(nembíromkinembíromki)

Ha már a múltkor azon sírtam, hogy az origo ismertetője a Trógerek klubjáról mellőzi a fordító nevét, lökjük vissza a mérleg nyelvét, mert lehoztak egy ajánlót a Perdido pályaudvar, végállomásról, és itt tudtukon kívül szépen pótolták a hiányt. Ráadásul megerősítettek abban a hitemben, hogy érdemes volt időt és energiát áldozni arra, hogy például... hogy... Cseprőgomoly.

És már be is fejeztem.

(Visszazökkenés)

Mint egy kényelmes, puha házikabátot, magamra vettem megint az itthoni életet. Az elmúlt hetekben D. hiánya tátongó hasadék volt minden percen, és ez most végre beforrt, hegek nélkül, pillanatok alatt. Sokat hiányolt barátok társaságával tömtem tele magamat.

Kavargó hópelyhek kedd este, mozi, film Dél-Koreából (Oldboy). Szerdán régen várt sörözés whoisnottal, ezt később több fős társasággá bővülve folytatjuk pizzával (és kockákkal – igazi bennfentes utalás, nem?). Pénteken elbúcsúztattuk Csepit, aki most megy oda, ahonnan szombaton jöttem, talán ír beszámolót ő is, és akkor megkérdezem, belinkelhetem-e. Szombaton meglepő fordulat, régen látott barátokkal találkozom ismét, úgy hatvankét kilométerre az előző helytől, az este jól indul és hamar elromlik, mert a barátaim veszekednek körülöttem, az este folyamán kétszer is, két különböző helyen, és ez lehangoló és szomorú, bár hajnalra egészen megjavult, mire hárman maradtunk a tizedik emeleti szobában, az egyetlen fényes folt a lakótelep sötét masszájában, fat.man meg Sólyom meg én, és belassult, durva zene dörzsölte fel mellettünk a hangfalakat.

(From Out of Nowhere)

Tegnap Faith No More harsogott nálam, minden mennyiségben. Az érthetetlenül hosszú kihagyás után kristálytiszta felfedezéssel párosult az élmény, az albumaik meghökkentően pontos lenyomatai életem egyes fázisainak. A számokban konzerválódott hangulat még mindig érintetlen, és végigöpört rajtam, mint az évekig lezárt szobából kiszabaduló levegő.
Nem a FNM az egyetlen ilyen zenekar, persze. Akad még bőven.

Bele a közepébe: Angel Dust. A barátoknál szólt, lakótelepi lakásokban, csavarhúzóval büntett magnókban, amikor a kockás ingek uralkodtak és a rockerkocsmában zajlott az élet, amikor a nyár azt jelentette, hogy „szünet”, a hétvége meg azt, hogy „játék”. Váltok a lejátszóban, jön a személyes kedvenc, a King for a Day, Fool for a Lifetime, és ez már borongósan kellemes emlékeket hoz elő, amolyan patinásan barnás-homályosakat: pukkadásig érlelődött májust és esős júniust idéz, közeledő érettségit, két lány nevét meg az első igazán pozőr (na persze) megzuhanásokat, kopott walkmant és a távolsági buszokat, felvételi előkészítőket meg a lépcsőrokat utána, ahol whoisnottal rendszeresen megváltottuk a világot; és benne van életem első FNM-koncertje is, a rossz borral a városligetben, esőre álló estével, a csatakosra izzadva ugrálással. A Real Thing korai lemez, de utólag fedeztem fel, ez az egyetem kezdetét jelenti, míg az utolsó sorlemez, az Album of The Year az egyetemista lét kellős közepét, elsőre a szak kávézója jut eszembe, az egész délutánokat felölelő beszélgetések (D-val és A-val és Tapsival, akivel talán akkoriban barátkozhattunk össze, és milyen jó, hogy ez így történt) ; rögtön második emlék az utolsó FNM koncert a Szigeten, ahol majdnem halálra tapostak, hogy aztán szakítsak korábbi gyakorlattal, és azóta se nagyon merészkedjek az első sorokba.

Jöhetnek az újabb zenék, az újabb lenyomatok.

(Nem értékelés, csak álcázta magát)

Na, talán hátradőlhetek végre. Talán.
Közben a teljesség igénye nélkül következzen néhány apróság, ami - hangsúlyozottan nekem - meglepetést okozott a messzeségben.

- Én, a bohó lélek, azt hittem, hetekig szállodában lakni olyan kellemes. Az első héten élvetegen fetrengesz abban a tudatban, hogy mindent eltakarítanak utánad... míg az utolsó napokra az egész BigBraderesen nyomasztó árnyalatot ölt. Éljen az otthonos rendetlenség!

- Üzenet az agynak: Madrid nem is olyan izgalmas város annak, aki egyedül tölt el ott hosszabb időszakot - vagy képtelen a kezdeti villámgyors barátkozás után komolyabb társaságot szerezni magának (ez vagyok én). Baráti kommandóknak ideális, egyéneknek korlátozott habzású (különösen, ha az illető egyén, jelen esetben én, már lehúzott ott pár hónapot, és megnézte,amit érdemesnek tartott.) Amit korábban írtam, persze tartom: van kisugárzása meg varázsa, és bármikor visszatérnék.

- Tényleg én lennék az egyetlen ember, aki nem hajlandó késsel és villával enni sem a hamburgert (ami szerintem a tejbegríz után a másik legalkalmatlanabb étel erre), sem a fánkot? De dacosan kitartok, még ha bugacinak is bélyegeznek ezért! (:Mr. Noiz toppant és ostorral karikázik:)

- Egy nagyon kedves barátom szerint a blogból érezhető volt az "én nem ilyen lovat akartam"-effektus... Ha ez így van, az nyilvánvalóan az én hibám, vagy a postolásra érdemesnek talált eseményeké. Mindenesetre az utolsó hét huzavonáit és bizonytalanságát leszámítva (amit valóban szívesen kihagytam volna, mert majdnem visszamenőleg mérgezte meg az egészet) igen tanulságos időszaka volt ez életemnek. Nagyjából azt csináltam, amire számítottam, megismerkedtem egy csomó emberrel, és összességében véve (az elkerülhetetlen mélypontokat is beleszámítva) jól sült el az egész. Salud!

(Mr. Noiz újra a cipőről mesél)

- Mr. Noiz, Mr. Noiz! Nem hagyhatja így abba! Mi... mi történt... a cipővel?
- A cipővel? Milyen cip... Ó, értem már. Nos, gyertek közelebb, te meg add oda azt az üveget. A másikat. Úgy. És most figyeljetek, mert füllenteni fogok!

Első válasz.

Maradt a helyén, az ágy alatt, hogy eónokon át aludja álmát, amíg a kiválasztott lovag ki nem szabadítja a Pormacskák és a Feledés rabságából, és....

Második válasz.

SZÁLLODAI ALKALMAZOTT: (Behozza az utolsó bőröndöt is.) Hát akkor... érezzék jól magukat nálunk.
FÉRFI: Várjon, egy pillanat. (A zsebében keresgéli az aprót.)
NŐ: Hát nem is tudom. (Finnyás arccal végigsimít a konyhapulton. Alaposan megszemléli az ujjbegyét. Lehajol, hogy benézzen az ágy alá is.)
FÉRFI: (pénzt nyújt át) Parancsoljon.
ALKALMAZOTT: Köszönöm, uram. (Meghajol, indul kifelé.)
NŐ: Albert! Egy ocsmány női cipő van az ágy alatt! Engem néz!
FÉRFI: Ugyan, drágám, az csak egy cipő. Biztosan az előző lakó hagyta itt. Pillanat! (ALKALMAZOTT visszafordul.) Az előző vendég itt felejtett valamit. Visszajuttatnák a hölgynek a cipőjét?
ALKALMAZOTT: Ööö...
FÉRFI: Valami gond van?
ALKALMAZOTT: Nem, semmi. A fiatalember biztosan hálás lesz a figyelmességért...
FÉRFI: (sietve) Tudja mit, nem érdekes.
NŐ: (undorodva) Micsoda perverz alakok vannak!

(Függöny)

(És most itthonról)

Volt ugye a péntek, csúszásokkal meg egy eléggé stabil ígérettel, hogy lesz, ami lesz, mindenképpen mehetek haza, és az utolsó megmérettetés kevéért fáradjak vissza késő délután. Gyönyörű, napfényes idő volt, ezért nem metróztam vissza a hotelig, maradtam az üvegtornyokkal teli külvárosban, és elmentem a spanyol király nevét viselő, viszonylag új közeli parkba olvasni. Leginkább úgy néz ki, mintha a bolygónk két legokosabb, legprecízebb és legsterilebb gondolkodású mesterséges intelligenciája összeült volna, hogy most aztán valami nagyon vidám és szépséges parkot tervezzenek, és ez lett az eredmény. A végeláthatatlan, üres gyep simaságát csak néha szakítja meg egy-egy szabályos mértani alakzat, vagy a vonalzóval meghúzott sorokba ültetett, még csenevész fák. Viszont remekül lehetett olvasni a nagy nyugalomban.
Később módosítottak, aztán jött a szombat, erről írtam alant, egyenesen a frontvonalról, az utolsó pillanatban ki a repülőtérre, és onnantól sínen volt a dolog. Felszálltam a gépre, ahol megnyugtató háttérzeneként nem véletlenül elfeledett popslágereket aláztak pánsípon. Gondolatban elbúcsúztam a tavaszias, napfényes Madridtól, de egészen addig eszembe sem jutott, mennyire furcsa lesz visszazökkenni, amíg két és fél óra múlva ereszkedni nem kezdtünk, és a felhőfoszlányokon túl felderengett egy ködös, behavazott erdő, ami olyan valószínűtlennek tűnt hirtelen, mint egy karácsonyi képeslap. Mire földet értünk, a komor felhők miatt elkapkodott szürkület fogadott, de valahogy az egész ónos esővel, hideggel súlyosbított kora estét is olyan szépnek találtam...

(Mvuhahahaha! Azt hitted... ?)

Riporterünk jelenti a frontvonalról:


A munka hőse vagy áldozata szombaton is dolgozik!* (És már citromillattal is kapható!)

Mert természetesen tegnap utolsó pillanatban módosítottak a terveken (mégsem tudtam bejönni este, mert nem volt miért), aztán ma reggel nyolckor is hívtak, hogy izé, nem kell sietni, csúszás van, és most itt ülök a csomagjaimmal, hogy egyszer elinduljak a repülőtérre, de éppen most jelezték, hogy izé, megint változott valami, valahol így igazán szép az élet...


* Mintha a fordítás például ismerne hétvégét vagy karácsonyt... :)

(Kommentz!)

Bocs, hogy nem külön-külön, de köszönöm szépen mindenkinek, kedves kommentezők, komolyan, talán könnyű elképzelni, milyen jó érzés meglátni ezeket az üzeneteket mondjuk éjfélkor, vagy ma reggel, tenkjútenkjú.

(A Hard Night's Day)

A hazaútról csak annyit, hogy tökéletes levezetése volt az estének. Mintha már említettem volna, hogy a Cég valahol a város peremén található, közel a repülőtérhez, a hotel pedig a központban. Az utolsó metrót még a kollégával együtt elértük fél kettőkor, de a csatlakozásommal már nem volt szerencsém, a nagy, földalatti csomópont egyik teljesen kihalt peronján ültem, mint egy kis költségvetésű magyar film szereplője, aki költő és éppen megtudta, hogy Juci, a felesége megcsalta Aladárral, az alkoholista újságíróval. Bizakodtam, mert a kijelző rendben számolta vissza a perceket a következő szerelvény érkezéséig, és nem hittem el a sínek túloldaláról integető biztonsági őrnek, aki erősködött, hogy itt többé nem áll meg semmit. Egyébként három enyhén illuminált spanyol lányka is felbukkant az utolsó pillanatban. Háhá, gondoltam gőgösen, ennyien nem tévedhetünk, az órával együtt már öten hiszünk az utolsó metróban, aztán együtt néztük, ahogy egymás után két üres szerelvény is megállás nélkül húzott el előttünk, és nem is jött több.
Úriemberhez méltón fogadtam a vereséget.
Az éjszakai busz megállójának menetrendje valószínűleg azokat a buszokat jelezte, amelyek a Szürkületi Zónában mozogtak, de valamikor csak megérkezett egy (egyébként minden pillanatban, amikor úgy döntöttem, taxiba szállok, cseles módon felbukkant egy csapatnyi ember, azt az érzetet keltve, hogy most már tényleg jönnie kell valaminek, de persze gonosz trükk volt csupán). Háromnegyed háromkor azért már a fellocsolt, éjszakai Gran Vía sétáltam a szálloda felé, látómezőm peremén kései mulatozók, részegek, kurvák, rendőrök és utcaseprő-kommandók mozogtak a mellékutcákban, én pedig zenét hallgattam, az egyetlen alkalomhoz illő számot a lejátszón, a Strappin Young Ladtől, azt amiben sokat darálnak meg ordítanak, a címe pedig úgy kezdődik, hogy „Oh My Fucking”, és szerepel benne a „God” szó is, de egyáltalán nem éreztem magamat letörve, inkább fura volt az egész.

Talán a hajnali postból nem jött át, bár reméltem, hogy igen, mindenesetre a tegnap ezeket az hányattatásokat leszámítva teljesen humoros volt, a helyzet egész egyszerűen elérte azt az abszurd szintet, amit ez a mai nap is egészen szépen hoz eddig. Ma délelőtt, amikor már az irodaház előtt jártam, felhívtak, hogy ráérek bejönni délután ötkor.
Ez azt is jelenti, hogy addig semmiképpen nem derül ki, hazamegyek-e holnap.
Kérem, tartsák bekapcsolva készülékeiket.


Megfagyott a levegő. Hegedűszó bicsaklott meg és hallgatott váratlanul, mintha gonoszul lelökték volna a lépcsőn.
Mint eddig kalandos élete során oly gyakran, Jack Noiz ezúttal is dacosan nézett Fortuna szépséges arcába.
De vajon mit hoz neki ezúttal a szeszélyes istennő? Várva-várt szabadulást... vagy a rettegett HOSSZABBÍTÁST?

(Hajnali egy felé közelítve)

Nos, ilyet sem csináltam még, éjfél régen elmúlt, és egy kivilágított irodában ülök egy halott irodaházban. A fedett belső udvaron, az ablakom alatt az éjjeliőr kis kuckója. Ketten vagyunk az egész épületben rajta kívül, a közvetlen felettesem, bár ez így elég hülyén hangzik, meg én.

Úgy érzem, hogy ismeretlen erő kíván itt marasztalni, részletek nélkül annyit mondanék, hogy a munkadarab, amire vártunk és amin olyan sok múlik, délelőtt megérkezett, egy régi változatában, aztán elküldték újra, este kilencre itt is volt, aztán dvdre írták, ami nem működött, újabb fél óra, újabb dvd, ez becsusszant a gépembe és abban a pillanatban az iroda ötven számítógépe kikapcsolt és áramtalanította magát. Komolyan. Akkor még négyen voltunk itt, némán néztünk egymásra, azután ettünk fánkot és Carlos eltűnt egy biztosítószekrényben, és harmadszorra is írt egy dvdt, azóta úgy tűnik, mennek a dolgok, azt leszámítva, hogy még mindig nincsenek megoldva a problémák, még mindig nem tudhatom, hazamegyek-e szombaton, különleges kiadásunkat olvasták, jó éjszakát.

(Why Don't You)

Azért majdnem öt hét után sikerült rájönnöm, hogy a blog kommentjeit sikerült az eredeti beállításban hagynom, ami csak regisztrált felhasználóknak engedélyezi a hozzászólások írását. Brávó, Mr. Noiz!

És ha nem kérdez rá A Hölgy, Akit Larissának is Hívnak, soha eszembe nem jut megnézni. (Köszönet!)

Brávó, brávó, Mr. Noiz!

Ez mondjuk legalább azt érzékelteti, mennyire nem vártam "győzhetetlen hömpelyként" érkező komment-áradatot...

Na mindegy, mostantól kezdve, még éppen időben, ugye, elméletileg bárki hozzáfűzhet bármit. Csak tessék, csak tessék.

(Ha már úgyis annyira ráérek)

Aki esetleg olvasta a múltkor emlegetett Trógerek klubját, annak itt a sorozat hivatalos oldala.
Aki nem olvasta, de szeretné, még várjon vele: bármilyen jó is egy adaptáció, a szereplők sohasem úgy néznek ki, ahogyan az ember elképzeli; minek előre befolyásolni a fantáziát?

http://www.bbc.co.uk/drama/therottersclub/

(Ezt kerestem)

A BBC a robbantásról.

(Hosszabbítás?)

A Cégnél elégggé lehangoló fejleményekkel fogadtak, pontosabban a fejlemények teljes hiányával. Nem is túl régen elkezdtem a visszaszámolást (ez az utolsó szombat este, ez az utolsó vasárnap), de nem kellett volna, mert most már nem húzogathatom le a napokat nyugodt szívvel. Pedig nem lenne sok hátra. Hétfő óta lebeg itt valami a levegőben, de persze semmi sem biztos, várakozás van, ami teljesen megmérgezi az egész hetet.
Mindenesetre eléggé valószínű, hogy még mindig nem mehetek haza.
Így lesz a három hétből öt, aztán meg ki tudja, mennyi.
Ezt mondjuk alig három nappal az amúgy is meghosszabbított itt-tartózkodás hivatalos vége előtt belengetni a lehető legótvarabb ötlet, és éppen csak hajszállal lesz ótvarabb, amikor holnap vagy holnapután hivatalosan is bejelentik.
A remény hal meg utoljára, persze.
Most csak azért nem csókoltatom azokat ott az óceán túlpartján, akiknek az elmúlt időszak legfostaligább hetét köszönhetem, mert nagy eséllyel fogok még szebbeket is kívánni nekik.

(Breaking News)

Ma reggel autóba rejtett pokolgép robbant Madrid egyik nagy vásárterülete előtt, ahová a spanyol király meg az itt vendégeskedő mexikói elnök látogatott volna. A merényletet az ETA vállalta magára, és a dolog pikantériája, hogy a dolog a Cég irodájától sétatempóban olyan tíz percre történt, bár a képek alapján nem ott, ahol én szoktam elballagni. Halálos áldozatok nincsenek, ha bárki híreket olvasna/hallgatna (de ahogy látom, ez most még nem hír a külvilágban), ezúton is üzenem, hogy minden rendben, már régen vége volt az egésznek, mire egyáltalán megtudtam, mi történt...

Részemről az egészből mindössze annyit érzékeltem, hogy a metró nem is lassít a megszokott állomáson. Ezen a külvárosi vonalon a megállóhelyek meglehetősen távol esnek egymástól, ezért – miután némi fel-alá metrózás után leszálltam a legközelebbinél –, mintha egy vadidegen városban lettem volna, teljesen egyforma, jellegzetesen halványbarna madridi toronyházak között, és még szerencse, hogy rendelkezem egy alig selejtes tájékozódási ösztönnel (ez azt jelenti, hogy mindig csak másodszorra találom el a helyes irányt, de a korrekció után működik), ezért nem hallgattam arra a helybélire, akik nagyon kedvesen megpróbált teljesen rossz irányba küldeni. A környéken természetesen közlekedési káosz, minden lezárva, de semmi különösebb pánik vagy ilyesmi, és ahogy mondani szokás, az élet megy tovább.

(Trógerek klubja)

Véletlenül került a kezembe, és engem is meglepve az egyik kedvenc olvasmányom lett; aztán újabb fordulattal az egyik kedvenc munkámmá változott, amit szívesen fordítottam. A múlt héten olvastam egy brit lapban, hogy a BBC valamelyik csatornáján tévésorozat formájában fut, most pedig az origo-n szerepel, mint ajánlat:

Jonathan Coe: Trógerek klubja

Én is csak ajánlani tudom. Kamaszkori hullámhegyek és -völgyek, Birmingham a barna színű hetvenes években meg a punk eljövetele... egy nagyon-nagyon jól megírt könyv.

(UI, avagy lázad az egó: miért van az, hogy az angolra fordított könyvekben rögtön a szerző neve alatt, a főoldalon szerepel a fordító, nálunk meg eldugva az impresszumban? És miért nem lehet egy kritikában feltüntetni szerencsétlen nevét? És vajon akkor is így jajgatnék, ha nem az én munkámról lenne szó?)

(Az esőről)

Vasárnapra időzítve megérkezett az eső. Természetesen aznap szerettem volna végre kimozdulni Madridból.

A délután egészen friss: a parkban nedves avar illata, macskák mosdanak finnyásan a már száraz alumíniumtetőkön. És egyszer csak újra lezúdul a zivatar, súlyosan és hidegen, és Madridban most először látok havat, még ha tapadós latyak formájában is. Mint vihar után a gombák, közben esernyőárusok jelennek meg mindenhol. Harminc napja egyetlen csepp sem esett: hol vannak olyankor? Nézik az időjárás-jelentést, és még előző este kikészítik a készletet? Átlagpolgárok öltöznek át eldugott telefonfülkékben EsernyőárusEmberré? Rejtély.
Aztán napfény, közben csitul az eső, a város szikrázik, csöpög, csobog és zubog..


Egész hétre újabb esőket mondanak.


– Mindig is tudtam, hogy ez a város sem más, mint a többi: ízig-vérig nő – mondta Jack “Szívtipró” Noiz, és a tőle megszokott férfias mozdulattal cigarettára gyújtott. – És milyen igazam volt: hiszen sírva búcsúzkodik tőlem!

(Closing Time)

Most pedig elballagok megkezdeni hosszú hétvégémet, amire majd később egészen biztosan azt fogom mondani, "mennyi mindent csinálhattam volna ebben a két teljesen üres napban, de csupa elvesztegetett lehetőség maradt belőle", de mit tegyek, kissé kifogytam a lelkesedésből. Persze még megtáltosodhatok, ki tudja.

(Kiegészítés a tegnapi örvendezős poszthoz, mert talán félreérthető volt, szóval igazából egy nagyon kedves gesztusról van szó, e-mailről, meglepetésről meg ajándékról, de szabadjon most ennyit hirtelen.)

(És még)

Kaptam ma egy zseniális levelet egy barátomtól, aki éppen a Zállamokban van, és mondjuk így, rokoni kapcsolatban áll egy másik barátommal, aki szintén ott, és komolyan meghatódtam és felpezsegtem ezen a levélen.
Majd talán később, egyszer konkrétumokkal is.
De feldobta a napomat.

("Le kellene állni a tévézéssel"-poszt)

Az érkezésem után két vagy három nappal váratlan ösztönnek engedelmeskedve benéztem az ágyam alá, és megpillantottam egy magányosan kallódó női cipőt. Átlagos méretű, kicsit kopottas, fél pár tűsarkút, besöpörve vagy berugdalva az ágy alá.
Vajon hogyan kerülhetett oda?
Elképzeltem. Több változatban is.
Aztán arra gondoltam, kidobom a szemétbe. Így is tettem. Egy darabig szótlanul méregettem, ahogy az üres műanyag szemeteszsák közepén hevert, és bármilyen képzavar is legyen, kicsit kárörvendőnek tűnt.
Steril, tisztítószertől szagló szállodai szobában élek. Minden reggel, a távozásom után megérkezik a takarítőnő, és kiglancol mindent és eltünteti az otthonosság leghalványabb érzését is. Néha arra gondolok, mit olvashat ki a asztalon heverő könyvekből, a székekre hajtogatott ruhákból, az előző este romjaiból a mosogatóban. Szóval ez a takarítónő másnap belép, és meglát egy fél pár női cipőt a szemetesben.
(María Esmeralda, emlékszel még arra a furcsa fiatalemberre a hetedikről? Tudod, a cipővel... Ó, nem volt az olyan furcsa, Pilar drágám. Na jó, külföldi, de nekem mindig udvariasan köszönt a folyosón. Ugyan már, mindenkinek lehet egy kis bogara. Női cipő... Meséltem arról az amerikairól, aki...?)
Aztán elképzeltem, hogy elrejtem a hátizsákomban, és megpróbálok tőle megszabadulni az utcán, valamelyik nyilvános szemetesnél. A gondolat ezen a ponton megbokrosodott, a képzelet filmtekercse megállíthatatlanul, füstölögve pörögni kezdett: láttam magamat, amint a liftben kiesik a zsákomból a többi utas előtt; felgyorsítva, némafilmszerűen – szigorúan zongorakísérettel – végignéztem, amint egy rendőr véletlenszerűen igazoltat, és a zsebemben megtalálja a cipőt; vagy váratlanul rosszul leszek, összesek a kapuban, a kiérkező orvos tekintete megakad valamin...
(Emlékszel még arra az albán vendégre, Javier? Albán? Azok afrikaiak? Nem, nem. Lehet, hogy lengyel volt vagy magyar, mindegy is. A hetedikről. Miért nem ezt mondtad? Aki állandóan női cipőket hordott magánál? Hát hogy a fenébe ne. Miért? Csak úgy eszembe jutott a múltkor. Ezek a kelet-európaiak állatok, nem igaz, tío?)
Megborzongtam, és visszarúgtam a cipőt a helyére.
Azóta is, vagy huszonhárom napja érintetlenül hever ugyanott, ahol megláttam. Gondolom, nem takarítanak az ágy alatt.
Vagy nem merik kiszedni.
Túl sok filmet nézek, az az én bajom.

(Status :) Report 2.0)

Nem nagyon írtam semmit az utóbbi néhány napban, mert nem nagyon akadt miről. A holnap reggellel belépek a szürkületi zónába – eredetileg ma töltöttem volna itt az utolsó munkanapomat, innentől kezdve jövő szombatig mintha egy Igazi Őrült Tudós Szabadalmaztatott Időnyújtó Masinájába kerültem volna –, és pontosan olyan céltalannak tűnik az egész, mint amitől féltem. A munka, ami jellegénél fogva egy hónap után amúgy is veszített bájából, többé-kevésbé elvégezve (csak azért többé-kevésbé, hogy maradjon még valami erre a másfél hétre), és most várok másokra. Valahogy nehezebben mennek a mindennapos szocializálódások, az iroda létszáma egyébként is megduplázódott a külföldről/szabadságról visszatérőkkel, és persze fizetnek érte, de nagyrészt tétlenül (vagy bizonyos köröket újra meg újra lefutva) képernyőt bámulni nyolc órában pedig komolyabban leszívja az energiámat, mint hittem volna. Nem olyan vészes, de azt hittem, jobban kitart a lendület.