(winter nowhereland)

Péntek délután még annyira tél volt, hogy a külvárosokon túl a vonat legalább tizenöt percig száguldott a végtelen, fehér semmiben, mintha karbantartás miatt az összes megjeleníthető objektumot kikapcsolták volna a világban. Pedig csak egy töltésen haladt a szántóföldek között: lent, a földön vastagon állt a hó, az ég színtelen volt, és a köd miatt nem látszott a határvonal a kettő között. Még egy árva bokor sem törte meg a nagy semmit. Aztán újra felbukkantak a fák, városok jöttek, pályaudvarok, gyárak a derengésben, de a szürreálisan intenzív tél-élményt már nem tudták feledtetni.

A tél egyébként fontos eleme volt a tervnek, mert még tavaly december végén találtuk ki, amikor térdig gázoltunk a hóban a Margitszigeten és vacogva arról álmodoztunk, hogy ilyenkor egy fürdőhelyen kellene ülni a meleg vízzel teli medencében. A terv a hétvégén maradéktalanul teljesült, még a záradéka is, mert egy befagyott tó is került, nádassal, kacsákkal, partra húzott vitorlásokkal, ahová ki lehetett sétálni a melegből, csak úgy a kontraszt kedvéért.

Szombaton, éjfél után pedig történt valami a téllel (a rosszullétek mindig a hajnali órákban érkeznek, miért lenne egy évszak a kivétel), mert este még mart a szél, vasárnap reggelre viszont kisütött nap, a levegőnek már majdnem tavaszillata volt, és a vonatúton hazafelé alig lehetett látni hófoltokat.