(újabb kalandok a blogok völgyében és azon is túl)

– Emlékszem, a levegő sűrű volt a megírandó postoktól. – „Danger” Noiz elhallgatott, majd rá jellemző, férfias mozdulattal megigazította az elcsúszott csipketerítőt. – És a tömeg… Különös hatással volt rám. Egyszer azt hittem, a végén megdobban a szívem.

Szombaton bloggerek közé mentem, természetes közegü(n)kbe, a tandembe, ahol egyébként a szokatlan zsúfoltságból ítélve gyakrabban kellett volna záróbulikat tartaniuk. Pontosan azt tettük, amit ilyenkor egy blogger tesz, behúzódtunk egy kis sarokba és egymással beszélgettünk. (Azért volt, aki átütött a láthatatlan falon, például banasha, aki szinténblogger, meg Peter, aki nem annyira).

Kedden pedig rá kellett jönnöm, hogy egyetlen pozitívuma mégis van annak, ha nagyon hosszú időn rettenetes összegekkel tartozik át egy cég: ha csak a töredékét kifizetik, már az is pénz. Kicsit fellélegeztem, hatalmas önuralommal nem gondoltam végig, mennyivel tartoznak még itt és három különböző helyen, és feltettem magamnak a kérdést: Mi az első két dolog, amit egy felelősségtudatos, felnőtt ember tesz, ha több hónap nélkülözés után pénzhez jut?

Egy: lefoglal egy repülőjegyet nyugat felé. *
Kettő: elmegy valahova és rettenetesen berúg.**


* Megtettem. Van visszaútra szóló is (egyelőre). És idén harmadszorra már ne jöjjön közbe semmi, köszönöm.
** Jövő hétre maradt, a fordítás és szerkesztés rémálomnapjai után. De meglesz.

(nem link)

Régi szép idők vannak megint, tehát megállás nélkül fordítok, ujjaim homályos folttá olvadnak a billentyűzet fölött, pörögnek az oldalak, órákat töltök a konyhában és gépelek megállás nélkül. (Nem elírás, még mindig nincsen íróasztalom, ezért a gáztűzhely és a hűtő közötti résben dolgozom, az albérlet egyetlen erre alkalmas vízszintes felületén. Ez már önmagában elég vicces, szocreál művészsors, de isolde ráébresztett, hogy ettől ráadásul pont olyanná váltam, mint Jake Smiles, a magyar cyberpunk, majd kölcsönadta a szóban forgó könyvet.) Közben mangát is szerkesztek, meg néha bejövök a céghez megmutatni magamat, hogy ne felejtsenek el, és egyre nyúzottabb a fejem, egyre több kávé fogy, egyre idegbetegebb vagyok. Alapvetően élvezem, hogy még képes vagyok ilyen teljesítményre, pedig éppen ez elől próbáltam elmenekülni az év elején, csak sajnos ott az a fagyos csomó a gyomromban, mert hiába minden erőfeszítés, itt nagyon komoly gondok lesznek a leadás környékén, ami napok múlva esedékes. Szóval ebben a tekintetben is régi szép idők vannak, hogy gyorsan keretbe foglaljam a postot és visszatérjek dolgozni.

(missing subject)

Sem az APEH, sem a ___ megyei cégbíróság dolgozói nem sejtik, milyen hajszálon múlt, hogy nem rontottam el nagyon a mai napjukat. Tényleg csak egy picike apróság hiányzott hozzá, az orbitális pályán keringő halálsugárvető, szigorú króm és fekete színekben, elegáns halálfejjel az oldalán, amit bármikor adott célpontra fordíthatok a kizárólag nekem gyártott irányítópanel segítségével.

A sors fintora, hogy mire (mégis) ismét elkezdtem élvezni a fordítást, addigra újra tudatosította bennem a Hivatal, mi is volt a másik ok, amiért abba akartam fogom hagyni ezt az egész kényszervállalkozásnak nevezett bohóctréfát. Majd ha valaki rendesen alkalmazásba vesz, elővesszük ezt a fordítósdit ismét. (Ez utóbbi mondat természetesen egy minden alapot nélkülöző vicc.)

Még szerencse, hogy történnek jó dolgok is mostanában.

(késleltetett sokkhatás)

Ma láttam az első olyan fényképet, ami az első este készült rólam a Szigeten, és ezzel eldőlt egy régi dilemmám: igazából már nem is akarok híres ember lenni.

Vagy csak olyan, akinek hivatásból sokat kell innia.

(sziget 2008, csúcsra járatás, lecsengés)

A harmadik napon megidéződtek a körülbelül tíz évvel ezelőtti idők, amikor a mulatozásra még a teljes spontaneitás volt jellemző. Külön köszönettel tartozom macandthecitynek és zaniahnak, akik immáron második alkalommal viselték el kásás hangú észosztásomat, amiből kevésre emlékszem, tehát biztosan kínos lehetett, viszont remek lelkisegélyt kaptam cserébe. Közben, előtte vagy utána volt még tánc és még több alkohol, pad alá esés és sikítva röhögés, elveszés és megtalálás, meg a Sex Pistols, utána pedig az egész Sziget egyetlen kavargó masszává állt össze, mint amikor a régi scifi-filmekben beindítják az időgépet és egyre gyorsulva pörögni kezdenek a színes csíkok a háttérben. Ez a gép egészen meglepő irányokba ragadott el és csak reggel hatkor kezdett el lassulni, de utána még szereztünk pálinkát és vidám szlovének itattak sörrel délelőtt tízig, nagyjából megállás nélkül, miközben francia reggea-re táncoltunk, pedig sohasem szerettem a reggea-t, ebből is látszik, mi mindenre rá nem veszik a nők szegény férfiakat.

Ősmagyar mangalica hotdog – felirat egy bódén a főút mellett.

Összesen két óra alvás után, este kilenckor vette kezdetét a negyedik nap, benne kézremegés, botladozás, ásványvizes palack szorongatása meg egy számnyi Meshuggah. A Hammer-sátor felett stílusosan zajlott a holdfogyatkozás, később messziről hallottam valamennyit az REM visszhangjaiból, isolde egy ponton felvette John Lennon-napszemüvegét és kitaláltuk, hogy a Szigeten probléma szerint, célzatosan különböző színpadokhoz kellene küldeni a lelkisegély-sátorba érkezőket, közben pedig borzongó tisztelettel néztem transferatuékat, akik már éppen kezdtek nagyon vidámodni. Még elcsábítottak egy Fényre, hajnaltájt benéztem a Barabás Lőrinc Eklektricre, aztán haza, hogy a következő, utolsó napon kipihenten foglalkozhassunk echnat születésnapjának megünneplésével. Ez olyan jól sikerült, hogy ma már egyáltalán nem vagyok kipihent. Találkoztam ismerősökkel, elég váratlanul, Tapsi társaságában meghallgattunk egy számot a Carcassból, ami háromnak tűnt, két számot a Killerstől, ami nagyon rosszul szólt, és még ücsörögtem egy jó ideig a harsányan daloló index-szerkesztőség mellett, amíg nagy nehezen el nem indultam kifelé a talán (a szó pozitív értelmében) legfurcsább Sziget-fesztiválról, amin valaha voltam.

(sziget 2008, felpörgetés)

Idén a Szigetre is igaz, hogy minden ugyanolyan, megfoghatatlan módon mégis más, kivételesen a jó értelemben. Igazság szerint az egész eddig eltelt év minden feszültségét sikerült rendkívül spontán és teljesen kontrollálatlan mulatozásba önteni, ezért egyrészt annak ellenére is működött ez az öt nap, hogy idén alig láttam fellépőket, másrészt folyamatosan aggódhatok, vajon mennyire és hányszor csináltam hülyét magamból, de hát valamit valamiért.

Az első nap rögtön olyan viharos gyorsasággal pörgött le, mintha rányomtak volna a fast forward gombra, ráadásul úgy, hogy mindössze két kocsma és két színpad szűk négyszögében keringtem egész este. Képzeljünk ide némafilmes zongoraklimpírozást, amint kapkodó, felgyorsított mozdulatokkal iszom a bort meg a törkölyt, különböző ismerősök között csapongok, megint bor, megint törköly, két szám erejéig Alanis Morissette a nagyszínpadon, amit mint két nappal később megtudtam, csúnya szavakkal illettem, bár ebből semmi nem rémlik, utólag is elnézést. Ott már kezdett szétesni minden, egyszer csak este lett és a barátaim kávét itattak velem, mert már nem lehetett érteni a beszédemet és negyedóráig tartott megírni egy üzenetet. Elmentem megkeresni whoisnotot, de közben történt valami (valami törkölyszerű) a térrel meg az idővel, mert arra eszméltem, hogy nem találtam meg senkit, de kiesett egy óra, és nem tudom, miképpen, de a Volt teraszon táncolok barátokkal és ismerősökkel, akik egyre fogyatkoznak, míg csak ketten maradtunk, a taxiknál elbúcsúztunk, aztán elindultam hazafelé, támolygó léptekkel és azzal a tompa értetlenséggel, amit a hímnemű egyedek éreznek, amikor a nőnemű egyedek az elmúlt másfél órában mintha jeleket adnának nekik, hogy azután váratlanul kiderüljön, hogy mégsem.

A második nap kóválygását feldobta a baráti különítmény érkezése, echnat Fehérvárról, schizo Budáról, rosseb pedig egyenesen Angliából jött, sós-ecetes chips-szel és füstös skót whiskyvel, ami olyan volt, mintha egy szalonnasütő nyársat nyalogatnánk. Végre láttam a Sziget többi részét is, mert taktikusan különböző helyeken ittuk az újabb (idén hat decis) korsó söröket. Szokásos Kispál-koncert, szokásos öt percekre összefutás ismerősökkel, szokásos sms-ben szervezgetések, amik nem jönnek össze, aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egyedül mászkálok. A világutálat a világzenei színpad környékén szakadt rám váratlanul. A sörök hatása elmúlt és ólmos melankólia maradt utána, ami oldódik valamennyit a tömegben táncoló gyönyörű lányok látványától és meggypálinkától, de azért végigkísérte a kevergést a színpadok között, a nyolcvanas évek legrosszabb slágereit valahol a peremvidéken, a szögelős drumnbasst a másik sarokban, majd a korai hazamenetelt is, szerencsére lett egy harmadik nap, ami aztán mindent helyrepakolt.

De ha futunk, kilötyög belőlem a húgy – elcsípett mondat a Szigeten, amit valójában egyetlen aranyos lánynak sem szabadna kiejtenie a száján

(before / after )

Mikor mész Iron Maidenre? / Na, milyen volt az Iron Maiden?

Elég, ha harmincegy év alatt az ember egyszer (kétszer, háromszor) megnöveszti a haját, meg fülbevalói vannak és gyanús zenéket hallgat, amikben sok a dzs hang, aztán magyarázkodhat, hogy bármennyire is tiszteli az öreg harcosokat, ez a fajta metálvonulat teljesen kimaradt az életéből.

Ma délután viszont már tényleg odakint leszek a Szigeten, ha jól számolom, tizenötödszörre. Otthoni netkapcsolat hiánya miatt majd utólag jelentkezem, ha.

(insert your customary whimpering song quote here)

Amúgy is hajlamos vagyok nosztalgiázni, de mostanában ijesztően kezd elhatalmasodni rajtam a dolog. Elég hozzá egy kolléga velencei fotósorozata vagy a tücskök esti lármázása a vidéki ház erkélyén, egy könyvborító vagy a napolaj illata, egy utca, egy album címe, de hát ez van, a régi szép idők iránti vonzódás egyre irreálisabb, minél nagyobb csődtömeg az aktuális életed.

(másnap minden ruhádnak esőillata van)

Én majd itt kiszállok, mondtam hajnali fél kettő körül a sofőrnek a vidéki kertváros szélén, mert szerettem volna gyalogolni egy kicsit hazafelé. Akkor már órák óta hangtalanul villámlott, úgy látszott, csak messziről acsarkodik a vihar.
Természetesen két perccel azután, ahogy az autó eltűnt, szinte átmenet nélkül leszakadt a fergeteg. A lejtőn patakokban ömlött a víz, szél tépte a fákat és másodpercenként fehéren felizzott az egész ég. Pillanatok alatt noir képregényfigura lett belőlem egy egész oldalas panelen, ázottan, feketében, még átvizesedett cigaretta is volt a számban, magányos alak az üres utcán, ahol a lámpák fénykörében ferdén zuhogtak az esőcseppek, és azt hiszem, vigyorogtam hozzá.

Nyilvánvalóan ebben a helyzetben egyetlen megfelelő láncolata van az eseményeknek: befordulni a következő sarkon, belökni egy elhagyatott villa rácsos kapuját, és az üres, penészes nappaliban, szigorúan az öngyújtó kattanása után azt mondani a karosszékben ülő alaknak, hogy Hát találkozunk végre, professzor.

De ehelyett hazamentem, forró vízzel lezuhanyoztam és vitaminokat ettem, mert nem akartam náthásan ébredni.

(philipkdick hangulatban / az utcát járom egymagamban)

Az utóbbi egy hét furcsa, nincsen rá jobb szó, de nem tudok rájönni, pontosan mi a furcsa benne vagy miért lenne egyáltalán az. Mintha valamit állítottak volna a világon, csak az egyik tárcsát, azt is árnyalatnyit, amit érezni lehet legfeljebb, ösztönösen.

Az érzés az előbb erősödött, amikor kimentem a nagyvilágba. Az utcát, ahol az iroda található, hetek óta bontják és túrják, munkagépek dübörögnek a forróságban, de valahogy ma különösen beindultak. Fél órával ezelőtt kiléptem az épületből és meg is torpantam, mert a délután folyamán a ház elől eltűnt minden aszfalt és járda, látótávolságon belül sehol sem maradt szilárd talaj, mint egy platformjátékban, ahol a szörnyek felzabálják a pálya elemeit, és ha sokat vacakolsz, soha többé nem jutsz el a kijáratig.

Az okkult hímzőegylet / medúzagyűlés szokott találkozója legalább stabil pont az életben*, de tényleg kellene most már egy diktafon, mert leginkább arra emlékszem a múltkori szeánszról, hogy kitaláltuk az emelkedett borszleng (kerek savak, decens kesernyék, ugye) totális ellentétét, ahol egy hosszan lögybölgetett korty után ilyeneket kell mondani elmélyülten, hogy savankás odab.szós vagy melankolikus, enyhén blogotírós. Pedig volt még ott sok más.

* nagyjából, mert hosszú hónapok után most napot és helyszínt váltottunk, mondom én, az entrópia munkál

(„csak a büfékocsiban állnak [részegen], ketten, amelyik rosszul van az vagyok én”)

kora délelőtt

A hátamban fáj az izom, a fejemben fáj az ingerültség. Az éjszaka egy részében a kényelmetlen ágyon fetrengtem és rettenetes sorsokat találtam ki egy közeli szórakozóhely számára. De hiába a gondolatok pusztító ereje meg a csukott ablak, továbbra is beszűrődtek a világegyetem legigénytelenebb zenéi, a voláré meg a lambada.

De most legalább tudok válaszolni arra a kérdésre, amire pozitívabb pillanataimban – például tegnap este – nem.

Ha tényleg el akarsz menni innen egy időre… mikor, ha nem most?

Mert ilyenkor arra gondolok, hogy itt csak hetente pár napot kóválygok végig azzal a mentális kialvatlansággal, aminek a fizikaival ellentétben semmi köze az ágyrugókhoz vagy a zajhoz, és nem kúrálja sem a négy, sem az öt kávé. Mert ilyenkor nincsenek illúzióim, milyen gyakran történne ugyanez több ezer kilométerre innen, egyedül, egy idegen városban.

késő délután

És ha estére ott is elmúlna?

(jól jönne egy negyedik állás, ahol legalább havonta fizetnek)

Azt reméltem, hogy fél év szünet után a fordítás már nem váltja ki belőlem azt az ingerült ellenszenvet, mint amikor és amiért abbahagytam.

Tévedtem.

(all my stitches itch my prescription’s low )

A július úgy szétfolyt, mint a január. A fesztivál, amivel kezdődött, mintha ezer éve lett volna vagy soha. Néhány zene furcsán összeforrt azzal a pár nappal, ezeket sokat hallgatom mostanában. Ettől olyan, mintha valaki más kellemes emlékeit nézném, irigykedve.

Júliusban a nagy érzelmi hullámvasút kezelője sóhajtva levette zsíros baseballsapkáját, belökte a sebességkart a legmagasabb fokozatba, aztán elment fröccsözni hallótávolságon kívülre. És csak lobogott a hajam, úgy követték egymást a mélypontok és az emelkedők, az önutálatot az önbizalom, az üres lapokat a telefirkált oldalak. Reményt reménytelenség. Bizakodást csalódás. Anyagi bizonytalanságot anyagi bizonytalanság.

A július a keveset alvás hónapja. Mert nem kényelmes az új ágy, mert sokat éjszakáztam mindenfelé, tetőkön, kertekben és udvarokban, de utána gyalogoltam is, mert néha jó gyalogolni a nyárban, zenével a fülemben. A vidéki város kihalt kertvárosán különösen fájdalmas póz úgy végigmenni, ha a lejátszó véletlenül bedobja Gary Numant, don't let the dark into me, énekli szokásos kétségbeesett hangján, és vele együtt hümmögöm a mellékutcák sötétsége felé, mintegy figyelmeztetésképpen. Az éjszakai gyaloglások egyetlen hátulütője, hogy gondolkodni is túlságosan jól lehet közben, de hát valamit valamiért.

Mi volt még a július? Fogfájás, emlékek, búcsú. Egyre több betű ragad be a laptopomon.

Még van belőle három nap.

(vagy titkos bunker épült alatta)

Az Aréna pláza hatalmas. Csillogóra suvickolt folyosók, üvegportálok, világító márkajelek és tágas, több emelet magas termek. Egy galaktikus birodalom Földre zuhant reproduktorhajója hever bekapcsolt álcázópajzzsal a Keleti mellett, az anyagteremtő roppant masinák ráálltak a földlakók gondolataira, már nem kávét, guminőt és sört termelnek tonnaszámra a bányászbolygóknak, hanem drága, logós ruhát, táskát meg szendvicset.

Az esti mozi után végigvonultunk az emeleten, előttünk senki, hátunk mögött erőtlen lárma. Utolsó napok, hirdették hatalmas feliratok az egyik üzlet kirakatában.

Az Aréna pláza kihalt folyosói modern zombifilmet idéznek.

Az Aréna pláza emberektől nyüzsgő folyosói modern zombifilmet idéznek.

(a portrait of the artist as a mad mechanic that he is definitely not)

Majdnem két év telt el a történetroncsok között. Félbehagyott konstrukciók hevertek körülöttem, a borítás alól kilátszó mondatcsonkokkal és a semmiben kattogó bekezdésekkel.

Tavaly sikerült befejeznem egy specifikusan megrendelt darabot, de ott kaptam alapanyagokat, be lehetett építeni az ügynököket az alapzatba, a monarchia császárvárosába (a katonatisztek és egy rejtély közé). Ez azóta sem jelent meg, írásfronton pedig folytatódott a nihil. Közben egy másik, kötetlen antológia kapcsán (tégy amit akarsz), ahová kicsit mást szerettem volna írni, mint régebben tettem, döbbenetes türelemmel vártak rám a többiek.

A történetroncsok között rohangáltam egy egész évig, egyre kétségbeesettebben, de az egyikről hiányoztak a madárszárnyak, a másiknak dobogó szívet kellett volna hozni valahonnan, a harmadiknak megsérült a logikája, a negyedik meg csak nyekergő hangokat hallatott, amíg le nem takartam valamivel.

Az egyik furcsa darabhoz kényszeresen visszatértem (két fogadalom között, hogy most már tényleg felhagyok az írással [is]). Szétszedtem, összeraktam, átdrótoztam, nem működött, közben dolgok történtek velem, nem jók, bele is csorgott a szövegbe sok minden az elmúlt időszakból. De most megint nekiestem, mert tudtam, ha ezt most nem, akkor soha többé semmit, és a héten befejeztem, elküldtem és azóta csak csóválom a fejemet.

Most már csak abban bízom, hogy működik is, de többet nem mondhatok róla, mert eljön értem a fekete autó.

(„csapd fel a hozzád legközelebbi könyvet”-post)

– Amikor a szfinxek kapuján átmentem – felelte Atráskó –, minden félelem elmúlt belőlem. (Michael Ende: Végtelen történet)

Meseregény hősének lenni elég nagy megpróbáltatás, de azért vannak előnyei.

(ugly in the morning)

Az önutálat az ébredés és a fejfájás közötti fél percben érkezik, onnan már hamar eljutok odáig, hogy szigorúan be akarjak írni az ellenőrzőmbe. Tisztelt szülők, fiuk, noiz önmagának tett fogadalmát sokadszorra is megszegte, és már megint az életével traktálta szegény barátait a tegnapi este folyamán, mindezt önismétléssel és sokszor elmesélt részletekkel súlyosbítva persze; és akkor a mértéktelen dohányzásról nem is beszéltünk, amivel kapcsolatban szintén elveszett egy fogadalom valahol.
A hazaút amúgy igazi felfedezés volt, először át az éjszakai Margitszigeten. Jobbról a folyón a bizonytalan fények, mindenhol máshol a koromsötét, gubójába, mint törékeny létformák, mélyen bevackolták magukat a padokon kuporgó párok, hogy csak akkor lehessen őket észrevenni, amikor már el is robogtál mellettük.

(a társalgás kacskaringóiról, még egyszer)

Az okkult hímzőegyletben a társalgás bármikor szürreális fordulatokat vehet, sőt alapjáraton olyan, mintha M C Escher valamelyik fametszete lenne, már ha M C Escher valaha készített volna fametszeteket három-négy órás beszélgetésekről. Tegnap például az eszmecsere egy pontján egyszerűen nem tehettem mást, ki kellett mondanom, hogy egy ideális világban lenne igény a lajhárszexre, amit persze nem gondolok komolyan, de akkor és ott helye volt ennek a mondatnak. Korábban ugyanis L. minden átmenet nélkül felettébb szimpatikus vendégünkhöz fordult és megkérdezte, milyen szuperképességet választana magának, mire a kérdezett szemrebbenés nélkül azt felelte, a repülést vagy akkora agyat, amiben elfér az internet*. Remélem, nyilvánvaló a két pont közötti kapcsolódás.

*(nem egyszerű velünk)

(az idő majd megoldja és egyebek)

amikor rájössz, hogy bármennyire is rossz volt az elmúlt fél év, valójában lezser főpróba volt a következő előtt, mert eddig legalább a remény létezett, hogy majd alakulnak a dolgok valamerre előre

amikor reggelente felébredsz az új lakásban, és az első gondolatod, hogy vajon mennyit is kell kihúzni itt, mire visszakapod a régi életedet, a második gondolatod meg az, hogy ja persze, soha nem lesz olyan

változni kell, váltani kell, még többet, másként nem fog menni

(a volt volt volt)

A soproni erdő tövében, a Volt fesztivál kellős közepén sodródtam a tömeggel, kezemben alkohol, bennem még több alkohol, amikor egyszer csak beütött a felismerés, hogy hetek óta először már-már mérhető ideig nem foglalkoztam a nyűgjeimmel (az életemre vonatkozó aktuális hasonlat fel nem használt elemei: kopott autó, sivatag, betonutak a semmibe, és valami legyen az égbolttal is, valami nem túl jó). Már csak ezért a szokatlan felszabadultságért megérte volna leutazni arra a két napra fesztiválozni – még az sem baj, hogy már elmúlt az érzés –, de akadt más is bőven.

Csütörtökön akklimatizálódásnak sör és tömény, Roni Size Reprazent, ugrálás az élő dobbal és basszussal kipolírozott drum’n’bassre, hogy Cypress Hillre már csak messziről mutogassunk, mintha sok kiló aranyékszer lógna a nyakunkban. A Seňor Coconutot sajnos pont a lényeg előtt hagytuk ott (a beszámolók után már fájlalom nagyon), de csak a fejleszakítósan jó Barabás Lőrinc Eklektric miatt tettük, aztán meg nem mondom, mi történt hajnalig, hacsak a VIP részlegben AC/DC-re tomboló népeket nem számítom.

A két este közé beiktattunk sok kávét meg bodzaszörpöt, elmúló esőfelhőt meg soproni belvárost házigazdánkkal, Brighttal (a száguldó riporterrel, aki a legváratlanabb pillanatokban csapta fel a laptopot, hogy tudósítson a frontvonalról), és jöhetett is a pénteki ámokfutás. Némi Quimby meg távolból a Manu Chao, északi fény koktél többször (szódásszifonon átnyomott vodka minimális szörpbe fröcskölve, feles pohárban, addig kell lehajtani, amíg vadul habzik, a hatás garantált), meg Nouvelle Vague, ahol már támaszkodnom kellett a pulton és menthetetlenül szerelemre gyúltam Nadeah Miranda énekesnő iránt (a képért köszönet isoldénak). Ezután viszonylag könnyedén csaptam át a régi fesztiváltúlélésbe. Sodródás pulttól pultig, tíz perces (?) alvás egy lépcsőn, elveszett slusszkulcs sikeres keresése támolyogva, mindenféle lábak és asztalok alatt, újabb északi fény az ijedtségre, a holtponton átlendülve pedig két óra pörgés drum’n’bassre hajnali ötig. Utána pedig nem maradt más, csak bele kellett menni a világosba, a fesztiválról egyenesen a vasútra. Mire Budapestig értünk, már nem igazán tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az vajon a harmadnaposság és az alvásmegvonás összes tünete, vagy csak a 2008-as év második fele kezdődött el, finom utalással a következő hónapokra.