(Végre igazi magyar rágcsálnivaló!)

Az előbb zsákmányolta valaki a közeli boltban.

Pörc - sertésbőrből készült ropogós snack

És a szaga!

[Update: kiderült, hogy az angoloknál is létezik ugyanez, sör mellé, bár biztosan nem ilyen szép a neve. Tehát rettenetes, de nem hungarikum.]

(mint a darazsak)

A dizájneri szobában régi kedves ismerős fogadott, aki külsősként a játékok hangeffektjeiért és a zenéért felel, de átmenetileg hozzánk beköltözve bütyköli az éppen aktuális projekt hangjait. Szóval csendben dolgozgattam a patadobogás, tengerzúgás, katapultnyikorgás, testbe csapódó nyílveszők háttérneszeire, amikor az ablak alatti udvarban egyszer csak fúrni kezdtek, hosszan és kitartóan, utána megszólalt egy riasztó, szintén hosszan és kitartóan, hát igen, mondta a kolléga idővel, a hangok megérzik, hogy szeretem őket, és elkezdenek idegyűlni.

(És tényleg)

végül a kelleténél jóval később keltem és abban a pillanatban tudtam, hogy ma gyűlölni fogom a világot

Mennyire utálom, amikor ilyenekben igazam lesz.

(Szerda reggel, visszataszító)

Rosszul aludtam, álmodtam is hozzá (szerepelt benne egy viszonylag rövid rész, ahol egy primitív, mégis ijesztő szellemvasúton utaztam lefelé, talán egy túlvilágra, ahol motorversenyeznem kellett volna néhány kiválasztottal a sivatagban, pedig még vezetni sem tudok), gyakran felriadtam, sőt ködös állapotomban még mászkáltam is a sötét lakásban. Aztán reggel lett, sorban kiiktattam a különböző ébresztőórákat, végül a kelleténél jóval később keltem és abban a pillanatban tudtam, hogy ma gyűlölni fogom a világot. Véletlenül kiborítottam a kávét a konyhában, undorodva néztem az utcát, utálkozva hagytam a híradót pár percre, aztán az íróasztalomhoz léptem és megláttam az egyik jegyzettömböt, amire a jelek szerint éjszakai bóklászásom közben, félálomtól görbe betűkkel egyetlen szót írtam, még be is kereteztem akkurátusan, mégpedig ezt:

csillagfény?

(Vasárnap, hétfő, kedd, még jobb)

A hajnali felkelés, az állomásig tartó ámokfutás és az utolsó pillanatban elcsípett vonat traumáját a most már hagyományosnak mondható pár nap oldotta Pécs közelében, A Nagy Levinéknél. Alig érkeztem meg, autóba ültettek és mentünk búcsúba, ahol volt szép idő, tömeg, ellenben nagyon kevés bóvli; cipóból ettünk ragut ( majd elropogtattuk a tésztából sütött kanalat), ittunk forralt bort, szereztünk vásárfiát, közben az írókra jellemző felhős mélabúval és csíkká keskenyülő szemmel néztem a világot.

A főhadiszállásnak számító hétvégi házat tavaly óta kicsit upgradelték, amúgy más nem változott, minden ment a maga menetében, ettünk, ittunk és múlattuk az időt az egész asztalt (megegy egész napot) kitöltő monstrum scifi társasjátékkal. Hétfő hajnalban megérkezett az eső és hozta a surrogó, kopogó, csöpögő hangokat, a fák lombjai közé a finom ködöt, a tó felszínére a fémes csillogást, Pécs macskaköves utcáira a zubogó vizet, hazafelé pedig a vonatablakra tapadó, szép szürkés derengést.

(Szombat, jó)

Amikor főállásban fordítottam, többnyire minden nap dolgoztam vagy hétköznap tartottam szünetet, tehát mit nekem munka- meg szünnap, mégsem szoktam meg az elmúlt egy év alatt a szombati dologidő intézményét, sem az a szélütött állapot, amiben Budapest ilyenkor kóvályog.

Este Bright társaságában elhagytuk a várost (meg mindent, amit adhatott) és csatlakoztunk a luciánál gyülekező népekhez, akik a házigazda ideiglenes távollétében palacsintát gyártottak éppen. A lucia egyike azon kevés bloggereknek, akiket egy linkre kattintva egyszer csak megtaláltam, olvasni kezdtem és úgy maradtam. Ez még elég régen történt, és vicces, hogy azóta teljesen más apropóból (endless, mi más), egy közös ismerős révén levelezni kezdtünk, meg egyszer össze is futottunk egy sörözésen. Ott volt még isolde meg a mr. a, a bloggergyűjteményem pedig ezúton bővült agnusdb-vel, akiről kiderült, hogy angol szakos, mint voltam én valaha, és 1) megtudtam tőle, hogy semmi sem változott arrafelé, csak az épület 2) fény derült az egyik háromnevű nyelvész „A” betűjének titkára. Kellemes este volt, például sok mindent megtudtam a japán nyelvről és újfent rájöttem, hogy nekem nem szabad pálinkát adni, mert akkor a szómenésem még elviselhetetlenebbé fokozódik, ezért utólag is elnézést azoktól, akiket könyörtelenül beavattam a könyvkiadás rejtelmeibe. Viszont a terjedő pletyka ellenére nem is beszélgettem fitneszvideókról, csak kaméleonként simultam bele a domináns témába. Aztán éjjel hazamentünk és reggel negyed hatkor keltem is, frissen, mint a pinty, mert utazni kellett.

(Madrid: cthulhus szendvics, art deco, pálma, palota)

Kisebbfajta King Kongoknak

Odabent paloták, terek és templomok

A szélén pálmafák, parkban

El mejor bocadillo de calamares en Madrid

(Madrid)

Madridot nem törték el, amíg távol voltam, sőt döbbenetesen ugyanolyan, mint pontosan öt évvel (te jó ég) vagy majdnem három évvel (arrgh!) ezelőtt. Az átlagosan négy-öt emeletes házak felett ugyanolyan hatalmasnak tűnik az ég – és most meggyőződhettem róla, hogy nem csak én érzem így –, ami színpompás naplementékkel zárja a boltot este; a város ugyanúgy sugározza azt a megfoghatatlan energiát és derűt, amit mondjuk egy mindig vidám ember mellett érezni (ha a hasonlatnál maradunk, akkor ez az ember sokat dohányzik és kicsit harsány). Ugyanúgy ősz volt megint, mint amikor először jártam erre, a hatalmas Retiro parkban nagyon puha a fény, a belváros szűk utcái arra csábítanak, hogy lábfájásig járjuk őket és a Gran Vía art deco minifelhőkarcolói fölött leginkább búzakék az ég.

Azért vannak változások is. A legnagyobb, hogy ezúttal nem magányos felderítőként dobtak le a területre, hanem az ideiglenesen idetelepült Herbie és Larissa vendége voltam, akiknek hatalmas köszönet a heverőért, a lehetőségért és a kedvességért (meg a Guitar Hero játszmákért esténként), majd csatlakozott hozzám, hozzánk D., akivel az újabb több hónapos távollétet enyhítendő valahogy megszerveztük ezt a randevút Skócia és Budapest között nagyjából térben és időben félúton.

Változás, hogy időközben a régi terminál mellett egyszerűen kinőtt a földből az új, a négyes, ahová például a Malév gépei is járnak, még jó, hogy előző nap figyelmeztettek erre, különben csak álltam volna meglepetten az iszonyatos méretű, futurisztikus hodályban, ahonnan legalább fél óra kijutni a bőröndökig – a végtelenbe nyúlnak a mozgójárdák, a bordaszerű tető íve szelíden hullámzik, fényreklámok kúsznak függőleges csíkokon a Star Trekbe illő, kissé retrofuturisztikus szellőzőcsövek fölött. A hodály után beszűkül a tér, jön a sok üveg, plexi, fém, vörös téglafal, acéllépcső, meg az automatizált vonat alagútja, és idővel kezdtem úgy érezni, hogy egy lövöldözős játék pályáján járok, ahol nem lehet menteni.

Egyébként felcsaptam botcsinálta idegenvezetőnek, és jól sejtettem én azt, hogy Madrid elsősorban nem a magányosoké, mert az egy dolog, hogy sokkal szórakoztatóbb együtt festményeket nézni a Pradóban, medveszobrot fényképezni a Puerta del Sol szélén, paloták között bóklászni, bejárni a királyi palotát és fantasybe illő lovagi páncélokon ámulni a fegyvertárban vagy a Rastro vasárnapi bolhapiacán nézni a hömpölygő tömeget – de leginkább ott érezhető ez, amikor együtt ülünk egy cervezeríában, meg churrost mártogatunk forró csokoládéba egy napfényes teraszon, netán tintahalas szendvicset meg párolt gombaféléket rendelünk az Atocha pályaudvar mellett egy eléggé hagyományos helyen (műmárvány pultok, sistergő olajsütők, eldobált szalvétahalmok a bárszékek alatt, rekedt hangú, vidám ordítozás és füst).

Utolsó este még a város szélén terpeszkedő, modern, I. Juan Carlos park pálmái fölött fényképeztük a naplementét meg a messzeségben emelkedő, három – eléggé rakétaszerű – felhőkarcolót (szintén új, még épülő városelemek), aztán másnap jön az egész pár nap egyetlen hátulütője, amikor el kell indulni, ketten kétfelé, D. Angliába, én Budapestre (házigazdánk meg hazafelé). A sárgásbarna spanyol táj fölött ki a Földközi-tenger képeslap-kékjébe, aztán Olaszország, hegyek, egy nagyobb csúcs kibukkan a felhők kiömlött tejszíntócsájából, völgyek, mezők zöld foltjai, és itthon is vagyok, és másnap megint a furcsa érzés a metrón, amikor kinyitok egy könyvet, amit több ezer kilométerre innen kezdtem el olvasni.

(Blogmaradékok)

Pedig annyi mindenről akartam írni utazás előtt.

A szombati esküvőről (ami még szeptember utolsó szombatjára esett) a városnak azon a peremén, ahol a buszok meredek utcákon kanyarognak felfelé, egy romtemplomnál, aminek az őszi erdő volt a fala, és amilyen természetes volt az egész hangulat a szabad ég miatt, olyan természetes volt minden más is, az esküvői ruhák, a pap beszéde, a vendégek és vendéglátás utána. Köszönet Magamurának és ifjú nejének a meghívásért.

Aztán azt is el akartam még mesélni, hogy az esküvő másnapján, vasárnap jártam Wekerlén, ami baráti társaságban a Szentségtelen Szimmetria névre hallgat a nyolcszögletű, teljesen egyforma terek és utcák miatt, és most annyira szépséges ősz volt, a fátyolos, borostyánszínű fajtából, ami a belvárosban nem is látszott, hogy rá kellett jönnöm, hogy ez a körzővel-vonalzóval tervezett 19. századi telep valójában mandala, ami magába gyűjti az ősz esszenciáját.

Szóval ilyesmiket akartam leírni a keddi indulás előtt, de aztán hétfő lett, délelőtt egy leadandó novellával birkóztam, délután az irodában keresztes lovagok hányattatásait rögzítettem különböző küldetésekben, angolul, szigorú karakterlimitek közé szorítva, közben a cég testületileg felkerekedett és megnézte az új irodát, ami váratlan fordulattal másnaptól már új főhadiszállásunk lett. Teljesen más hangulat és üres szobák fogadtak, gyorsan lestoppoltam a legkisebbet dizájnermenedéknek, majd besétáltam a legnagyobb terembe, ahol a középre hordott bútorok fölött farkasszemet nézve egyik fal mellett a programozók, a szoba másik végében a grafikusok álltak feszülten, mintha csak a kürtszóra várnának, hogy egymásnak rontva, véres kézitusában döntsék el a Braveheart mintájára, kié lesz az ominózus helyiség.

És még az is történt, hogy megjelent a 211-es Galaktika, amiben szerepel kedvenc China Miéville-novellám, a Reports of Certain Events in London (A londoni különös események jegyzőkönyvei), amit nem csak lefordítottam (borzalmasan lassan), hanem előtte hosszas aknamunkával meggyőztem az irodalmi szerkesztőt, hogy érdemes megpróbálkozni vele, szóval az, aki esetleg utálná, engem hibáztasson, és hatalmas respect az említett szerkesztőnek és a tördelőnek is (aki esetleg megnézi a magazint, tudni fogja, miért).

Másnap pedig elrepültem Madridba, de Michael Endét plagizálva azt kell mondanom, hogy ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor. Mert most az új irodában ülök, furcsa minden, mert új az egész és ráadásul már hiányoznak innen bizonyos emberek, és rengeteg dolgot kellene még befejeznem.

(Változások)

Mindenféle változások vannak körülöttem mostanában. Hivatalosan tegnap, de igazából ma útnak indult az endless.hu 2.0-ás változata, frissebb, lágyabb, webkettesebb, és ezzel lezárult egy szakasz, nem csak az oldal életében, hanem számomra is. Közben fásultan várom, hogy a következő hetekben egyéb változások is történjenek, például szökőárként söpörjön el a beváltatlan ígéretek és befejezetlen munkák hulláma (take your medicine like a man). Igazából – ha lenne erőm hozzá – nekem is változtatnom kellene néhány dolgon, magamon, terveken, a monitor előtt viselt szemüveg dioptriáján, munkán, abbahagyni egy csomó mindent, egész munkaköröket, de persze nem fogom, két nappal ezelőtt sem mondtam nemet, amikor ezelőtt megkerestek egy fordítás lehetőségével, ami, ha tényleg lesz, akkor a jövő év felét le is foglalja. És a játékfejlesztős cég is változtat jövő héten, speciel helyet, szerencsére nem túl messzire, de furcsa lesz, mert most éppen annyira elegem van mindenből, hogy alig várom már a jövő hetet, amikor (ha semmi nem jön közbe) tényleg elrepülök hat napra innen, aztán megjövök és új épület, új iroda, új útvonal, új napi rituálék, új színek, új szagok.

(majdnem nagyon trágár [de elmúlt])

19:45

Mindent feltúrtam itthon (kétszer), végigtelefonáltam a tegnap bejárt helyeket, felforgattam az irodát, de semmi, szóval tényleg elhagytam a pendrive-omat, a felejthető hülyeségeken kívül rengeteg jegyzettel, pár szinopszissal, félkész írásokkal, személyes dolgokkal, fordításokkal, az ezer éve készülő regényem kész fejezeteivel, már ami elsőre eszembe jut, és kizárólag két dologban bízhatok, egy, ha valaki megtalálta, letörölte és használja, kettő, ha nem, akkor majd legendásan zavaros, gyakran számomra is követhetetlen dokumentumrendszerem fog ki rajta (érhetetlen logikájú fájlnevek, párhuzamosan vezetett töredékekbe szétszórt jegyzetek, félig angol zagyvaságok), de iszonyatosan utálom most a világot és magamat, hiába volt mindenről másolat, ha valaki egyszer csak befejezi ezeket a vackokat és kiadja és sikeres lesz, akkor majd megtanulok odafigyelni, legszívesebben összetörnék most valamit, nem, rengeteg valamit törték össze, de én vagyok a zen, a csillagok lassú, nyálkás vánszorgása az égen, nem teszek ilyesmit.

22:01

Ez nem semmi. whoisnot bejegyzése talán fluktuációt időzött elő a téridőben és a valóság meggörbült egy kicsit? Vagy a nagyon kedves kollektív koncentrálás teleportálta elő?

...de öt perccel ezelőtt megkerült az elveszett holmi, sok-sok kilométerre innen, vidéki kúriánkban, ahol igazából semmi keresnivalója nincsen, mert vasárnap jártam ott, minden különösebb holmi nélkül, minek vittem volna pendrive-ot arra a pár órára, és nem is emlékszem, hogy eltettem vagy elővettem volna, tehát vagy teleportált az eszköz vagy csak álmodtam, hogy tegnap használtam itthon és a cégnél is (pedig kristálytisztán emlékszem minden mozdulatra), ami ugyanolyan furcsa, mindenesetre okulásomul, mások szórakoztatására meghagyom a fenti postot és köszönöm szépen mindenkinek a szurkolást.

(szociálhétvége)

Alapvetően társasági lénynek tartom magamat, és a barátaim igen fontosak a számomra, és most, hogy néhány hónapra újra pszeudo-agglegény lettem (sidekick macskával!), ez még jobban felértékelődött.

Pénteken például a Jó Doktornál voltam vendégségben, kiváló társaságban (a már korábban is emlegetett antológia tettestársai). A vendéglátás pazar volt, ha lenne a Magyar Turizmus Rt-nek Ismerje meg Magyarországot - extrém fokozaton! programja, azt valahogy így képzelném el, tehát kiadós adag sült kolbász és hurka elpusztítása után komoly mennyiségű házipálinka bevitele kötelező. A legkedvesebb pillanat mégis az volt, amikor a teraszon álldogáltunk és Mantis majdnem leesett a pincébe, de visszajött, közben megsemmisítette a macskák tárnyérjait, teljes joggal leteremtett, miért nem írok gyakrabban, de egyúttal felajánlotta, hogy elmondja, szerinte mi lehetne a megoldás, és a vállamat átkarolva, hevesen mutogatva elmagyarázta az utcai lámpák működését.

Szombaton Bright és isolde látott vendégül. Meg is hatódtam, de komolyan, olyan volt, mintha én lennék az árva unokaöccs, aki hétvégén kosztolni jár a nagybácsiékhoz, isolde főzött levest és sütött szilvás lepényt, Bright xboxos játékkal szórakoztatott, és a hazaútra csomagoltak nekem friss sorozatokat.

(job satisfaction)

Rosszabb pillanataimban úgy érzem, radikálisan meg kellene változtatnom az életemet (a félreértések elkerülése végett a magánélet nem tartozik ide, ez ilyen – jobb szó híján – hivatással kapcsolatos dolog), köteleket elvágni, sutba hajítani mindent, aztán, nem is tudom, megújulnék, mondjuk híres zenekar tagjaként gitárokat vernék szét az erősítőkön (miután megtanultam gitározni), hollywoodi filmekben lennék hármas számú holttest és várnám a nagy áttörést (ha közben feltámadna az érdeklődésem a színészkedés iránt), vagy a realitások talaján maradva egy külföldi egyetemen tanulnék teljesen felesleges, de érdekes tantárgyakat (mert kikapcsoltam azt a hangocskát, ami már a bölcsészkart is tönkretette a földhözragadt megjegyzéséivel). Tűzpiros Porschéra biztosan majd csak később támad ingerem, katona meg űrhajós meg már az óvodában sem szerettem volna lenni. Aztán jobb pillanataimban persze mentálisan oldalba rúgom magamat, hogy mégis, mi ez a hülyeség már.

Úgy tűnik, most ismét ez a fázis van, töprengek, elégedetlenkedek, fontolgatok, majdnem rá is fogtam a harmincra. Tegnap azonban, amikor Transferatu barátommal ebédszünetben beszélgettünk, előjött a job satisfaction kérdése*, és egy szó kellős közepén rádöbbentem, hogy az aktuális mondatot körülbelül egy évvel ezelőtt, majdnem pontosan ugyanígy már megfogalmaztam. Megnéztem az archívumot és megtaláltam a 2006. szeptember 10-én kelt bejegyzést, amire egyáltalán nem emlékeztem. Tulajdonképpen be is linkelhettem volna a fentiek helyett (van ugyanolyan nevetséges), másrészt szépen bizonyítja, hogy az elmúlt 369 napban az égvilágon sehová sem jutottam magammal.

*pontosabban az, mihez kezd az ember, ha úgy érzi, belefásult abba, amit egyébként világéletében csinálni szeretett volna, sőt a sors ezt lehetővé is tette számára

(Amúgy…)

…mostanában utakat tervezgetek megint, mert ősz van, pillanatnyilag a szépiaszínű, napfényes változata, ami óhatatlanul felébreszti bennem a mehetnéket (ezt minden évben kényszeresen leírom, de eddig működött és hamarosan utaztam is, nudge-nudge). Nem segít, hogy fényképeket nézegetek és külföldön tartózkodók blogjait olvasom vagy éppen a már régen leszedett sajátomat, amit még 2003-ban írtam Londonban. Porból és e-számokból készült dolgokat főzök magamnak és túl sokat dohányzok, már-már kompenzálásképpen futni járok megint. Munkaügyben sehol sem tartok, de ez a szokásos, habár még mindig hajnalban kelek, hogy egészen hatékonyan továbbra se csináljak semmit, és ezt büszkén „ráhangolódásnak” hívom. Pedig igazán jó lenne kinyújtani és fenntartani azt a pillanatot, ami jellemzően (mondjuk) reggel 6:23 és 6:47 között tör rám, amikor tényleg csak úgy nekiesnék valamelyik sorban álló tervemnek, és megírnám valamelyiket (a publikusak közül*), ködből fércelt orgyilkosokról, piramisvárosok pályaudvarairól, élő tengereken fekete hajókról vagy a városok felhúzható őreiről, de ez valahogy elmúlik. Este már egy manga-aninemagazint szerkesztek nyelvileg, mert fiatal vagyok és kell pénz, a kettő között meg könyvet fordítok, mint egy csiga, délután meg többnyire mások szövegeit fordítom át ellenkező irányba vagy írom meg a magamét rögtön angolul (szövegblokkokként szigorúan szabályozott, maximum 218 leütésben próbálom hangulatosan és koherensen elmesélni egy lovagokkal és rémisztő tündérekkel teli, játékbeli Britannia történéseit, már ha nem éppen a keresztes lovagok vagy a még titkos projektek vannak soron). Lehet, hogy hamarosan kicsit tesztelni is fogok, de nem úgy, mint régen, ezúttal saját játékaink egyikét, és legalább tudom, kit kell szidni a szövegek miatt. Közben lassan távoztak, éppen távoznak vagy aktívan távozást fontolgatnak nálunk mindazok, akikkel szoros mindennapi kapcsolatban vagyok, és ha összejön nekik, akkor hamarosan maradok majdnem magányosan (szerencsére hű társam a dizájnerkedésben nem tervez ilyesmit). Az egyetlen pozitívuma a helyzetnek, hogy legalább a kollegiális kényszerdohányzás visszaszorul, de ez nem vigasztal.

Ezt leszámítva tehát most alapvetően minden rendben van, csak össze kellene kapnom magamat, de durván, mert mindaz, amit most produkálok, a fenti feladatok egyikére sem elég, nemhogy az összesre.

*az éppen formáló antológia, amire a múltkor a Hannával készített interjú belinkelésével is utaltam, úgy működik, hogy a négy közreműködő csak adott sorrendben tudhatja meg, ki miről írt, és két kedves kollégáról tudom, hogy néha idepillant, ezért három ötlet mínusz

(Kérem, egy igazi gyűjtő nem csak egy dologban utazik)

Ezt a sajtpapírra nyomtatott cetlit ma találtam a postaládában.

Tisztelt Tulajdonos!

Csendes, kultúrált környezetben eladó és kiadó lakást, valamint régi fűszerpaprikás dobozt keresek!

(telefonszám, név)

(Furcsa mese)

Van a közelünkben egy tér. A tér körül házak – nem túl magasak, nem túl alacsonyak, nem szépek és nem csúnyák –, az oldalában némi zöld, sövénnyel és vaskerítéssel, felette közönyös felhők, középen pedig egy szobor. Lepelbe burkolózott nőalakot ábrázol, kezében hosszú pálca, a hátán napkorong, pöndörödő fény-nyúlványok sarjadnak belőle. A szobor Szűz Mária, mondják, de ki tudja, talán csak elővigyázatosságból vette fel Mária álcáját, valójában a mitikus harcos-szüzek egyike, aki hihetetlen kalandok árán elhozta a napfényt abból a távoli királyságból, ahol most persze sötét van és hideg, rettegve bújnak össze az örök éjszakában az emberek. A szobor magas, karcsú oszlopon áll, nehogy valaki felmásszon és ellopja tőle a napot. Éjszakánként külön reflektor világítja meg, biztosan azért, mert fél a sötétben.

Hosszú évekkel ezelőtt felbukkant a szobor előtti padnál egy lány. Alacsony volt, fekete hajú, korra nagyjából középiskolás, teljesen átlagos ruhákban. Majdnem minden nap láttuk. Nem csinált semmit, csak ácsorgott a szobor előtt, néha esetleg pár méteres körzetben fel-alá sétálgatott. Minden jel arra mutatott, hogy vár valakit. De sohasem találkozott senkivel, csak állt ott órákig, aztán elsétált. Hosszú éveken át. Esőben, szélben, délután, alkonyatkor vagy este. Mindig egyedül. Már azoknak is feltűnt, akik csak látogatóba jöttek hozzánk néha, ti tudjátok, mit csinál ott az a lány mindig, faggatóztak, és mi a fejünket ingattuk és közben persze majd kifúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hiszen egyáltalán nem tűnt bolondnak, és egyébként is megesett, hogy láttuk a metró felé sétálni vagy szembe jött velünk a város egyik távoli pontján, meg mindenféle apró jelekből is biztosra vettük, hogy nem itt lakik. Inkább elméleteket gyártottunk.

Tetszik neki a szobor és nagyon, nagyon ragaszkodik hozzá. Vagy nagyon erős személyes kötelék fűzi a térhez. Esetleg évek óta hűségesen vár valakit a megbeszélt helyen. A hangok hívják ide. Valójában kísértet. Egyike az ismert univerzum őreinek, és ha nem áll itt adott ideig, a világ megsemmisül. Találgattunk és vadabbnál vadabb ötletekkel álltunk elő, biztosan olyan egyszerű a magyarázat, hogy eszünkbe sem jut, mondtuk, és tényleg nem jutott eszünkbe, legalábbis semmi olyan, ami megindokolta volna, miért jár valami éveken át egy jellegtelen térre, egy átlagos szoborhoz, hogy órákat ácsorogjon előtte, majd hazamenjen.

Aztán a lány egyszer csak eltűnt, nem jött többet. El is felejtettük, talán egyszer vagy kétszer morfondíroztunk azon, mi lehet vele, de a rejtély továbbra sem oldódott meg.

És most megint felbukkant a lány. Délutánonként érkezhet, de láttam már alkonyatkor és a hűvösen ereszkedő szeptemberi estében is. A lámpák mellett áll, a szobor lábánál. Kicsit hosszabb a haja és néha kapucnit húz a fejére, meg kicsit idősebb is, de felismerhetően ő az. És most újabb kérdések szaporítják az eddigieket – hol lehetett eddig, miért nem jött ilyen sokáig? –, nekem pedig ismét le kell küzdenem a kényszert, hogy egyszer csak odamenjek és megkérdezzem, mit csinál itt, mert akkor kiderül, hogy semmi mesés nincsen az egészben.

(Másfél hét, töredék)

Olyan régóta nem írtam (ide sem), hogy az augusztus már-már teljes ködbe burkolózik: vagy mélyűri utazásra vitték az agyamat, vagy semmi különleges nem történt. (Gyanítom, az utóbbi.) A szövegfájlokban felgyűlt töredékeket zúdítom most ide, a kohézió gyenge illúziójával bemázolva.

Szóval a postolás kényszere két nappal ezelőtt támadt fel bennem. A Lánchídon mentem, eső előtt és eső után, alkonyatfelé. A pesti oldal vizesen csillogott, a budai házak fölött pedig olyan valószínűtlenül szürkés-rózsaszínes volt az ég, mintha a Várhegy fölött valaki óvatlanul a túl vizes ecsettel szétmázolta volna a napkorongot. Hirtelen turistának éreztem magamat saját városomban, és ez furcsán felpezsdített, mert úgyis mindig akkor volt kedvem írni mindenfélékről, ha elutaztam.

Meg pótolnom kell valamivel, hogy már megint nem én utaztam el, hanem D, én csak integettem, és úgyis ősz van, vándormadárösztön.

Szeretem az őszt egyébként, de a szeptember elseje most nemkívánatos dolgokkal szembesített. Így jártam, mert jó fél évvel ezelőtt önkéntes határidőként az összes kómában fetrengő megírni/leadnivalónak az akkor még biztonságosan távolinak tűnő, egyébként is nehezen definiálható őszt lőttem be*; és most dermedten nézem, mennyi mindent kellene még csinálni, mennyi mindenbe bele sem kezdtem (ellenben bevállaltam egy harmadik félállást, mert nagykanállal habzsolom az életet), szokás szerint listákat írok a tennivalókról és tudom, hogy ennyi idő alatt minden meg lehetett volna csinálni, de közben azon kapom magamat, hogy a pánik dacára továbbra is úgy suhannak a semmittevéssel az órák, hogy nem marad utánuk más, csak az önutálat.

(whoisnot amúgy a múltkor megkérdezte, hogy állok általában a munkákkal**, és whoisnot nekem nagyon régóta nagyon kedves barátom, ezért igazán nem érdemelte meg a fenti bekezdés félórásra nyújtott, ómagyar kesergők stílusában előadott kifejtését, azóta is bánom)

[innen hiányzik egy törölt post-töredék, mindenféle magánjellegű szenvedéssel, fizikai, mentális, közérzeti nyavalyák. ellenálltam a kísértésnek és be sem fejeztem. nem publikus, ellenben nevetséges.]

*Nem érdekelnek a meteorológusok meg a csillagászati ősz, egyebek, nekem macskám van, és a macska most már egész éjszakára bevackolja magát a vastag takaróm alá. Tehát ősz van.


**főleg, hogy mind a kettőnknek jelenésünk van jövőre egy nagyon ötletes koncepciójú antológiában, lásd a link után következő hosszú és alapos interjú kétharmadánál)

Ha már írás. A múlt héten Búvárzenekarral egy készülő antológia ürügyén átbeszéltük az idén befejezett összes novellámat (értsd: azt az egyet), és jó volt. Azért szeretek inni Búvárzenekarnál és Mételynél, mert mindig remek a társaság, gyakran új vagy régen látott ismerősökkel, van chipset evő macska és fejedelmien néző másik macska.

Ha már az írás, 2. rész. Múlt hét szerdán egy művészfilmbe oltott értelmiségi maffiafilm nyitójelenetében jártam. A szürke bérházak között alig pislákolt fény, mintha a szakadó eső az esti égboltról egyenesen az utcára mosta volna le a fekete színt. Belöktem a párás üvegű ajtót és elindultam az emeletre. Lassan, megfontoltan haladtam. És ott voltak mind, az összetolt asztalok körül. Mind a tizennyolcan. Tizennyolc író.
És minden tekintet felém fordult...
(Ha maradtunk volna a művésznoirban, biztosan lett volna egy jelenet, ahol a rangidős fantasyszerző beszédet mond, egy ifjú titán felpattan és puccsot kísérel meg, de egy elcsattanó, halálos hasonlat a padlóra küldi, a többiek meg ebből okulva félénken morzsolgatták volna tovább szinopszisaikat. De semmi ilyen nem történt, helyette söröztünk.) Ha már a múltkor némileg túlreagálva a helyzetet azon morogtam, hogy egyes kiadók nem tisztelik a szabadúszókat, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy szerencsére a sf/fantasy piac szerzői példásan tudnak együtt italozni. Sajnálatos módon viszonylag hamar le kellett morzsolódnom.

Mi maradt még? Egy tető, azt hiszem, múlt szombaton, a Komjády uszoda teteje, ahová a Fecske nevű szórakozóhely költözött, a mélyben mozdulatlan, csillogó nyitott medencék, az asztaloknál az esős időnek hála kevés vendég (a mellékhelyiség bejáratánál pedig a legendás vécésnéni, aki könyvet írt és cukorkákkal meg tacepaókkal dekorálja csillogó-villogó birodalmát és kiscsillagnak szólít bárkit.)

(Sziget 7 -- Az elveszett post)

Nem gyűlöltem meg a Szigetet a végére (sem), nem tűntem el hetekre egy pocsolyában, nem csatlakoztam Amszterdam felé induló hátizsákosokhoz, egyszerűen csak kidőltem és meg kellett várnom, amíg szépen kiürül a szervezetemből az idei egy hét (és elmúlik az ugató köhögés meg a nátha, illetve annak a mentális változata, a napokon át tartó afterparty-érzés, sóvárgás a fapadok, az üvöltő zene és a műanyagpalackos borok után). Tulajdonképpen csak az utolsó nappal maradtam adós, ami általában lutri szokott lenni: megesett már, hogy reggel, világosban értem haza, a bankkártyám nélkül, még zúgó fejjel, és léptem már le utolsó koncert vége előtt is, megkönnyebbülten, hogy vége. Most megint a kettő középútja volt, viszonylag könnyed levezetés, utolsó nagy összeülés, egymás arcába fényképezés, törkölyözés a Hilltopnál, Juliette and the Licks mint átszűrődő háttérzene a Nagyszínpad felől, aztán The Killers, akiknek elméletileg ismerem mind a két lemezüket, de csak a slágerszámokra emlékszem belőlük, mindenesetre tisztességesen teljesítettek (csak a hetvenes évekből átemelt imidzset tudnám feledni), utána pedig a szokásos utolsó körút a Szigeten késő éjszakáig, az enyhe világvége-hangulatban, a rohamosan kiüresedő pultok és a kezüket széttáró pultosok között, a minden talpalatnyi helyen táncolók mellett, meg a Voltnál, ahol végre jó volt a zene, csak belőlem hiányzott már a lendület, a sodródó tömegből ki, a hídon át, a fáradtan ücsörgésbe és a hamarosan feltámadó, enyhe sóvárgásba.

(Sziget 3, 4, 5, 6 -- Elmosódás)

Elmosódik az utóbbi néhány nap. A szó legalább két különböző értelmében. Mert sok apró, kellemes részlet áll össze egy nagy egésszé (üldögélések a Hilltop borozónál, mászkálás a színpadok között, kásás hangú észosztás a csónakháznál); meg attól a sok víztől is elmosódik, ami péntektől vasárnapig többnyire folyamatosan zuhogott rőá a Szigetre és lett belőle dagonya, sok csúszós járólap, nyirkos ruhák és sár és belső tavak, szigetekkel.

A péntek, ha jól rémlik, a borok jegyében telt, a Hilltopnál indult, a Nagyszínpad közelében folytatódott, mert kitört belőlem az elfojtott poprajongó, ezért úgy gondoltam, jó az, ha Pink adja a háttérzenét az egyre fokozódó italbevitelhez (sokra nem is emlékszem belőle amúgy, kellemesnek tűnt). Ez olyan jól sikerült, hogy amikor jött a Madness, amit nem ismertem túlzottan, már az olyan örökbecsű klasszikusokra is ugrálni lehetett, mint az Our House. Viszont addigra, mire éppen annyira felpörögtünk volna, hogy a kilátogató Nagy Levinnel (szakszóval élve) szögelni menjünk valami zenéstáncos mulatságba, eleredt az eső, de úgy és olyan kitartóan, hogy hiába húzódtunk fedett helyre, így is kis pocsolyákat vittem haza a bakancsomban.

Szombaton rengeteg ismerős, meg a The Hives, amit pár éve már láttam és akkor is tetszett, aztán a szokásos évi egyszeri Kispál és a Borz, teljesen rutinszerűen, de a társaság rohamosan részegedő tagjai nagyon feldobták az élményt.

És hát igen, a Nine Inch Nails, megértük, ami vagy tíz éve szállóigeként kering bizonyos körökben („majd akkor kimegyek, ha NIN lesz a szigeten”). Profi volt, energikus és a megszokott módon látványos (zseniális, ahogyan minden turnén megvariálják a hátteret meg a vetítést, hol leereszkedő képernyőkkel, fémvázra aggatott pislákoló neoncsövekkel vagy óriás hangszínszabályzókra emlékeztető, lüktető falakkal), szóval minden adott volt a katarzisra, ami nekem ezúttal nem jött össze, pedig tudom, hogy képesek előidézni. Mind az olvasott vélemények, mind a társaságunk tömegbe berontó tagjainak látványa azt sugallja, hogy csak magamat hibáztathatom, de ez a koncert sajnos nem hagyott kitörölhetetlen emlékeket bennem, pedig hozta a kötelező formát. Voltak különösen erős pontok – az Onlyt, a Heresyt meg az Erasert hallani élőben például –, meg kiderült, hogy az új lemez általam nem annyira sztárolt számai végül is működnek, sőt az elektronikus gerjesztések kellemes kontrasztot adnak a gitárzúzások mellé. Viszont sajnáltam, hogy a The Fragile-t egyetlen szám kivételével hanyagolták, illetve ez volt az egyetlen esélye a Survivalism című számnak, hátha élőben kiderül róla, hogy nem a NIN-életmű mélypontja, de nem jött össze. Persze a NINről beszélünk, tehát az összkép nyilvánvalóan pozitív és ez a koncert az idei a Sziget legjobbja marad.

A vasárnapok valamiért úgy működnek, hogy kimegyek teljesen lefáradva, az előző napok összes terhével a vállamon, aztán egy kis törköly, egy kis meggypálinka, egy kis bor, aztán máris hajnali egykor ugrálunk a sárban rettenetes magyar popslágerekre a wan2 sátor mellett és a zenét túlüvöltve beszélgetünk mindenféléről. Előtte történtek olyasmik is, hogy megálltunk belenézni Sinéad O’Connorba, de sírva könyörögtem, hogy menjünk onnan, később különböző helyeken kóboroltunk a szemerkélő esőben, majd nagyon messziről belehallgattunk a Faithlessbe, ami ahhoz képest, hányadszorra vannak itt, még mindig felfoghatatlan tömeget vonz. Ámulva álltunk a messzeségben, megállapítottuk, hogy legalább nem hakniznak, néha egymást fényképeztük egy korlátnál és mellettünk csak vonultak befelé a homlokra tolt napszemüveget viselő, szigorúan szeletelő juppik.

A hétfő a megfáradt pihenésé lett, a különböző pontokon lebonyolított találkozóké és a Tool produkciójáé, ami sűrű volt és letaglózó, iszonyatosan profi hangszeres tudással. Tulajdonképpen egyetértek azokkal, akik nehezményezték, hogy ennyi erővel lemezt is hallgathattak volna otthon vagy Maynard (az énekes) nem létező kommunkációját rótták fel, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt meg ennél a zenekarnál egyáltalán nem zavart.

Utóhang így az utolsó napon, avagy érdekes apróságok 1) lassan több koktélbár lesz a szigeten, mint sima kocsma, és ez ijesztő 2) már mindenhol lehet kapni Rézangyal pálinkát, ami remek dolog 3) az előbb jöttem rá, hogy idén a metálkodósátor közelében sem jártam és még nem tudom, mihez kezdjek a tudással.

(Sziget 2 -- A majdnemnap)

Minden évben van legalább egy.

Akárcsak a tegnap, amikor majdnem bőrig áztunk a hirtelen leszakadó irdatlan esőben, majdnem túl sok fehérbort ittam, majdnem azt hittem, hogy a koktélként árult kombináció, a sör és a Sprite kombinációja akár jó is lehet, majdnem láttam egynél több koncertet, ami majdnem a Soulfly lett, de végül a Chemical Brothers győzött, ami majdnem a papírformát hozta*, aztán majdnem maradtam hajnalig és majdnem elaludtam a HÉVen.

A majdnemnapok kis szünetek. Kiválóan alkalmasak lelazításra, társasági életre a sorban felbukkanó családtagokkal, barátokkal és egyéb üzletfelekkel, ami egyébként viszonylag nehéz két színpad között rohangálva, ordító hangfal előtt vagy az asztalra ráborulva.

* most éppenséggel egyáltalán nem zavart, hogy egy elektronikus zenében utazó duó ugyanazt nyújtja, mint az albumon, mert az itthoni lejátszó nem dübörögteti meg alattam a talajt, nincsen hozzá kivetítő és látvány és nem ugrálnak mellettem elszállt emberek