(lakossági hirdetés)

A kamera egy lakótelepi szobát mutat. A kép sarkában a dátum: június 21.

– Nahát, mától rövidebbek a nappalok – mondja a csajom, aztán elgondolkodik. – Úristen, mindjárt itt a tél!

Felirat: csak saját felelősségünkre tartózkodjunk huzamosabb ideig darkfenteziíró/műfordítók közelében!

(kánikula, noir, nagyon kortárs vonatút)

Pénteken este a barátaimmal sörözünk. A belváros kezdetben kihalt, aztán valamikor megtelnek az utcák. Ezt azért tudom, mert éjfél körül már annyira meleg van a galérián, hogy ki kell ülnünk egy kerthelyiségbe megszáradni.

Szombaton vidékre megyek, felváltva olvasok és dolgozok a vonaton, utána nagyjából ugyanezt folytatom otthon is, csak az erkélyen. Alattam a kert, a levegő olyan fülledt, mintha nyirkos rongyokat teregettek volna a felforrósodott városra. A könyvben tél van, szürke utcák, kémek. Gondosan egy helyre köpködöm a meggymagokat. Éjszaka megérkezik a hideg, a szél úgy járja át a szobákat, mintha hatalmas lélegzetet vett volna a ház.

Vasárnap futni megyek az erdőbe, közben csöpögni kezd az eső, hol abbahagyja, hol rákezd megint, és ez így megy egész délutánig. Az udvarunkban váratlanul felbukkan egy elkóborolt kutya, a világ legjámborabb nőstény pitbullja, békésen néz rám, amikor megsimogatom, csóválja a farkát, viszont ebből nem derül ki, kié lehet. Elballag, visszajön, a kerítésen keresztül néz be hozzánk reménykedve, viszont mire megtalálom az állatmenhely számát, eltűnik, aggódom érte. Kiégettnyomozós sorozatepizódokat nézek, egymás után többet is. Mostanában megint visszatértem a krimihez meg a noirhoz, a könyveimben, képregényeimben, sorozataimban halkan sustorog az eső.

Már a vonaton ülök, amikor sötét viharfelhő érkezik, egyetlen fehér nyúlvánnyal, amitől hunyorítás nélkül is olyan, mint egy kitátott szájú sárkány. A könyvben nagy pelyhekben esik a hó, karácsony van, háború, az időjárás a maga módján biztosítja a hangulatot, és szakadni kezd az eső. Amikor leteszem a könyvet, hogy dolgozzak valamennyit, rögtön kisüt a nap. A szomszéd négyes ülésen egy kortárs magyar történet szereplői ülnek. A kalapos, napszemüveges matróna a telekről hozott virágokkal, az ötvenesnek látszó fia átható alkoholfelhőben, túlmozog és néha felhangosodik, a vele szemben ülő felesége ilyenkor arcot vág, az anyja lepisszegi. A férfi nevet, aztán összevesznek valami teljesen érthetetlen apróságon. Budapesten már száradnak a járdák, mire hazaérek.

(az okkult hímzőegylet pihen)

Egy hosszú hétvége erejéig nyaralni mentünk a bloggerekkel a Balaton mellé, és ez majdnem szó szerint is érthető, ugyanis a békebeli, felújított villaépület a platánfás vízparti sétányon állt, az udvarról kilátással a tóra (a szobámból meg a vasútra, de az ember úgyis az udvaron él szociális életet). Fújt a szél, pont nem égetett a nap, a víz néha nagyon zöld vagy opálos világoskék volt, és úgy sodródtak a hullámokon a vitorlások, mint egy csomó fehér, furcsa állat. Megint kiderült, hogy ha a medúzák víz mellé kerülnek, akkor veszélyesen élnek: alie-vel eltrollkodtunk egy naplementét, kitört belőlem a modoros útikönyvíró, a kilencvenes évek legtipikusabb balatoni slágereire ittunk tejeskávét, lángos ettünk a strandon, többször bementem a vízbe, és annyit csocsóztunk, hogy vízhólyag nőtt a tenyeremre. (Számításaim szerint életemben eddig összesen négyszer csocsóztam, ebből háromszor rendkívül részegen, de most fordítottam a sorrenden, és először elkezdtem kitapasztalni, hogyan kellene ezt csinálni, és csak közben ittuk meg a barackpálinkát.)

Darkulsz vagy jössz a strandra? – Bright telefonos invitálása

A legsajátosabb élményünk mégis a vasárnapi esti utcabál volt a kikötőben. Először arisztokratikus távolságból, a partról néztük, hogyan küzd a szél a tűzijátékkal, aztán úgy döntöttünk, megkeressük az L-t a tömegben, hátha meg kell menteni. Mire odaértünk, a zenekar éppen belekezdett a második blokkba. Ezen a ponton nagyon gyorsan visszamentem a szállásra a laposüvegnyi töményért, amit gondos előrelátással magammal hoztam, és ettől átkerültünk egy nagyon furcsa alternatív valóságba. Amikor például a láthatóan hardrock-feldolgozásokra termett zenészek két sajtbólvanahold-jellegű sláger közé beiktattak egy Lady Gaga-feldolgozást, a barátaim szabályosan megvadultak és táncolni kezdtek (már ha egyáltalán táncnak lehet nevezni azt a rángatózást, amit ezek a mai fiatalok a beatzenére művelnek. [Igen, Brightot leszámítva mindenki fiatalabb volt nálam éppen, de mivé lesz a világ, nem tisztelték azt a pár hónapot, amivel érettebb vagyok náluk, és egész hétvégén visszatérő humorforrás volt állítólagosan fiatalos külsőm.])

Szóval kellemes nyaralás volt, rengeteg olyan párbeszéddel, amit le akartam írni, nehogy elfelejtsem, aztán nem írtam le és elfelejtettem. És nem tudom, mi lett a Balatonnal az utóbbi években, amióta nem jártam ott, de mindenhol kedvesek voltak a pincérek és teljesen igényes ellátást kaptunk, remélem, ez nem valami idény előtti anomália.

(megíratlan bestsellereim, sokadik rész)

Elment ma mellettem egy járőrkocsi, benne egy egyenruhás rendőrrel, aki Thomas Magnum PI magyar inkarnációja volt, a bajusz is stimmelt, pontosabban az stimmelt igazán. Kicsit idősebbnek, agresszívebbnek és testesebbnek tűnt, de ettől vált igazi magyar változattá, hiszen Magyarország nem Hawaii.

(Fiatalabb és popkultúrában járatlanabb olvasóink kedvéért magyarázó link itt.)

Azt hiszem, itt az ideje megírnom Tokarev Tamás, harcsabajszos magánnyomozó történetét, aki hazatér külföldről, majd a Balatonnál old meg a különböző bűnügyeket. A legjobb barátja egy pilóta, aki kis, sárga gépével turistákat visz a tó fölé, mentora pedig egy privatizációból meggazdagodott vállalkozó, akinek a füredi villájában hősünk éldegél.

(Minden jog fenntartva, megbízási szerződésekkel az emailcímemen lehet bombázni.)

(puzzling)

Megint kergetőznöm kell a nyári zivatarokkal, ha futni megyek a szigetre. Néha én nyerek, mint ma reggel, amikor sikerült két felhőszakadás közé iktatni a kört. Valahol a felénél járhattam, amikor a futóösvény mellett, a pocsolyák között méretes, szakadt kartonlapra lettem figyelmes. A formája hajszálpontosan olyan volt, mint egy hatalmas puzzledarab, a színe meg ugyanaz a szétázott szürke, mint az eső előtti felhőké. Felnéztem az égre, vajon honnan esett elém, de nem találtam meg a lyukat, és gyorsan úgy döntöttem, jobb is így.

(lord of the... things)

Tegnap szóba került a kocsmában, hogy ha egyszer igazán hatalmas Sötét Nagyúr leszek*, akkor a sok munka miatt már az akolitusaimnak is akolitusai lesznek, mire Srakker (másik nevén a Hivatalnok) fanyarul rámutatott, hogy a világot uralni akaró főgonoszok valamiért mindig bürokratikus szervezeteket építenek ki.

Erről eszembe jutott, hogy valószínűleg Szauron mordori tornyának jelentős részét kis, kényelmetlen irodák töltötték ki, és innen már csak egy lépés volt elképzelni, amint a gyűrűlidérceket a megfelelő minisztériumban – a Nazgûliumban, copyright by Srakker – zaklatják kimutatásokkal (Két felderítőút a Bakacsinerdőbe? Mi került ezen ennyibe? A Gyűrű pedig még sehol? Eredményeket akarunk!). Vagy vegyük Szarumánt, mondta Tapsi, és eltűnődtünk, milyen kiváló slide-okat rakhatott össze a prezentációjához, amivel rávette Barad-dûrt Vasudvard támogatására!

* ez egy teljesen átlagos beszélgetésnek számít a baráti köreimben

(most szereztem)

BESTÅ SÜMMER, kétrészes, összecsavarozható nyári hétvége-szett.

Első hétvége tartozékai:

– fogaskerekű
– libegő, le a hegyről, hogy lássad a várost a lábad előtt, a csajod kezét szorítod, amikor döccentek a levegőben
– jegeskávé
– délutáni mozi
– folyópart, régen látott barát

Második hétvége tartozékai:

– látogatás vidéken
– bicikli
– sör a belvárosban egy öreg udvaron
– szilvapálinka máshol
– erkélyen ücsörgés, kókadozás, enyhe szél, árnyékfoltban heverésző otthoni macska
– levezetésképpen még aznap este születésnapozás, kellemesen néptelen budai romkocsmában, palacsinta

Miután a két összeillő hétvégét összeállítottuk, helyezzük őket el párban az életünkben.


Az összeszerelési útmutatón fekete emberkék és kis nyilak mutatják, mi hova tartozik, a szilvapálinkát például az erkélyen ücsörgéssel kell összecsavarozni, a fogaskerekűt meg a libegőt stilizált erdő kapcsolja össze.

(„caught a light sneeze, dreamed a little dream, built my own pretty hate machine”)

Félbehagyott gyűlöletpostok hevernek körülöttem, és nagyon örülök, amiért egyiket sem fejeztem be az elmúlt héten. Főleg azért, mert most magyarázkodhatnék, hogy nem [VÉLETLENSZERŰ BLUES-SZÁM DALSZÖVEGÉNEK HELYE], csak összejöttek az amúgy elviselhető dolgok.

(Néha tetőzik a hetek óta gyűlő feszültség, ilyenkor pedig nagyon sok mindent lehet gyűlölni két napon át. Az állandóan visszatérő torokfájást, a könyvkiadókat, a könyveket, a kényszercégemmel kapcsolatos problémákat, a bürokráciát, az internetet, az időjárást, és leginkább magamat, mert bármit próbálok csinálni mostanában, a vezetéstől az íráson át a fordításig, az nem sokat ér. Persze öngerjesztő módon ilyenkor leginkább azt gyűlölöm, hogy gyűlölök, és elrejtem ugyan, szinte senki sem látja, de pont azoknak rossz, akik nagyon közel állnak hozzám. Ezért fogadtam meg pár évvel ezelőtt, hogy ebből elég, és tényleg sokáig uralkodtam magamon.)

Páratlan szerencse, hogy nem írok gyűlöletpostokat.

Tegnap elmentünk kocsmázni a medúzákkal. Nagyon kellemes este volt, ültünk a szabadtéren, sötétedett, frissen vágott fű illata szállt, ittuk a sört. Ebből természetesen következett, hogy váratlanul spontán gyűlöletkört alkottunk, és mindenki elmondhatta, neki mi fáj. Határozottan és gyorsan észlelhető volt a terápiás hatás, mert hamarosan jött a szeretetkör. Ezt ki akartam hagyni, hiszen kis, fekete felhő vagyok, de megijedtem attól, milyen jól helyettesített isolde és lucia. Szóval megindító, férfias őszinteséggel, egyszerű szavakkal, egy üveg barnasörrel a kezemben inkább elmeséltem, kiket és miért szeretek.

(Amúgy tényleg kedvelem, ha az eső kopog az ablakon, meg a felhős eget, amiről hosszú mondatokban lehet írni. Nyitott könyv az életem.)

Az este hozadékaként kitaláltuk a tarrbélás felnőttfilmet – ami természetesen fekete-fehér, hét és fél óra, ebből két óra az előjáték, tíz perces hosszú snittekben mutatják az akciót, a csúcsponton azt látjuk, amint a koszos ablakon túl döcög egy traktor, örömtelenül. A végleges tigrispedikűrt már tényleg csak megemlítem.

(rozsdás vasakról)

Szombaton délelőtt kimentem futni a szigetre, és egyszer csak lehagytam egy hatvanas bácsikát, aki hatalmas, legalább egy kilós rádiós magnóval a kezében kocogott, és úgy hallgatta a zenét. Ő valószínűleg abból a retrójövőből ékezett, ahol a keleti blokkban terjedt el először a hordozható zenelejátszó.

A retrójövő vasárnap is kísértett, amikor újra megnéztem az Alient, amit nagyjából tíz éve láttam utoljára, akkor is működött, most is működik. Egyrészt a hangulat miatt, hiszen ott a Nostromo, a rozsdás űrhajómonstrum, az a rengeteg vas és sziszegő cső, a szűk folyosók, az organikusan tekergőző minták a falakon, és a fehér fénnyel izzó közösségi terek. (Meg a filmtörténelem egyik leghatásosabb idegen lénye, de ez a gondolatmenet szempontjából nem annyira érdekes.)

Biztosan számít az is, hogy az Alien világa számomra a generációm egyik furcsa retrójövője, ami ebben a formában nem fog megvalósulni soha, de attól még el tudom képzelni a nyolcvanas évekből sarjadó alternatív idővonalnak*. Ott van benne a kölyökkorom már fantasztikusnak tűnő valósága, a kezdetleges számítógépek és a monokróm monitorok, a DOS-szerű parancssorok, az űrbe kilőtt lassú, ronda, fenséges vasak, és ettől valahogy időtállóbb, mint más sci-fik steril űrhajói a falakat betöltő villogó panelekkel. A Nostromo fedélzetén is akadt egy teljesen irreális számítógépfülke vagy száz pislákoló lámpácskával, és ettől sokkal valóságosabbnak tűntek a kapcsolók, a drótok meg a karcos képernyők.

(Mellékszál, de meglepően sokáig nem gondolkodtam azon, vajon bizonyos űrhajókban a legénység tagjai honnan tudják érzelmezi a felirat nélküli, egyforma színes lámpákat.)


*Gáspár András Kiálts farkast! című regénye ugyanezért olvasható még mindig: sohasem vált valósággá, ezért nem telt el fölötte az idő, viszont rendkívül hangulatos.

(zum risiken und nebenwirkungen)

Az életem most éppen egy reklámfilm, az a fajta, ahol két részre osztják a képernyőt. Az egyik felét kékre szűrőzték, esik az eső, gyors vágásokban látjuk, ahogyan piszkálom a befejezetlen postokat, ha nem éppen az üres képernyőt bámulom, a szokásosnál is nagyobb az önértékélési zavarom és a komplexusom (ezt azért tudjuk, mert itt a kamera ráközelít egy ázott macskára, aki néz), és régen elvégzett munkákért járó pénzekért veszekszem kiadókkal.

Az a nagy szerencse, hogy a képernyőnek van egy másik fele, ahol csomagot kapok Angliából, egy kiadó kifizet, a csajommal heverészünk és a vállamra hajtja a fejét, sőt még színeket is látni, sok zöld lombot a szigeten, ahol futok. A legtöbb jelenetből kirajzolódik az elmúlt hét szokásosnál is aktívabb társasági élete (viszonylag sok alkohollal, de ez mellékszál). Szerdán a törzshely, csütörtökön gőzgombóc és ramen, pénteken a rágcsákra vadászó macskák Búvárzenekarnál, szombaton vidékre utazunk schizo, rosseb és echnat társaságában a kiváló házigazdához, MAC-hez, aki Társasjátékok és Pálinkák-partit tart hajnalig (a hanganyagból itt sajnos ki kell vágni a nem szalonképes humorkodást). Vasárnap, mintegy levezetésképpen a Medúzák Filmklubja bemutatja rendezvénysorozat keretében mr.a-nál nézzük az Alient (sokadszorra is működik), majd az Aliens felére elfogyunk, mint a filmek szereplőgárdája. (A kamera itt sokat mutatja azt asztalt, mert mr.a szintén hihetetlen házigazda, nála a lesz valamilyen kaja azt jelenti, hogy folyamatosan eszünk, plusz Bright legendás, aliengerinc nevű süteménye is felbukkan egy snittben.)

Tippelni tudok csak, vajon mit reklámozok a spotban az elmúlt hetemmel, de szerintem a barátaimat.

(májusegy)

Az idei május elsején a szokásos baráti társasággal vonultunk le vidékre, leszámítva az igazoltan hiányzókat. Ezúttal nem változtattunk a bevált recepten, ugyanott voltunk, ahol tavaly, akár egy népdalban, falu szélén, erdő mellett, fekete házban a dombon. Tavaly megihletett az épület sziluettje, főleg az agancsok a homlokzaton, és hiányoltam a háttérből a villámokat: idén megkaptam a lombok fölött végighömpölygő mennydörgést, amire természetesen egyetlen lehetséges reakció létezik, ég felé emelt karral hallatni a gonosztudós-nevetést. Végre ezt is lehúzhatom a listáról. Szokás szerint bemutattuk a kötelező gyakorlatokat (főz, eszik, társasozik, iszik, beszélget), a szállás ugyanolyan kellemes volt, az este hűvösebb, de erre találták ki a pálinkát.

Vasárnap elköszöntünk a többiektől, és Bright kolléga meg a csajom társaságában ballagtunk át a falun a vasútállomás funkcióját betöltő betonperon felé. Zöldellt a fű, kicsit esőre állt az idő, béke volt meg csend, csak a patak csobogott, és minden udvarban lustán hevert egy kutya. “Nektek is feltűnt, hogy indulás óta egyetlen emberi lényt sem láttunk?” – kérdezte Bright váratlanul, de hiába gyártottam gyors elméletet a faluról, ahol kizárólag kutyák élnek (kivéve a szombatot, amikor bejönnek a macskák és egy éjszakára átveszik az uralmat), két sarokkal később megcáfolt egy begördülő busz meg a helyi kocsma közönsége. Mi mással is érzékeltethetném, mennyire nyugodt helyen jártunk, mint azzal, hogy egyszerűen eszembe sem jutott horrorfilm-toposzokban gondolkodni.

(zsizseg)

Nem, biztosan nincsenek fekete bogarak a fejedben! – ismeretlen anyuka az utcán óvodáskorú kisfiának.

Ha valaha írnék egy gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, sötétebb történetet, mondjuk olyasmit, mint a Coraline, akkor annak ez lenne az első mondata. (De ha mégsem, akkor valami másnak lesz az egyik mondata.)

Most éppen az én fejem is zsizseg, teljesen tompák a gondolataim, de ennek semmi köze a bogarakhoz, annál inkább a Tündérgyárban tartott stoner-sludge koncerthez, amire fat.man hívott meg minket tegnap. Marcona, tetovált, szakállas emberek játszottak még náluk is marconább, mocsárszerűen sűrű zenét, amivel a végére teljesen lehorzsolták az agyamat, de nem bántam. Mindehhez sört is ittunk, sokat, aztán echnattal meg Tapsival hajnali kettőig beszélgettünk, a végén valami ismeretlen oknál fogva leginkább a rémálmokról, ma pedig úgy érzem magamat, mintha lassított felvételen élnék.

(a gépek igazi lázadása)

A rendszeres vidéki vonatútra évek óta a pályaudvari automatából veszem a jegyet. Rutin az egész, éppen csak addig pillantok a képernyőre, amíg kiválasztom a célállomást, ilyenkor minden beállítás alapjáraton az, ami nekem kell, másodosztály, teljes árú jegy. Bankkártya be, kinyomtatott jegy a zsebembe, rá sem nézek, mindig ugyanaz van rajta.

Tegnap csak azért nem büntettek meg nagyon, mert a fentieket ártatlanságom teljes tudatában adtam elő a kalauznak (miután kiderült, miért kéri érthetetlen módon a nem létező diákigazolványomat). De ha egyszer tényleg nem vettem észre, hogy a gép 50%-os kedvezményre jogosító jegyet adott, bár nem kértem rá. Látszott a kalauzon, hogy nem érti a dolgot – „az automata nem csinál ilyet” –, de végül nem állította ki a durva összegű pótdíjcsekket.

Pedig végső esetben felhívtam volna rá a figyelmét, hogy pár nappal ezelőtt öntudatra ébredt a Skynet, és a jelek szerint pitiáner tréfálkozással kezdi működését.

(noiz vs. doktor november)

Ő az, aki az esőt.
Ő az, aki a téli reggeleket.
Ő az, aki a félig üres poharat; a magányos mászkálást az éjszakai városban.
Ha valamit befejezek, azzal jön, mit mindent kellene ezen kívül, mennyi mindent kellett volna máshogyan, és el sem küldhetem ordítva valamerre, mert saját magammal nem kiabálok.
(Még.)

Szerencsére hosszú ideje tart a viszonylagos nyugalom, kisebbségi komplexusos, pesszimista felem el van nyomva, persze attól még él, és néha felbukkan, mint a századeleji ponyvákban a főhős nemezise, aki nyilván doktor vagy kínai varázsló (már ha eddig nem lett volna elég erős a harcosokklubjás-tudathasadásos kép). Az utóbbi hetekben viszont egyre gyakrabban éreztem úgy magamat, mint régebben. Felesleges dolgokon rágódok, sokat és sokszor, ingerült vagyok, semmi sem elég jó, sem a leírt szövegek, sem a tempóm, sem az ötleteim, ráadásul ismét rájöttem, hogy sohasem fogok úgy tudni angolul, ahogyan szeretnék (ahelyett, hogy annak örülnék annak, amit most tudok).

Szóval eljött ellencsapás ideje. Tegnap dacosan elmentem inni (nem tartozik a tárgyhoz, de hivatalosan is itt a jó idő, mert a belvárosi romkocsmákba egyszerűen nem lehet beférni), ma pedig még durvább módszerekhez folyamodtam. Most éppen a Vidéki Kúria erkélyén ülök, a bokrokat mindjárt szétveti a zöld szín, és olyan tömören száll a virágillat, hogy husángként lehetne forgatni közelharcban. Alattam, a kertben a ház macskája lustán heverészik a füvön, az olvasómon Patrick Rothfuss regénye, a Wise Man’s Fear csak arra vár, hogy belevágjak az utolsó ötödébe, és akkor még nem is említettem a madárcsicsergést.

Hallod ezt, Doktor November? Madárcsicsergés!

(selyempapírból)

Nagyon vigyázok arra a hétvégére, óvatosan bánok vele, nehogy megkopjanak rajta a színek, az illatok meg a hangulatok.

Pontosan két évvel ezelőtt történt, mentem haza vidékre, éppen húsvét volt, teljes fordulatszámon dübörgött a tavasz, ráadásul olyan hatalmas hangerővel, hogy minden mást elnyomott a szomszéd kertben harsogó békák kórusa. A szobámban egy csomag várt China Miéville-től, aki megjelenés előtt elküldte nekem a The City & the City előolvasói példányát, az erkélyen olvastam, kávéval a kezemben, sütött a nap. Aztán elmentem találkozni a barátaimmal, egy emeleti teraszon söröztünk, alattunk középkori romokra szállt le az este, folyamatosan vigyorogtam. Végül gyalog mentem haza, az éjszaki kertvároson át, nyugalom volt, a levegőben valami sűrű, de kellemes illat, zenét hallgattam és tíz éve nem látott utcákon jártam. Közben végig arra gondoltam, hogy mindjárt hétfő lesz.

Aztán hétfő lett, mi pedig találkoztunk a szigeten, és utána minden olyan magától értetődően történt. Egyszer csak ott álltunk a hídon, néztük, hogyan gyúlnak ki a fények a folyó két partján.

Hazafelé már egy másik hídon mentem, addigra a világítást is lekapcsolták a belvárosban, de volt helyette hatalmas, vörös Hold az égen, és néhányszor emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez így mind valódi.

(gravicapát az agyba)

A medúzák / okkult hímzőegylet filmklubja rendszertelenül ülésezik, de olyankor tényleg súlya van az alkalomnak (valahogy úgy, mint amikor a titkos bizottságokat összehívja a kormány a hegy alatti bunker mélyén). Egyszer a Macskafogót kellett megnéznünk, mert kiderült, hogy egyikünk nem látta, most pedig agnus szerzett valahonnan egy 1986-os grúz scifi filmet, amire egyértelműen nem lehetett nemet mondani.

A tematikára az esemény két házigazdája, isolde és Bright sós uborkával és vodkával gyúrt (de volt grúz húsostáska, magyar saláta és nyugati fagyi is; meg sör). A Kin-Dza-Dza című filmről még nem tudtam eldönteni, jó-e, de vodkával mindenképpen hatásos. Ha valaha retró-szocialista-posztapokaliptikus világba oltott Dűnét akarok készíteni, akkor mindenképpen innen fog meríteni a tudatalattim. Mindig elérzékenyülök a nagy, rozsdás vasaktól és a hasonló gépektől, azokból pedig akadt itt bőven, és akkor még nem is említettem a nagyon szovjet arcú embereket, a kasztrendszert, meg a lepusztult bányát, ahol szinte az összes olyan jelenetet forgatták, ami nem egy sivatagban játszódott.

A sztorit isolde remekül összefoglalta a blogjában, sőt a Kin-Dza-Dza rendelkezik imdb-s adatlappal is, bár az ott emlegetett cyberpunkot semmiképpen nem használnám egy mondatban vele. Igaz, nekem már azon is dolgoznom kellett, hogy humoros filmként nézzem, az elején még el tudtam volna képzelni, hogy ez az egész komoly, csak rendkívül furcsa és művészien zavaros. Kicsit jobban megértettem most, milyen érzés lehet egy fanyarabb stílusú magyar műalkotással találkozni mondjuk amerikaiként, ahol semmi támpont nincsen a megfejtéshez.

Miután elfogyott a vodka, mozikvízeztünk, ahol kiderült, egészen sok filmről tudok úgy konkrét dolgokat, hogy soha egy percet nem láttam ezekből. Ezt teszi az emberrel a popkultúra kondicionáló hatása és a bölcsészkari képzés.

(a darkfentezi-írók átlagos pénteki napjáról)

Bizonyos rémálmokból óvatosan kell felriadni, mert a túl gyors visszaalvás után zavartalanul pörögnek tovább. Ez a tegnapi viszont különösen kitartó volt, öt perc szédelgős kényszerolvasás és lámpafényben üldögélés után is ott folytatódott, ahol kiszakadtam belőle, a baglyokkal, az üvegcserepekkel meg az ijesztő kisgyerek-lénnyel a romos gyárban. Szóval még egyszer fel kellett ébrednem belőle, de legalább az éjszaka hátralevő része szimplán csak zavaros volt és fárasztó.

Ezek után úgy keltem, akit megtapostak, nem hatott rám a kávé, a pendrive hibát jelzett másolás közben, aztán rejtélyes hieroglifákká alakultak rajta a könyvtárnevek és lehetett formázni az egészet, a ház előtt pedig váratlanul megállított a gondnoknő, hogy a szomszédban lakó fiú drogos barátairól meséljen hihetetlennek hangzó történeteket. És még a szél is úgy fúj, mintha kitartóan bele akarna mászni a fejembe.

(in bloom)

Április eleje volt, és a tóparti falu pontosan azt a kellemesen kihalt, várakozó hangulatot árasztotta, amit egy népszerű nyári üdülőhelyen lehet érezni kora tavasszal, amikor már nincsen benne a tél üressége. Ezt csak fokozta az üres gyerektábor látványa, ahová pár napra bevettük magunkat mulatni. Ott volt az egész akkori társaság, meg a haverok haverjai, legalább húsz fiú meg lány, életkorban a majdnem 17 (átlag) és a 20 (öreg és tapasztalt) között szétszórva, kockás ingek, hosszú hajak, baseballsapkák, meg hangszerek az étkezőben, előre elrejtett sörösüvegek a konyhaszekrényekben, rettenetes vörösboros kólák, a faházakban emeletes ágyak, és mivel mindez majdnem napra pontosan 17 éve, 1994-ben történt, leginkább a grunge dominálta a zenei felhozatalt. Alice in Chains, Pearl Jam, Temple of the Dog meg Nirvana; valahol, valamerre, mindig szólt valamelyik számuk, ha nem a magnóból, akkor az ötven százalékban zenészekből álló társaságból játszotta valaki, vidám sakálvokálos rásegítéssel.

Minderre azért emlékszem ennyire pontosan, mert azt ugyan akkor még senki sem tudta, hogy pont abban a három napban Kurt Cobain fejbe lőtte magát egy sörétes puskával Seattle-ben, de hazaérkezés után rögtön ez fogadott minket az MTV-ben, és érthető módon ettől sokkal jobban ütött az egész.

A nem túl nem túl hosszú életű és cseppet sem vidám grunge-hoz számomra eretnek módon amúgy is inkább kellemes emlékek tapadnak (a kötelező világfájdalom durván egy évvel később jött és más zenékhez kapcsolódott), ezért tulajdonképpen teljesen logikus, hogy amikor tegnap, április ötödikén elém került a Kurt Cobain halálára emlékeztető link, akkor elsőre egy üdülőtábor jutott eszembe a patakparton, egy csomó kölyök kockás ingben meg a tavasz, és csak utána az összes járulékos dolog.

(Arra viszont nem is emlékeztem, hogy az Alice in Chains énekese, a szintén durván heroinista Layne Staley 2002-ben pontosan ugyanezen a napon halt meg túladagolásban.)

(a walk on the bright side)

Kispóroltam a metrózást a céghez vezető útból, végre kabáttal a kézben mentem az utcán, láttam macskát, rügyet, egy őrültet, egy csomó nagyon rövid szoknyát, egy rendkívül kelletlen jósnőt, meg két teljesen egyforma öreg nénit, aki némán és rezzenéstelenül tartották az arcukat a fénybe egy kapu előtt. Még azt is elnéztem a napsütésnek, hogy pillanatnyilag kilúgozta belőlem az energiát, nem is beszélve a szavakról, amiket bele kellene írnom mindenféle szövegekbe. Bezzeg a bőröm alatt zsizsegő, furcsa türelmetlenséget nem bántotta.

(lenyomat)

Az utóbbi hetekben nagyon régen elkezdett mondatok végére próbálok pontokat tenni, ma például elküldtem egy fordítást, aminek az első betűit még két évvel ezelőtt gépeltem be az üres dokumentumba. Ez akkor is hosszú idő, ha maga a nyers szöveg már réges-régen elkészült, és csak utána dőlt össze és süllyedt el került fiókba, akkortájt, amikor kiderült, hogy a jóval korábban leadott előző kötet sorsa is bizonytalanná vált. (Most megint szoríthatok.)

Amikor elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, szintén március volt, de sokkal barátságtalanabb, mint most. Vagy csak számomra tűnt olyan csúnyának a tavasz az akkori konyhából, ahonnan az első oldalak fordítása közben még a dombokról lekúszó esőfelhőket bámultam nyomorult hangulatban. Most, az átolvasáskor feltűnt, hogy nem sokkal később mennyire elszaporodtak a szövegben az elütések meg a fésületlen mondatok, és akkor esett le, hogy ami itt pár fejezet, az a valóságban pont az a néhány hét, amikor mindenféle dolgok kezdtek történni velem, például holmi séták a várban kettesben, vagy a folyó tanulmányozása szigorúan tudományos célból ("a naplemente hatása a hullámok mozgására").

Szóval fontos egy könyv ez nekem, még ha nem teljesen úgy, ahogyan a szerzője gondolta.