(time travel is a bitch)

A születésnapom ugyan ma van, de tegnap ünnepeltük a barátaimmal, ideiglenes törést okozva ezzel a téridő-kontinuumban. A merész kísérlet a sf-filmekből jól ismert hatásokkal járt, váratlanul elmosódtak a színek, szétfolytak a körvonalak, pillanatok estek ki, beszédem elnyújtottá és kásássá vált. (Más magyarázatot nem találok az esetre; a sok tömény alkoholnak nyilvánvalóan semmi köze nem lehetett hozzá. Ahhoz sem, hogy egyszer a rossz végén próbáltam lezserül a szám sarkába illeszteni a szerencsére kihunyt ajándékszivart).

Az időutazást folytatva vissza is ugranék a múlt hétvégére, Pécsre, mert időközben megszületett a beígért post-lánc, ahol mindenki távolról indított. Judnál részletes útikalauz olvasható, AnnGel még azt is megörökítette, milyen első ízben találkozni a magyar fantasy kis ékköveivel, Tapsi pedig rengeteg vidám dolgot jegyzett meg, amit én elfelejtettem (és nála található az aktuálisan kedvenc kifejezésem, „az alacsony zombitartalmú köd”). Érdemes elolvasni mindenkit – ajándék fotókkal, csak most, csak ott meg ott meg ott.

(más horrorrfilmekre is gondolhattam volna, de)

Íróemberekkel álltunk tegnap éjjel a sokadik emeleti lakás erkélyén, sörrel a kézben, alattunk tetők voltak, sötét belső udvarok, kémények meg régimódi antennák, azokon túl meg valahol a Moszkva tér, és ha óvatosan balra fordítottuk a fejünket, páholyból nézhettük, amint a folyón túl gyors egymásutánban, hangtalanul izzanak fel a villámok, pontosan a Parlament kőcsipkéi felett.

Igor, ma éjjel új politikust alkotunk.

(távolról indít)

Zömök bor, rendelkezik a tanyasi udvarok jellegzetes ízvilágával, persze animális, netán kisvártatva édesen zár – nincs is jobb, mint Villányban ülni, már a sokadik pincészet udvarában, enyhe sártaposás után, de még a szőlőpálinka előtt, és a helyi borajánló magazinból hajigálni egymásra a legszebb szakkifejezéseket. Kedvencünk a távolról indít lett, és idővel már bármire alkalmazni tudtuk, még postot fel lehet címkézni vele (ha a többi résztvevő, azaz AnnGel, Tapsi és Jud is így tesz, külön postfajtát teremtettünk, ami távolról indít; woof felmentést kap, mert nincsen blogja).

Valahol ott hagytam abba a múltkor, hogy pénteken késő délután elindultunk lefelé Pécsre. Először belefutottunk egy romantikusfilmes naplementébe, aztán hamar átvonatozunk egy egészen más műfajba, mert kezdett alkonyodni és a zöld völgyeket elöntötte a derékmagasságú köd (vajon milyen filmekre asszociál noiz? segítségként megadtunk két szót: agy, láncfűrész). Jud és woof remek vendéglátókként már aznap este elhalmoztak minket mindenféle jóságokkal és nem kevés borral, hogy jó előre felkészüljünk a szombati kultúrprogramra. A pincetúra tanulságos élménynek bizonyult, ami annak is köszönhető, hogy bort nagy mennyiségben utoljára vidám rokkerkoromban ittam, igen, barbár voltam, a kannás verziót, kólával felöntve (all the someliers in the house, let me hear you say gaaaaah, let me hear you scream nooo), például bármennyire is féltem tőle, hogy délután négykor Cirmos Kormost dalolva támolygok két pince között, könnyű volt tartani a mértékletességet. Jutalomként rengeteg különböző finom bort ihattam, és még sajtot is ettünk – a rétest ki nem felejtsem –, a táj meg gyönyörű volt, az idő kellemes, a társalgás szórakoztató, szóval igazi rekrációs hétvégét hoztunk össze, ezúton is köszönet érte.

(annyi mindent akartam...)

...írni, aztán nem lett belőle semmi. Most meg indulok Pécsre. Így aztán nem mesélem el részletesen, hogy a héten elővettem egy nagyon régi, soha meg nem jelent történetemet, amiről a héten addig csiszoltam lefelé a felesleges szavak rozsdáját, amíg csak egy érdekes alakú göröngy maradt belőle (ez az alapkoncepció szerencsére, a törpékről meg a rettenetes, örökké változó égről). Éppen csak szót ejtek a keddi medúzatalálkozóról, ahol a magyar irodalom szomorkás sablonjainak és az angolszász sikerkönyvek receptjének párosításával megalkottuk a Mámor, nyugdíj, Provance című leendő bestsellerünket. Még be akartam számolni arról, hogy mindenféle pénzügyi egyeztetések és kiadói tervmódosulások miatt miképpen tettem félre félúton a remek skótos-detektíves fordítást és cseréltem le egy… ehm... kevéssé jó könyvre, aminek nagyon neki kell feküdni itt és most. Ilyenkor általában levesporokat veszek és bespájzolok az internetből (levesport még nem szereztem, de egy kis internetet adott a lucia, mert kedves és egyébként sem bírja nézni, ahogyan szenvedek, miközben ők dúskálnak az internetben). Mielőtt éppen magamra zártam volna a lakást, természetesen kiderült, hogy pontosan ebben a három hétben halaszthatatlanul fontos a jelenlétem a cégnél. Érdekes lesz.

Közben voltam lehangolt is, de elmúlt, jártam egy kicsit a könyvhéten, részt vettem két sörözésen is, ebből az egyik kifejezetten spontán volt; most pedig el a délvidékre.

(spanyolblog, hegyfétissel)

Azok a hegyek, amelyeket Madrid bizonyos pontjairól már remekül látni, mindig is valótlannak tűntek ott a messzeségben, a nagy lapály szélén. Ez a múlt héten sem volt másként, amikor Herbie kollégával autóval közelítettünk feléjük: sokáig túl statikusak voltak, mint egy vetített háttér. Aztán valami történt és először textúrájuk lett, repedezett és barna, zöldes foltokkal, szóval egészen sárkányirhaszerű, majd váratlanul tömeget meg magasságot is szereztek, és ezzel megérkeztünk Manzanares el Real városkájába.

Annak is az impozáns várkastélyába. Hétköznap volt, ezért csak ketten nézelődtünk a várban, majd lassan feltűnt, hogy minden kihalt teremben áll egy egyenszoknyás és -blúzos, csinos, egyenhosszúhajú lány, akik nagyon némán figyelték bóklászásunkat. Gyorsan szórakoztató trash-pulp elméleteket kezdtünk gyártani róluk (nyilván), amire ráerősített, hogy mellvédre érve a vár jellegzetes tornyai láttán kibontakozott előttem a galaktikus összeesküvés is, ami a Dr. Who című brit sf-sorozat borsszóróra emlékeztető visító főgonoszait, a Dalekeket helyezné el a középkori Spanyolország történelmében. Ezen a ponton szeretném képekkel illusztrálni rettenetes elméletemet.

Dalekek:

From Spain 2009

A kastély egyik tornya:

From Spain 2009

A várkastélytól csak egy ugrás volt a főtér, a fehérre meszelt, vén mozival, a harangtorony tetején meg a komplett gólyakolóniával. Sőt a természetig sem kellett sokat menni, a La Pedriza tájvédelmi körzetbe. Borókafenyők, zubogó hegyi folyó, meredek sziklák, víz- és gyantaillat, megtévesztően westernfilm-táj, abból a fajtából, ahol a patakparton babot kotyvasztó aranyásókat indiánok támadják meg orvul és kezdetét a lövöldözés veszi a sziklák mögül. Idővel teljesen eltűnt alólunk az ösvény, és sziklákon másztunk tovább, csipkebokrok között, patakon gázoltunk át, síkos köveken és száraz ágakba kapaszkodva, azzal a szilajsággal, amit a természetbe hosszú idő után visszaeresztett fordítók esetében többször megfigyeltek már a szakemberek.

From Spain 2009

Másnap ismét nekivágtunk a hegyeknek autóval, sőt túl is mentünk rajtuk. Felkerestük Segoviát, ami hat és fél év alatt sem változott semmit, megvan a római vízvezetéke, a csipkézett katedrálisa és az Alcázar nevű kastélya (ahonnan egykor eltulajdonítottam egy egész tornyot, hogy beépítsem álnéven elkövetett kardozós fantasymbe, a többi Spanyolországból összehordott tereptípus és objektum mellé).

Szerdán kiderült, hogy tavasszal Madridban még vannak színek és kora délutánig a tavasz az úr. Amikor aztán három óra körül beütött a nyár, árnyékfoltól árnyékfoltig mozogtam, mint egy vámpír.

Csütörtökön ismét a hegyekhez mentünk (ez egy ilyen hét volt), a Valle de los Caidosba. A Elesettek Völgye lehengerlő, az angol sublime szó minden negatív vonzatát is magában foglalva, úgy, mint a gótikus irodalom kastélyai: lenyűgöző, hatalmas, félelmetes és valami alapvetően nincsen vele rendben. Az erdőben autózva messziről látszik a hegy csúcsára emelt 150 méteres kőkereszt, a parkolóban pedig már érezni az építmény tövében gubbasztó roppant szobrok súlyát. És akkor még nem is beszéltünk a hegybe vájt katedrálisról, a roppant angyalszobrokkal és a boltozatos termekkel.

From Spain 2009

Utolsó napra maradt a Tierno Galván-park Madridban. A helyi retrofuturisztikus góc, ahol a Planetárium épülete pont úgy néz ki, mint a nyolcvanas évek Nemere-regényeiben a Szolgálat központja vagy egy űrpilóta-kadémia. Mellette pedig a valaha nyilvánvalóan cutting edge szobor (terasz? kilátó?) a berozsdásodott kéménnyel, a meredek szögekben megtört, hatalmas betonfallal és a kötelező kerek lyukkal a falsíkközepén. Két szóval: indusztriális remekség.

És mielőtt elfelejteném, utólagosan (is) köszönet Herbie-nek és Larissának a vendéglátásért, a fényképekért (ld. fentebb), a fuvarokért, az átbeszélgetett órákért és az esti Guitar Hero World Tour + Rockband maratonokért. We still rock.

(147. „jajongás”, 2009; olaj, vászon. befejezetlen)

...itt pedig tekintsük meg ezt a félig befejezett postot, amely ugyan 2009 májusából származik, de noiz markánsan 2008-as stílusjegyeivel rendelkezett volna. Témája az egy időben szinte védjegyévé vált anyagi és munkajellegű pánik, a szokásos komplikált hasonlatra felfűzve. Figyeljük meg, milyen tiszteletlenül nyúl a viktoriánus horrorirodalom klasszikusához, amikor azt írja, mint szegény doktor Jekyllnek Mr. Hyde, olyan számára az egzisztenciálisan rettegő kreatív énje, ami kintlevőségei összeszámolásakor előtör belőle, hogy ingerültté és gorombává tegye. A post itt megszakad – befejezetlensége valószínűleg az úgynevezett „vidám” korszak hatása, amikor egyszerűen nem akart nyavalyogni, sőt más, radikális elméletek szerint már ő maga is unta az egész jajongást, mert attól nem oldódott meg semmi.

Most pedig fáradjunk tovább a tévésorozatokról szóló, befejezetlen kisplasztikákhoz...

(due to maintenance issues you have been temporarily assigned the citizenship of the dreamlands again sorry for the inconvenience)

Furcsa érzés arra ébredni az éjszaka egyik képlékeny pontján (amikor éjfél már biztosan elmúlt, de a hajnal még nagyon messze van), hogy a szomszédos lakások valamelyikében ordítós veszekedés zajlik éppen. Szürreális is egyben, mert nem tudni, lentről jön vagy fentről, esetleg balról vagy jobbról, és amúgy is csak egy személyt hallani, mintha ez a zokogó, elcsukló női hang magával üvöltözne a néma házban. A falak tompítanak valamennyit, ezért a mondatok éppen nem érthetőek, de már ott lebegnek az érthetőség küszöbén (a hangsúlyozás alapján a következő szavak valószínűleg elhangzottak: nem bírom tovább hazaköltözöm az anyámhoz.) Biztosan nem álom volt, de attól még úgy tűnt, mintha rossz világban felriadva hallgattam volna bele egy álomlakás lakóinak álomnyelvébe. Aztán váratlanul csend lett vagy hirtelen elaludtam.

Egyre gyanúsabb, hogy a világok vékony membránja melletti, vitatott határzónában élek (mert volt ez meg az).

(fel tudná nekem szeletelni az elmúlt másfél hetet négy bekezdésre?)

Még múlt hét hétfő: rosseb barátommal meglátogatjuk a birminghami várostörténeti múzeumot, ami az emeleten képtárrá változik (odakint esik az eső, de ennek természetesen semmi köze a kultúra iránti éhségünkhöz). A látogatás egyben kísérletként is funkcionál, eredménye: meglett korunk ellenére a negyedik terem után bármikor hozzuk egy osztálykiránduló fiúcsapat ún. szellemességi szintjét, de közben remekül szórakozunk.

Már majdnem májusi hétköznap este: spontán italozunk a Gödör mellett a füvön Búvárzenekar vezényletével (aki megint váratlanul hív fel azzal, hogy figyelj, öreg, itt ülök egy üveg whiskyvel, nem jössz?) Egészen meglepő módon aznap éjjel Budapest egészen élhető városnak tűnik (ehhez ugyan nem árt a tömény alkohol sem), pedig tömve a tér másokkal, akik hozzánk hasonlóan többnyire isznak, viszont velünk ellentétben egyre többen lesznek.

Hétvégén négy óra alvás (és az azt megelőző nem kevés gin-tonik) után Egerbe megyünk, majd azon is túl, a völgyekbe, ahol a szerpentin végén egyszer csak kinő egy falu. Napközben velkámdrinkeket szorongatok és beszélgetek, este a Nagy Levinnek segítek megsütni a hekatombányi húst (egyik kezemben villa, a másikban sör, amiből néha a számba, néha a húsokra öntök). Egy ponton már mindenki kétszer evett, de még mindig rengeteg alapanyag van, másnapra mégis alig néhány csirkecomb marad. Rejtély.

Kedden bloggerek közé megyek, ami „betegség(ek) miatt” majdnem halasztódik, aztán mégsem, de azért megszületik a bloggerinfluenza szó és megalkotjuk a bloggermulatós műfaját is. isolde sálba burkolózva, rejtélyes mosollyal nézi a társaságot, és ha megszólal, azt is furcsa, halk hangon teszi (először azt állítja, beteg, de végül csak kiderül, hogy ez az isolde-változat még hangkalibrációra vár).

Ui: Ezen kívül sok más kellemes dolog is történt, de vigyáznom kell setét imidzsem romjaira (nem, semmilyen napfényben/fűben heverészésről nem tudok). Igaz, amióta a napokban személyes hősöm, Trent "NIN" Reznor, az önpusztítás és -marcangolás apostola (pain pigs could have been get down hurt lie on your knees) eljegyezte álmai nőjét és vidámakat twitterezik, csökkent a bűntudatom.

(mert a tweet elszáll)

Mindenféle véletlenszerű szilánkok.

Magyarul beszélj, Magyarországon vagy! – kultúrmagyar utas a Budapestről késve induló gépen, a kizárólag angolokból álló személyzetnek

Busszal érkezni Birminghambe maga az ipari gótika. A jármű hosszasan kanyarog egy néhai raktárnegyed szűk utcáin, felettünk, több emeletnyi magasban vörös téglából emelt vasúti hidak húzódnak, alattuk roppant boltívekkel. Indusztriális trollok rejtekhelyei mind.

Péntek délelőtt leszálltam a vonatról Stratford-upon-Avonban, és esküszöm, hogy az első tizenöt percben kizárólag nyugdíjasokat láttam, öreg bácsik tipegtek ki a boltokból, idős hölgyek vezették az autókat, koros párok ballagtak az utcán. Éppen kezdtem úgy érezni magamat, mint egy hetvenes évekből szalajtott angol scifi hőse, aki hosszú út után megérkezik egy világtól elzárt kisvárosba, ahol egy éjszaka alatt mindenki megöregedett a rettenetes ufók kísérletei miatt (a Legyek ura találkozik a Dr. Who-val). Aztán felbukkant három iskolányi kirándulócsoport és megnyugodtam. threadbaronnak teljesen igaza van, Shakespeare szülővárosa tényleg abból él, hogy mindent kiállíthatóvá tettek, ahol a mester valahol megpihentette tekintetét (a meglátogatható épületek többsége – a klasszikusokat idézve – amúgy is többször összedőlt, elsüllyedt, majd azután égett le), de a mester autentikus szülőháza mindenképpen érdekes kultúrtörténetileg, egykori angol bölcsészként meg kifejezetten.

Pénteken eljutottam egy nagyon kicsi és nagyon öreg angol falucskába, ahol akadt két szabad órám, amíg arra vártam, hogy visszavigyenek a nagyvárosba. Ez már az igazi Miss Marple Country, ahol a helyi templomot 1086-ban már megemlítik a Domesday Bookban, a csend már-már ijesztő, minden ház valamilyen cottage, a pubban úgy néznek rám, mint egy földönkívülire, a helyi gyaloglóösvény pedig három kapu után eltűnik egy roppant legelő közepén, ahol tehenek gyűlnek körém lassan, némán és gonoszul. A falu, ahol minden reggel holttestet keresnék a könyvtárszobámban. Nem elhanyagolandó módon az egyik legszebb környék, ahol valaha jártam.

Warwick kívülről amolyan arthurkirályosan középkori vár, belülről meg időutazás a viktoriánus kor arisztokratáinak életébe. A hatalmas központi udvaron egy csapatnyi goth lány üldögélt, huszonévesek lehettek – és csak néztem, amikor elővették a láthatóan drága babáikat és azokkal játszottak szertartásosan. Lemaradtam volna egy szub-szubkultúra megjelenéséről?

(az utazásom már-már minimáltechnó)

Előre kinyomtatott boarding pass, hogy ne kelljen sorakozni a repülőtéren, egyetlen közepes hátizsák (pont annyi ruhával, amennyi kell), egy könyv, egy mobil, egy fekete Moleskin-notesz, toll, számtalan ötletszilánk a fejemben, amelyekkel kezdeni kellene valamit, ha már úgyis elszakadok a munkától. Mióta a fapados légitársaságok minden alapvető szolgáltatásért különdíjakat számolnak fel, sokkal könnyebb megvalósítani régi álmomat, a sallangmentes utazást. (Már csak működnie kell.)

(Megijedt, mert valakinek feltűnt odafent, milyen keveset nyűglődik mostanában, suttogják majd rólam; lelépett, mielőtt kiderült volna, hogy az új novellájából kihúzta a fekete esőt.* Nem kell elhinni, alig hat nap, és jövök vissza, szeretem Angliát, de most megvadult állásajánlatokkal elefántokkal sem lehetne kint tartani.)

* sohasem tennék ilyet

(elsodor a trend)

Legalább egy éve létezik twitter accountom*, de eddig nem éreztem szükségét, hogy használjam. Viszont már tavaly is eszembe jutott, hogy utazásokhoz ideális eszköz lenne, majd ezzel a lendülettel nem is foglalkoztam vele tovább. Ha semmi nem jön közbe, akkor csütörtökön úgyis utazok egy picit, hát itt az új alkalom. Addig meg tesztelem a blogba illeszthető twitter-alkalmazást.

* (kezdte körülményesen magyarázkodva)

(természet és metropolisz)

Tegnap elmentünk kirándulni az okkult hímzőegylettel, ki a természetbe. Kivillamosoztunk a város szélére, aliék főhadiszállására, ahol vidám hangulatban söröztünk sokáig (és kiderült, hogy lucia, isolde, suematra tényleg a kedvenc nagynénijeim). Mielőtt azzal a tudattal tértünk volna haza, hogy a természet egyenlő aliék hátsó udvara, inkább felkerekedtünk az aktuális erdő irányába, majd addig vándoroltunk a zöldben, amíg nem találtunk egy lángosost, ahol adtak kávét is (utána gyorsan leöblítettük a civilizáció rút látványát még egy kis erdővel). Remek délután volt, a társaságnak, illetve alie és kill pazar vendéglátásának köszönhetően.

Este (már a Városban) felszálltam egy számomra ismeretlen buszra. Különös élmény volt: az egyik pillanatban ismerős, a következőben ismeretlen utcákon haladtunk, ezeket pedig olyan helyszínek kötötték össze, amiket ismertem ugyan, csak eddig azt hittem, a város totálisan más pontjain találhatóak. Talán a bkv új, féregjáratokat kihasználó járatát tesztelték velünk, de szerencsére nem keveredtem át egyetlen alternatív Budapestre sem, és pontosan oda érkeztem, ahol nagyon is lenni akartam.

(a hétfőről)

Nem is merek írni arról, hogy most jól érzem magamat, mert elvisz a cenzúra, megtagadnak a barátaim és elhervadnak a fekete rózsáim. Ám legyen, dacolok a lehetőséggel, és

[A bejegyzés részét a Darkpozőrök Melankóliaszintjét Ellenőrző Bizottság a megszabott határértéket meghaladó pozitívumtartalma miatt eltávolította.]

Éjjel pedig, amikor éppen gyalogoltam át a hídon a folyó felett, olyan Holdat láttam, amiről eddig azt hittem, csak az ódivatú gótikus történetekben létezik, felhőrongyok mögül kibukkanó, halványvörösen derengő, homályos foltot. [Ezt a részletet visszahelyezte: Kovácsné DMEB felülbírálati referens.]

(péntektől hétfőig)

A vidéki kertben színek, a szürkületben békák, kuruttyolásuk monoton lármává áll össze, mintha a közeli tó beszélne hozzám az egyetlen hangon, amit ismer. A barátaimmal találkozom, aztán autót vezetek hazafelé, az éjszakai utcáknak elsőre olyan davidlynches a hangulata, pont úgy váltanak a lámpák a néptelen kereszteződésekben, de a hasonlat ellenére sem ijesztő semmi, nyugalom van meg tavasz. Mire vasárnap lesz és késő, a belvárosból csak a templomtornyok sziluettje marad a kék derengésben, aztán a sötétség elkeni a körvonalakat is. Addigra mi már egy teraszon ülünk és vidáman csörömpölünk az üvegekkel.

(vigyázzanak vele, most nem panaszkodik)

China Miéville – aki először lenyűgözött, mint olvasót, évekkel később pedig számos kihívás elé állított, mint fordítót – váratlanul küldetett egy példányt a megjelenés előtt álló új regényéből (The City and the City), még proof copyként, betördelve, kinyomtatva. Mindig csak sírok a fordítólét miatt, a pozitívumokat meg kihagyom.

(kedden)

– Ne felejtsd el – mondta a női hang az álmomban –, hogy kulcsuk van az ajtódhoz. – Aztán felriadtam, odakint a legsötétebb éjjel volt még, odabent, a lakásban meg én egyedül, persze. A hirtelen ébredés utáni kábaság még dolgozott, ezért nem gondolkodtam túl sokat, inkább kimentem és bezártam az alsó zárat is, meg benne hagytam a kulcsot. A kis üvegablakon túl látszott, hogy a lépcsőházban valaki ebben a pillanatban kapcsolta fel a lámpát.

(down in the park)

A múlt héten történt, hogy nem fértem be egy előadásra egy könyvesboltban, ezért valamelyik belvárosi parkban üldögéltem helyette. Ahol minden percben azt vártam, hogy lekapcsolják a tavaszt és az ég mögül szól le ránk a rettenetes hang, miszerint a próbaüzemnek vége, és megint fázunk meg nyomorultak leszünk. De nem történt semmi ilyesmi, még a kabátomat is le kellett tennem, miközben olvastam, ha éppen nem a kopott házakat vagy a tetőablakokon csillogó napfényt figyeltem. Ettől hirtelen úgy éreztem magamat, mintha turista lennék egy vénséges, egzotikus városban valahol messze, ahová általában el akarok menni innen.

(a gazdasági válság hatása az italválasztásra)

Egyik előnye az anyagi krízisnek, hogy alternatív megoldásokra ösztökél, ezért is ittam tegnap egy retrókocsmában – három bájos hölgy és két derék úriember társaságában – életemben először meggyel meg bodzával turbózott fröccsöt (ocsóér’). Talán ezek után táblákkal vonulnak fel a házam előtt a minőségi borfogyasztás védelmezői, de kimondom: jó volt.

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „b” oldal)

Folytatás innen.

Múlt hétvégén elköszöntünk eshutól (remélhetőleg nem újabb nyolc évre), és remek este sikeredett gnomebone kollégánál, aki nem spórolt a tequilával; mire elbúcsúztam, addigra az óraátállítástól szépen elcsúsztak egymáson a világ rétegei, madárcsicsergéses hajnal volt, de még teljesen sötét, viszont bőven jártak már a metrók. Másnap pedig Hannáéknál néztem meg a vidéki kúriát, ahol a fedett télikert tetején olyan hangulatosan dobolt az eső, hogy egy Bogart-filmben is elfért volna, és kiváló megehető / megiható dolgokkal halmoztak el minket.

A lábtöréses affér óta először végre elmentem futni, kétszer egymás után, levezetni ezt a rohadt feszültséget mert kezdtem beleőrülni a kényszerpihenőbe. Tehát nem vagyok már beteg, tudok futni és lehet is futni a szigeten, hiszen itt a tavasz. És ez így jó.

(Figyeljük meg a két összefüggő, mégis külön publikált post ívét, amint a szerző a küszöbön álló pénzügyi csőd és a fordítói egóproblémák témájából próbál átevickélni a napsütés, mozgás, barátok, lendület és egyéb pozitívabb kulcsszavak irányába. Bevallom, megijedtem, amikor kiderült, hogy eshu barátom az elmúlt pár évben többek között a blogom alapján próbálta megítélni messziről Magyarországot. Ezt senkinek nem ajánlom, mert olyan ez, mint bekormozott távcsővel nézegetni egy távoli falu szélső házát, miközben a háttérben három siratóasszony énekel. A blog – leszámítva talán az utazásokhoz és a barátaimhoz kapcsolódó postokat – azon az elven működik, amit már a Therapy? is megénekelt, avagy happy people have no stories.)

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „a” oldal)

Délben kártyával fizettem volna egy boltban, de nem volt elég pénz a számlámon. Ez csak azért hírértékű (számomra), mert hatszáz forintos tételről beszélünk. And so it came to pass that he witnessed the first of the signs, when the Hand-Held Machine made the sound that the occult texts had always described as The “Pittyenés” of Doom.

Közben hosszas levélváltást folytatok egy kiadóval, akik tavaly megvették egy régebbi, kiadatlan fordításomat – miután megnézték és úgy döntöttek, nekik ez kell –, majd megjelentették úgy, hogy a szerkesztő teljesen átírta az egészet a saját stílusában (ezt egyébként feltüntették az impresszumban is, én is csak innen tudok róla, mert menet közben erről nem szóltak). Persze most már mindegy, csak gondoltam, jelzem nekik, hogy ez annyira nem szerencsés így.