(Tarzan és az aranyblogger)

Élőben sokkal szórakoztatóbb vagy, mint a blogod – mondta lucia tegnap, és szeretném ezt a kijelentést kitenni első mondatnak, hogy szimpatikus legyek és adjatok pénzt, illetve a külső szemlélő szavaival érzékeltethessem, milyen látványos hangulati kilengéseket produkál nálam pozitív irányban a baráti társaság, legalább két-három óra erejéig, hogy aztán minden folytatódjon a régiben.

(Azért remélem, hogy nem a blogom kritikáját idéztem be ilyen büszkén.)

A beszélgetés egy pontján túl nagy figyelmet kapott a köztem és mindenféle vonzó, fiatal lányok között pillanatnyilag nem létező viszony, lucia meg isolde egészen belelkesültek, majd tréningeket tartanak, mondták, amikor jeleztem, milyen problémás az ismerkedés, bár abban nem sikerült megegyezniük, kikkel kellene megismerkednem, bloggerekkel vagy nem bloggerekkel. Mintha furcsa csillogást is láttam volna a szemükben, az ilyesminek az a vége, hogy egy vakrandin találom magamat azzal a kísérő szöveggel, hogy Ő itt a harmadunokanővérem, jól kijönnétek, öt éve negyven macskával él az erdő szélén, és nagyon kedves lány, bármit is hallottál az előző barátjáról, ostoba baleset volt.

Amikor az L. posztmodernül átemelte kontextusba a Sün, akit meg lehetett simogatni mesekönyvet és megalkotta a Blogger, akit meg lehetett simogatni variációt, kicsit elterelődött a téma, csak úgy repkedtek az ötletek, A blogger neve halál, Egerek és bloggerek, Nem bloggernek való vidék és még vagy ezer más. Illetve láttuk agnust bosszúsan, amit onnan lehet felismerni, hogy agnus ugyanolyan kedvesen ül az asztalnál, mint mindig, csak megosztja velünk, hogy most bosszús.

(elektrokardiogramm)

Hullámhegyek, hullámvölgyek, szinte minden napra jut valami, hol jó, hol rossz, az életem vonalát rajzoló gépből egy szívritmuszavaros ember EKG-jára emlékeztető papírcsík csúszik ki lassan.

(Nothing matters. We are just cockroaches. Wildebeests dying on the riverbank. – House MD 4x14 )

Pénteken jártam igazi házibuliban. Belvárosi bérház, szinte csak ismeretlen emberek a folyosón, borosüvegek, szendvicsek és szimpatikus tömeg a konyhában. Tapsival kisodródtunk a gangra, rengeteg szingli lány van ám itt, közölte Mac finom utalásféleképpen, nekem, személyesen a Hogyan ne is próbáljunk lányokkal beszélgetni partikon című (egyelőre csak fejben létező) szakkönyv szerzőjének.

Tanulság még a hétre: az albérletkeresés meg egy mesebeli erdő, amikor kijössz belőle, megváltoztál kicsit, tekinteted üresebb, keserűbb, bölcsebb talán, de biztosan nem férfiasabb. Valahol ezzel függ össze a következő bekezdés is.

Amikor a fordítást lecseréltem a játékfejlesztésre, az állandó létbizonytalansággal járó, kedvelt munkát váltottam le olyasmire, amiből lehet fizetni a számlákat. Gondoltam én akkor, és ettől olyan szörnyen felnőttnek éreztem magamat, hogy talán huszonöt évesnek is látszottam. Aztán kiderült, hogy a játékfejlesztés a maga kompromisszumaival együtt is teljesen szórakoztató munka, és nagyjából ezzel a felismeréssel egy időben megszűnt anyagilag biztos állásnak lenni, ahol maradtak a különmelók a számlafizetésre. A lakásváltással ez már nem lesz menedzselhető így, újabb nemszeretem döntések erjednek, persze ugyanaz a dilemma, mint már egyszer, hova menjen ember, aki mást nem akar csinálni, arról a munkahelyről, ahol szívesen dolgozik?

Ha már a bennragadás: valami az országban akar tartani.

Pár hónapja alakulgatott egy néhány napos írországi út, ami váratlan anyagi, majd szervezési okokból lassan eltolódott a jövőbe. Közben megint bedőlt a privát költségvetésem, és egy héttel ezelőtt, amikor a mindenbőlelegemvan-életérzés teljesen szokatlan kalandvágyrohammal párosult, rájöttem, hogy pont annyi pénzem van még, amiből felülhetek egy fapados repülőre és három estét kifizethetek egy olyan városban, ahol van tengeri kikötő, öreg házak meg csipkézett tornyok. Utána lesz, ami lesz, gondoltam vakmerően, majd kényszerhelyzetben nem töprengek annyit. (Az elhatározás egyébként egy nappal az első színes placebó beszedése után jött, Próbálja ki Ön is! Dr. Kovács Izolda-féle Neonirvanol Forte ™ – huss a bizonytalanságnak!) Nem telt el 24 óra az elhatározás után, beesett két teljesen váratlan és halaszthatatlan kifizetnivaló, ami elfújta a merészségemet, a pénzem maradékával együtt. Szóval nem megyek sehová, amíg meg nem kapom az idei második fizetésemet és akkor aztán lesz hepaj meg minden.

A tisztánlátás kedvéért: nem, nem az utazás a legnagyobb problémám.

(ülünk a vonaton és néz)

A vonat egyre gyorsulva vágódik kifelé a fővárosból a vidékbe, az ipartelepek veszítenek a tájjal szemben, mellettem a fülkében negyvenes értelmiségi házaspár. A nő haja kontyban, a férfi teniszinge rózsaszín, négykezes zongoraversenyt fognak megtanulni, energiáról és rezonanciáról beszélgetnek, befőttesüvegből eszik az egzotikusan fűszerezett rizst, van hozzá búzacsírasaláta dobozban, folyamatosan apró csókokat lehelnek egymásra.
Nem érzik, mennyire szeretném, ha máshol lennének.
Imádattal nézik gyermekük, __ke minden mozdulatát, __ke szemben ül velem, tíz-tizenkét éves, kövér, elkényeztetett és olyan aranyosan agresszív a szüleivel, az utazás első tizenöt percében kell csak folyamatosan követelnie az ennivalót, addig rejtvény fejt, minden definíciót megkérdez (négy betű, őserdei kúszónövény, án a vége, mi az anya mi az). __ke nem is sejti, milyen közel járt ahhoz egész úton, hogy kapjon egy cipőtalpat az arcába.

(várak, kutya, görcsoldás)

A május elseje a hagyományok szerint alakult, ismét a megszokott társasággal indultunk több napos expedícióra, ezúttal a Zemplénbe. Némileg csökkentett létszámmal, de a jól ismert szórakoztató faktorral. Leginkább azt csináltuk, hogy megfigyeltünk várakat természetes környezetükben, festői hegytetőkön, erdők között, sőt közelebb is mentünk hozzájuk, óvatosan, nehogy felébredjenek. Boldogkőváralján Levinről kiderült, hogy elf és ösztönösen láthatóvá válnak mellette a tikos átjárók, a füzéri várban láttunk kamikázefecskéket dacolni a széllel, a regéci romok között meg elég volt kinéznem egy megmaradt boltív alól a mélybe, és máris működött a pozőrfaktorom, Bright fényképén A Sötét Szem Írisze lett belőlem – ja, és láthattam Robint, amint a szerkesztőösztönöknek engedelmeskedve piros filccel megszerkeszt egy nyelvtanilag hibás tájékozató táblát.
A szállás idén is pazar volt, a helyi foxiszerű kutyát mintha Réber László rajzolta volna, egyébként meg ettünk és társasjátékoztunk sokat, sokfélét. A társaságból kétszer ketten szintet léptek, ők első és második szintű szülők most, akik helyett mi, többiek is ittunk. Volt még: lelki görcsök oldódása, maratoni beszélgetések (például fleorával, aki most először töltött huzamosabb időt velünk), és természetesen a rettenetes szóviccek sem hiányozhattak.

(mostan színes bogyókról álmodom)

A múlt hét a színes bogyók jegyében kezdődött és folytatódott. Kedden az L. hozott Londonból az okkult hímzőegyletnek Jelly Beant, valószínűleg megérzésből, mert sejthette, hogy amikor elkezd fényképeket mutatni, isoldéval együtt egyre gonoszabbul és irigyebben fogunk nézni rá (különösen a Battersea Power Stationt irigylem tőle, hihetetlen, hogy pár évvel ezelőtt egy londoni hónap alatt nem bírtam eljutni odáig). A Jelly Beannel ez volt az első találkozásom így a való életben, a lényege, hogy egy doboz tele harmincféle ízű drazséval (talán a Potter-könyvek mindenízű cukorkái is innen ihletődtek), és a legszórakoztatóbb része 1) a doboz oldalára ragasztott fényképes tájékozató alapján választani színt 2) vagy rágcsálás után kitalálni, most akkor szőlős, popcornos, áfonyáspités vagy [egyéb]) lehetett. isoldétől pedig kaptam frissen legyártott iparisárga tablettákat papírborítékban, mert nem viccelt a múltkori kommentben, rá van írva tollal a borítékra, hogy Neonirvanol Forte, napi egyet kell bevenni, már érzem is, hogy működik, de kevés van, nem adhatok másnak.

(rövid, de tömény hétvége)

Hektikusan kapcsolgatom ki meg be a kommentlehetőséget, lelkiállapotom kétállású kijelzője ez. Egészen konkrétan megfogalmazható vágyódások élnek bennem, de minek. Szombaton búcsúztattunk hosszú útra induló barátot és a macska ismét rettegésben tartott nyolc embert csak azzal, hogy ült és nézett. Vasárnap kisurrantam a könyvfesztivál utolsó napjára, mégsem járja, hogy nem, pedig már kiugrott renegát lettem; az új helyszínről a London Book Fair jutott eszembe, ami pozitív, de egyetlen olyan könyvet nem láttam, ami igazán érdekelt volna. Ellenben nem nyomasztott annyira a rengeteg nyomtatott dolog látványa, mint régebben. Este kreatívkodásra került sor, sör mellett: három olyan barátom van, akikkel hihetetlenül produktívan tudunk ötletelni, a klaszikus brainstorming alapelvei szerint, az egyik whoisnot, a másik a Nagy Levin, a harmadik rampion, ő az, akivel éppen tegnap ültünk össze, már megint komplett regényszinopszisokat hajigáltunk halomba, világcsontvázak között turkáltunk lelkesen, csak úgy sisteregtek az ötletek, energiával töltött fel, aminek ki kellene tartania egy darabig. Akaraterőnövelőt akarok, minimum vödörnyi kiszerelésben, krómszínű edényekben, vakító ipari neonszínű por formájában, mint a testtömegduzzasztók, enném nagykanállal, sovány csirkemellel, szénhidrát nélkül, minden reggel megnézném a billentyűzet elő pattanva, mennyit acélosodott reggelre a kis satnya akaraterőm.

(chatlog)

noiz>ilyenkor jövök rá, hogy valamit nagyon kezdenem kellene magammal
noiz>mert ülök a szarban éppen, amiből biztosan ki lehetne mászni
noiz>majd amikor tényleg lesz okom szarul lenni, akkor majd mennyire bánom,
noiz>hogy a jó időket is elbasztam feleslegesen

Most, hogy végre eljutottam a nagy büdös evidenciák kimondásáig, úgy is, mint első lépés, már csak meg kellene fogadnom a saját tanácsomat.

( ... and ... )

Végre azt a szót is megtaláltam, amivel én magam tökéletesen jellemezhető vagyok.

(and it rained all night)

Végre megtaláltam azt a szót, amivel tökéletesen jellemezhető az elmúlt egy évem jelentős része; ez a szó a kudarc.

(weird and powerless)

Tegnap még az történt, hogy miután megírtam az eggyel lejjebb olvasható rívást, lélekjavítónak megnéztem a magyarul Rottweiler – a halálkutya címre keresztelt* zseniális zs-film trailerjét (programado para matar), mert erre találták fel a zinternetet, aztán elmentem a soron következő medúzaszeánszra, mert ilyenkor mindig felderülök és jobb kedvem lesz. Ez most is megtörtént, habár a feltámadó vidámság alól sugározhattam valami elveszett háziállatokra padlásszobában kucorgó írókra jellemző mélabút, mert suematra spontán nekem ajándékozta a sült banánja egy részét, és amikor megkérdeztem agnust, sötétebbre festette-e haját, de kiderült, nem, akkor isolde szembesített azzal, hogy íme, a bizonyíték, mennyire kivetítem lelkem borongósságát másokra.

A tanulság egyébként az, hogy dolgozhatsz egész este a setét művészimidzsen, elég utána két másodpercet ugrálni egy helyben a zebránál (fáztam, ez van), rögtön le is rombolod azt, pedig fekete, kopott bőrkabátban voltam és esett a fejemre az eső.

* megint egy cím, ami eredetiben sokkal unalmasabb (csak Rottweiler, ehh)

(weak and powerless)

Miért nem bírom magamat rászánni, adódik a kérdés mostanában, miért nem fogom végre azt a bizonyos batyut és indulok el a nagyvilágba?

Elfeslett mostanában nagyon sok biztosítókötél; ami nem szakadt, azt szakítottam én.

Mellőlem most röppennek el sokan, vándormadarakként húznak a messzeségbe; vágyakozva nézek utánuk, hátha jelet hagynak az égen, amiből értenem kellene.

Lehetőség is lenne, egy olyan városban, ahova szívesen mennék, olyan munkára, amit már csináltam, lennének ott barátok meg napfény, de...

De valami nem stimmel. Nem bírom elvágni a maradék szálakat.

Persze ez nem azt jelenti, hogy éppen jól érezném magamat itt. Még azt sem, hogy bármilyen értelmes jövőképem vagy tervem lenne. Csak elindulni, azt nem tudok.

(unpack tavasz to directory)

Nagyon rosszul aludtam az éjjel, biztosan azért, mert az ablakon túl éppen átrendezték a várost, de annyira, hogy ébredés után alig ismertem rá. Újrafestették az eget, egészen kékre, nehezebben szürkülő felhőket raktak fel rá, a napfényt pedig valamelyik délvidéki országból hozták, még az előszezonból, amikor nem perzsel. Aztán kimentem az utcára is, és az egyik sarkon megcsapott az illat, valahol főztek, sok fűszerrel, rengeteg zöldségből, lehunytam a szememet egy kicsit, megálltam a napfényben, és arra gondoltam, egy macskaköves sikátorban vagyok megint Máltán vagy Madridban. Meghökkentően könnyen sikerült.

Most már tényleg csak a hangulatomat kellene az újrainstallált külvilághoz igazítani, mert rettenetesen negatív vagyok. Tegnap találkoztam például néhány barátommal (először whoisnottal ittunk egy sert, utána Hanna, Levin és woof társaságban fejtettük meg a világot) és hazafelé ballagva megriadtam, milyen remek társaság lehettem egész este. Túl könnyen, túl feketén és túl sűrűn bugyog fel belőlem a negatívság bármilyen témában, és miért éppen a barátaimat terheljem ezzel? Ehh.

(sóhaj)

Régen volt ilyen napom (talán februárban, akkor számos délután tetőzött így), de egészen elfelejtettem, milyen érzés szívből kívánni azt, hogy bárcsak összetörhetnék dolgokat vagy bánthatnék embereket. Most kifejezetten igényem lenne mind a kettőre, de úgysem fogom megtenni, hiszen nem olyan családból származom én, meg amúgy is túl könnyen megverne bárki, joggal. Marad a céltalanul püffögő blogpost, csak az nem vezeti le teljesen a frusztrált ön- és világutálatot.

És elvből még csak fórumokra sem járok virtuálisan lökdösődni.

update: ez így eléggé homályos, szóval maradjunk annyiban, hogy a jó öreg vezetés és a munka körüli idegességek tértek vissza megint

(kapcsolja ki valaki a másnaposságot, aaargh)

Játékfejlesztő céggel nem csak azért jó elmenni vadul enni-inni egy megjelenés ürügyén, mert másnap (ami minden értelemben ma van, lásd még aaargh) nem kell dolgozni, de be lehet sétálni Starcraftozni, hanem azért is, mert kiderül, hogyan lehet optimalizálni az all you can eat étteremben az evés folyamatát, mit reagál a személyzet, ha valaki egy íjat és nyílvesszőkkel teli tegezt ad be a ruhatárba, és milyen arcot vág egy decens, kosztümös hölgy, amikor belecsöppen egy teljesen átlagosnak mondható céges beszélgetésbe, mondjuk amikor egy marconább külsejű szaktárs flegmán azt feleli egy egyszerű kérdésre, hogy „hát mert szeretem a péniszt, érted”.

Most elindulok Starcraftozni, és némi aggodalommal a szívemben megpróbálom kideríteni, pontosan mire nem emlékszem az tegnapi este utolsó pár órájából.

(like/dislike)

Jókor kimondott kulcsszavakkal (foci vagy levelezőszerver) sorban megidéztük egymást a törzshelyre, megbeszéltük, kivel mi történt az elmúlt két hétben, majd indexes bulvárcím-stílusban összefoglaltuk egyénenként. Később terápiás csoporttá alakultunk, isolde vezette a beszélgetést, Mi a te csehtamásod és a mazsolád? – kérdezte mindenkitől, és Könnyfakasztó, Szívből Jövő Vallomások következtek arról, kit milyen zenével és étellel lehet kikergetni a világból, a kaszatibitől a tejen át a tejbegríz érintésével a hevensztrítszevenig. (A dolog onnan indulhatott, hogy valamiért felemlegették, mennyire nem kedvelem Cseh Tamás dalait – rajongóktól elnézést –, és mintha lett volna még valaki, aki szintén nem szeret mazsolára bukkanni ételfélékben)*. Akadt is egy pánikszerű pillanat, amikor hirtelen megijedtünk, hogy ennyi idő után egyszer csak kiderül, valójában semmilyen metszet nincsen a társaság érdeklődésében és ellenszenvében, de aztán gyorsan elkezdtük megkeresni a közös kedvenceket. (A sorozatokat például elővehettük volna ebben a drámai pillanatban, de nem tettük.)


* Vagy csak nem akarom egyedül viselni ezt a terhet? Tegyük hozzá, hogy a somlói kivétel.

(ipari romantika, zs-film, kókuszos csirke)

Szombaton rajtaütésszerű meghívásnak engedve jártam Tatabányán, ahol még soha, és azóta tudom, hogy a tatabányai vasútállomáson gond nélkül le lehetne forgatni egy noir-scifit abban a komor jövőben, ami közvetlenül a szocializmus világméretű győzelme, majd bukása után játszódik. Funkciótlanul nagy szocreál épület, hiányzó vagy törött üveglapokkal az emeleten, rozsdásodó vastraverzekkel, meredek, fedett betonlépcsőkkel és sötét, halott belső terekkel.
Szóval teljesen elvarázsolt.

(Akárcsak a környék másik romantikusan ipari struktúrája, a Kémény. A Kéményt az elmúlt években több alkalommal megcsodáltam, ha errefelé utaztam vonattal. Egy dombon áll, nagyon magas és fenyegetően szúr a felhőkbe, körülötte ipartelep és sok vastag fémcső, alatta az épületben pedig ki tudja, mi rejtőzik – szerintem átlátszó tartályok végtelen sora, a tartályokban zselés folyadék, a folyadékban bevetésre kész, biomechanikus testek szunnyadnak).

A rajtaütésszerű meghívásnak hála egyébként találkozhattam a szintén ott vendégeskedő otthoni kompániával, közben a házigazda, a BorosTomi sütött meg főzött, végül bedaráltak minket a szörnyek a Descent című társasjátékban, az erkélyen megalkottuk a pszichedélikus mulatós zenei műfaját, és mindeközben az Atomvihar* című Zs-film ment a tévében, mert kimondatlan esküvéssel fogadtuk (legalábbis én szeretném ezzel menteni a helyzetet), hogy az igazi férfi végig kibírja és előre kitalálja a fordulatokat, akarom mondani, a „fordulatokat”.

* Atomic Twister. A magyar cím ütősebb, lássuk be.

("sohasem felejtem el az elsőt"-post)

Fura dolog ez. Kicsit ködösen, de emlékszem, milyen érzés volt meglátni az első nyomtatásban megjelent cikkemet. Ennél még jobb volt szembesülni az első novellámmal papíron, meg forgatni az első lefordított könyvet, és mindent vitt az, amikor belelapozhattam a két regényembe; most már azt is felírhatom, milyen érzés kibontani az első számítógépes játékot, amit részben terveztem is, meg száz százalékban én írtam, angolul.

Ma megjelent az egyik játékunk, az első keresztes hadjáratot feldolgozó real time strategy, a Crusaders: Thy Kingdom Come. Itt hever az asztalomon, egy év munka után, most már elhiszem. A spanyol kiadónknak hála sajnos minimális (és csak Spanyolországban érezhető) reklámmal, tehát eléggé csendben, ezért akit esetleg érdekel, inkább nézzen rá a honlapunkra.

(a húsvéti fagyokról)

Fénytelennek indult ez a húsvét: reggel éjszakai hideg szivárgott a talajból, az éppen aktuális ablakomban még mindig szürke a táj. Ettől két napon belül második alkalommal jutottak eszembe a kamaszkori locsolóexpedíciók a lakótelepen. Sok év távlatából nézve mintha minden húsvéthétfőn nagyon hideg lett volna arrafelé. Meg fújt a szél.

Érdekes, hogy a későbbi húsvéti emlékképekben meg minden fa bőszen virágzik és ragyog a fény, valószínűleg eléggé megszépítve a valóságot. (Ettől a kiegészítéstől persze túl könnyen értelmezhető metaforaként ez a bejegyzés, ahol a kamaszkorom a lakótelep a felhős ég alatt, a tizenhárom éves énem zsebében büdöskölni és aprópénz, kezében centrumos szatyor, megrepedezett piros tojásokkal. De nem metafora, szerettem kamasznak lenni.)

Tegnap a Nagy Levinnel telefonon beszélgettünk teljesen átlagos dolgokról (konkrétan Dickensről és a tündérek vassárkányairól), amikor váratlanul azt mondta nekem, hogy egészen kisimultnak tűntél szerdán. Először megijesztett ez a látványos eltérés a külsőm és a belsőm között, aztán rájöttem, mégis igaza van. A két hónappal ezelőtti állapotokhoz képest valamivel kisimultabb vagyok, másrészt meg az akkori általános rosszkedv markánsan szétvált hullámhegyekre és hullámvölgyekre. Az előbbi tényleg pozitív tud lenni, az utóbbi meg nagyon negatív, viszont nem láthatja senki.

Zárszóként annyit tennék hozzá, hogy ebben a pillanatban kisütött a remek drámai érzékkel rendelkező Nap.

(it's... it's... almost... alive!)

Annyira esszenciálisan „a” hosszú hétvége előtti, barátságtalan péntek délután van ebben az üres irodában, hogy elegendő lenne egy parányi változás a fényekben, a hangulatban vagy a színekben, máris öntudatra ébred és hörögve mászik majd végig a folyosón, utánam.

Keveset aludtam, az a baj.

(słoń)

Azaz svony, ha jól rémlik; ezt agnustól tanultuk, lengyelül az elefánt, teljesen kedves szó és rögtön két speciális karaktere is van a négy betűjéből (ami remélhetőleg látszani is fog minden böngészőben, különben buktam ezt a pompás felvezetést). Minden medúza-találkozón / okkult hímzőegylet-mítingen tanulok valami újat. A tegnapi tehát a szavak jegyében telt, olyannyira, hogy Bright is meg jómagam direkt feliratos pólóban mentünk, a lucia kedvéért, aki a múltkor reklamálta, hogy Bright akkori pólóját már kiolvasta (de lucia sajnos nem jött, hát ilyenekről maradt le). Ezen kívül felhívnám a figyelmet a Parázs Presszó nevű műintézményre, ami teljesen korrekt hely, a neve és a kialakítása közötti diszharmónia tökéletesen megágyaz az étlapon található diszharmóniának (thai kaja, magyar kaja, cseh csapolt sör, ami nem jó, német üveges búzasör, ami jó), kényelmes, nagyon előzékeny a személyzet, és mindig olyan kevesen vannak vendégek, hogy elkezdtünk aggódni a megmaradásáért, látogassatok oda ti is.

Aztán meg vannak ilyen napok, mint a mai, amikor felkelek, és érzem, hogy a mélyponton eszméltem ismét, blörg (ahogyan a 30 Rockban mondanák).