(amszterdam)

Végre eljutottam Amszterdamba: a (z egészen hosszú) hétvége remek volt, a város majdnem olyan, amilyennek képzeltem. Csendes csatornapartok, hidak és nagyon vékony, nagyon magas házak. A víztől alig centikre parkoló autók, lakóhajók tetejére kipakolt fotelek. Rengeteg leláncolt bicikli és a lassítás nélkül suhanó biciklisek. A coffeshopok környékén gomolygó tömör fűszag. Kávézások az utcára kitett székeken meg kocsmatúra, kedvenc húgom és E. társaságában. Általánosan vidám hangulat. Piacon vásárolt sajt és kenyér.

A szálloda szintén egy vékony és magas ház volt (azt hiszem, valaha így kerülték ki az épületek alapterületére vonatkozó szigorú szabályokat; az emeletre szűk és majdnem függőleges lépcső vezetett, ekkor hősünk megértette, hogy a házak homlokzatából kiálló rudak a bútorok bejuttatására szolgálnak). Valahol a határvonalon helyezkedtünk el a belváros és a vöröslámpás negyed között, ami még az éjszakai kocsmatúrán sem látszott olyasminek, amit a név sugallt: az utcán hömpölygött a kedélyes tömeg, lármás angolok ittak a pubokban, decens idős hölgyek és amerikai csoportok ballagtak a fétisboltok mellett, szóval egészen mellékesnek tűnt, hogy nagyon alulöltözött lányok pózoltak a piros fénnyel megvilágított ablakokban.

Közben szombat délután a tavaszból hideg ősz lett, de olyan meggyőzően, hogy meg kellett néznem az előző napi képeket, jól emlékszem-e a napsütésre. (Addigra sikerült összefotóznom egy vizuális közhelygyűjteményt a belvárosról, mínusz szélmalom meg tulipán.) Néztünk replikaként felépített vitorlás hajót a szakadó esőben, sorban álltam Rembrandtért, söröket válogattunk egy boltban legalább száz különböző fajtából, és a végén még a légiközlekedés sem okozott problémákat (a hónapokkal ezelőtt beszerzett repülőjegy előnye a baráti ára, a hátránya, hogy közben véletlenszerűen vulkánok törnek ki és ilyesmik).

Az alvás lassú eróziója

Négy nap után lassan feltűnik, hogy valami nincsen rendben, és úgy csorog el az alvásra szánt idő, mintha hajszálrepedés lenne az éjszakáimon. A belső óra minden reggel makacsul ugyanakkor ébreszt, ami korán van, miközben tolódik át a hajnalba az időpont, amikor végre képes vagyok elaludni. A tünetek fokozatosan súlyosbodnak. Először kevésbé hat a második kávé, aztán a harmadik sem működik, nehezebben koncentrálok a lefordítandó mondatokra és egyre többször ütök mellé a billentyűzeten. Ráadásul folyamatosan fúrják a betont a lépcsőházban, kisgyerek bömböl az emeleten, a világból ebben a négy napban kiveszett minden, ami kicsit is a tavaszra emlékeztetett. Kegyetlen az ég, viharos szél hordja a hideg esőt, hiába van május, annak is közepe, amikor egy héttel ezelőtt még kézben szorongattuk napközben a kabátot. Közben pedig nem hagy békén egy történet formálódó csírája, amiben a fekete tündérek zeppelinje valóságzátonyra fut egy budapesti lakótelepen.

Úgy képzelem, hogy az egyik pillanatban még egy formálódó fantáziavilágban szállítják az első őszi viharokat, majd a következőben fülsértő recsegéssel-ropogással akadnak meg a magyar rögvalóság egyik kilógó betontömbjén. A jármű megfeneklik egy lakótelepi lépcsőház alagsorában. Odakint éppen napfényes májusi hajnal van és csend.

A bíbor és arany zeppelin teljesen kitölti a biciklitároló és a szemétledobó aknája közötti folyosót, azonban a nagy része így is a lett-volna-térben pihen, a tervrajzokról végül kitörölt helyeken. A hajó oldala több ponton felhasadozik, a kormányos fülkéjéből postaládák lesznek, a kapitány szalonjában száraz levelekké változnak a díszes párbajtőrök. A raktérből kiszabadult viharok pillanatok alatt szétfutnak az egész országban. A napfényes május váratlanul őszbe fordul.

A kapitány járt már fantáziát vesztett valóságokban, és tudja, hogy hamarosan tovább kell állniuk, különben mindannyian varjakká változnak. Így is kell nekik négy nap, mire a zeppelin üzemkész állapotba kerül. A hajó fikciómérnökei addig mindent megtesznek, hogy elkerüljék a feltűnést. Ebben az időszakban senkinek sem jut eszébe lemenni az alagsorba. Akik hallják a szerszámok zaját, azt hiszik, a szomszédnál kezdődött megint a felújítás, mindig egy emelettel távolabb.

A zeppelin üzemanyagtartályait a lakók álmaiból elszivattyúzott percekkel töltik fel. A vihargondozók az elszökött rakományt édesgetik vissza. A zivatarok először rájuk sem hederítenek – saját fogalmaik szerint remekül szórakoznak, fákat csavarnak ki, vezetékeket tépnek le, árvizeket okoznak, de nagyon lassan azért mégis sikerül a raktér felé csábítani őket.

Az induláshoz azonban még mindig hiányzik egy indítótörténet, ami visszalőné őket a valóságból a fiktív térbe, ahová tartoznak. A fikciómérnökök hosszasan vitáznak: mit tegyenek, ha itt nincsenek dokkok, ahol megfelelő történetet adnának alájuk a hivatásos mesélők.

És nem csak számukra fogós ez a probléma, én is elakadok ezen a ponton. Ebből így nem lesz sztori, és végül az egészet félreteszem aznapra.

Ma reggel kipihenten ébredek, másfél órával később, mint amit a belső vekkerem mostanában rám kényszerített.  A viharos időjárás közben barátságtalanná szelídült, majdnem elállt eső, lenyugodott a szél. Senki sem fúr a házban. Hétvégére jó időt mondanak.

Juhász Viktor, 2010. május 18.

Ha valakinek úgy tartaná kedve, a villámnovella a Creativ Commons licensszel vihető. (Nevezd meg - Ne add el - Ne változtasd)

(a foglalkozási ártalmakról ismét)

Tegnap valamit elkezdtem írni ide arról, hogy nem bírom kialudni magamat mostanában, a házban folyamatosan fúrnak és novemberi, gyilkos szél csapkodja a hideg esőt az ablaknak, erre villámnovella/flashfiction lett belőle, valóságzátonnyal meg vihargondozókkal.

(az archívum a tanúm, nem az első eset)

Egészen beborult az ég, mire kora este elindultam a cégtől, fokozatosan szürkülő felhők préselték a májusi fülledtséget az öreg utcákba. Két sarokra a céltól már csöpögött az eső, abban a pillanatban pedig, hogy megérkeztem a térkövekre kitelepített asztalokhoz és köszöntem a luciának, a tetők fölött átcikázott egy villám.

…ha már az előző alkalommal szóba került, milyen mellékhatásai lehetnek, amikor valaki huzamosabb ideig dolgozik nyers, tisztítatlan darkfentezivel.

(Később nem villámlott többet és nem esett az eső sem; még van remény, úgy tűnik.)

(a hagyományőrzés fontosságáról)

Kiváló hétvégét zártunk, hagyományosan, ezt ennyi május elsejei elvonulás után ki lehet jelenteni. Kényelmes szállás a falu szélén, ahol az erdő van (a falu állandóan más, de mindig van mellé erdő), béke volt, napsütés, maximális hangerőre tekert madarak, barátok, és persze a kemény munka, hiszen az a sok pálinka nem issza meg magát egyedül, ezért kora délutántól késő estig elszántan pusztítottuk a készletet. Közben szórakozásképpen fát vágtunk, krumplit pucoltunk, tüzet raktunk, főztünk vagy társasjátékokkal ütöttük el az időt. Másnap pedig várat néztünk, ami szintén majdnem mindig kötelező gyakorlat.

A helyi duglászfenyőkről amúgy rögtön az jutott eszembe, hogy jé, ezek a fák nőnek Twin Peaksben is; a szállás pedig, a meredek dombetetőn álló épületünk (az erkély fölé erősített mohos szarvasagancsokkal) adta magát, hogy cikázó villámot képzeljek mögötte az égre. Ezt teszi az emberrel, ha túl régóta tréningezik arra, hogy egy napon poshmoderndarkfantasysikeríró/fordító legyen. Tisztára olyan ez, mint veszélyes anyagokkal dolgozni, csak nekem az asszociációs központom mutálódott.

(download / in progress)

Lássuk csak.

– a könyvfesztiválon ülök a Millenáris parkjában a barátaimmal a füvön; ismerősökkel beszélgetek az egyik standnál; újabb barátok érkeznek; a közelben sörözésre kerül sor.

– megindul velünk a libegő a János-hegy tetejére, a talpunk alatt házak, fák, lépcsők és ösvények; a hátunk mögött Budapest egyre nagyobbra terpeszkedik és toronyházakat növeszt, nyilván a sok hirtelen napfénytől; a nyakunkat tekergetjük, hogy lássuk.

– letérünk az ösvényről és hirtelen csend lesz az erdőben; mintha csak mi ketten lennénk itt, meg a madár, aki magában beszél.

– az év első estéje egy nyitott kerthelyiség lugasában.

Ezeket gyorsan lementeném abba a mentális mappába, ahonnan majd a megfelelő technikai fejlődés után az emlékképekből rekonstruálnak egy remek tavaszi hétvégét.

(ezt szeretem így tavasszal)

Megyek az esőben, és amikor felnézek a belvárosi tetőkre meg a párkányokra, málladozó szobrok arcáról csorog rám a víz. De semmi gótikus borongás, még az ég színe is fémesen világos, inkább békebeli és ódon minden. Ruganyosak a lépteim, egy furcsa pillanatra egyszerre sustorog az eső a valóságban és a zenében, amit hallgatok.

Másnap maradnak a felhők, de nem esik, és olyan illata van a levegőnek, mint amikor kölyökkoromban a hosszú tél után végre kitolhattam a biciglit a tárolóból.

(memória, meteorológia)

Nagyon mélyen alszom mostanában, pedig ez ritka, és néhány napon belül sokadszorra álmodok a középiskolai osztálytársaimmal

(de nem olyat, mint tavaly ősszel, amikor egy külvárosi romkocsmában mulattam velük, amíg egyszer csak tudatosult bennem, hogy nem az osztálytársaim, sőt nem is hasonlítanak rájuk, ellenben vámpírok, de ezen a ponton elrepültek, felkelt a Nap, és egyedül maradtam a hideg, nyári hajnalban, a gyártelepek között)

ráadásul bizonyos szavakra, színekre, illatokra újabban azonnal és élesen országokat, városokat, embereket dob fel a tudatalattim, de jó dolgokat, semmi borongós nosztalgiázás. Tegnap a kocsmában váratlanul megszólalt egy régi Cure-lemez, azonnal tizennégy évet ugrottam vissza az időben.

Tulajdonképpen nem meglepő ez, tavasz van és sokat esett mostanában az eső, ilyenkor úgyis minden szaporán iparkodik elő a nyirkos, tapadós feketeségből, a kertben gombák, csigák meg giliszták, a memóriám elfeledett sarkában az emlékek.

(Sokat firkálok a füzeteimbe, amikor esik az eső.)

(summa)

Pénteken a barátaimmal kocsmákat figyeltünk meg természetes budapesti közegükben, először egy néhai áruház szétbontott emeletén, a füstüveg táblaablakok mellett üldögélve, egy kerülettel később pedig egy régi bérház átszabott szobáiban. Ettől szombatra enyhén másnapos lettem (talán a tömény-sör kombinációnak is lehetett némi köze hozzá), de délre egészen hamar elmúlt, mert az ablakban napfény volt, a konyhában kávéillat, a lábamban kellemes izomláz, a monitoron meg egy szinte teljesen lefordított regény. Délután ráadásul csinos lányok táncoltak csak nekem meg a spanjaimnak egy rendezvényen, amire elmentem drukkolni a fellépőknek.

A vasárnapból leginkább az a magától értetődő mozdulatsor maradt meg, amikor a hazalátogató húgommal egymásra néztünk, megfogtuk a kávésbögréket és lerogytunk sorozatot nézni, mint nagyjából két éve, amikor sokszor meglátogatott, hogy ne üljek a lakásban mogorván és egyedül. Erről eszembe is jutott, azóta mennyi minden változott a pozitív irányba, például hamarosan egy éve lesz annak, hogy mentem haza egy hídon éjszaka, vörös volt a Hold és egyáltalán nem fáztam a vékony kabátban, biztosan a sok vigyorgás miatt.

Hétfőn megérkezett az eső meg a hűvös levegő, de még erről is csupa jó dolog ugrott be (zöld fű, vörös téglaházak, a friss, vizes illat mindenhol, plusz műanyag pohárban gőzölgő tea, tejjel és cukorral). Ezek után szinte borítékolni lehetett, hogy a kedd nem lesz jó, nem is lett az, és ezzel nagyon feldicsértem ezt a dühítően ócska napot, de gyorsan a hétvégemmel kezeltem magamat, és most, az utolsó betűk környékén már érzem, hogy hatott a gyógyszer.

(hosszú, csapongó)

Létezik az a horrorfilmes fordulat, amikor szegény túlélő nyomorultak már tényleg leszúrták, feldarabolták, olvasztóba dobták a szörnyet, de még gyanúsan nem virradt meg a reggel. És valóban, egyszer csak felhangzik a vészjósló zene, aztán valahonnan ismét a nyakukba szakad a rém. Hát ilyen érzéseim vannak az idei téllel kapcsolatban.

A minap az archívumot túrtam, mert tudni akartam, mit csináltam egy adott év adott napján, ami nem derült ki, ellenben rádöbbentem, milyen kiszámíthatóvá vált a blog öt év alatt (plusz a törölt időszakok). Lassan évszakot lehet igazítani hozzá. Ha például túlbonyolított hasonlatot írok a tavaszról, utána nagyjából egy hónap fagyos szél, eső és szürkeség következik (a nyár jele az egzisztenciális pánik, az őszt a motivációhiány miatti kesergés jelzi). Arra is rá kellett jönnöm, milyen jó, hogy nem tavaly március van. Annál már csak az a jobb, hogy tavalyelőtt március sincsen.

(Most márciusban volt eddig egy túl rövid teszt-kocsmatúra, sok könyv, új zenék, tópart nádassal és kékesfekete vízzel, egy népes találkozó, ahol sokat ittam és a kelleténél kevesebbet beszélgettem egy csomó emberrel, pedig akartam.)

A legfrissebb hír pedig az, hogy összetűzésbe keveredtem a domináns renddel és dacoltam az autoriter hatalom által önkényesen felállított sémákkal. A rendőrségről érkezett levél ezt úgy fogalmazta meg, hogy szabálytalanul parkoltam. Egy vidéki város peremén. Egy zsákutca végében. Éjfélkor.
Ez több kérdést felvet, egyrészt nem tudom, miért voltam éppen ott szabálytalan, másrészt az is rejtély, miért egy több megyével távolabbi város rendőrkapitánysága küld nekem levelet, harmadrészt ki lehetett az éber illető, aki arra járt és a sok parkoló autó közül engem talált meg magának. De legalább semmi sem akadályozza gengszter-hip-hop karrierem beindítását, és első klipem rögtön be is mutatja majd a súrlódásomat a törvénnyel. A szám címe DEAD End lesz, egy parkolóban fogok a spanokkal integetni (természetesen több kiló fuksz lóg majd a nyakamban). A kamera ráközelít a lábamra, amikor keményen rátaposok a forgalom elől elzárt területre, Yo dawg, cops ain’t no tellin’ me where I put my ride in da muthafu’kin’ hood, mondom majd, és ujjammal formázok fegyvert a közlekedési táblának, pak! pak! pak!

(tudom, mit tennél valamelyik nyáron)

Néptelen tengerparton kellene állni és hallgatni a sirályokat. Macskaköves sikátorban ballagni a katedrális felé a délvidéki forróságban. Az északi szélben hangával borított dombok között autózni, jéghideg tavakba mártani az ujjakat. Igazi szaunában izzadni, kolostorokat nézni a ködben, kávét rendelni árkádok alatt, gyalogolni, ülni, füzetbe írni csak úgy.

Nem nyugdíjbiztosítós reklámfilmhez írom össze ötleteket, csak megtaláltam a fejemben a régi listát a tervezett utazásokról. Nem fenyeget a veszély, hogy bármelyik megvalósulna, bár több esély van rá, mint például tavaly volt. Nem mintha ez bármit jelentene, de a tudat vigasztaló.

És akkor távlati tervnek ott van még az L-től elirigyelt "lólépésben és cikkcakkban abban a hatalmas országban, az óceánon is túl" fantázianevű projekt, amihez már csak sok szabadidőt, rengeteg pénzt és vízumot kellene szerezni, ha, egyszer, majd.

(coming to a world near you)

Javában zajlik a tavasz tesztvetítése, még sokszor karcos az ég, sistereg a hang, csúszkálnak a hőfokok, néha elmegy, aztán visszatér a napfény, és javasolnám, hogy a végső vágásnál mindenképpen hagyják ki a hideg szelet, de amit eddig láttam, azzal elégedett vagyok.

(nothing says i love you / in a nerd way / like...)

Ölhetnék sárkányt, győzhetnék le fekete lovagot, kitanulhatnám a Szél Tizenhárom Útját egy tibeti kolostorban, hozhatnék messziről csillagot, ékkövet, kitalált állatokból darabkákat, de egyiket sem találtam elegendő kihívásnak, ezért nem maradt más: addig nem nézem meg a Big Bang Theory új részeit egyedül, amíg a Hölgy haza nem tér az óceán túlpartjáról.

(winter nowhereland)

Péntek délután még annyira tél volt, hogy a külvárosokon túl a vonat legalább tizenöt percig száguldott a végtelen, fehér semmiben, mintha karbantartás miatt az összes megjeleníthető objektumot kikapcsolták volna a világban. Pedig csak egy töltésen haladt a szántóföldek között: lent, a földön vastagon állt a hó, az ég színtelen volt, és a köd miatt nem látszott a határvonal a kettő között. Még egy árva bokor sem törte meg a nagy semmit. Aztán újra felbukkantak a fák, városok jöttek, pályaudvarok, gyárak a derengésben, de a szürreálisan intenzív tél-élményt már nem tudták feledtetni.

A tél egyébként fontos eleme volt a tervnek, mert még tavaly december végén találtuk ki, amikor térdig gázoltunk a hóban a Margitszigeten és vacogva arról álmodoztunk, hogy ilyenkor egy fürdőhelyen kellene ülni a meleg vízzel teli medencében. A terv a hétvégén maradéktalanul teljesült, még a záradéka is, mert egy befagyott tó is került, nádassal, kacsákkal, partra húzott vitorlásokkal, ahová ki lehetett sétálni a melegből, csak úgy a kontraszt kedvéért.

Szombaton, éjfél után pedig történt valami a téllel (a rosszullétek mindig a hajnali órákban érkeznek, miért lenne egy évszak a kivétel), mert este még mart a szél, vasárnap reggelre viszont kisütött nap, a levegőnek már majdnem tavaszillata volt, és a vonatúton hazafelé alig lehetett látni hófoltokat.

(életkép naptárral és varázsitallal)

Úgy járunk körbe a laptoppal meg a netbookkal a lakásban, mint egy információvadász törzs harcosai, és ádáz hajsza folyik egy védtelen wifihálózat után. Ravasz préda, hol eltűnik, majd feltűnik, az utolsó pillanatban surran ki a kezükből, de végül beszorítottuk az ablakba és most mohón tömjük magunkba az internetet.

Métellyel a múltkor kitaláltuk, hogy ha a New York-i tűzoltók adhatnak ki képes naptárat a testület válogatott tagjairól nőknek, akkor valószínűleg tátongó piaci rést töltene be a darkfenteziírók hasonló vállalkozása. A tizenkét szerencsés szerző gótikusan keveset takaró, de méltóságteljes öltözetben pózolna katedrálisokban vagy sírkövek között, esetleg behavazott, sötét udvarokon meg ködös gyártelepeken. Gépeléstől izmos felkarok, setét álmoktól parázsló szemek! És egy ilyen naptárban természetesen mindenki Mr. November lenne.

Azt pedig már régen meg akartam osztani a világgal, hogy az Alaptábor nevű törzshelyünkön az egyik ágyas meggypálinkát pontosan olyan formájú, zömök palackban adják, mint a varázsitalokat az összes számítógépes játékban. A pirosas szín alapján healing potionre vagy berserkeritalra tippeltünk, ezért le kellett tesztelnem. Szerintem gyógyított.

(akciófilmváros)

A nyolcvanas évek ugyan mélyen lerakódott a tudatalattimban, mostanában mégis szivárognak elő képek, néha zenék is (igen, az a dobgéphangzás), vagy aktuálisan az akciófilmvárosok ideája. Mert a nyolcvanas évek akciófilmjei mintha teljesen egyforma amerikai metropoliszokban játszódnának, függetlenül attól, minek hívják éppen. Nincsenek élhető terek, csak párával megült hátsó utcák, sikátorok, sodródó szemét, graffiti, tűzlétra; sokkal hosszabb az éjszaka, mint a nappal, és legtöbbször a néptelen sugárutakon túl, a háttérben ragyognak a kivilágított felhőkarcolók. Vagy a neonfeliratok.

Ha a történet a jövőben játszódik, a város akkor sem sokat változik. Legfeljebb magasabbak lesznek a tornyok, több a fekete üveg és sokkal szebben izzanak a neonok.

[Akkoriban a neon volt a jövő, az világította be az esős cyberpunk metropoliszokat. Mégis jobban járt, mint a zöld betűk a monokróm képernyőkön, a dohányzó hősök vagy a foncsorozott napszemüveg, és nekem még mindig elsősorban a jövő fénye marad, és csak másodikként (sőt paradox módon) a múlt, a nyolcvanas évek szimbóluma.]

(15 feet of pure white snow)

Valódi tél lett megint erre a hétvégére, amikor színtelen az ég, magasan áll a hó és ettől hatalmas lesz a csend; ezt hiányolhatják azok, akik a „hol vannak már azok az igazi régi telek?” kérdéssel siratják ifjúságukat (és most valószínűleg vadul szidják az időjárást).

A valódi tél újabb felvonása tegnap délután érkezett, nagyjából abban a percben, amikor leszálltam a fővárosból érkező vonatról, a szakadó hó pedig nagyon gyorsan és alaposan a vidéki kúriát a dombon, amitől azonnal eszembe jutott Stephen King Ragyogás című regénye (jó, sövénylabirintus nincsen a kertben, de igényem lenne rá).

A Ragyogás az én esetemben egyébként is sok szállal kapcsolódik a télhez. Amikor angolul olvastam negyedikes gimnazistaként, akkor éppen hetente kétszer ingáztam Budapestre az egyetemi felkészítőre, és a fejemben azóta is remekül kiegészítik a regény képeit (behavazott szálloda a hegyen, magány, vadon, kihalt terek) a regény olvasásának a képei (hideg november, üres, kopott délutáni vonatok, a tóparti üdülőövezet lezárt házai és a szürke, hideg víz).

Hogy a tél-Ragyogás-gimnázium asszociációs láncot visszazárjam az elejére, a középiskolás éveimről meg nagyon sokszor jut eszembe a tél, mert akkor költöztünk a kertvárosba és azon a télen szakadt le az óriási havazás. Át is élhettem újra a régi szép időket, amikor ma reggel másfél óra alatt kiástam a házat a hóból, beöltözve, fújtatva, sajgó izmokkal és verejtékezve, bár a macsós imidzsen valószínűleg sokat rontott, hogy Sherlock Holmes hangoskönyvet hallgattam közben angolul.

(olvasod, és nosztalgia)

Julia began to play a game that entailed travelling on the tube and randomly popping out at stations with interesting names: Tooting Broadway, Ruislip Gardens, Pudding Mill Lane. Usually the above-ground reality disappointed her. The names on the tube map evoked a Mother Goose cityscape, cosy and diminutive. The actual places tended to be grim: takeaway fried-chicken shops, off-licences and Ladbrokes crowded out whimsy. (Her Fearful Symmetry)

Ez a bekezdés Audrey Niffenegger új könyvéből van (ő Az időutazó felesége című nagyszerű regény szerzője), amit isoldétől kaptam kölcsön, és viszonylag ritkán szoktam idézgetni, de ez a részlet, ami a Londont felfedező amerikai lányról szól, majdnem egy az egyben elkapta azt, amit évekkel én is éreztem a városban az első két hétben.*

(Jó lenne megint arrafelé járni. És ha ott vagyok, meg kell néznem a Highgate Cemeteryt. Tulajdonképpen miért is nem néztem meg eddig?)

isolde ismertetője a regényről

* némi Neil Gaimanes felhangokkal, főleg akkor, amikor rendszeresen az Islington negyed Angel nevű metrómegállójánál szálltam fel a földalattira (obskúrus utalás, ha valaki nem olvasta a Neverwhere című regényt).

(ilyen volt, ilyen lett)

Hó van még mindig, bár a lenti téren már olyan vékonyra taposták, hogy foltokban kikopott, mint a szőnyeg egy leharcolt albérletben. A lyukakon átlátszik a igazi város, a hóesés előtti –  olvadás utáni világ, ami szürke és csúnya.

(A múltkor három nap alatt négyszer jártam meg a főváros-vidék távot, és közben váratlanul leesett a friss hó. A kontraszt tévéreklámért  kiáltott: csinos nő fogja az országot, a kamerába mutatja, villog a felirat, hogy előtte, gyors vágás, aztán jön az utána, ahol ugyanaz a táj, csak fehér, és egy csapásra élhető helynek látszik minden, a falvak, a városok, még a senkiföldje is a sínekkel, gyárakkal meg raktárakkal is, eltűntek a sebek, a foltok, az egészségtelen színek. Felirat: HÓ™.)

Azon is gondolkodtam, hogy azért nem írok-e, mert nincsen miről, vagy csak megint nincsenek meg a szavak, amikkel írni lehetne. Valahol a kettő között van az igazság. Ki kellene találnom, mit kezdjek szegény ötletszilánkokkal a fejemben, valami nagyon széttört odabent, történetek roncsai között bóklászok, de már azt sem tudom, eredetileg egyáltalán épek voltak-e. Szóval a szokásos, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.

Egyéb: Mostanában jó megint sokat olvasni. Utazni sem lenne rossz.

(noiz rennt)

Hideg van, hó és jég, kénytelen voltam majdnem két év után ismét edzőterembe menni, hogy fussak, pedig eddig szabadon száguldoztam a vadonban, mint a természet zabolátlan kreatúrája. A régi hely egyébként egy pincében volt, ezért ott nem fordulhatott volna elő az, hogy váratlanul egy régi barát integet felém az utcára néző panorámaablak túloldaláról, másrészt az előző teremben nem szereltek kisméretű tévéképernyőket a futópadok elé. Másfél éve nem nézek tévét (ez nem a szokásos túlzás, egy évig nem volt készülékem se, most ugyan van, de kikapcsolva, mert nem jön bele a falból a delej, mármint nem az áram, hanem a műsor), ezért igazi kultúrsokként ért a negyvenvalahány csatorna. Miután leküzdöttem a nagyon erős belső késztetést, hogy a Nóta tévére fussak, maradtam a kapcsolgatásnál, és hatvan perc alatt a következő következtetéseket vontam le: kikapcsolt hanggal is azonnal felismerhetőek a magyar popszakma hímjei, mert még mindig rég letűnt görényfrizurát hordanak (felül tépett, oldalt kiborotvált), a híradóból egy téli napon annyi derül ki a nagyvilágról, hogy esik benne a hó; nagyon elszoktam a szinkronizált sorozatoktól; és továbbra sem fogok előfizetni semmire.

(net nélkül felgyűlik, 3: csikorgó város)

Mostanában fémesen döngő, utána hosszan súrlódó hanggal áll meg velem a metró, cyberpunk gyárvilágra gondolok ilyenkor, low-tech arénaharcok kürtszavára, rozsdás csarnokokra. Aztán feljövök a hideg estébe, és a közeli irodaház tetején a szellőzőkből gomolyog a meleg levegő, egyforma szögben hajlanak meg a vastag páraoszlopok és szabályos sorokat alkotnak a fekete háttér előtt, ettől az egész épület filmszerű, a sok egymásra dobált üveg- és kőkocka átalakul az elképzelt világ egyik minisztériumává.

(net nélkül felgyűlik, 2: évekről)

Érdekesen alakult ez a 2009. Nagy hátránnyal indult, mert fekvőgipszben kezdtem, viszont életem eddig legrosszabb évét követte, ami azért elég alacsonyra tette a lécet. Munkafronton nem lett jobb, csak rosszabb: mindazt a jót, ami szakmailag történt tavaly (mert volt munkám, nem is kevés; hihetetlen, de megjelent a King Arthur és jelenleg jó kritikákat kap; lejött az online Rost magazinban egy egypercesem, amit szeretek), elnyomta a sok negatívum. Most éppen megint nagyon elegem van a fordításból (pontosabban a körülményeiből), nem látom, merre vezet a játékfejlesztés, már az emlékét is elfelejtettem a pénzügyi stabilitásnak és egyáltalán nem írok semmit.

Ezt ellensúlyozva azonban egyszer csak elkezdtek történni remek dolgok is, ráadásul kitartottak végig. Külföldek és belföldek, tópartok és vonatok, plédek a földön, lábnyomok a hóban, meg rengeteg más, ami finoman, de határozottan áttolta a tavalyi évet a kellemes tartományba. Maradhatna ez a tendencia.

(net nélkül felgyűlik, 1: a szilveszterről)

Még az év végi okkult hímzőszakkörben arról beszélgettünk suematrával, ki hol fog szilveszterezni, valahogy így:

noiz: Hosszas kihagyás után a barátaimmal bulizunk a Városomból. Lassan többen vagyunk Budapesten, mint ott, alakul a diaszpóra.
suematra: Helyi specialitásokat fogtok enni, a saját nyelveteken beszéltek és saját zenéitekre táncoltok?

Ez nagyjából így is történt. Igaz, a táncot nem tudom, mert a hajnali részek kissé homályosak. Pedig nagyon szolidan kezdtünk, de a későn érkező D., aki számos szilvesztert látott már velünk, annyira megdöbbent a józanságunkon, hogy pironkodva nekiálltunk inni. Ezután viszonylag a papírforma szerint alakult minden, részemről kásás hangú észosztással, majdnem-elalvással az első metrón, illetve a délelőtt tizenegykor, ébredéskor (az ágyamban, nem a kocsiszínben) még valószínűsíthetően alkoholos állapotban, ami viszont semlegesítette a másnapot.

A hétvégét a lassú regenerálódásra szántuk, kellett hozzá egy évadnyi sorozat bedaralása és a Moon (Hold) című film spontán megtekintése moziban. A Moon teljesen jó scifi, és (szerintem) remek példája annak, milyen az, amikor a szűkös költségvetés, a kevés szereplő és a szűk terek használnak a történetnek.

(karácsony, düh, béke, zombik)

A karácsonnyal egy ideje meglehetősen felemás a viszonyunk. A tavalyi nagyon rossz volt (fekvőgipsz), a tavalyelőtti pedig bizonyos értelemben sorsfordító (magánélet), ezért idén úgy kerülgettük egymást a szeretet ünnepével, mintha egy fehér bundájú szép, nagy kutya lenne, ami régen barátságosan viselkedett, aztán két alkalommal is megvadult és csúnyán viselkedett.

Az előjelek annyira idén sem voltak biztatóak, mivel a múlt hét elején az egyik könyvkiadónak sikerült elsőként elérnie évtizedesnél hosszabb pályafutásom során, hogy azt mondjam, akkor innentől nem fogunk többé együtt dolgozni. Az ok részletezésétől eltekintenék, mert egyrészt személyes, másrészt mondjuk nyolc évvel ezelőtt (még lelkesen és optimistán) én is csak vállat vontam volna miatta. Azóta viszont az összes kiadónál tapasztalható problémák – az állandó tartozások, illetve a felismerés, hogy a pontosan és jól elvégzett munka semmit sem számít – a kényszervállalkozóság szépségeivel kombinálva teljesen megsemmisítették az ingerküszöbömet a könyves szakmában. Ironikus módon egy novellám éppen most kapott volna zöld utat a kiadó magazinjában, de hát ez van, majd lesz vele valami (vagy nem), és kicsit sajnálom azt a három jó regényt, amit így nem fogok lefordítani jövőre, de azt hiszem, ezzel is képes leszek együtt élni valahogyan.

A heppiendes része a történetnek annyi, hogy az affér végül nem rontotta el a karácsonyt, örülhettem a hazalátogató húgomnak, a családomnak, Anngelnek, aki hősiesen viselte krízist, illetve a barátaimnak, akiket MAC frissen beszerzett társasjátékában zombikat irányítva próbáltam legyőzni a játék tulajdonosával együtt, de pimasz módon nem hagyták, hogy megegyük az agyukat.

(Arthur Conan Doyle meets Chuck Palahniuk)

Pár nappal ezelőtt whoisnotnál olvastam azt a remek stílusgyakorlatot, ahol Raymond Carver stílusában gondolta újra a Drakula egyik jelenetét (itt megtalálható). Amikor megtudtam, hogy ez a boingboing éppen futó kiírása, ahol egy ismert mű egy jelenetét kell egy másik ismert szerző stílusában újraírni, éreztem, hogy ezt ki kell próbálni (ha már kortárs magyar író és költő is voltam egyszer), és nem a győzelem, hanem a részvétel kedvért: a mezőny nagyon erős, rengeteg kiváló remix született, érdemes végignézni. Itt az eredeti kiírás és a kommentek. Ez meg a pályaművem:

The Scarlet Club

(The Study in Scarlet by Sir Arthur Conan Doyle rewritten in the style of Chuck Palahniuk’s Fight Club)

Smiling, nodding, my friend Stamford leads me into the laboratory. I’m not even surprised that there are laboratories in the bowels of these hospitals.

I’m a doctor.

London is foggy and the sky looks sick and brown. Stamford is not really my friend. I was in the war and I’ve just returned to London. I have nobody in England, and I am as free as air. I’m also thin as a lath and as brown as a nut. I’m a doctor who is in need of lodgings. I also have scars. It’s good that we are in a hospital.

This is a lofty chamber, lined and littered with countless bottles.

Broad, low tables. Retorts. Test-tubes.

Little Bunsen lamps.

Their blue flickering flames.

The smell hurts my head.

There is only one student in the room. He hears us and springs to his feet with a cry of pleasure, test-tube in his hand. I have found a re-agent, he says.

This is Doctor Watson, Stamford says.

I stare. Little Bunsen lamps. Their blue flickering flames.

The man in the lab coat says, “You have been in Afghanistan, I perceive.”

He says, “Don’t ask anything now.”

He says, “The question now is about hemoglobin.”

Neither of us blinks. He tells us about blood and practical medico-legal discoveries. I want to tell him about blood. I was in the war.

You wake up in Afghanistan. You are going to bring home honours and promotion.

You wake up in London and you have nothing but misfortune and disaster.

I tell him I’m impressed.

The man in the lab coat holds out his hand as he speaks and I notice that it is all mottled over with pieces of plaster, and discoloured with strong acids. I wonder if he did this to himself on purpose.

His eyes fairly glitter as he speaks. He puts his hand over his heart and bows as if to some applauding crowd.

I like him. But I’m lost inside.

I’m a doctor. My name is Watson. I was in the war.

He plays the violin. I don’t care.

He says, "I think we may consider the thing as settled. That is, if the rooms are agreeable to you."

I say yes. I wonder how he knew about Afghanistan. But I don’t ask. My head hurts so much. We leave him working among his chemicals.

This is how I met Mr. Sherlock Holmes.

Forrás:
Az eredeti Study in Scarlet (az átírt rész az 5. oldal közepétől kezdődik)

(hét)

A múlt hét kifejezetten betegesen érkezett, nem tetszett a színe, túl sok volt benne a télből meg az esőből, ráadásul hétfő délutánra elkapott a szokásos egzisztenciális pánik. Később aztán javult a helyzet, köszönhetően egy telefonos konzultációnak még az este (nem, nem a lelkisegélyt hívtam, hanem egy ún. noiz-hangulat-specialista hívott engem), kedden pedig egy könyvszakma-specifikus beszélgetés dobott a dolgon. Nem azért, mintha a könyvszakma, másik pénzkereső területem jól állna (éppen ellenkezőleg, semmi vidámság nincsen benne), hanem néha jó sorstárssal-baráttal együtt megvitatni ezt, ráadásul egy nagy adag pad thai mellett.

A szerda is jól sikerült, mert régi baráttal kávéztam, aztán whoisnottal söröztünk a bérházból kocsmává alakított Instantban. Az Instantban többször jártam már, az emeleten is, de valahogy sohasem figyeltem fel a fenti kocsmarészre, ráadásul az egyik szobában a mennyezeten (is) vannak a bútorok, fejjel lefelé, szóval gyanús nekem whoisnot, lehet, hogy az egészet csak a képzelete sarjasztotta körénk. A beszélgetés közben megfejtettük, miért nem írunk éppen (de ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor, mint azt a Végtelen Történetben mondják), majd elindultunk hazafelé, két külön irányba, és pár utcával később már telefonon ötleteltünk arról a közös írásól, ami helyett végig arról beszéltünk, miért is nem foglalkozunk vele.

A hétvégébe aztán belefért némi ivászat, születésnappal kombinált koncert, egy átbeszélgetett séta, ahol éreztem azt az irodalmi túlzást, hogy ránk nehezedik a szürkület, és nem maradt más, mint egy semmitevéssel kitöltött vasárnap. Az egzisztenciális pánik ugyan nem szűnt meg, de enyhébb lett. Vagy átalakult, azt hiszem.

(alternatív szórakozóhely, minden értelemben)

Szombaton elmentünk a Déli pályaudvar egykori utasellátójában nyitott szórakozóhelyre. A Chachacha elméletileg a retróhullámot lovagolja meg, de inkább olyan, mint egy fiatalos mulató abban az alternatív valóságban, ahol a szocializmus még most sem ért véget. Ami az én esetemben nem kifejezetten negatív kritika (a múltkor isolde azt mondta, ezt a helyet én is írhattam volna magyar rögvalóságos stílusparódiának, amit ezúton is köszönök neki). Külsőre amúgy telitalálat a Chachacha, ha valaki nem kap hidegrázást a retrótól: adott a pályaudvar szocreál betontömbje, plusz a hatalmas belmagasság, a Kádár-korszak díszcsempéi és a roppant üvegablakok, de azért viszonylag hamar elmenekültünk. Az állandó hideg, a neonfény és a gyér vendégkör a kongó térben együttesen olyan érzést keltett, mintha az előbb említett alternatív népköztársaság végóráit élnénk a videodiszkóban, mielőtt bevonulnának az imperalistia megacégek gyarmatosító csapatai, de ez még nem probléma, a rossz és egyre hangosodó zene (meg az árfekvés) annál inkább. Mindenesetre egyszer érdemes megnézni.

(rain when i die)

Mintha 2009-ben a sors kis késéssel megtalálta volna a tíz-tizenkét évvel ezelőtt írt kívánságlistám egy oldalát, mert idén láthattam a Faith no More-t meg a Nine Inch Nailst újra, az Alice in Chainst meg először. Utóbbi esetében azért szkeptikus voltam, pótolható-e a túladagolásban elhunyt Layne Staley, de az új lemez az új énekessel már bizonyított, a pénteki koncert pedig levitte a fejemet.
Az AIC ráadásul eléggé szerves része gimnazista koromnak, ezért az elején szigorú arccal bólogatva nosztalgiáztam fejben (kockás ing, edzőcipő, világfájdalom, több napos mulatozások a Velencei-tónál, a Man in the Box refrénje parasztvokálban, balatoni nyaraló), utána viszont sikerült feldobódni. Egyébként saját generációs, belterjes bulira számítottam, de több olyan nézőt is láttam, aki a Faceliftidején születhetett. Igaz, amikor a mellettem álló középiskolás kislány kiscsaj mosolyogva, lendületes mozduatokkal végigtáncolta a Dirtalbum meglehetősen nyomasztó számait, majdnem nyomatékosan azt mondtam neki, hogy halál heroin depresszió eső!!, úgymond kontextusba helyezve a dalszövegeket, de persze nem tettem ilyet, mert jó volt látni a lelkesedést.

(életem egy nyolcada egy játékban és néhány mondatszörnyben)

Pontosan emlékszem a dátumra, 2005. november 15-én kezdtem el dolgozni a Neocore-nál egy bizonyos King Arthur című játékon, ami akkor már készült egy ideje. Lassan kialakult, mit is kellene csinálni, mint ún. concept designer, például egy ponton fogtam a készen kapott elemeket, és mindent eltekergettem meg elcsavargattam rajtuk, amit lehetett, és ettől mintha érdekesebben működött volna az egész. Könyvtáraztam, a netet túrtam, háttértörténeteket találtam ki, zsarnok királyokat, fanatikus lovagokat és gonosz tündéreket; ennek egy része bekerült a játékba (és vagy átalakította azokat a játékdizájn vagy nem), egy része kimaradt, a King Arthur pedig egyre nagyobb lett, csak úgy dagadozott a mágiától, a szörnyektől és a katonáktól.

Sokat gépeltem, ötleteket, dokumentációt, sajtóanyagot, hangulatfestő szöveget, táj-, hős- és egységleírást, meg amit kellett. Főleg angolul, nagy ritkán magyarul*, és ehhez lefordítottam sok mindent, amire a játékban vagy azon kívül szükség volt. És állandóan csodáltam a grafikusokat, a programozókat, a terepszerkesztőket, a többi dizájnert, meg mindenki mást, akikhez képest az én részem teljesen jelentéktelen.

(* félreértések elkerülése végett: a fejlesztőcég magyar, a játék végig angolul íródott)

Idővel megérkezett TJ barátom is dizájnerként, lett egy Crusaders: Thy Kingdom Come című játékunk, illetve kávétól felpörögve összeötleteltünk fél tucat egyéb projektet, ami nem jutott túl a jegyzetelés-konceptrajz-dokumentáció szentháromságon. Irodákat váltottunk, kevés emberből sokan lettünk, aztán megint kevesen, sajnos az anyagi gondok kitartottak. Közben megváltozott az életem, nem is egyszer, megváltozott a lakóhelyem, nem is egyszer, abbahagytam a fordítást, elkezdtem a fordítást, hozzácsaptam a magazinszerkesztést, próbáltam írni otthon, aztán megint nem írtam, végül két-három év után a játékhoz is egyre ritkábban, mert kevés lettem rá egyedül, így szövegíróból mások szövegének gondozója lettem.

Ez a sok minden nyüzsög a fejemben ma (négy évvel és tíz nappal azután, hogy elkezdtem itt dolgozni), a King Arthur hivatalos megjelenése alkalmából. Pedig a szóözön kikerülhető lett volna néhány mondattal, ha mondjuk azt írom, hogy "büszke vagyok / izgatott vagyok / furcsán érzem magamat / akárhogyan is, de lezárult egy szakasz az életemben", és mellédobom a linkeket:

A King Arthur a Steamen

A játék honlapja

Technikai apróságok:
A King Arthur jelenleg a Steamen vásárolható meg online, angol nyelven. Úgy tudom, jövőre lesz dobozos kiadásban németül, lengyelül, oroszul, csehül meg magyarul is. (Ez a fordítást már járt itt, tapsi és búvárzenekar műve, és az is kiderült, milyen érdekes saját mondataimat mások fordításában látni. Majdnem annyira fura, mint oroszul hallani a szinkronhoz készült szövegeimet). Egyelőre semmi pontosat nem bírok mondani.

(a különös, magas ház a ködben)

Na jó, ez azért mégis túlzás, motyogtam tegnap éjjel csak úgy magamnak, persze alig titkolt elégedettséggel. Éppen átautóztam a kihalt vidéki városon, és megérkeztem a dombtetőre vezető utca aljához. Mindenhol máshol hideg és tiszta volt az éjszaka, csak az egész kertvárost – az egykori szőlőhegyet, ahol lakunk, fent a tetején –, borította be a köd, mint egy hatalmas kupola.

(„hegyesszögek, melyek rendelkeztek a tompaszögek minden sajátosságával”)

"The last amorphous blight of nethermost confusion which blasphemes and bubbles at the centre of all infinity – the boundless demon sultan Azatoth, whose name no lips dare speak aloud…" (H.P. Lovecraft: The Dream-Quest of Unknown Kadath)

Most  már tudom, hogy azok, akik az összeszerelhető íróasztalokat tervezik, különleges emberek, mert éjszakánként álmokat sugároz az elméjükbe Azatoth, a káosz démoncsászára (meg a körülötte kuporgó, tébolyult csontfurulyások); munkáik kódolt térképek ahhoz a beavatási rítushoz, amit az átlagemberek „íróasztal-szerelésnek” is hívnak, pedig a rend ősi harcában segít a káosz ellen.

A megvilágosodás akkor ért, amikor már szétpakoltuk a leendő bútor alkatrészeit, és láttuk, milyen sok van belőlük (túl sok túl sok), és nem akadt közöttük teljesen egyforma. Ha a méretük vagy a formájuk hasonlított, akkor a parányi eltérésekre kellett figyelni, az őrjítő rejtélyt pedig bonyolította a százféle tipli, csavar, fémbigyó kombinációja. És még nem is beszéltünk  az összeszerelési útmutatóról, ami a legfertelmesebb tréfa az egészben, hiszen azt a hatást kelti, mintha segítene a munkában. A műszaki ember antitézise vagyok, ezért percek alatt makogó ronccsá silányított a kódokkal, nyilakkal és nem-euklideszi szögekkel ellátott papírlapok tanulmányozása. Szerencsére apám műszaki ember, leküzdötte a kihívást, fejben felépítette az Instrumentumot, majd habozás nélkül nekiveselkedett és összerakta. Igazi hérosz.

(mint a rozsda)

Ha esetleg elrabolnának egy mélyűrből érkező idegen faj tudósai, és az emlékeimben turkálva próbálnák felépíteni Budapestet egy másik bolygón (azt ugyan nem tudom, miért állna szándékukban Budapestet rekonstruálni, mármint azon kívül, mert a mélyűrből érkeztek és tudósok, de mindenesetre remélem, nem engem választanának a célra), különös egy város születne. A peremén például mindig ősz lenne, még akkor is, ha a belvárosban perzsel a nyár.

A múltkor ugyanis Budapest szélén jártam – a széle alatt a buszvégállomások körüli zónákra kell gondolni – , és váratlanul rájöttem, hogy az utóbbi években kizárólag ősszel keveredtem a külső kerületekbe, főleg a budai hegyek valamelyik pontjára. Ezért az én emlékeimben itt mindig ősz van, annak is a borongósabb változata, ami az este, csendes és kellemes, az utcalámpák fénye szétfolyik a ködben, avar van, pocsolya, sok üres lépcsősor, a messzeségben homályos derengésben úszik a város.

Aztán meg akartam örökíteni lucia bloggeres utóhalloweenjét is, nem kevés késéssel, ahová a vámpír- és boszorkakosztümöt reciklálva látogattunk el (igen, még mindig én voltam a vámpír; és mint lucia fogalmazott, úgy jöttünk, mintha civilben lennénk, csak kicsit több sminkkel, ami egy poshmoderndarkfentezi sikerírónak egyértelmű elismerés). Szerencsére AnnGel már írt arról, milyen jó, hogy neki már nem kell írnia, hiszen a többiek remekül megörökítettek mindent, és tényleg, ezért csak linkelek hozzá.

Illetve szerettem volna jajongani azon, hogy a múltkori nagy hajtás után itt a kreatív nihil első pár jele, miért is gondoltam, hogy megúszhatom, de inkább azzal zárnám, hogy szerencsére Srakkerrel összeültünk egy konstruktív ötletelős szeánszra, ahol ittunk sört, túl sok cigaretta fogyott, viszont ettől tényleg rengeteg remek elképzelést hordtunk halomba, egymás szavába vágva, miközben a háttérben egy bácsi gitáron Charlie-számokat játszott nagyon hangosan, hogy egy igazán szürreális képpel zárjam ezt az egészet.

(élet és irodalom. és élőholtak)

Miközben a budapesti metróaluljárókat még mindig elönti a chick-lit meg a vámpíros-romantikus ponyva (utóbbiaknak egy átlagos angol Bordersben már évek óta külön polcuk van, hogy könnyebben elkerülhetőek vagy megtalálhatóak legyenek), máshol ez már lecsengett, de van helyette új trend. Érdeklődve várom, mikor ér ide az angolszász könyvpiac tavalyi slágere, a Híres Irodalmi Művek Ponyvahorrorosítva.

Az első darab a Pride and Prejudice and Zombies volt, ami Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét helyezi át egy alternatív régens-korba (19. század eleje), ahol a zombik elözönlötték az országot, majd teljesen elszigetelték a városokat meg a felfegyverzett udvarházakat. A regény eredeti szövege megmaradt, de úgy, hogy az átdolgozást elvállaló Seth Grahame-Smith kissé hozzáigazította a párbeszédeket a bizarr háttérhez, meg a jelenetek közé gondosan beírta a zombis részeket. A vállalkozást természetesen soha senki sem gondolta túl komolyan (mielőtt bárki fellázadna, hogy már megint meggyalázták a nagybetűs  irodalmat) és nagy siker lett. Azóta van Sense and Sensibility with Sea Monsters (eredetileg Értelem és érzelem, szintén Austentől, a borítón parókás, polipfejű úriember ölel egy decens hölgyet; itt nem zombik, hanem tengeri szörnyetegek lázadtak fel az emberek ellen), és most Birminghamben láttam a trend egyik vadhajtását, ahol már történelmi személyeket kombinálnak össze zombikkal. Valahogy így:

Queen Victoria: Demon Hunter
 She loved her country. She hated zombies.

Éppen megfontolom diane felvetését, hogy jó lenne endless-cikket írni a trendről. Illetve eszembe jutott, milyen vicces lenne egy magyar verzió, és ezennel le is stoppolom az ötletet (aztán ha valaki megírja helyettem, bizonyíthatom, hogy innen jött és sikerrel perelek, míg milliomos nem leszek... vagy nem, mert nem egy angolszász országban élünk.)

(Vigyázat, senki se vegye túl komolyan.)

Légy jó mindhalálig – és azon is túl

Nyilas Misi debreceni diák lesz a könyörtelen 1920-a években. Az első világháborúban bevetett titokzatos vegyi fegyver agyakat zabáló, vérszomjas zombivá változtatta Európa lakosságának nagy részét, és azóta mindenhol a káosz az úr. A világtól elzárt civísváros kollégiumában a túlésre képzik ki a diákokat, de erre nem mindenki alkalmas...

Részlet:

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
Azzal kifelé intett, egyetlen mozdulattal befogva a kíméletlen, ocsmány égtől terhes várost, a Nagytemplom őrposztokról hemzsegő tornyát, a máglyákat, a halálos senkiföldjét azon túl.
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
- Nem tudok olyan lenni, mint ők! - súgta.- Én nem fogok kimenni oda! Sohase! - És az úri nagybundára csapott, de úgy, hogy megcsörrentek alatta a fegyverövre simuló, okosan gyilkoló alkalmatosságok.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

(this was halloween, halloween, halloween)

A szombat este úgy indult, mint valami gótikus anekdota: a boszorka, a zombi, Frankenstein menyasszonya és a vámpír elmentek egy házibuliba Halloween alkalmából. Csattanó viszont nincsen, mert mindez tényleg megtörtént (igen, én voltam a vámpír, halottfehér arccal, lugosibélásan hátranyalt hajamban két szigorú, ősz csíkkal*), hacsak azt nem vesszük csattanónak, hogy pár órával később Birmingham egyik kertvárosában már kelet-európai akcentust tanítottam egy nálam elegánsabb angol élőholtnak. Közben telihold volt, de már közelgett a köd, amiben később hazafelé autóztunk, a ház mögött lobogtak a mécsesek a faragott tökök foghíjai mögött.

Amikor kedvenc húgom még a nyáron meghívott minket halloweenezni Angliába, nem igazán tudtam, hogyan működik majd az álarcosdi – alsósként öltöztem be utoljára valamelyik farsangra –, de most kiderült, milyen szórakoztató ez, amikor mindenki komolyan veszi a viccet (és az angolok a jelek szerint komolyan veszik). Ráadásul külön emeli az est fényét, ha van sok alkohol, indiai étel, és Joker meg a rémek egy kisebb falunak elegendő tűzijátékot robbantanak fel a kert végében.

A hétvégébe még sikerült bezsúfolni Bristol kikötővárosát (avar, rozsdás korlátok, napfény, sirályvijjogás, hajók), és Birmingham belvárosát (éttermekké suvickolt raktárak a zsilipek mellett, vörös téglából rakott hidak, szél). Meg a remek vendéglátás örömeit, több liter kávét, némi csokis süteményt, 17. századi recept alapján készült kolbászféléket, brit humort, a Blade Runner felújított, bámulatosan szép Blu-Ray verzióját, levezetésként némi spanyol horrorfilmet, illetve nem kevés utazást különböző járműveken.

* képeket nem mellékelek, képzelje el, aki meri

(látni az alagút végén a ködöt)

Október vége van, ködöket gyűjtök. Van a gyenge, fátyolos, ami a folyó felől érkezik reggel, a céges tornyok mögül, és délig, miközben a billentyűket püfölöm, mindent kilúgoz odakint. Vagy a másik kedvencem, ami a kora esti sötétben elborítja a céges iroda körül az öreg palotákat: az ablakból elém táruló látványt fel lehetne használni egy régies filmben, két puhakalapos alak ülne a mű-autóban, a hátuk mögött pont ez a köd remegne a rosszul vetített háttéren és az Erzsébet-híd fehér vasai állnának ki belőle.

Nem mintha mostanában túl sok időt töltöttem volna a lakástól távol. Elkapott a régi berserker-üzemmód, és a nettelenség előnyeit kihasználva tényleg csak dolgoztam heteken át. Erre hirtelen azon kaptam magamat, hogy leadtam különféle szerkesztéseket, a cégnél négy év után hirtelen egy kicsit nem kell újabb szövegeket írni (mennyi minden javítanék át most, ha lehetne), elkészültem a regényfordítással is, és most hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek. (Dehogynem.)


Közben többé-kevésbé eltűntem a világ elől, ennek ellenére jártam könyvbemutatón, néha sörözni ,okkult hímzőegylettel szeánszolni, sőt hosszú megvonás után (noiz vagyok és két éve nem nyúltam szerepjátékhoz, tapsoljuk meg noizt) egy történet erejéig visszaestem és örültem neki.

(most úgy írnék valami egészen beteg scifit)

Az Idő Urai egy 1982-es francia-magyar science fiction rajzfilm, ami évtizedek alatt sem halványuló „he??”-pillanatokkal ajándékozta meg a nagyjából velem egykorúakat (a kijelentés ismeretségi körben végzett mintavételezésen alapul).
A fenti mondat természetesen semmi újdonságot nem tartalmaz annak, aki olyan öreg, mint én ismeri a filmet, viszont kényszeresen meg kell osztanom, hogy most láttam megint (valamikor 2000 után a Tabán moziban már megnéztem projektorról), és még mindig hasonló hatással bír.

Az ordinátor lekapcsol minket a Kék Üstökös gravitációs teréről!

Természetesen számít, hogy a történet már fogékony koromban belerágta magát az agyamba. Az Idő Uraival talán hét éves koromban találkoztam először, képeskönyv formájában, rengeteg képpel, minimális szöveggel. Ez volt ez egyik első olvasmányélményem (ez sok mindent megmagyaráz), és régen kívülről tudtam már a dialógusokat, mire először láttam a filmet.

Szóval Gamma 10, Ördöglabda, tiltott szektor, mikró, arctalan angyalok meg azok a háttérzajok – Az Idő Urai most is kemény anyag. Feltűnőbb néhány történeti döccenő, de nem érdekes.

És szeretem az olyan szavakat, mint az ordinátor, ami a francia ordinateur, csak valamiért a régi magyar verzióban nem fordították le számítógépnek, és sokkal jobb így, mert amíg ezt nem tudtam, sokkal furcsább technológiára asszociáltam róla, mint ami valójában. Meg olyasmiken töprengek, milyen lehet ez a soha ki nem bontott, galaktikus birodalom a háttérben, amiből csak a rozsdás, félelmetes űrhajókat látjuk, meg néhány nagyon szürreális bolygót, véletlenül sem a megszokott Föld-pótlékokat, hanem valóban idegen, embertelen világokat.

Még mindig nem bírok rájönni, milyen korosztálynak készült.

(the curse of the sunshine: the miniseries)

Amikor májusban szerencsére ismét Madridban járhattam, gyorsan zanzásítottam itt azt a pár napot (dalekek vára, vámpírként bujkálás, hegybe vájt katedrális, kávé). Időközben Herbie barátom és madridi vendéglátóm elkészült akkurátusan visszadátumozott beszámolójával, szóval linkajánló következik, ami érik már egy ideje, mert a Madridban blog remek Spanyolország-esszencia, kiváló képekkel.
Több részes minisorozat formájában megtalálható az a néhány tavaszi nap is: a pilot epizód figyelemelterelésből napfénnyel indít, hogy aztán megérkezzen egy rettenetes művészhasonlat, majd az egyre gyorsuló események Segovián át, óriási kőfeszületek mellett egészen a sosemlesz jövőbe vezetnek.

Vigyázat, a képek némelyike poshmodern darkfenteziírót tartalmaz (könnyen felismerhető fekete öltözékéről), erre érzékeny személyeket és gyermekeket ne engedjünk a monitor közelébe.

(És ha már feketeség meg darkság, tudom, hogy tavasz óta sokat dolgoztam a tavalyi/téli postokban felépített setétség kifehérítésén, de mindez semmi Herbie-hez képest, aki sebészi precizitással hántja le a toronybankucorgó-viharbankacagó imidzsemet és mutatja meg, mi lapul alatta valójában.)

(filmajánló a múltból)

A La jetée című francia rövidfilm valójában fekete-fehér fényképek egymást követő sorozata, amiből filmet teremt a folyamatos narráció, a zene és a sok apró hangeffekt. Ami egy kiragadott fotón csak egy pince lenne, ebben a kontextusban már a harmadik világháború utáni Párizs folyosórendszere, a groteszk szemüveget viselő alak riasztó tudós lesz, az injekciós tű statikus látványához idővel ösztönösen kapcsolódik a kosz, a fájdalom, a vergődés. Föld alatti masinák, időutazás, bezáruló hurkok, német nyelvű, halk, sátáni mormolás.

Chris Marker alkotása 1962-es, de az ötlet és megvalósítás időtlen (szándékos szóhasználat). Külön érdekesség, hogy ez volt a szikra, ami Terry Gilliam 12 majom című filmjét ihlette (ezt fel is tüntetik valahol az elején – inspired by Chris Marker), de még akkor is hatásos, ha valaki ismeri Gilliam amúgy szintén nem kicsit nyomasztó művét.

(címeket dobál halomba, második rész: fordító)

A következő listának szintén nincsen semmi apropója, de ha felkerült a bibliográfia, akkor felteszem a listát a fordításaimról is, úgy kerek (the comments made me do it). Nincsen olyan sok cím, mint gondoltam, viszont egészen változatos katyvasz.

Megtekinthető itt.

(címeket dobál halomba, első rész: bibliográfia!)

Mire nem jó egy érdeklődő komment? Végre leküzdöttem kóros lustaságomat, félresöpörtem az olyan kifogásokat, hogy majd-ha-egyszer-lesz-egy-honlapom, satöbbi, és feltöltöttem egy ezer éve kész bibliográfiát. Nem mintha aktualitása lenne (bár pont tíz éve, ilyenkor kezdtem dolgozni az első regényemen*, esetleg ráfoghatom a jubileumra), de végre lehet mit linkelni, ha nagy ritkán felmerül a kérdés, mikor, merre és mit írtam. Van itt mindenféle stílus, logó, műfaj, kiadó.

Elolvasható itt.

* ó, antik idők: közben egyetemre jártam, pár hónapos volt a macska, kávé helyett főleg teát ittam és még egy hordozható rádiós/cédés magnóból üvöltött a háttérzene

(nagyon rövid utazás a föld középpontja felé)

Tizennégy éve élek Budapesten, mégis tegnap ragadtam először a metrón a Déli pályaudvar, végállomás után. Nem tudom, hogyan történt, mire felnéztem a könyvemből, már megálltunk. Csak a némaság volt, a kihalt vagonok végtelen sora, zárt ajtók, a peron helyett vaskos kábelkötegek a falakon;

(aztán kimerészkedtem a csendbe és rögtön elnyelt a kulisszák mögötti világ; étlen-szomjan jártam a járatokat, ahol láttam, hogy szörnyek rágják a titkos alapzatokat, és ettől süllyed még mélyebbre a város, politikusokkal találkoztam, akik itt alapítottak titkos királyságokat az elcsalt milliárdokból, végül a spirálformában tekeredő labirintus mélyén halottnak hitt hősökkel kellett párbajoznom, hogy én legyek a következő bajnok)

de semmi izgalmas nem történt, a lámpákat sem kapcsolták le, hamarosan felbukkant a vezető, intett, hogy nyugi, és valóban, fél perc múlva elindultunk visszafelé és máris a Déliben voltunk.

Egy mítosszal kevesebb.

(real meat for virtual people!)

A mr.a húsvasárnapja leírva úgy hangzik, mint egy kis költségvetésű, de kultuszstátuszra pályázó olasz horror a hetvenes évekből, pedig csak valamelyik medúza dobta be a tegnapra szervezett szeánsz fedőneveként. Volt hatalmas mennyiségű, enyhén átsült és pazar steak, sör, süteményáradat, körgangon dohányzás meg a szokásos agymenés (ilyenkor mindig aggódom, mit gondolhat az, aki először jár közöttünk), ami már most nehezen kibogozható. Az biztos, hogy szóba került a kóser zsiráf, a virtuális töktermesztés, illetve Robert Capa halálának igaz története és az ezzel kapcsolatos dilemma, vajon mennyit szabad elhinni egy művészettörténésznek, ha senki más nem hallja, amit mond. A rengeteg kalória miatt aztán olyan nyomasztó álmom volt az éjjel, hogy szokásommal ellentétben azt sem vettem észre, hogy álmodok, és őszintén örültem, amikor kiderült, hogy mégis. De megérte.

(a trip down memory lane)

Olyan könyvet fordítok éppen, aminek 1996-ban már magyarítottam a felét. Azóta kétszer átgyúrtam, lassan pénzt is kaphatnék érte. Ráadásul egy olyan regény folytatása, amit még általános iskolában olvastam, ezért a tizenhárom évvel ezelőtti fordítós emlékekbe a jóval korábbi fantasy-sf élmények is belekeverednek, könyvespultoknál vett ponyvák, borosszikszai-borítók, saját történetek a spirálfüzetbe, ilyesmik.

Igazi múltidézés ez, de nem a negatív, bárcsak-ne-lennék-itt, hanem a milyen-jó-hogy-ilyen-is-volt fajtából. Stílusosan ősszel, amikor valamiért erősebben tapadnak az emlékek, ki tudja, legalábbis néha így érzem. (És még ősz címkét is tartok a blogban, hihetetlen.)

De lehet, hogy csak azért van ez, mert eddig általában ősszel mentem mindenfelé, és ha ilyenkor a naptárra nézek, eszembe jut egy szeptemberi város. Vagy azért, mert ma váratlanul felhívott egy nagyon kedves középiskolai barátom, akivel két éve nem találkoztunk, és csupa kellemes dologról beszéltünk (Balaton melletti hétvégi ház, szerepjáték, rongyosra hallgatott kazetták és szerepük a múltidézésben). Sőt ma a winamp playlistje is csupa olyan zenét dobott ki véletlenszerűen, amiket utoljára 2007 őszén hallgattam.

(agnus stílusát másolva gratulálok)

tavaly volt, h az isolde ránk nézett és azt mondta, úgy irigyellek téged meg az agnust, h alig két mondatba bele tudtok sűríteni ennyi lehangoltságot, vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan. régen volt, azóta a postjaim is hosszabbak lettek. amúgy az agnus az egyik kedvenc bloggerem. először akkor találkoztunk, amikor olvasni kezdtem a blogját, az okkult hímzőegylet még nem is létezett, a luciánál voltunk házibulin és az agnus énekelt meg mosogatott a konyhában. október volt, abból is 2007. most valami gonosztudósosat kellene írom, mert úgy találtam ki ezt az egészet, h lesz benne olyan. de nem lett. agnusnak meg ezer újabb posztot, ezeret.

(hol kezdődik, hol végződik)

Az új albérlet ablakai egy lakótelepre néznek, a két panelsor közötti völgyre a kötelező óvodával, játszótérrel meg a fákkal, és ma reggel arra ébredtem, hogy az egészet kitölti a sűrű, sejtelmes őszi köd. Csak csodálni lehetett.

Nem sokkal azelőtt, még álmomban (költözésem óta gyakran álmodok) egy gigászi templomban szaladgáltam egy élőszereplős, de az FPS-ek logikájával működő lövöldözős játék szereplőjeként. A katedrális száz tornyán kőcsipkék voltak meg vaslétrák, az udvaron zombik, a főhajóban térkapuk a föld alatti helyekre, de én féltem, ezért egyiken sem mentem át, hogy szörnyeket irtsak és egyre jobb fegyvereket gyűjtsek magamnak. Ezért mire összeverődött az (egyébként tényleg létező) ismerőseimből álló csapat és elindultunk a végső pálya, a pokolba vezető kapu felé, nálam nem voltak meg a szükséges tápok a főellenfél ellen, csak nem mertem szólni. Viszont mire teljesen pánikba estem volna, az álom átalakult valami mássá.

(művészfilmből a holdra)

A Gyár nevű darkgótindusztriális hely meglepő fordulattal egy gyár területén található, annak is az eldugottabb részén, ahová nem biztos, hogy eltaláltunk volna, de végül előbukkant egy biztonsági őr a semmiből és segített. Ha valaha készítenék magyar Max Payne-klónt, innen venném hozzá a pályákat – tátongó udvarok, komor téglaépületek, vaslépcsők, létrák, hatalmas kémények. Lenyűgözött az ipari romantika (már megint).

Valaha régen többször jártunk a Vudu nevű darkgótindusztriális helyre. Bontásra ítélt, öreg épület volt Csepelen, körülötte lassan eldózeroltak mindent, a lépcsőházat meg évekkel később kölcsönkérték az Inland Empire egyik nyomasztó jelenetébe. Ez a mostani (a Vudu szellemében szervezett) este azonban nem csak a lépcsőházzal idézte meg a David Lynch-szerű filmeket.

A Gyárban mozaikmintás a padló, vörösek meg feketék a színek, az ablakból betört ablakú, néma csarnokokra látni, és amikor megérkeztünk, az egyetlen vendég egy francia-angol művész-dokumentumfilmet nézett egy kifeszített vásznon. Akkor gyorsan ittunk valami töményet. Később aztán sokan lettek, hangosodott a zene, ittunk még, és indulás után nem mászhattam fel egy tetőre, ezért majdnem lementem egy bunkerbe.

A pozitív értelemben vett szürrealitás a már megidézett Fehérvári Zenei Napokon sem engedett, egyrészt a helyszín miatt (egy ipari parkban rendezték, öklömnyi sziklákkal felszórt fehér, holdbéli talajon), másrészt a fesztiválbuszok nem euklideszi menetrendjének köszönhetően, és akkor nem is említettem azt, hány olyan ismerőssel találkoztam, akikről hosszú hosszú évek óta nem is hallottam, és az mindig jó. Barátaim szilaj jókedve is ragadósnak bizonyult, de velük ellentétben olcsón megúsztam, mert nem voltam rosszul másnap.

(fehérvári zenei napok, 2009)

Van abban valami szép, amikor Első Emelet koncertről botorkál át az ember Paradise Lostra.

(nem ereszti)

Az iroda ablakai a péntek délutánra néznek, tömött sorokban menekülnek az autók a városból, szürke az ég és megint noirhangulatom van. Most (is) az a fajta, amikor fekete-fehér filmben szeretnék lenni, feltűrt gallérral baktatnék az Oktogon felé a ködben, a csilingelő villamos mellett, hogy egy csésze fekete mellett diskuráljak magánkutatókkal. Vagy meg kellene írnom azt a történetet, amit elkezdtem még januárban.

(az is noir, hogy itt az ősz)

Budapest hetedik kerülete helyenként maga a noir, különösen akkor, ha éjszaka egy kocsmából nézzük itallal a kezünkben, a járda szürke, akár a házak, szemben lilán világít egy neonfelirat, hogy open, az utcalámpa fényében pedig látszik, milyen sűrű az eső.

Az nem tudom, mennyire noir, hogy tegnap új albérletbe költöztem, mindenesetre most minden jobb, ezért ebből sem lett nyomasztó, lehangoló élmény, mint tavaly. Azért nagyon felszabadultnak sem nevezném, mert amennyire nem szerettem az előző helyen lakni az elején, annyira megkedveltem félidőben, de hát ez van.
Egy ponton, amikor a hatodik hatalmas, kék ikeás szatyor telt meg a könyveimmel – pedig a túlnyomó részük már a múltkor a vidéki kúriába ment –, válságba kerültem, mint könyvbolond, és arra gondoltam, minek nekem ez a sok papír, csak állnak a polcon, meg egyszer innen is el fogok költözni és akkor kezdődik elölről az egész. Aztán mégsem lettem zen, elhoztam mindent. Az új albérlet nagyon kellemes, kicsit egy szállodai szobára emlékeztet, mert néha arra gondolok, mikor mehetek majd haza.

(önostor)

Ma eszembe jutott, hogy talán nem kellene többé elmesélnem másoknak, pontosan mióta és mennyi pénzzel is tartozik nekem az a cég, ahol ennek ellenére még mindig dolgozom, mert lúzernek fognak tartani, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy ezzel már úgyis régen elkéstem.

(medúzákkal a táborban)

Az okkult hímzőegylet tegnapi gyűlésén a mr.a nagyon rövid idő alatt, tiszteletet parancsoló módon megivott hat deci tömény alkoholt, kólával és redbullal kísérőnek, majd hosszasan felolvasott fejőséva aktuális könyvéből. A fejőséva az okkult hímzőegylet aktuális hobbija – ha a hobbi alatt olyasmit értünk, mint mondjuk cápák között búvárkodni –, egyszerűen nem tudunk betelni vele (lásd itt és itt). A múltkor agnusszal felváltva olvastunk fel egy-egy mondatot a hölgy két különböző regényéből, és az eredetinél nem sokkal bizarrabb, működő dialógusokat kaptunk*, tegnap pedig véletlenszerű helyeken felcsapva ráböktünk egy sorra az aktuális izében, és azt néztük, miként lehet az életünkre alkalmazni, mit iránymutatót (az enyémben szerepeltek didkók , remélem, az jót jelent).

A gyűlést amúgy egy új kocsmában tartottuk, amit ajánlani tudok, most nyílt, Alaptábor a neve, nagyon hangulatos hely a belvárosban. Lehet galérián fetrengeni párnákon, a pincében csocsózni vagy kábeldob-asztalok mellett ücsörögni. Kiszolgálás a pultnál, a földmogyoró grátisz, és kifejezetten baráti árak vannak, a sör meg rettenetesen olcsó (ez most nem költői túlzás, tényleg az, és semmi trükközés), mi kell még?

Szóval a fejőséva után kissé elszabadult a társalgási témák pokla. A medúzák éppen hazalátogató londoni tudósítója meg is jegyezte, hogy tavaly visszafogottabbnak tűntünk, amiben lehet valami, szilajabbak és nyúzottabbak vagyunk mostanában.

* a módszert még az ősi házibulikon tökéletesítettük a barátaimmal, csak ott romanákat és júlia regényfüzeteket használtunk; igazi partijáték, de nem szabad jó könyveket használni hozzá

(az őszről és a családomról)

Aztán a húgom megkérdezte, meglátogatom-e egy hétvégére Halloweenkor. Ez pontosan úgy hangzik, mintha igazi darkfantasy-íróhoz illő családom lenne és csak furcsa rítusok szerint találkozhatnánk, mondjuk az év leghosszabb éjszakáján, amikor kinyílnak a húgom tündértornyához vezető kapuk vagy visszaváltozhatok bagolyból emberré, de ennél egyszerűbb a magyarázat. A húg Angliában él, ritkán látjuk egymást és Halloween arrafelé elég komoly partieseménynek számít. Mondtam, hogy sajnos nem valószínű, bármennyire is ésszerűen meg lehet oldani a fapadosok korában, mert az anyagi helyzetem ugye, de majd meglátom, ő viszont ismer engem meg a majdmeglátomokat, ezért egyszerűen lefoglalt és kifizetett előre mindent. Szóval ilyen zseniális húgom van nekem, nem is tudok mást mondani.

(és nagy levegő)

A múlt hét közepén enyhébb pánikroham tört rám, amikor végre tisztázódott, pontosan mikor és hova fogok elköltözni (két hét múlva, a közelbe). A kapcsolat a kettő között egyszerű, még mindig nem bírom jól a változásokat, és ilyenkor fogékonyabb vagyok a jövő nagy kérdéseire, például arra, miből fogok megélni fél év múlva. Volt egy éjszakám, amikor valami poszt-szigetes kórság is megrohant, én meg álmatlanul hánykolódva azt számolgattam, milyen rövid ideig tart ki a megtakarított pénzem, ha továbbra is ilyen remek karrier marad a kreatív szakma.

Erre másnap reggel beköszöntött a hosszú hétvége, ami úgy jött, mint a zombivírus túlélőinek egy jól felszerelt fegyverraktár. A következő négy napban dacosan pihentem. Üldögéltem a felügyeletemre bízott vidéki kúria teraszán gőzölgő kávékkal a kezemben, vagy vezettem sokat, miközben csak úgy harsogtak a gitárszólók a kocsiban, acsajommal kirándulni mentünk egy erdőbe, ahol göcsörtös fák dőltek át a patak felett és a tó partján* furcsán zajongtak a békák. Az egyik este találkoztunk a barátaimmal, és olyan lelkesen ittunk echnat születésnapjára, hogy rosseb egy ponton improvizált hanghatásokkal elmagyarázta, mi a különbség a happy hardcore, a breakbeat és az egyéb elektronikus zenék között. Néztünk Firefly-t, főztünk ebédet, rettenetes videókat túrtunk elő a netről, hevertünk lustán, és ez nagyon kellett már.

* ahol a legjobb elméletet raktuk össze a mélységben lakozó hatalomról, a vízbe hajtott turistacsoportokról és a váratlanul megnyert EU-támogatásról, amitől lesz pénz a faluházra**

**(update: a téma szakértője fellebbenti a fátylat arról, hogyan is megy ez, itt)

(amikor már csak a jegyzőkönyv kedvéért: sziget 4, 5)

Az a gond a szigetes utóposztokkal, hogy mire összeszedné az ember, mit is szeretne írni, már régen nem aktuális az egész. Ráadásul a szombat-vasárnap menthetetlen katyvasszá áll össze, különösen így, egy hét távlatából (a posztszigetes periódus mindig durva, kizökkent idő, orvul lecsapó megbetegedés, anyagi krízis, egyebek). Tőszavakban tehát.

Szociálisan: jöttek az egy-egy napra kilátogató barátok és ismerősök, ami mindig remek, láttam egészen sok színpadot, felfedeztem a katlankutyát (a hotdog magyar mutációja, amit egy óriási, ropogós kifliszerűségbe tett kolbász alkot, csalamádéval), álltam sorokat Fényért, ittam törkölyt meg koccintottam pálinkával. Egy ponton a már mókás kedvű Bright még mókásabb (hímnemű) ismerőse megnyalta a homlokomat, amitől kicsit megroppantam, de utána szerencsére zenésznek néztek a Hilltopnál, amivel régi álmom teljesült (megint).

Zeneileg: volt depresszíven zseniális Wowen Hand és a vidám Muzsikás egy színpadon, Placebo, ha már úgyis arra járok, és nem bántam meg, illetve nem is tudom, hány éve történt meg utoljára, hogy egy koncerten a második számtól az utolsóig (nyilván vicces látványt nyújtva, de) hajat rázzak és ugráljak és üvöltsek. A szalonzenével indító Faith No More-nak ez sikerült kihoznia belőlem, köszönhetően nagyrészt a davidlynches függönyök előtt spontán megőrülő, démoni olasznak öltözött Mike Pattonnak. Aztán még egy kis Life of Agony, majd levezetésképpen a kiváló Isten Háta Mögött, aki stílusosan egy VHK-feldolgozással zárták nekem a Szigetet, hogy az energia még hajtson minket hajnalig. Közben szétszedték körülöttünk a világot, felkelt a nap és újabb egy évre elvonultunk pihenni.

(mert tudta jól, hogy úgyis ez lesz: sziget 3.)

Szóval vannak azok a napok, amikor csak úgy kiballag az ember a Szigetre, és semmi más terve nincsen az előző két nap és a következő két nap fáradalmai között, mint belehallgatni néhány koncertbe, megnézni az eddig kimaradt színpadokat, na adj’ isten kikérni egy sört, majd a felzaklató élményt korai, decens hazamenéssel zárni. Aztán egyszer csak látott egy számot a Pendulum lakodalmas dárenbézéből, megivott egy sétapalacknyi fröccsöt, Brighttal fejőséva-rajongókat vél felfedezni a pultnál, és lemaradt két másik koncertről, sodródott a tömegben, haverkodott angollal, próbált megérteni egy nagyon részeg olasz csajt, nézett Prodigyt meg a Brujeríából az utolsó számot, eközben Tapsival megitták a becsempészett fügepálinkát, aztán Fényt meg bort és máris egy sátor mellett ugrálnak az úton haladó tömegtől nem zavartatva olyan zenékre, amikben van torzított gitár.

(„kifejtem a gardróbról alkotott életszemléletemet”: sziget2)

Atomot az egész webkettőnek, tumblr-nek, mikroblognak, twitternek – Bright, exblogger, újabb adag borral a kezében

Tegnap a Hilltop borozónál a magyar valóság egészen érdekes bugyrát mutatta meg nekünk D. egy ingyenes kerületi újság felhasználásával – a világ talán egyetlen luxusgardrób-dizájnerével készült riportot akár a Szigeten is elkövethették volna, olyan bizarr és összefüggéstelen volt, zen tolóajtókkal, drogprevencióval, kishajóval, rubintrékával, lila köddel. Erre inni kellett, mert előtte már megdolgozott minket a magyar valóság, pontosabban a Jutka presszó egy tízemeletes ház aljában, ahol echnattal és Trasferatuval ücsörögtünk, és szólt a Börtön ablakában mulatósra hangszerelt változata.

Volt egy megrendelésem, ahol egy fiatalember kért tőlem egy tolóajtót. Elmondtam neki, hogy az álmainak csak a képzelet és az anyagi lehetőségek szabhatnak határt.
– Fiero Ardi gardróbdizájner a Budapesti Újság Citynek

A másik szürreális élmény a Csónakháznál ért az éjjel (régen remekül lehetett üldögélni arrafelé, de tavaly megszüntették a pultokat és elvitték a padok nagy részét), ahol most egy hegedűs és egy gitáros bácsika zenélte végig az asztalokat, ami még engem is meghökkentett.

Így ez a mindennapos használati tárgy nem pusztán egy tolóajtó, hanem egy szellemiséget, harmóniát sugárzó kelléke az élettérnek.
– a Budapesti Újság City Fiero Ardi gardróbdizájnerről

Megkésve, de kicsit jobban felfedeztük a fesztivált, és Trickyt is már majdnem a feléig láttam, csak kimentem Tapsiért a sátorból, és soha többé nem jutottunk vissza a tömeg miatt, ezért inkább megittam az aznapi negyedik kávémat és megváltottuk a világot (megint).

Zárásként keringtünk még testületileg is, hogy a szögelős dárenbézt, a diszkót és a reggae-t hanyagolva visszakavarodjunk a Volt színpadhoz, és többségünk gyermekkorának slágereire hajazzunk, miközben mellettünk egy brit zászlóba csomagolt angol minden csinos lánnyal aláíratta a hátát.

(megint mehetünk ki dolgozni: sziget 1.)

Jobb kéz felé, a Nagyszínpadon érzéki táncot lejtett a Nouvelle Vague szőkébbik énekesője, ezt választottam háttérnek, amikor az ég felé emeltem az aznapi első műanyag korsót, és teátrálisan azt mondtam, igyunk a tizenötödik Szigetünkre, mire echnat, régi barátom és harcostársam ráébresztett, hogy ez a tizenhatodik, tehát tavaly lecsúsztam a nemes esemény megünnepléséről. Aztán Tapsival megbeszéltük, hogy ha ez a szigetélmény ember lenne, már valószínűleg nemi életet élne.

Egyébként tipikus első nap volt, kiváló hangulatban, koncertet alig láttam és számos barátommal találkoztam, sőt majdnem a teljes okkult hímzőegylet is kivonult (te miért vagy józan? – kérdezték meglepett hangsúllyal, úgymond üdvözlésképpen, de aztán tettem az ügy érdekében). Bloggerekkel azért érdemes a Szigetre menni, mert délelőtt a postokból már összeraktam, amire nem emlékeztem, illetve gondoskodtak acsajomról ( = elvitték táncolni és törkölyt vettek neki), amíg én Kispálon dolgozt ugráltam egy kicsit. A koncert valahogy szétesettnek tűnt (de lehet, hogy én voltam szétesve), viszont a Szőkített nő az AC/DC-s Thunderstruck-kal kombinálva, az ütött.

Az viszont mindenképpen először történt meg velem a Szigeten, hogy hajnali kettő körül egy falusi főtérnek berendezett placcon ülök egy nagy sátor előtt, ahol odabent a barátaim mulatnak népzenére, mi meg a luciával úgy adogatjuk egymásnak a dobozos sört, mint két rezignált szülő, akik a táncház előtt várnak a gyerekekre.

(now with the ultimate lakeside experience and more!)

Ha bloggerekkel megy az ember strandra, akkor a standard tóparti élménytúra – cápaméretű hekk, kovászos uborka, citromos sör, iszap a lábujjak között, víz a szemben (minden kipipálva) – egészen új elemekkel bővül. Kólával vattacukrot olvasztottak, agnus fejben postot írt, alie felemelt hüvelykujjal lájkolt egy történetet*, és néhány másodpercig mintha tényleg eltűnődtünk volna a mr.a felvetésén, hogy vigyünk be laptopot a vízbe és postoljunk onnan (a mr.a nem véletlenül a freeblog mögött álló entitás: különleges receptoraival abszorbeálja a levegőt átitató internetet). Végül nem tettünk így, de később vizibicikliztünk helyette, amivel újabb súlyos pontveszteséget szenvedtem a Ki a Legsetétebb Szerző Idén? versenyen (az sem plusz pont, hogy feketében mentem a strandra, mert a pólómon macskák ültek).

Késő este még ültem egy kicsit egy kerthelyiségben a barátaimmal, ahol mellettünk villámgyorsan részegedtek le nagyon fiatal lányok, akik ezután percenként mentek ki az utcára kettesével pusmogni, visítani, táncolni vagy csak ölelkezni. Ma reggel pedig szintet léptem autóvezetésben, de úgy, hogy életemben először éreztem, milyen az, amikor a frissen leosztott képzettségpontok a helyükre kerülnek**. Jó ideje van jogosítványom, de sokáig csendben vezettem, aztán beszélgetni kezdtem (persze csak akkor, ha ült mellettem valaki), később óvatosan eljutottam a rádióig, de végre olyan zenét akartam hallgatni, ami nem közömbös vagy rossz. Mivel az autó csak antik hangformátumot bír lejátszani, a vidéki kúria egyik fiókjából előtúrtam réges-régi másolt kazettáimat, és már egészen régóta a Metallica 1993-as Live shit koncertfelvételére döngettem (50 km/h óra sebességgel) a kihalt városon, az erdő felé, amikor a Roaming the land while you sleep sor körül tudatosult bennem, hogy a zene nem csak a figyelmemet nem terelte el, sőt indulás óta tökéletes összhangban váltok, gyorsulok, fékezek, kanyarodok, legalábbis magamhoz képest mindenképpen.

* (elnézést, a facebookot nem használók számára ez a poén valószínűleg elveszett)
** (elnézést, a szerepjátékokat nem ismerők számára ez a poén valószínűleg elveszett)

(magyarost)

Korábban tettem mindenféle rejtélyes megjegyzéseket egy rövid és furcsa novellára, amiről nem beszélhettem, mert nem lehetett beelőzni a misztikus dátumot, mégsem kockáztathattam a tér meg az idő kontinuitását és egyebeket. De végre eljött 090807, és megjelent a Rost magazin.

"Háromezer karakter. Ez az egyperces terjedelme, a short-short történetek hossza, a flash-fiction." Kilenc szerzőtől, az egyik szerény személyem (Hajnal hasadt), és nagyon örülök a többiek társaságának.

www.pulpfiction.hu

A Rost magazin ingyenesen letölthető. Olvasd el, nyomtasd ki, hagyd el a buszon. Linkeld mindenkinek.

Rendszerváltó okkult értelmiségek, gépek nyelvén szóló szeráfok, elszabadult háztartási gépek, szerkesztők, digitális emlékmások és zöld-terroristák, emberen túli lények és esendő szerencsevadászok, és jelenések, akiktől még augusztusban is megfagy a levegő…

Kilenc novella, mely megmutatja: él a magyar szórakoztató irodalom.
Ez a Rost magazin. Ez, és még sokkal több.

A projekt szellemi atyja Oroszlány Balázs, a borító whoisnot munkája, a honlap pedig tudtommal sok mindennel fog még bővülni.

(mikszáth 2.0)

Tegnap úgy alakult, hogy mozi után, késő este még ültünk egy kicsit egy helyen, ahol lugas volt a fejünk fölött, meg egy üvegtető, amin kopogott az eső, ezért TJ barátommal a szokásosnál is hamarabb filozofikus hangulatba kerültünk. Társalgásunk érdemi részét aztán a következőképpen tolmácsoltam a társaság külföldi tagjának:

(me)
If you think about it, Unicum is the perfect symbol for Hungary. It's bitter, it's strange and unique. And it leaves a lingering aftertaste in your mouth.

(A., külföldi vendég)
Well... it might be true. And you know, it was a very Hungarian way of putting it.

(mégsem képregényhős)

Mint egy hatalmas prés, úgy nehezednek rám a dolgok, a felszín alatt meg gyűlik a feszültség, csorog ki a repedéseken. Majdnem ide is jutott belőle, önsajnáltatási célból, aztán rájöttem, bizonyos helyzetekben tényleg nem nagyon lehet mit mondani, mint azt, hogy hát igen. Nem hatalmas dolgok ezek, de éppen elég idegesítőek.

Ha tavaly július lenne, nem érezném magamat túl jól. Viszont (magamat is meglepve) éppen nem akarok (a szokottnál jobban) borongani, mert idén július van, és most minden más. Akadnak mosolyszünetek persze, ezen a héten két nagyon sötét napom is akadt, amikor gyilkos tekintettel mentem a város lakói között – ha civilben képregényhős lennék, akkor hatásosan megrajzolt, sárga villámok cikáztak volna a szememből, amitől körülöttem rongybabaként repültek volna szét a szegény, ártatlan emberek. De az életem nem képregény, így a város lakói nyugodtan mentek a dolgukra, mit sem sejtve arról, mitől menekültek meg. Tekintve, hogy tavaly egészen sok ilyen napom volt, ez a kettő még egészen jó arány, csak már vége lehetne ennek a szériának.*

* Figyeljük meg a szerzőt, milyen elismerésre méltó módon küzd a negatív hullámokkal és találja meg a rosszban a jót.**

** Másik példa: de jó, végre mások is úgy érzik, hogy a sors pikkel rám – mondta boldogan a múltkor [a szerző].

(„borzongás, kaland, rettegés”)

A vidéki kúria dobozait feltúrva néha egészen meglepő dolgok kerülnek elő. Most például egészen 1991-ből bukkant elő néhány lelet, ami két dolgot bizonyít kézzelfoghatóan:

1) nem csak álmodtam, hogy a rendszerváltás környékén tényleg minden szemetet kiadtak fantasztikus könyv címszó alatt (az addig gyéren csordogáló regények patakja a frissen támadt szabadságban áradattá duzzadt, és a valóban jó könyvek mellé rengeteg vacak sodródott a nagy kavargásban);

2) tizennégy évesen minden szemetet megvettem, ami akár távolról fantasztikus könyvnek tűnt.

A dobozban A szellemvadász John Sinclair sorozat úgynevezett regényfüzetei hevertek (egyik sem több hetven oldalnál). Nem emlékszem, akkoriban mit gondolhattam Jason Dark műveiről, de egészen biztosan nem jutott eszembe, hogy ezek csak paródiák, valószínűleg nem használtam rájuk a „bájos” jelzőt, és nem fogott el az a különös transzállapot sem, amit az igazán ütős b-filmek szoktak kiváltani az emberből.

A mennydörgések hangja túlvilági halálüvöltésekként metszett az éjszakába.

(Igen. A dőlt betűs sorok idézetek.)

A szellemvadász John Sinclair a Scotland Yard sármos felügyelője, aki természetesen flegma, jóképű, remek autót vezet és minden létező horrorklisével felveszi a harcot. Abban a pár füzetben, ami a sorozat itthoni gyors kimúlása előtt megjelent, szerepelt gonosz tudós (dr. Satanos!), aki levágott fejeket tárolt tartályokban, hogy új testeket kerítsen nekik, zombikat teremtő boszorkánymester, gyilkos kísértet és azték démon. A mellékszereplők hasonlóan hús-vér figurák – a száguldó riporter/hű barát vagy a karót nyelt brit arisztokrata.

John Sinclair korábban pszichológiából és parapszichológiából speciális képzést kapott, valamint pár szemeszter fizikát, kémiát és természetesen kriminológiát is végzett. Ez volt az elmélet. A gyakorlat a következőképpen festett: John Sinclair a világ majdnem összes küzdősportjához értett, tudott lőni, vezetni, és volt pilótaigazolványa.

A borítók tökéletesen igazodnak a történetekhez, a stílus szintén (pattogós, egymondatos bekezdések, sok felkiáltójellel és három ponttal), a fordítás kedvesen küzd a germanzimusokkal (az iszonyattól kővé dermedt Mary Brown), és a legkedvesebb, hogy a hátsó borítón az Arany Kötőtű című magazint reklámozzák a vérfröcsögésbe belefáradt olvasóknak.

A professzor a kormány mellé ült. Sátáni tűz lobogott fel a szemében, mikor a motort beindította…

A német wikipedia alapján egyébként Jason Dark (természetesen) kollektív álnév, Németországban a sorozathoz még 2007-ben is jelent meg történet, és a szívem hasad meg, mert mi bezzeg sohasem jutottunk el oda, hogy felbukkanjon az egyik főellenfél, Dr. Tod.

Nem látta, hogy két parázsló szem rámered.
Sakuro volt a nyomában…

(a sokadik kávé után)

Ha időgépet építenék, a múltba akasztott horgonyok elvén működne. Mert bizonyos szagok, illatok, dallamok, képek annyira beleragadtak egy pillanatba, hogy elég bármelyiket meglátni-meghallani- megérezni, már ránt is vissza a múltba. Ezt használná ki a masinám: személyre szabott időgép lenne, korlátozott célválasztással, de raknék bele szikrázó tekercseket és spirálokkal megfestett forgó korongokat, hogy megvegyék és gazdag legyek hamar.

Ez onnan jutott eszembe, hogy egész nap ültem a gép előtt, meleg volt, próbáltam fordítani, a szobában szólt az MR 2 Petőfi rádió. Tavaly július végén is sokat ültem ennél a gépnél, szintén próbáltam fordítani, meleg volt, a szobában szólt az MR 2 Petőfi rádió.
Mivel annyira nem újították meg a rádió dalválasztékát, ma rendszeresen jöttek azok a számok, amik tavaly is vagy ötvenezerszer, és most döbbentem rá, hogy ugyan még mindig nem tudom, kik ezek, de elválaszthatatlanul rögzült hozzájuk az a nyár. Akkor az egész világnak volt valami fura íze, árnyalata, mintha álmodnék, csak nem túl jót, a számat kimarta a cigaretta, az alkohol meg a panaszkodás. Most ez nincsen így, ezért is furcsa néhány percre emlékezni, önkéntelenül is lehangolódni, de csak kicsit, már messziről nézem, mint aki nem avatkozhat bele az eseményekbe, aztán pannng, visszahúz a jelen.

Azt hiszem, kezd kihatni rám, hogy Az időutazó feleségét olvasom Audrey Niffeneggertől (courtesy of isolde).

(újabb ezeregyszáztizennégy lépés magyarországon)

Még többször akarok turista lenni saját városunkban, üldögélni a kovácsoltvas padon a Bazilika előtt, amikor a fejünk fölött vindózháttér az ég a kék órától, vagy egymásnak adogatni a gyümölcsös smoothiest, miközben külföldiek villogtatják a Lánchídra a vakut, és ki tudja, hány országba hordanak szét minket a budai várral együtt.

(úgynevezett "foreshadowing")

Ha a szombat délután hazafelé tartó vonat váratlanul megáll, majd több mint egy órát vesztegel egy falu állomásán, mert húsz kilométerre onnan kigyulladt az avar és lezárták a pályát, közben egyre sötétebb lesz minden, rettenetes széllökések támadnak, aztán nem látni a villámoktól meg az esőtől, végül egy teljes fa zuhan a vagonra, ahol ülök, meglazítva és áramtalanítva ezzel a felsővezetéket, újabb egy órával növelve a várakozás idejét… akkor okkal merül fel a kérdés, vajon nem a természet próbál finoman üzenni valamit?

Végül (spoiler!) épségben hazaértem, és este megtekintettem barátaimmal a csodálatos trashfilm, a Rottweiler, a halálkutya jelentős részét.

(külvárosi éj)

Egyetek előtte – írta L. a tájékoztató emailben, mint a lakóhelyéhez közeli külvárosi kocsma ismerője, ahová az okkult hímzőegylet kihelyezett tagozatával elmentünk olcsón mulatni.

Amikor a második tömény-sör kombó után leballagtam az udvarból az alagsori részbe, ahol egy túl színes blúzt viselő néni lassúzott egy megfáradt külsejű férfival a lasantemikantáre refrénű klasszikusra, éreztem, hogy valóban kemény este lesz. De hát ilyenek ezek a titkos helyek, ahova csak bennfentesekkel látogat az ember (vagy nem tud a létezésükről, vagy ha igen, akkor nem mer bemenni az ajtón), játékgépek, lambéria, focicsapatok a posztereken, az árak kellemesen régiek, a plazmatévé már modern. Akárcsak a karaokegép, ahol újabb körök után alie, agnus és L. már a kigombolt ingű, sörpocakos, bajszos törzsvendégek gyűrűjében énekelte, hogy jég dupla viszkivel, mi meg vokáloztunk hozzá. A helyzet innentől kedve csak szürreálisabb lett, például megmagyarázhatatlan módon, de felbukkant valamelyik kereskedelmi tévé kevésbé ismert személyisége is, aki énekelt, kicsivel később pedig egy sötét lakótelepen vonultunk, ahol a mr.a a laptopja képernyőjével világított, de ez nem a rossz értelemben vett szürrealizmus, sőt.

(tudja, hol rontotta el, de már mindegy)

Minden délelőtt emberek mennek a strandra az ablakom alatt, kosárral meg pléddel, miközben dolgozni próbálok, sikertelenül.
Minden délután turisták fényképezik a belvárost a cég ablaka alatt, miközben dolgozni próbálok, sikertelenül.

Cafatokká tépték az agyamat a különböző munkák fogaskerekei, fordítás, játékszövegírás, szerkesztés. És mennyire megérte. Hajszolhatom a januári-februári pénzeimet, közben várhatom az őszt, amikor az aktuális melókért majd becsorog valami, illetve vidám beszélgetéseken vehetek részt, ahol kiderül, hogy az elmúlt évem egyik munkaviszonya hitelszempontból nem létezik.

Néha annyira szívesen hagynám az egészet a büdös fenébe és inkább elmennék rákhalásznak New Englandbe.*

Gyakran eszembe jut, milyen érzés volt tavaly februárban egy fordítás kellős közepén felállni és kisétálni az egészből. Felszabadító. Aztán az is eszembe jut, hogy tavaly (meg -előtt és -előtt-előttt) ugyanezekért dühöngtem, tehát valószínűleg megérdemlem, amit kapok.

* Valójában beérném egy viszonylag kreatív állással itthon, ami majdnem havonta fizet, de az kevéssé hangzik drámaian. És most egyébként sem mennék sem el, sem messzire, de ebbe nem merek belekezdeni, mert isolde amúgy is leromantikusozta a blogomat.

(sun, day)

Kanyargós utcák, lépcsők, macskakő, templomtornyok, a dombról közvetlenül az egyenetlen cseréptetőkre meg szűk udvarokra látni. Szentendréből remek fantasy kisváros lenne, az a fajta, ahol a kalandorok megállnak egy estére, még az Azúr Varázsló Útvesztője előtt vagy a Rémtornyok után. A régiségkereskedők beszélő kardokat árulnának, a tenyérnyi főtér árusai pedig a világ legfurcsább ételeit.

Fahéjas szilva, mojito és redbull ízű fagyi a nem-fantasy Szentendrén is létezik. Meg méregerős presszókávé. Lassan vonuló Duna, szőlőlugas, turisták a napon, és ettől egy kicsit mi is turisták lettünk egy délutánra.

(jó / nemjó)

nemjó

Költözés a közeli jövőben, rengeteg munka a mindennapokban, túl kevés pénz a bankban, fizetések a még dátum nélküli semmiben, néha kis, fagyos csomók a gyomorban. Fáradtság a csontokban.

jó

A keze a kezemben, kavics, fű vagy beton a cipőtalpunk alatt.
Barátok ülnek mellettem kerti bútorokon, rozsdás székeken, kőpárkányon.
Régen nem látott húgommal megyünk lefelé, a város irányába, kezünkben dobozos sör, beszélgetünk.
Készülő játékunk hanganyaga érkezik a londoni stúdióból, hamisítatlan brit férfihang mondja a mondataimat, bizonyos szavakat megnyom, from the realm of twilight and thorns; titokban vigyorgok.
Elkészül egy novella, nagyon rövid, furcsa, olyan, amit akartam.
Hosszú idő után megint antikváriumban válogatok, és váratlanul kezembe akad az a könyv, amire titokban szerettem volna rábukkanni, és találok még egy másik jót is, ráadásnak.
Levinnel lángost eszünk a Lehel téri piacon, göngyölt lángos, belül káposztával , hol tart már a tudomány, a kiszolgálás igazi retró, nem lehetett volna egyszerre kérni, mi, mondja a szakács hátulról jól hallhatóan, de nem törődünk vele, steampunkról beszélgetünk meg egyébként is, csak erősíti a békebeli hangulatot.

(egy átlagos nap az új trópusokon)

Mostanában gyakran felhős az ég és fullasztóan nyirkos a levegő errefelé. Vagy a ragyogó napsütést szakítja meg a hirtelen vihar, hogy hatalmas cseppekben szakadjon az eső, legfeljebb öt percig. Mintha egy sohasem létezett, 21. századi magyar gyarmaton élnénk.
Ideje vennem egy hófehér tropikálöltönyt meg sétapálcát; vizespohárból iszom majd a rumot, beleőrülök az állandó nedvességbe, a csöpögő víz neszezésébe, és miközben a háttérben paszományos tábornokok rohamozzák az elnöki palotát, én csak írom a mágikusan realista regényemet egy zöldségesmaffiózó családjának különös száz évéről; a mű azzal a pillanattal indít, amikor hét vak keselyű elragadja a szőke örököst a rózsadombi villából.

(arról, hogy miért kellene logó alá írni)

Tavaly csak összehoztam egy novellát, amiben mintha megtaláltam volna azt a hangot, amit olyan régóta kerestem. A sors fintora, de nem tudok vele mit kezdeni. Jelen formájában megszűnt az a titkos projekt, amihez készült, más helyet pedig nem találok neki. Magam sem tudom ugyanis, hova illene: egy itt és most történet, amit (remélhetőleg) finoman itat át a fantasztikum. Egy elveszett vámpírfilmről meg egy szorongásos egyetemistáról egy idegen ország esőjében.

Saját kötet kellene. Ami persze sohasem készülne el. És soha nem is adná ki senki. Csupa hasonlóan furcsa történet. A fiktív tartalomjegyzék már mióta létezik, a sztorik noteszekben és fájlokban várnak, novella-homonkuluszok a készültség embrionális fokozataiban. Némelyikben egészen erősen sistereg a fantasztikum, másokban csak pislákol, az egyikben meg egyáltalán nincsen. Néha megnézem őket magamnak, még mozognak kicsit. És egyszer majd úgyis...