(Itt vannak!)

– Nézd már, Spockné! – Ismeretlen látogató egy műanyag tündérfület viselő lányról a tegnapi képregényfesztiválon.

A szubkultúra erősödik, legalábbis bizonyos részei határozottan, ami jól jelez, hogy a képregényvásáron már képviseltették magukat azok a középiskolás lánykák is, akik elf-füleket és macskafüleket hordtak, japán neveken szólították egymást és tényleg elalélva szorították keblükhöz a frissen vásárolt mangákat. Ez még nem annyira durva, mint a nagyobb animeconokon a démonvadász iskoláslánynak öltözött, túlsúlyos amerikai háztartásbelik, de tanulságos volt megfigyelni az eseménynek otthont adó Sugár üzletközpont civiljeinek az arcát.

Ezúton szeretnék gratulálni Srakker ügynöknek és Magamurának, akik az itt megjelenő Roham magazinban debütáltak Bürokraták című képregényükkel (rajzolta: brazil), illetve Hannának, aki remek scifivel szerepel ugyanott. A honlapról szabadon letölthető az első szám, érdemes belenézni.

(Könyv)

Két regény is megjelent mostanában, és mindkettő fontos nekem valamiért.

A Palatinus kiadta A szél árnyéka című könyvet Carlos Ruiz Zafóntól, ami számomra az esszenciálisan madridi regény, még akkor is, ha Barcelonában játszódik. Csak ajánlani tudom (egyszer már meg is tettem), a fordításról nem tudok nyilatkozni, de egy oldal alapján nem tűnt rossznak.

A másik egy már eltemetettnek hitt fordítás, a két kiperpunk pápa közös vállalkozása, William Gibson és Bruce Sterling Difference Engine című műve, magyarul A gépezet. Akinek tetszik a steampunk (Gőz! Sohasemvolt masinák! Alternatív történelem! Gőz!), annak ajánlott, aki még nem tudja, mi az, annak is, hátha megtetszik. A fordításról ezúttal sem tudok nyilatkozni, mert már évekkel ezelőtt követtem el, és ilyenkor azért mindig borzalmasan aggódik az ember, hogy esetleg...

(„És ebből meg lehet élni?”)

Ez a kedvenc kérdésem.
Egyrészt azért, mert tényleg érdekelne, ki(k)nek teszik fel még annyira automatikusan, mint a fordítóknak, másrészt azért, mert tulajdonképpen jogos.

A fordítás, mint életforma számos előnnyel jár, ráadásul élvezem is. Egy örökös probléma azonban mindig lesz vele, mégpedig a fizetési határidők, és tapasztalatból kell mondanom, teljesen mindegy, melyik kiadóról van szó, felejtsd el a „havi fixet”. Ne legyenek költséges hobbijaid, például autó, gyerek vagy a lakáshitel, mert az senkit sem érdekel, hogy majd három hónap fenyegetőzés után kapsz négy helyről egy csomó pénzt; esetleg építs tartalékokat, vagy legyen kitől kölcsönkérni, dolgozz sok helyre, valaki éppen úgyis egyenlít.

Vagy találj egy mellékállást, ahol ha kevesebbet is, de rendszeresen fizetnek. A fenti verziók után két hete éppen ezzel próbálkozom, az meg majd kiderül, működik-e.

Évekig jól megvoltam amúgy ezzel a kompromisszummal meg a szabadsággal, csak az elmúlt pár hónapban belefáradtam egy kicsit (nem a szabadságba). Persze nem én lennék, ha úgynevezett normális állásról lenne szó, nem heti öt nap, kellően kreatív meg lehet mellette fordítani, és az a legszebb, hogy a munka jellegéből adódóan továbbra is fel fogják tenni a kedvenc kérdésemet. Hehe.

("Honnan tudhatod, hogy ideje fodrászhoz menni"-rovat, 1.)

– Keziccsókolom -- üdvözölt a biztonsági őr a gyógyszertárban.

(ahol)

„Legalább megköszönnéd, bazmeg, hogy tartottam neked az ajtót.”
– Decens, idős hölgy egy másik decens, idős hölgy hátának címezve egy budapesti bank ajtajában

Néha kissé elegem van már megint, ebből, itt körülöttem. De szabadjon ennyit a tél elejéről.

Vissza a kellemes őszbe. A legszebb arcát október vége felé mutatta, Pécs közelében, egy erdő szélén, a házban, ahová hétvégézni, beszélgetni és geekülni (társasjátékokkal múlatni az időt) utaztunk a Nagy Levinék meghívására. Valamivel később, alig egy év késéssel teljesítettem életem második övvizsgáját. Meg játékot teszteltem megint, és ezúttal nem Kölnig kellett repülni, csak a Lovecrafti és Nem Euklideszi Wekerle-telepig metrózni, ahol különösen odafigyelnek a ragyogóan hideg novemberi reggelekre, és pont annyi napfénnyel világítják be a mindig az utca végét elnyelő gyenge ködöt, hogy darkpozőröket csalogató, kontrasztos látványvilág szülessen. A szokásos tesztelő-átkokkal együtt is kellemes munka volt, Herbie kollégával remek teamet alkottunk, azt hiszem.

Most azonban mindenfélét kellene csinálnom. Visszakaphatnám a kreativitásomat? Már nagyon régen leadtam valahol.

(Anansi Boys)

Friss zsákmány, ezért gyorsan írnom kellett róla.
Spoilermentes ajánló Neil Gaiman új könyvéről az endless.hu-n, a whoisnot enkezével noirosított háttér előtt.

(Kölni íz)

Szóval retroKöln. Kellemes munka volt, egyáltalán nem stresszes, teljesen fájdalommentesen telt a tíz nap. A múltkori “fejes-a-mélyvízbe” érzés helyett ez már újrázás langymelege, ismerős programok és ismerős ikonok a képernyőn, ismerős matatás az ismerős táblázatokkal, és nem is tudom, mintha az emberek is ismerősek lennének, ugyanaz a szubkultúra, munkakör, hasonló poénok, hasonló öltözködés, mint a spanyoloknál. Ráadásul megérkeztem a legszebb őszbe, amikor már fátyolosak a fények, a közeli park fái felett homályos foltok az irodaházak.

Ennél messzebb napközben nem is nagyon jutottam az első meg az utolsó három napban. Maradt a Köln (majdnem) éjszaka, illetve a hétvége, vagyis a Dóm és a belváros. A belváros a konzumálás terepe, csupa bevásárlóutca. A dóm lélegzetelállítóan hatalmas, gótpozőr szívemnek való látvány, mord kapuk, csipkézett fiatornyok, támívek, az a fajta, ami bármelyik DarkCityben komoly tülekedést okozna az álarcos igazságosztók között, akik a fenti párkányokról szeretnék komoran nézni a várost. Vasárnap felkapaszkodtam az egyik toronyba, 507 lépcső, százvalahány méter és szinte a város bármelyik pontjáról látható. A vasárnapi látogatás egyetlen hátránya, hogy a másfél embernyi széles toronylépcsőn folyamatos a fel-le nyomuló tömeg, ezért nem lehet megállni, menni kell, nincs mese, a felénél az a kényszerképzetem támadt, hogy elég egy rossz mozdulat és eltaposnak a turisták. Mivel dél körül érkeztem, fülemre tapasztott kézzel, testközelből nézhettem meg Európa legnagyobb harangjait munkában.

Köln barátságos és teljesen átlagos városnak tűnik. Anno, a madridi nyelviskolában volt egy német csoporttársnőm, aki folyamatosan arról panaszkodott, milyen koszosak a spanyol városok, akkor metsző kacajjal Budapestre utasítottam, hadd lásson valami igazán piszkosat, de most már kezdem sejteni, mi lehetett a baja, láttam a viszonyítási alapot. Nem tudom, mennyire jellemző ez Németország egészére, de Köln az a város, ahol lehet teljesen kihalt az utca, bármelyik irányban, az emberek nagy része mégis megvárja a zebránál a zöld jelzést (és dekadens, lázadó balkáninak érezhettem magamat, amikor én nem így tettem).

És tudom, hogy a Starbucks csak egy nagyon kitalált gigafranchise, de amíg továbbra is policy lesz náluk a minden egységben kötelező, öblös fotel, ahol remekül lehet olvasni, maradok kávéivó ügyfelük, legalábbis külföldön.

(Itthon vártak rám)

Megérkeztem. A lépcsőház bejárata mellett, a papírgyűjtő és a fal közé zsúfolva meggyűrt, elhasznált női cipők hevernek, három-négy pár. Komolyan.

Azért nem voltak ott, mert itt vártak. És Madrid után pontosan ugyanez megtörtént.
Mondhatni: nyffffhhhhh!


Ha nem kennek be cipőpasztával, írok majd keveset Kölnről.

(Nincsen cipö az a´gyam alatt)

Mert termeszetesen beneztem az agy ala.

De csak masodik nap jutott eszembe. Lustulok.

Mas:

Tul regimodi a laptopom, ezert nem tudom kihasznalni az amugy böseges hi-tech lehetösegeket a netcafen kivüli netezesre, marad a rövid összegzes. Minden rendben. Kölnben szep ösz van. Ma vegre lattam a varost napfenyben is. Delelott befordultam egy utca sarkan, es közvetlenül velem szemben, az onnan meg tavoli belvaros felett, a bagyadt napsütestöl fatyolos egen a Dom ket csipkes orias-tornya emelkedett a magasba. Semmi mas nem volt az egen, se madar, se felho, se repulogep, csak az a ket roppant, füstszinu tömb.

Egy csodalatos nemet szoval bucsuznek.

Zeilenumbruch (sortöres).

(Szolgálati közlemény)

Most megint elmegyek, habár csak egy kicsit, ezért semmi értelme nagy elköszöngetéseknek, de egy blog például éppen ilyesmire kiváló.

Alig másfél hete szóltak, kissé bizonytalan is volt az egész, ahogyan az szokott lenni, meg mindig csak elillant, mint a kámfor, de végül két órával ezelőtt váratlanul azt mondták: jó, legyen holnap reggel.

Azt hiszem, az ilyen munkákra mondják azt, hogy „rugalmas időbeosztású ember kíván”. Szóval holnap repülök Kölnbe, ahol nagyjából ugyanazt fogom csinálni, mint Madridban, teljesen ugyanazoknak, Larissa és Herbie nyomdokain.


Bármennyire is szeretem -- nagyon -- , de szoktam szidni a fordítósdit, mert megbízhatatlan, mert hónapokat csúsznak a fizetések, és egyáltalán, minden előfordulhat benne, amit egy fix havi fizetéssel dolgozó ember elképzelni sem mer, de hogy rugalmas időbeosztást tesz lehetővé, az aztán biztos.

És ennek most örülök.

Elméletileg mindjárt jövök, de ha esetleg lehetőség adódik, majd jelentkezem.

(tíz év)

Mindig hatalmas szerencsének tartottam, hogy sokakkal ellentétben remek gimnáziumi osztályom volt, és ha nem is rendszeresen, de azért rövidebb-hosszabb kihagyásokkal tartjuk a kapcsolatot egymással. Ezért aztán a szombati tízéves érettségi találkozó sem arról szólt, hogy különböző unszimpatikus emberek büszkén elmesélik az oda sem figyelő többieknek, hogyan lettek középvezető-rabszolgák valami multinál (nálunk egyébként viszonylag kalandosabb életpályák is összejöttek), hanem pillanatok alatt felvettem a fonalat azokkal, akiket gyakrabban látok, a többiekkel meg őszintén örültünk egymásnak. Jártunk a régi sulinkban, amit még harmadikos koromban szerzett vissza magának az egyik katolikus szerzetesrend, de pár évvel ezelőtt átkeresztelték egy látszólag vállalhatatlan költő(zseni)ről Szent Istvánra – végül is az államalapítóról addig csak két másik iskolát neveztek el a városban –, és a feszületek mellé azóta került a falra fénykép Teréz anyáról meg a pápáról is (illetve Nagy-Magyarország térkép a faliújságra). A tablónk elvándorolt a helyéről, és most stílusosan az emeleti női vécé mellett lóg, jóval a folyosón elhelyezett tárlók után, ahol ijesztően ugyanúgy állnak a felismerhetetlenné porosodott kitömött állatok, mint tizennégy évvel ezelőtt. Az este aztán a szokásos koreográfiát követve folytatódott, először ettünk és zajongtunk, utána folyamatosan lemorzsolódó társasággal ittunk tovább különböző helyeken hajnali négyig. Vasárnap aztán másnaposan és kialvatlanul nosztalgiáztam, mert kissé fura, hogy akik az előző alkalommal még a diplomamunkájukon keseregtek, most két gyermek fényképét adogatják körbe, még akkor is, ha ez feltételezhetően egy szép nagy közhely.

Adalék – gimiből archivált, korszellemet tükröző párbeszéd 1991-ből:

"Van Guns 'n' Rosesed kazettán?"
"Commodore 64-re?"

(Az ősidőkben, még az internet előtt)

Nine Inch Nails-nosztalgiám támadt, amikor az az index.hu idevágó fórumán azt boncolgatták, ki, mikor és hogyan találkozott Trent Reznor iparigót munkásságával először, és eszembe jutott 1992 vagy ’93, már nem is tudom, amikor eMeL barátom egyik csoportos szeánszunkon (értsd: szerepjáték) felbukkant egy frissen szerzett, másolt kazettával, az „A” oldalon a Pretty Hate Machine albummal, számcímek persze sehol, fogalmunk sem volt, kikből áll az egész formáció, az MTV éjszakai műsoraiban vadásztunk fél perceket a klipekből (Beavis and Butt-head, emlékszik még valaki?)... néha úgy érzem, az internetnek vannak előnyei, ja, meg hogy elsuhant az idő, ilyesmik.

(Bakony meg barang)

A Bakony szívében jól elrejtőzött az ősz, valahol a fák szép zöldje meg a színes mezei virágok mögött, csak a fűbe hullott gesztenyék, a kissé bágyadt napsütés és a sötétedéskor előkúszó hideg pára emlékeztetett arra, hogy a hosszabbított hétvégi kirándulás alatt átsodródtunk az októberbe. Igaz, a kezdet alaposan megtévesztett mindkettőnket: amikor csütörtökön megérkeztünk, kitartóan, tömör falként szakadt a hideg eső, amitől órákkal korábban besötétedett az ég a vendégház felett, a faluból kivezető út végén, rögtön az erdő mellett (és kiderült, hogy a féltucatnyi apartmanban egyedüli vendégként lakunk, nincsen térerő és a házigazdák sem maradnak éjszakára). Aki nem megfelelő olvasmányokon-filmeken nevelkedett, ilyenkor nyugodtan számíthat a képzelet ámokfutására*, de a vendégház csinos, szinte festékszagú épület volt, sok-sok fából, piros cseréppel (talán a "takaros" szó lenne rá a megfelelő, de azt utálom), a szobánkat felfűtötték és puha volt az ágy, szóval még így is igen kellemesen éreztük magunkat. Másnapra aztán kiderült az ég, reggelihez beüzemelték a kandallót az ebédlőben, egy nagyobb család ellátásához elegendő élelmet pakoltak az asztalra (kiemelném a házi meggy- és szilvalekvárt, az egész gyümölcsökkel), és a következő két napban semmi sem akadályozta meg, hogy a kissé hektikusan felfestett turistajelzéseket követve csendes erdőket, völgyeket, mezőket, csodaszép, rendezett falvakat lássunk, plusz egy várrommal és egy pisztrángos tóval. És meglátogattuk az ország – illetve valószínűleg a világ – utolsó szűrszabóját, aki a betyárokról mesélt (izgalmasan), meg egy kihalóban lévő szakmáról (nagyrészt szomorúan), és nem látogattuk meg a Gyógyfüves Embert, mert eltérített egy macska.

Szóval igaznak bizonyult az a régi emlékem, hogy Bakony északi része gyönyörű hely, ahol, mint az a kölcsöntérképet bogarászva kiderült, olyan csodálatos nevű helyek rejtőznek, mint például Báránytilosi-út, Hamuház vagy a Mézes-mező.

A hétvége két tanulsága: 1) a legfontosabb telefonhívások öt perccel ezelőtt érnek el, hogy beérnél a térerőtől mentes zónába, ahol a következő három napban folyamatosan tartózkodni fogsz 2) ne higgyünk a kalandregényeknek, ahol nagylelkűen elkenik a részleteket: a túlcivilizált városiak számára igenis akadályt jelent egy megáradt patak, és az is érdekes kihívás, ha a semmi közepén borjú nagyságú fekete kutya ered boldogan szökdécselve a nyomunkba.

*amiben nagy sajnálatomra D. lazán lekörözött, mert én csak toposzokat idézem meg, mint az idegen kultuszoknak hódoló belterjes falusi populáció/heccből kilátogató motoros falusi keménylegények, ő a hallgatag gondnokfiú, a búbos kemence és a fatörzsbe vágott fejsze felhasználásával olyan történetet hozott össze, hogy őszintén örültem, amiért csak itthon mesélte el.

(rammstein: benzin)

A zenekar, ami valahogy nem a hihetetlen megújulásokról és elvadult kísérletezésekről híres. És mégis... két napja az új maxit bömböltetem.

Az új lemez borítóját meg elég gótikusra vették.

(Szombat)

A kollégiumot elméletileg kiürítették, a hónapokkal ezelőtti búcsúbulin festékszóróval fújták be a falakat, a diákszállások általános káoszára azóta rárakódott még egy rétegnyi rendetlenség, már pöndörödtek felfelé a vicces újságkivágások az ajtókon. Szombaton hatalmas volt a csend, pedig laknak még itt sokan, például rampion, akinél vendégségben jártam. Az ablakon túl esteledett. A szűk folyosók perspektívája francia művészfilmek sokáig mozdulatlan és néma beállításait idézte (a kihalt közösségi helyiségek, a dobozhalmok, a lassan széthúzódó liftajtó pedig menekülős horrorokat). Nyugalom volt és béke, kávét ittunk és megbeszéltük a világ(irodalom) dolgait.

Vágás: valamikor jóval később. Az éjszakai járaton két tizenvalahány éves, menőruhás, felékszerezett kiscsaj perceken át röhög a szatyorjaiba temetkezve alvó hajléktalan asszonyon. Amikor leszálláshoz készülődtem, találkoztam egy lánnyal, akivel tíz évvel ezelőtt egy népes társaság tagjaiként (az intenzív egyetemi felkészítő résztvevőiként) egy egész héten át laktunk egy fővárosi kollégiumban. Mindig csalódás, amikor te hajszálpontosan emlékszel valakire, az illető viszont láthatóan küzd a felismeréssel, aztán vagy rájön, mi van, vagy úgy tesz, és igen, a búcsúzás is kínos egy kicsit.

(Őszi napforduló meg minden)

Ha már nem tudok szabadulni az ősztől, mint témától, akkor igazán nem hagyhatok ki még egy alkalmat, hogy felhasználjam egy erőltetett hasonlatra, szóval emlékszik még valaki arra, amikor általános iskolában iskolakezdésre olvasónaplót kellett írni a nyáron letudott könyvekből? Mit olvastunk a nyáron? Mi a jelek szerint varjakról, Kékszakállról, halhatatlanokról, láncdohányos farkasokról, űrhajókról meg ezer minden másról – szóval frissült az endless.

(Mintha arra használnám ezt az izét, amire kellene)

Tegnap eseménydús napot zártam. Például vendégként részt vettem egy diplomaosztón. Valami lehetett a levegőben, mert néhány óra leforgása alatt három ismerősömről is kiderült, hogy hamarosan apa lesz; este elbúcsúztattuk a Mestert, aki közel két éven át oktatgatott a tan sau, pak sau és egyéb kézmozdulatok rejtelmeire (a „kicsi a világ”-effektust igazolandó pedig tíz percre fog lakni és dolgozni madridi munkahelyemtől), majd futó látogatás tettünk Búvárzenekarnál és Mételynél, ahol kiváló volt a társaság, kismacskák dúltak körülöttünk, én meg egy gyerekadagnyi itókát leszámítva hősiesen ellenálltam a torokperzselő szilvapálinkának.

Ezúton is cáfolom, hogy a nyári napsütésben csak élethű másolataimat küldeném szét a világban, az első hideg, szeptemberi esők után sem csúsznak félre kőlapok titkos kastélyomban, hogy kacagva kiemelkedjen rejtekéből igazi, bőrkabátos, pozőr énem. (Bár...)

Nem az ősz hozza ki belőlem az íráskényszert, éppen ellenkezőleg, kreatív hullámvölgy van, amikor úgy érzem, feleslegesen gyötröm magamat a szövegekkel, legyenek fordítani- vagy megírnivalók, mert hálátlan szakma, mert nincsen jövője, mert rengeteg a csalódás és egyáltalán. Ilyenkor arra gondolok, bele kellene vágni valami másba, és rémülten tudatosul bennem, hogy semmi egyébhez nem értek igazán.

És most valami egészen más.

(...itt van újra)

A hétvégén alapvetően változatlan, ám némileg kibővült legénységgel ismét teszteltük a finn vodkaipar egyik remekművét, és úgy tűnik, módjával vedelve továbbra sem okoz másnaposságot (ellentétben egy évekkel ezelőtti szilveszterrel, bár azzal az estével kapcsolatban nem érdemes a „módjával” szót felemlegetni), kár, hogy hajnali kettőkor elfáradtam, mint egy éretlen gyermek, legközelebb meg fogom inni azt a kávét, de komolyan, megígérem. Más érdekes nem történt, leszámítva, hogy utazhattam egy furgon üres rakterében (akciófilmekben innen szoktak kifelé lövöldözni az üldöző jófiúkra vagy szemeteszsákba csavart áldozatokat kidobálni, velem egyik sem történt meg), illetve kiderült, hogy már egykori törzshelyünkön is túlkorosnak számítunk a vendégkörhöz képest, az este gyűjtése pedig fat.man-től [eredetileg echnat barátomtól] származik, aki a nu/”nyu” metal mintájára előállt a nyúl metállal, azóta sem bírom kiűzni a fejemből. És volt még stoner, ipari mennyiségben.

Vasárnap akaratlanul is szabotáltam a munkát. Amikor délután kettőkor a szél elkezdett esőcseppeket vagdosni az ablaküveghez, váratlanul kora este lett minden szobában. Az egyetlen okos dolgot tettem, amit lehetett, lámpát gyújtottam és bögre kávéval a kezemben olvastam (vagy huszonötödször) A sátán kutyáját Sir Arthur Conan Doyle-tól, csak hogy passzoljon a hangulathoz a hideg, esős dartmoori láp a zegzugos kúriával és a hátborzongató rejtélyekkel.

(Véletlenszerű ajánló)

It is understood that you have experienced extraordinary stresses in your work, Mr. Jones. However, Britain’s Secret Service requires more… resilience?
Put another way: James Bond never urinated on himself.



Warren Ellis komolyan nem normális. A szó pozitív értelmében. És itt az új képregénye, kéthavonta.

Los Angeles hatalmas, nyitott börtön, ahová a titkosügynököket zárják. Nem egészen olyanok, mint James Bond. Desolation Jones pláne, és nem csak azért, mert nem bírja napfényt.

(It's... it's... ALIVE!)

Még nincs szeptember közepe, mégis elég volt egy délután vidéken (szülővárosban), hogy az órákon át finoman szitáló eső félig lemossa a nyarat a világról, vagy legalábbis elkenje, mint a szép sminket.

Barátokkal találkoztam, ami nagyon jó volt és utólag árnyalatnyit ijesztő is, mert ilyenkor érzem igazán, mennyire szükségem van rájuk, mégis milyen vékonyak a szálak, mert évek óta már csak nyúlnak, egyre hosszabbra, egyre vékonyabbra, mint a rágógumi -- mert így alakult az életünk, távolság, felnőttség, munka és egyebek, semmi személyes nincsen ebben --, és mindig attól félek, hogy elpattannak. De lehet, hogy csak a nihil mondatja velem mindezt. Szűk határidős, szimultán munkákon vagyok túl (ezek szerint még képes vagyok ilyesmire), ilyenkor amúgy is jellemző, meg kiégettem egy csomó biztosítékot is, azt hiszem; még csak ideiglenesen megszökni sincsen kedvem ebből az országból.

De ugrás vissza a szombat éjjelre, amikor valamikor az éjszaka és a hajnal között vodkával hajtott kerékpárosként suhantam a néptelen városon át. Nyirkos volt a beton, néhány utcát elöntött a gyér köd, sehol sem bukkant fel senki, legfeljebb kóbor kutyák csatangoltak komoran, és az utcai lámpák fénye olyan valószínűtlen, reflektorszerűen szórt nyalábokkal festette meg a ködöt, mintha roppant színpadon bolyonganék, amit csak nekem építettek, hogy eljátsszák az aktuális hangulatomat.

Persze mire ezt komolyan elhinném, újabb nap jön és minden megváltozik, a ramaty reggel után vidámabb a délelőtt, és máris kedvem lenne kitörölni a fenti sorokat.

De szabadjon ennyit az időjárásról.