(there now follows an intermission)

Ez a blog valaha azért indult, hogy leírjam, mit láttam valamelyik páratlanul izgalmas külföldi utamon. Kicsit később megjelent benne a szerző-fordító (as himself), ezzel pedig elkezdtek betüremkedni a személyes dolgok is, bár nagyon óvatosan és homályosan.

Pár évvel ezelőtt aztán mégis itt próbáltam kiírni az éppen akkor nyomasztó időszakot, de kötéltánc volt az egész, a „ködösítve személyes” meg a „túl személyes” között, és máig nem tudom, sikerült-e megfelelően egyensúlyozni; néha pedig nem is lehet. Van az a lelkiállapot, amit hiába csomagol az ember minitörténetekbe meg Nagyon Művészinek Szánt Noir Életképekbe ™, csak átüt a szavak alól a lényeg, mint nyers hús leve az újságpapíron, és ezt most nem szívesen tenném oda, ahová keresőmotorok mutatnak, nem illenek egy bibliográfia vagy egy fordításlista mellé.

Szóval a blognak ebben a formában vége, de megszűnni nem fog: ha lesz bármilyen szakmainak nevezhető fejlemény az életemben, az továbbra is kikerül ide. Végül is nem teljesen kizárt, hogy támadhat még értelmes gondolatom, fordíthatok fontosat, tervezhetek új játékot, lehet valami a kreatív tettestársakkal közös projektekből, sőt talán azt a nyomorult regényt is megírom egyszer (ekkor ocsmány, krákogó nevetése fulladozó köhögésbe fúlt), és akkor majd itt mesélek róla, hátha hallja még valaki. Ami a személyesebb részét illeti dolognak, nem kizárt, hogy az szintén folytatódik – mint Bright egykor bölcsen mondta, once a blogger, always a blogger –, de az máshol lesz, ahova innen nem vezet link, az egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

(ps: words are overrated)

Oxford, Christ Church College, október 28.

Looking beyond the embers of bridges glowing behind us

To a glimpse of how green it was on the other side

Steps taken forwards but sleepwalking back again

Dragged by the force of some inner tide

Pink Floyd: High Hopes

(sleep is overrated)

Rájöttem, hogy ha már aludni nem tudok, akkor éjfél és hajnali négy között egészen sok epizódot meg lehet nézni az aktuális sorozatomból, ahol az FBI profilozói mindenféle életigenlő, vidám ügyekben nyomoznak, bár a heti tempót figyelve kicsit aggaszt, meddig tart ki a maradék négy évad. Való igaz, rengeteg mást is lehetne csinálni abban a pár órában.

Közben elmegyek pár napra rokonlátogatni kicsit nyugatabbra, és megpróbálom kitalálni, mi legyen ezzel a bloggal, hibernáljam, folytassam itt, máshol, máshol is, vagy sehol, amire jelenleg éppen legnagyobb az esély, de hát ki tudhatja ezt így előre.

(tekergeti, kapcsolgatja, zörgeti)

Ha ez egy tisztességes blog lenne, a következő dolgokról írtam volna az utóbbi időben:

– fáradtság, az ezzel járó teljes szellemi lemerülés, illetve a pillanat, amikor feltűnt, hogy képtelen vagyok befejezni mondatokat és nem jutnak eszembe egyszerű szavak (ezért ha meg is írtam volna, nem lett volna túl őszinte);

– a fentiekkel enyhén összefüggő állandó kialvatlanság, mert képtelen vagyok elaludni emberi időben, viszont pontban hétkor mindig felébredek (ha fél négykor fekszem le, akkor is), és abban az esetben, ha az esetleg nem történik meg, akkor a nálam vendégeskedő macskám beszökik a szobába hét óra öt perckor és dorombolva a mellkasomra ül;

– különböző brainstormok a kreatív tettestársakkal, két külön projekt keretében, ebből persze mindegyik szó szerint évek óta húzódik, de az idei remélhetőleg az áttöréseké (Srakker kollégával közös képregényünket emlegettem itt néhányszor, mert nagyon sok minden elkészült már hozzá, de a távlati tervekhez kellett egy szó szerint világot felforgató sörözés – a másik dolog még nagyon képlékeny és sokkal kisebb szerepem van benne, de remek lesz, ha összejön);

– egyéb szociális élmények, például fröccsözés a nyáriasan meleg októberben, vagy hogy itt járt d. Angliában élő kenyai barátnője és budapesti kocsmatúrára vittük; és amikor ajánlani kellett neki egy igazán magyar alkohol-üdítő mixet, leküzdöttük le a kényszert, hogy megkóstoltassuk vele a vörösboros kólát.

– a múltkori fictionkultos beszélgetés után most az ekultura készített velem egy interjút, fókuszban a műfordítás, játékok, képregények, kedvenc könyvek.

– ősz, általánosságban (amiről eszembe jutott, hogy isolde a minap felvetette, milyen lenne esőfixált blogstílusom egy újság technológiai rovatában, szerencsére rögtön tudtam válaszolni, „az új táblagép képernyője úgy fénylik, mint eső után a macskakövek az omladozó város ódon sikátorában”).

És ha már az ősz, akkor az előző hétvége, amikor elmentünk a Bakony kellős közepére, ahol se térerő, se internet, csak sűrű erdők voltak, csend, friss levegő, gyönyörű völgyek (ahová felhők kúsztak le lassan a hegytetőkről). Az első napon ugyan végig szakadt az eső, de mielőtt az egész hétvége átváltott volna egy „Mr. November a természetben” jellegű szkeccsbe*, szombatra elállt a felhőszakadás, és gyalogoltunk egy fél napot rengetegben, kétszer eltévedtünk, de nem vészesen, és utána hatalmas bögre gőzölgő teákkal a kezünkben néztük egy étteremből, hogyan érkezik a szürkület. És végre aludtam kétszer tíz órát, amire nagyon régen nem volt példa, ezzel kicsit helyére is billent a világ.

* a rajzfilmes feldolgozásban végig egy ázott varjú ülne a vállamon

(jekyllopolis)

Budapest tudathasadásos város, de legalább passzol hozzá az a szeretet-gyűlölet viszony, ami kettőnket összeköt. Néha kedvelem, hogy itt van körülöttem a kelet-európai noir, a felsővezetékekről imbolygó utcai lámpa az esőben, az öreg házak és a kihalt belső udvarok. Máskor viszont nyomasztóan nehezedik rám a város súlya, mert minden omladozik, reménytelen meg szürke, és ilyenkor nehéz megtalálni benne bármit, ami legalább halványan vonzó lenne. Ez a lehangoló felismerés eddig mindig november és február között tört rám (általában valahol a város közepén, valamikor éjfél és hajnali kettő között), most történt meg először, hogy egy kellemesen meleg, koraőszi éjszakán éreztem valami nagyon hasonlót.

Pedig szombaton délelőtt még a belvárosban sétáltunk, és Budapest csendes volt, szép és méltóságteljes. Hosszú kihagyás után ismét elmentünk a magyaros vendéglőből japánná változott étterembe, ami a tökéletes káeurópai cyberpunk, mert festett vadászjelenetek között lehet enni gőzgombócot vagy rament. Kávét ittunk egy cukrászdában, ahol tálcákon hordták ki a friss pogácsát, aztán kényelmesen ballagtunk hazafelé a folyóparton, ahol rajtunk kívül alig járt valaki.

Aznap késő este viszont már a Nyugatinál akadt dolgom, ahol merevrészeg emberek feküdtek a felrúgott szemetesek mellett, mindent belengett az átható vizeletszag, és a körúton decens színházbajárók és agresszív kopaszemberek tolongtak egy nagy masszában a Blaháig. Három és fél percet töltöttünk egy bérházból szépen átalakított, de nehezen elviselhető új szórakozóhelyen, végül egy eldugott kávézó-sörözőben ittunk szolidan inkább. A bejárat előtt csinos, szőke csaj táncolt teljes extázisban a telefonjából áradó zenére, odakint csapatokban vonultak a nagyon elegáns húszévesforma lányok, éles kontrasztot képezve a környezettel.

Ha ez így megy tovább, Budapestről lassan lefoszlik a klasszikus noir hangulata, és egyszerre ronda és szép, romlott düledékváros lesz belőle.

(nyolc, a korongvilág mágikus száma)

Pontosan nyolc évvel ezelőtt, 2003. szeptember 17-én reggel fél hatkor a pozsonyi reptéren üldögéltem és vártam a londoni gép indulását. Kemény időket éltünk akkoriban, még nem repültek Magyarországról fapadosok, sőt az immigration officerek miatt meghívólevelet is szereztem, persze végül egy legyintéssel beengedtek Angliába. Aznap este el is készült az első post, ezért onnantól számolom a blog indulását, még akkor is, ha csak 18-án került ki a netre. Ez a csúszás végig megmaradt, mindent a laptopon írtam, aztán némi késéssel ömlesztve tettem fel több napnyi adagot a szomszéd szobában lakó lengyelek gépéről vagy különböző londoni netcafékból („már ahol volt kislemezmeghajtó!” – károgta öregesen).

Szóval nyolc éves lett a blog*, bár ez az archívumból nem látszik: 2004-ben pillanatnyi elmezavaromban úgy gondoltam, hogy ha nem nyúltam hozzá fél éve, akkor addig ne is legyen fent semmi, amíg ki nem találom, mihez kezdek vele. Aztán kitaláltam, és 2005 januárjában archívum nélkül, de visszatértem a blogok völgyébe, ez az oldal pedig azóta két születésnapot ünnepel egy évben, már amikor eszembe jut (most először).

* így sokszor leírva azért elég ijesztő ez a szám: ha ez a blog ember lenne, már iskolába járna**

** és labirintusokat meg kis, béna szörnyeket rajzolna a kockás füzetébe, miközben a többiek kint játszanak a szünetben

(leginkább könyvekről)

A múltkor éppen randiztunk a csajommal, és félúton besétáltunk az egyik könyvpalotába a belvárosban, ahol a következő felismerések értek:

– Nagyon jót tett az Európa kiadó könyveinek, hogy lecserélték a többnyire csúf, de minimum semmitmondó grafikai arculatukat. Erre ugyan már tavaly rácsodálkoztam, de most láttam először ennyi szépre és elegánsra dizájnolt európás könyvet egy helyen. Úgy kellett visszafognom magamat, nehogy megvegyek valamit, ami már megvan, pedig még mindig nagyon kevés magyar kiadónál érzem ezt a késztetést.

– Valahol stílusos, hogy a kezdőknek szóló, egyszerűsített szókincsű könyvek orosz változatai már a fülszövegükkel mély, szlávos melankóliát ébresztenek az olvasóban. (Nem tudok már oroszul, de tolmáccsal mentem.)

– Foglalkozási ártalom, tudom, de szerintem senki sem hibáztathat, amiért a Thorn Castle című regényről burjánzó tövissel benőtt, fekete bástyák jutottak eszembe, ahol egy titkos lovagrend őriz valamit odalent. Kicsit csalódtam, amikor némi fáziskéséssel leesett, hogy ez a Tüskevár angolul.

– El is felejtettem, milyen érzés volt valaha könyvesboltfüggőnek lenni. Különösen külföldön tudott elragadni a szenvedély*, még csak nem is sznobságból, egyszerűen könnyebb elveszni, ha mondjuk a fantasztikus irodalomnak vagy a krimiknek külön-külön van egy fél emelete, ráadásul a legtöbb könyv elegáns és szép.

* ez az, amikor a szállodai szobában egyszer csak feleszmélsz egy ismeretlen regény társaságában, és csak arra a pillanatra emlékszel, amikor észrevetted a polcon

(megkopogtat, leporol, tekerget)

Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy enyhén fázik a lábam, odakint szürke az ég, és szinte hallható búgással kapcsolódnak be az agyam eddig tartalékra állított részei. A nyár azóta visszatért ugyan, de valami megtört benne, hiányzik belőle a régi tűz, és amikor azt hiszi, senki sem figyeli, déltengeri bungalókat nézeget vastag, színes katalógusokban.

Nem is ártott, hogy magamhoz tértem, mert csütörtökön már a Tündérgyárban, az sfmeetup aktuális szeánszán tartottam villámelőadást arról, miként szereljük bele a sztorit a számítógépes játékokba titkos fejlesztői laborjainkban. Az este aztán össznépi sörözéssé fajult, és másnap nagyon örültem, amiért az utolsó pillanatban mégsem kértem ki magamnak azt a pálinkát.

Most fényképeket rendezek mappákba, mintha dobozolnám az elmúlt néhány hónapot, van közte kiégettnyomozós tengerpart Dániából (copyright by mr.a), balatoni szőlőlugasok, szigetes mulatozások, macskaköves sikátorok az Adrián, és akkor ott az a sok minden, amiről fotó sem készült. Szerettem ezt a nyarat, most már jöhet az ősz.

Ma délután tudatosult bennem, hogy napra pontosan kilenc éve utaztam Madridba először, és ez a kilences most egyszerre tűnik iszonyúan soknak és rendkívül kevésnek. Nagyon élénken megmaradt bennem az a két és fél hónap madridi ősz, a sziruposan sűrű napfény, a váratlan zivatarok, a színváltó levelek a Retiróban, a templomok, szűk utcák, könyvesboltok, középkori városok, meg az aktív társasági élet váltogatva azzal a rengeteg magányos sétával, amiből aztán még ott helyben, egy sárga füzetben megszületett a leendő kardozós-hajózós-héttengeres regény első pár fejezete.

El kellene vonulni egy hónapra a világtól megint, és akkor talán végre azzal a regénnyel is történne valami, amit egész nyáron piszkálgattam, minden látható eredmény nélkül.

(képeslap, magunknak, itthonról)

Az előbb erős vízsugárral csaptam le a papucsomra kérgesedett tengeri sót, így fél nap késéssel hivatalosan is befejeztem a nyaralást.

Valójában egy hétig semmi sem történt, és pontosan így szólt a terv, de közben volt sok minden, zötyögő buszok és kopott betonmólók a kristálytiszta vízben. Borókafenyők és zsizsegő kabócák és forró betonon szaladgáló gyíkok, árnyék a víz szélén, fröccsenő hullámok. Sikátorok egy középkori városban, gazzal felvert tetők, grillen sülő halak, áramvonalas jachtok a kikötőben. Két és fél elolvasott könyv, összefüggéstelen töredékek egy füzetben, labirintusokról és vonatokról, véletlenül sem ahhoz, amihez kellett volna, de nem baj. Levesporok meg örökké jéghideg víz a palackban, este az öbölben, heverészés a kavicsos fövenyen, fölöttünk a csillagos ég.

(képeslapszerűen)

A nemzetek közötti nem verbális kommunikáció rendkívül félrevezető lehet, mint ezt horvát szállásadónk példája is mutatja, aki az előbb szigorúan felemelt ujjal megállított a lépcsőn, még komorabb arccal annyit mondott, hogy „kámhír!” és ellentmondást nem tűrő mozdulattal a széke mellé mutatott, majd amikor kissé aggódva odasétáltam, vajon mit követhettünk el, rendkívül töredékes angolsággal megkérdezte, kérjük-e a wifihez a jelszót.

Sokat mondjuk nem leszek netközelben, mert egyrészt a bácsi általában kikapcsolva tartja a routert (valamit mesélt félig angolul a helyi hackerekről, amit nem értettem, helyette megpróbáltam kitalálni egy klasszikus cyberpunk-sztorit a környékre, de a tűző napsütésnél meg a palacsintaárusoknál meghalt a dolog), másrészt egy csomó könyvet el kellene olvasnom, illetve van a közelben egy nagy kiterjedésű, sós víztömeg, ami hív, csak sustorog, és [érthetetlen lovecrafti jelzőtömeg törölve].

És meg kellene találni a helyi fogadóbizottságot, a nyurga lábú, vörös macskát, aki tegnap ránk vetette magát az ajtó előtt, és vadállatra emlékeztető szilajsággal dörgölőzött a lábunkhoz percekig.

(“you like rock'n'roll, dont you?” – sziget 2011)

Utólag kellett rájönnöm, hogy kilencvennégy óta ez volt az első olyan Sziget, ahol egyszer sem kapott telibe a killingindönémof, habár egyszer mintha a távolból hallottam volna, de talán csak a képzeletem játszott velem (vagy egyszerűen annyiszor játszották el ezt a számot ezen a földdarabon, hogy olyan, mint a tapétába beleivódott dohányfüst, és a hallásküszöb alól szivárog elő). Megesküdni persze semmire sem merek, mert az idei három nap már menet közben masszává olvadt össze, de ez teljesen hagyományos és megszokott.

Kedden este a veteránkommandóval (echnat, schizo, rosseb, MAC) felélesztettük a régóta hanyagolt kinti előszigetelés intézményét, hogy aztán szerdán hagyományos első napot tartsunk odabent. Ennek részeként a szigetes csoportdinamikát követve elszakadtunk, ismét összeverődtünk, új emberekkel találkoztunk, akik szintén elsodródtak, néha pedig teljesen vegyesen összeálltunk egy képpé. Eközben pultoknál ittunk, a pár napra hazarepült húgommal pálinkáztunk, Motörheadre bólogattunk, belenéztem még ebbe meg abba, levezetésképpen az utoljára egy éve látott macandthecityvel meg Tapsival beszélgettünk a hidegben, miközben a csajom táncoló cowboyokra cipelte a társaság egy részét.

Azt valahol szintén a Sziget egyik kódolt törvényszerűségének tudom be, hogy a péntek nehézkesen indult (a veteránkommandó már hazament, az ismerősök bizonytalankodtak), mégis kimentem egyedül, és egyszer csak hajnali öt lett, de addigra rengeteg mindent megittam és különböző pultok előtt ugráltunk közösségileg gyermekkorunk kedvenc zenéire vagy teljesen vállalhatatlan slágerekre. Addig persze történt sok minden, találkoztam például Tapsival, mert már kint ült a Macskás Fülbevalós Lánnyal, akikkel utána vállvetve mulattuk végig az estét. Közben megérkezett Bright és még akadtak ismerősök (olyan is, akit nyolc éve nem láttam, de egyszer csak megtalált a tömegben), Deftones-koncertet néztünk, a Prodigy basszusait hallgattuk egy távoli borozóból, hogy a végére azért mégis átsétáljunk (és azonnal megéhezzünk az indiai étterem curryfelhőjében). Onnantól minden egy nagyon felgyorsított videoklippé változott egészen addig, hogy pirkadatkor még a kijáratnál rám köszönt egy szintén hét-nyolc éve nem látott gólyatáboros ismerős, vágás, és már világosban gyalogoltam hazafelé és kásás hangon dünnyögtem együtt Gary Numannel.

Vasárnapra maradt a könnyed, sportos levezetés a meglepetésvendég schizóval és medúzák kihelyezett tagozatával, teljesen véletlenszerűen összeválogatott koncertrészletekkel (például Voodoo People tekerőlanton, hegedűn és furulyán) és az utolsó napra jellemző apokaliptikus hangulattal. Aztán még néhány sátor, még néhány pult, és máris éjszaka lett, hogy a hídon megrohanjon az ennekisvége-dejóvolt hangulat.

(koppenhága, levezetés)

A „helyek, ahová magunktól biztosan nem jutottunk volna el Koppenhágában”-listán előkelő helyet foglal az a kis büfészerűség a külvárosban, ahol dán smørrebrødra specializálódnak, vagyis vékony, fekete kenyérszeletekre halmoznak dolgokat, ami a lazactól kezdve a sült húson át a tükörtojásig rengeteg minden lehet. A rutintalanok kezében azonnal megpróbál atomjaira hullani, és rendkívül finom.

Vagy ott a tengerpart, ahová a helybéliek strandolni járnak, de mi csak hevertünk a hosszú fűszálakkal benőtt homokdűnén, és néztük a bátrakat, akik a nagyjából 15 fokos vízben fürödtek. Néha kisütött a nap (ez már elég volt ahhoz, hogy délvidékies pírt szedjünk magunkra), sirályok vijjogtak, biciklik álltak végtelen halomban, és a szigetre vezető hídnál jégkrémes kocsiból árultak friss zöldborsót snacknek.

Utána visszatértünk a kitaposott utakra, és elmentünk a világ második legvénebb vidámparkjába. Az óriásjátékok valószínűleg ennyi idő alatt, ekkora koncentrációban már torzítják a teret, legalábbis csak ezzel tudom megmagyarázni, hogyan fér el ennyi minden a belvárosban elkerített területen – hullámvasutak, körhinták, éttermek, céllövöldék és ezer más minden –, az elmélethez pedig különösen stílusos aláfestést ad a szabadeséses torony felől folyamatosan hallatszó sikoltozás, meg a kölyökkutyányira nőtt aranyhalak hemzsegése a dísztavacska hídja alatt. Este, amikor kigyúlnak a lampionok, tovább fokozódik a keleties hangulatú tündérmese-érzés; na, ilyenkor kell sörrrel a kézben nézni a kalózhajó-replikát.

Hétfőn még kávéztunk a belvárosban, majd körbehajóztuk egy motoros bárkán a kikötőt meg a csatornákat (így tudtam meg, hogy ezeket szándékosan építették Amszterdamhoz hasonlóra), aztán a hagyományos, gurulós bódéból szereztünk hotdogot, hogy megfelelő módon köszönjünk el a várostól és indulhassunk a repülőtérre.

(második zanza, koppenhága)

Félúton járhattunk a nagyon magas templomtoronyba vezető lépcsőn, amikor megláttuk a letépett angyalszárnyakat. Itt már a szűk falépcsőkön kapaszkodtunk felfelé, és a gerendák közötti, ráccsal elkerített zugokban mindenféle érdekességek porosodtak, a harangokat működtető fogaskerékrendszer őse vagy a régi szobrok maradványai, és abban a félhomályban a régi, megszürkült kőszárnyak nyugodtan lehettek volna valódiak is.

Persze nem csak ezért másztunk ilyen magasra (egyenesen ki a torony tetejére, ahol a csigalépcső már csak egy ember széles), hanem azért, hogy fentről nézzük meg Koppenhágát, a palotákat, a nagyon széles utcákat meg a turistákkal elözönlött Nyhavn színes, régi házait a kikötőben; a fegyelmezetten sorakozó, hatalmas, fehér szélkerekekeket a part mellett a tengerben, meg Christiania szabad városnegyedét alattunk. Ide rögtön utána gyalog is elsétáltunk, be a telegraffitizett, harminc éve elfoglalt házak közé, ahol nem lehet fényképezni és turisták keverednek hippikkel meg rendkívül lepusztult emberekkel, szóval az egészet d. foglalta össze remekül, amikor az mondta, olyan ez, mint egy városnegyed méretű romkocsma, ahol mellesleg töményen áll a fűszag.

A fentieken kívül egyébként még rengeteg mindent néztünk meg a tegnapi nap folyamán, ismételten alátámasztva azt a sokszor kipróbált elméletemet, miszerint egy várost úgy lehet igazán megismerni, ha megfájdul a lábad, és van melletted valaki (jelen esetben nagylelkű házigazdánk, A), aki megmutatja a Titkos Helyeket, például a képregényboltokat vagy az éttermeket, amiket magunktól sosem találnánk meg.

(koppenhága, zanza)

Eső és napsütés, friss szél, mélyzöld parkok. Biciklik és még biciklik, méretes kerékpártárolók a vasútállomásokon; lakatot látni, de nem sokat. Hatalmas udvarok, függöny nélküli ablakok, borostyánnal benőtt hatalmas kémények, miniatűr kávézók Koppenhágában. Tengeri szél, sirályvijjogás Roskildében, viking hajómúzeum (az megvan, hogy a sárkányhajók oldalára nem is erősítettek pajzsokat, mert nehéz lett volna evezni miattuk, a rajzfilmeket hibáztatom a tévkoncepciókért), és mindenhol nagyon takaros téglaházak, arányosan kicsik és rendkívül élhetőek.

Azt pedig sohasem hittem volna, hogy egy sörgyárra azt mondom valaha, ebből történetet kellene írni vagy legalább helyszínnek fel kell használni, de a Carlsberg évszázados tégla-épülettömbje ilyen, a semmibe nyíló ajtóval a falon, az óriás elefántszobrokkal és a mesébe illően csavart végű kéményekkel, a gépsas-vízköpőről és az üvegkupolás varázslótoronyról nem is beszélve. Vagy az egykori Carlsberg-munkástelepről a szomszédban, amit benőttek a növények, faasztalok állnak a házak előtt, a szűk utcán meg óriás macskák rohannak a lábamnak dörgölőzni.

Az igazán lényeges dolgot persze a végére hagytam, szóval most már hivatalosan is tudom, hogyan kell dán hot-dogot készíteni, hiszen a lényeg a pirított hagyma, a remoulade és a megfelelő csuklómozdulat.

(ömleszt)

A múltkori interjú mellé tegnap felkerült a FictionKultra egy visszatekintő az 1998-as Regnum Hermeticum című antológiáról, ami egy alternatív, mágikus középkorban játszódik, és két történettel én is közreműködtem benne. Az ismertetőtől először mélységesen nosztalgikus hangulatba kerültem, és csak utána tudatosult bennem, hogy ezek a novellák 13 évvel ezelőtt jelentek meg, ami kissé olyan érzés, mint lehajtani az első feles Unicumot: először jön az egész testen végigfutó borzongás, aztán elmúlik, és átadja a helyét valami furcsa, nem teljesen kellemetlen bizsergésnek.

Az már csak később jutott eszembe, hazafelé a vonaton, valahol az ázott táj közepén, mi hiányzik leginkább abból az időszakból, amikor ezek a novellák születtek. Az, hogy milyen jó volt akkoriban lelkesen, túlgondolkodás, görcsölés nélkül írni.

Persze egyetemistaként, kezdő szerzőként és még csak alkalmi fordítóként teljesen mások voltak a körülmények, mint amióta megjártam a Macho Grandét és a szememből eltűnt a csillogás most, tíz évvel azután, hogy főállásban kezdtem el szövegekkel dolgozni. A probléma régi, haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló, jó ideje (Tapsi nagyon találó kifejezésével élve) „nem barátaim a betűk”. Viszont továbbra is történeteket akarok mesélni, és a kettő együtt nagyon frusztráló.

Eleinte még ösztönösen próbálkoztam azzal, amit jóval később olvastam Neves Szerzőktől: elmentem otthonról (legtöbbször a Vidéki Kúriába, ahol már nem laktam állandóan), és elzártam magamat a világtól. Félretettem mindent, kezdetben magát az írást is, és csak fel-alá járkáltam, belekaptam könyvekbe, képregényekbe, filmekbe, szóval dacosan nem foglalkoztam azzal a történettel, ami hónapok óta állt elakadva a fejemben. A történet ezen megsértődött és elkezdett működni. Mindez azonban időigényes folyamat, nehéz is megszervezni, nem véletlen, hogy utoljára hosszú évekkel ezelőtt volt alkalmam ilyesmire. Nem is írtam azóta szinte semmit.

A múlt hétvégén (még pre-nosztalgia) egyébként pontosan ez volt a terv: ha három napig úgyis magányosan vigyázok a vidéki kúriára, akkor a fenti módszerrel fogom kirángatni magamat a kreatív posványból.

Mint minden egyszerű és zseniális terv, a gyakorlatban természetesen ez sem működött, de legalább mindenféle emlékezetes dolog történt, például az otthoni macska behozott egy élő verebet, aztán előttem ölte meg; futottam alkonyatkor egyedül az erdőben, kávéztam a reggeli hűvösben az erkélyen, spontán leemeltem egy aktuális bestseller krimit a polcról és hirtelen elolvastam az egyharmadát; meg telefirkáltam néhány kinyomtatott lapot a jegyzeteimmel.
Szombat este rég nem látott barátaimmal ittunk egy teraszon, és megbeszéltük, hogy amint jön a zombivírus, a Balatonra menekülünk, ahol egy vitorlásokból, sétahajókból és kompokból összeállt úszó városon fogunk élni („mint az Armadában”, mondta echnat lelkesen). Éjfél után kicsit még ücsörögtünk egy ódon belvárosi udvaron, hazafelé menet pedig megálltam egy kovácsoltvas kapu előtt, és azon tűnődtem, hogy legalább tíz éven át mentem el mellette rendszeresen, és sosem néztem be a rácsokon, és még mennyi ilyen ház van a belvárosban.

(gátlástalan önreklám!)

A piramisok rejtélyéről őszintén, férfiasan, álarc nélkül, avagy a fictionkultos kedves emberek készítettek velem egy interjút. És még: írás, fordítás, kezdetek, logók, álnevek, kedvenc könyvek. (Vigyázat: az interjú piramisokat valójában nem tartalmaz.)

Elolvasható a FictionKulton.

(jódos kesernye)

Két éve mentünk először vendégségbe Pécsre Judhoz és woofhoz, hogy villányi pincészeteket látogassunk és a helyi borászmagazin értékeléseit olvassuk fel egymásnak elcsukló hangon. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert a felolvasás eredetileg mellékszálnak indult, de először mottó lett belőle – „távolról indít” –, végül hagyomány. A tavalyi túra már hosszas előszűrés után kapta a slágeres „szájban zömök” címet.

Másfél héttel ezelőtt trilógiává bővítettük a történetet, lecseréltük Villányt Nemesvámosra (Veszprémtől pár kilométerre), és fokoztuk a téteket, amikor kiderült, hogy amit tavaly kánikulának hittünk, az semmi, mert ezúttal országos hőségrekord lesz. A főszereplők természetesen maradtak, statisztaként megint elhullott sok üveg bor, a narratív szerkezeten sem változtattunk, cím és idézetek a magazinból.

„Ízében is megvan az elegancia, az avaros, kicsit ázott jelleg. De van jódos kesernye is, ami a fajtánál nem feltétlenül baj.”

A szállást woofék javasolták, mint törzsvendégek, és teljesen megértem őket, mert régen találkoztam ilyen kedves vendéglátókkal. Ráadásul a családfő interaktív pálinkamúzeumot üzemeltet, ahol venni nem lehet italt, csak kóstolni. Fantasykben, főleg filmekben meg szerepjátékokban visszatérő helyszín „az öreg varázsló titkos laboratóriuma”, az egészen jó viszonyítási alap: lementünk az alagsorba, kinyílt egy ajtó és feltárult egy polcokkal telezsúfolt kamra, a lehető legváltozatosabb alakú meg méretű színes üvegekkel, gyümölcsökkel megpakolva vagy anélkül. Csak a kézírásos cetliken nem az állt, hogy „Lebegés itala”, hanem olyasmik, mint az „Ágyas szilva, 2009”, persze több konkrétummal.

„gyümölcsöt boncolunk ki, meg egy pici újhordót”

Ezek után nem meglepő fordulattal az első estén már igen vidáman ücsörögtünk a vendégház udvarán. Volt rengeteg bor, a bográcsban pörkölt, mellettünk sün motozott a bokrok között. Közben meg megfejtettük a világot, meg ami eszünkbe jutott, főleg könyvekkel meg írásokkal kapcsolatban.

Az írás, mint olyan egyébként is központi szerepet játszott a hétvége témái között, főleg azért, mert a többiek teljesen ártalmatlannak tűnő beszélgetéseket vezettek ki arra a félmondatra, hogy „mert nem írsz”, miközben átható pillantással néztek rám. A második nap délelőttjén pedig, amikor Badacsony felé verejtékeztünk a vonaton, valamiért szóba került az írók levelezése, és ettől rádöbbentem, hogy ha valaki kiadná a csajommal folytatott emailváltásunkat, az súlyos csapást mérne a setét imidzsemre. De legalább kitaláltam hozzá a megfelelő címet, ez lenne a Tüncögés a sötétben.

„rendezett, ropogós savak”

A már említett hőségrekord a badacsonyi szőlőhegyen csapott le ránk, de ügyesen kihasználtuk a pályán elhelyezett mentési pontokat. Először egy pincébe húzódtunk be, ahol a bor mellé sajtot ettünk és zombis kockajátékkal szórakoztunk (Zombie Dice, for "the whole zombie family"). Amikor elkezdtünk fázni, átvonultunk egy étterem sűrű szőlőlugasa alá, ahol járt a szél (meg egy darázsraj) és ráláttunk a Balatonra meg a vitorlásokra. Idén egészen visszafogottan ittunk a meleg miatt, így történhetett meg az is, hogy Csopakon sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadtuk a bodzaszörpöt, mint az alkoholt. Azért fröccsöztünk is az árnyékban és agyakat számoltunk, még mindig a kockajáték keretein belül.

Este a háziak ismét úgy telerakták étellel az asztalt, mintha négy napot töltöttünk volna a vadonban készletek nélkül, aztán levezetésképpen még ültünk egy darabig a gyertyafényben. Végül mindenki kidőlt, és gondolatban rákészültünk a negyedik részre, ami remélhetőleg lesz és biztosan ugyanilyen kellemesen sikerül majd.

Egyéb jódos kesernyék:

Jud sokkal részletesebb beszámolót írt, és nála vannak fényképek is. Kiegészítés: a postból kiderül, hogyan nem lettem szuperhős és miért nem mentettem meg a levágandó csirkét? IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN

AnnGel is ír majd.

Meg Tapsi is. [Update: aki időközben így is tett; sok képpel!]

(BePe és woof pedig idén szintén felmentést kap.)

(és most az időjárásról)

Az utóbbi napok megint igazolták, hogy az igazán meredek hangulati mélyrepülések júliusban kapnak el. Biztosan a sok napfény teszi.

(szalonna, mozi, bicikli)

Az elmúlt héten sokat voltam nagyon feszült (de nem tudom, miért), és többször arra riadtam fel az éjjel, hogy elhagytam fontos dolgokat. Kellett pár perc, mire rájöttem, hogy azok a dolgok nem is léteznek. Ilyen pár éve történt utoljára, és már akkor sem élveztem különösebben.

Még vasárnap történt, hogy elmentünk szalonnát sütni az okkult hímzőegylettel aliék kertjébe (tízmillió tábortűzszakértő országa vagyunk, mormolta egy ponton a mr.a), és a házigazdák nagyon kitettek magukért, ezért egészségtelenül sokat ettünk, azt hiszem. Hét közben söröztem meg hangosan gondolkodtam másokkal, tegnap pedig megint úgy tettünk a csajommal, mintha randiznánk (szoktunk ilyet), közben mexikóit ettünk, aztán moziba mentünk. A Super 8 kifejezetten tetszett, mert szerethetőnek találtam a karaktereket, meg működött a nosztalgiafaktor is, mert J. J. Abrams filmje elég konkrétan (de nem zavaróan) idézte a kölyökkorom filmjeit meg könyveit, meg úgy általában a gyerekkoromat. Főleg az, ahogyan minden gyerekszereplő rutinból pattant a biciklire. (Nem, titokzatos vonat nem robbant fel a közelemben, bár egy iparvágány pont a házunk mögött haladt át a lakótelepen.)

(munkaszünetet tart a kávézásban)

Orvul július lett, miközben nem figyeltem, mert annyira próbáltam befejezni azokat a dolgokat, amiket még májusban kellett volna. Mivel most tartom a júniust, éppen egy kávézóban ülök egy csomó jegyzet fölött és kétségbeesetten próbálom belerakni a megfelelő jeleneteket a nekik kijelölt helyekre. Teljesen olyan, mint a készségfejlesztő gyerekjátékokban (rombuszt a rombusz alakú lyukba, satöbbi), csak regénnyel, most például van egy negyedik fejezet alakú hézagom, és egy ötlet, ami nem akar belemenni.

Jelenleg fogalmam sincsen, hogyan voltam képes valaha is megírni két regényt. Valószínűleg az egészet csak álmodtam. (Vagy a jövőben történt. Vagy nem én csináltam, hanem egy robot, aki úgy nézett ki, mint én.)

Biztosan volt valami trükk, ami most nem jut eszembe.

A kávézóban, ahol ülök, krétával írják a táblára, mit lehet kapni, hangosan sziszeg a gőz, kevés a vendég és kényelmesek a székek. Odakint néha tavasz van, néha nyár, néha ősz, nagyjából öt perc leforgása alatt. Néha egyszerre történik mindez, mint most, amikor fúj a szél, süt a nap és szakad az eső.