A kollégiumot elméletileg kiürítették, a hónapokkal ezelőtti búcsúbulin festékszóróval fújták be a falakat, a diákszállások általános káoszára azóta rárakódott még egy rétegnyi rendetlenség, már pöndörödtek felfelé a vicces újságkivágások az ajtókon. Szombaton hatalmas volt a csend, pedig laknak még itt sokan, például rampion, akinél vendégségben jártam. Az ablakon túl esteledett. A szűk folyosók perspektívája francia művészfilmek sokáig mozdulatlan és néma beállításait idézte (a kihalt közösségi helyiségek, a dobozhalmok, a lassan széthúzódó liftajtó pedig menekülős horrorokat). Nyugalom volt és béke, kávét ittunk és megbeszéltük a világ(irodalom) dolgait.
Vágás: valamikor jóval később. Az éjszakai járaton két tizenvalahány éves, menőruhás, felékszerezett kiscsaj perceken át röhög a szatyorjaiba temetkezve alvó hajléktalan asszonyon. Amikor leszálláshoz készülődtem, találkoztam egy lánnyal, akivel tíz évvel ezelőtt egy népes társaság tagjaiként (az intenzív egyetemi felkészítő résztvevőiként) egy egész héten át laktunk egy fővárosi kollégiumban. Mindig csalódás, amikor te hajszálpontosan emlékszel valakire, az illető viszont láthatóan küzd a felismeréssel, aztán vagy rájön, mi van, vagy úgy tesz, és igen, a búcsúzás is kínos egy kicsit.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése