikötőben. Két és fél elolvasott könyv, összefüggéstelen töredékek egy füzetben, labirintusokról és vonatokról, véletlenül sem ahhoz, amihez kellett volna, de nem baj. Levesporok meg örökké jéghideg víz a palackban, este az öbölben, heverészés a kavicsos fövenyen, fölöttünk a csillagos ég.

(képeslapszerűen)

A nemzetek közötti nem verbális kommunikáció rendkívül félrevezető lehet, mint ezt horvát szállásadónk példája is mutatja, aki az előbb szigorúan felemelt ujjal megállított a lépcsőn, még komorabb arccal annyit mondott, hogy „kámhír!” és ellentmondást nem tűrő mozdulattal a széke mellé mutatott, majd amikor kissé aggódva odasétáltam, vajon mit követhettünk el, rendkívül töredékes angolsággal megkérdezte, kérjük-e a wifihez a jelszót.

Sokat mondjuk nem leszek netközelben, mert egyrészt a bácsi általában kikapcsolva tartja a routert (valamit mesélt félig angolul a helyi hackerekről, amit nem értettem, helyette megpróbáltam kitalálni egy klasszikus cyberpunk-sztorit a környékre, de a tűző napsütésnél meg a palacsintaárusoknál meghalt a dolog), másrészt egy csomó könyvet el kellene olvasnom, illetve van a közelben egy nagy kiterjedésű, sós víztömeg, ami hív, csak sustorog, és [érthetetlen lovecrafti jelzőtömeg törölve].

És meg kellene találni a helyi fogadóbizottságot, a nyurga lábú, vörös macskát, aki tegnap ránk vetette magát az ajtó előtt, és vadállatra emlékeztető szilajsággal dörgölőzött a lábunkhoz percekig.

(“you like rock'n'roll, dont you?” – sziget 2011)

Utólag kellett rájönnöm, hogy kilencvennégy óta ez volt az első olyan Sziget, ahol egyszer sem kapott telibe a killingindönémof, habár egyszer mintha a távolból hallottam volna, de talán csak a képzeletem játszott velem (vagy egyszerűen annyiszor játszották el ezt a számot ezen a földdarabon, hogy olyan, mint a tapétába beleivódott dohányfüst, és a hallásküszöb alól szivárog elő). Megesküdni persze semmire sem merek, mert az idei három nap már menet közben masszává olvadt össze, de ez teljesen hagyományos és megszokott.

Kedden este a veteránkommandóval (echnat, schizo, rosseb, MAC) felélesztettük a régóta hanyagolt kinti előszigetelés intézményét, hogy aztán szerdán hagyományos első napot tartsunk odabent. Ennek részeként a szigetes csoportdinamikát követve elszakadtunk, ismét összeverődtünk, új emberekkel találkoztunk, akik szintén elsodródtak, néha pedig teljesen vegyesen összeálltunk egy képpé. Eközben pultoknál ittunk, a pár napra hazarepült húgommal pálinkáztunk, Motörheadre bólogattunk, belenéztem még ebbe meg abba, levezetésképpen az utoljára egy éve látott macandthecityvel meg Tapsival beszélgettünk a hidegben, miközben a csajom táncoló cowboyokra cipelte a társaság egy részét.

Azt valahol szintén a Sziget egyik kódolt törvényszerűségének tudom be, hogy a péntek nehézkesen indult (a veteránkommandó már hazament, az ismerősök bizonytalankodtak), mégis kimentem egyedül, és egyszer csak hajnali öt lett, de addigra rengeteg mindent megittam és különböző pultok előtt ugráltunk közösségileg gyermekkorunk kedvenc zenéire vagy teljesen vállalhatatlan slágerekre. Addig persze történt sok minden, találkoztam például Tapsival, mert már kint ült a Macskás Fülbevalós Lánnyal, akikkel utána vállvetve mulattuk végig az estét. Közben megérkezett Bright és még akadtak ismerősök (olyan is, akit nyolc éve nem láttam, de egyszer csak megtalált a tömegben), Deftones-koncertet néztünk, a Prodigy basszusait hallgattuk egy távoli borozóból, hogy a végére azért mégis átsétáljunk (és azonnal megéhezzünk az indiai étterem curryfelhőjében). Onnantól minden egy nagyon felgyorsított videoklippé változott egészen addig, hogy pirkadatkor még a kijáratnál rám köszönt egy szintén hét-nyolc éve nem látott gólyatáboros ismerős, vágás, és már világosban gyalogoltam hazafelé és kásás hangon dünnyögtem együtt Gary Numannel.

Vasárnapra maradt a könnyed, sportos levezetés a meglepetésvendég schizóval és medúzák kihelyezett tagozatával, teljesen véletlenszerűen összeválogatott koncertrészletekkel (például Voodoo People tekerőlanton, hegedűn és furulyán) és az utolsó napra jellemző apokaliptikus hangulattal. Aztán még néhány sátor, még néhány pult, és máris éjszaka lett, hogy a hídon megrohanjon az ennekisvége-dejóvolt hangulat.

(koppenhága, levezetés)

A „helyek, ahová magunktól biztosan nem jutottunk volna el Koppenhágában”-listán előkelő helyet foglal az a kis büfészerűség a külvárosban, ahol dán smørrebrødra specializálódnak, vagyis vékony, fekete kenyérszeletekre halmoznak dolgokat, ami a lazactól kezdve a sült húson át a tükörtojásig rengeteg minden lehet. A rutintalanok kezében azonnal megpróbál atomjaira hullani, és rendkívül finom.

Vagy ott a tengerpart, ahová a helybéliek strandolni járnak, de mi csak hevertünk a hosszú fűszálakkal benőtt homokdűnén, és néztük a bátrakat, akik a nagyjából 15 fokos vízben fürödtek. Néha kisütött a nap (ez már elég volt ahhoz, hogy délvidékies pírt szedjünk magunkra), sirályok vijjogtak, biciklik álltak végtelen halomban, és a szigetre vezető hídnál jégkrémes kocsiból árultak friss zöldborsót snacknek.

Utána visszatértünk a kitaposott utakra, és elmentünk a világ második legvénebb vidámparkjába. Az óriásjátékok valószínűleg ennyi idő alatt, ekkora koncentrációban már torzítják a teret, legalábbis csak ezzel tudom megmagyarázni, hogyan fér el ennyi minden a belvárosban elkerített területen – hullámvasutak, körhinták, éttermek, céllövöldék és ezer más minden –, az elmélethez pedig különösen stílusos aláfestést ad a szabadeséses torony felől folyamatosan hallatszó sikoltozás, meg a kölyökkutyányira nőtt aranyhalak hemzsegése a dísztavacska hídja alatt. Este, amikor kigyúlnak a lampionok, tovább fokozódik a keleties hangulatú tündérmese-érzés; na, ilyenkor kell sörrrel a kézben nézni a kalózhajó-replikát.

Hétfőn még kávéztunk a belvárosban, majd körbehajóztuk egy motoros bárkán a kikötőt meg a csatornákat (így tudtam meg, hogy ezeket szándékosan építették Amszterdamhoz hasonlóra), aztán a hagyományos, gurulós bódéból szereztünk hotdogot, hogy megfelelő módon köszönjünk el a várostól és indulhassunk a repülőtérre.