(Endless)

Az érkezésem utáni első két hétben, amikor roppant mozdonyokról és hihetetlen gólemekről olvastam, ahol csak lehetett, a metrón, a kávézókban vagy a kádban, úgy döntöttem, írok erről a regényről, és ezt most már el is lehet olvasni az endless.hu oldalon*:

China Miéville: The Iron Council

*(Izgalom! Kaland! Romantika! Képregények! Meg izgalom! A szubkultúrák intim puhasága!)

(Egy hosszú hétvége)

Itt a harmadik hét vége. Hosszúnak tűnt. Szombaton a kávézóban már-már hétköznapi beszélgetést folytattam az énekelgető férfiúval, némileg akadozó spanyolsággal (mármint részemről akadozó, ő mondhatni kiválóan beszélte anyanyelvét), de az első hét után haladásnak könyvelem el, hogy az időjárás témakörét már elhagytuk.
Aztán úgynevezett “geeknek” álcáztam magamat (vagyis nem változtattam semmit), és küldetésre indultam. Még a minap kifaggattam néhány munkatársat a csak spanyolul beszélő szekcióból, akik már gyanúsak voltak egy ideje, és milyen jól tettem, mindig a bennfentesekhez és helybeliekhez kell fordulni, különben soha az életben nem jövök rá, hogy két sarokra a szállodától található Madrid képregény-boltokból kirakott Bermuda-háromszöge. Két-három utcában körülbelül hat vagy hét ilyen intézmény található, és a kínálat (képzeljünk ide irigy, sírós hangot) zavarba ejtően bőséges. Csak az mentett meg az esztelen költekezéstől (még az anyagi helyzetem felmérése előtt), hogy angol nyelvű irodalom elvétve található csak. Mondjuk ez is megérne egy nyöszörgést (akárcsak az, hogy nem egyszerűen minden könyv, legyen szépirodalom vagy más, magazin és képregény létezik spanyolul, hanem majdnem a kinti megjelenéssel egyszerre), de inkább nem lovagolok a témán. (Azért legalább egyetlen picike angol nyelvű szakboltot tarthatnának…)
Jártam parkban, ittam kávét, ettem sonkát, olvastam Jonathan Carrollt.
Vettem képeslapot.
Pontosabban egészen sokáig próbálkoztam azzal, hogy normális lapot találjak, olyat, ami visszaadja Madridot, jól mutat, szép épületeket ábrázol, ilyesmi. Nem sikerült.
Aztán eszembe jutott, hogy ezzel problémával már előző alkalommal is szembesültem, és akkor arra a következtetésre jutottam, hogy a képeslapokkal az égvilágon semmi baj, egyszerűen azt ábrázolják, ami van, nem kell bántani őket: Madrid nem szép és kész.
Madridnak vannak nagyon kellemes, szemet gyönyörködtető részei. De nem nevezném szépnek – Valencia szép, Andalúzia szép, a képek és személyes beszámolók alapján Barcelona sem panaszkodhat, de Madrid nem szép. Gondolom én, de hallottam ilyesmit már mástól is.
Ellenben van ennek a városnak valami nagyon jellegzetes kisugárzása, ami (számomra mindenképpen) érdekessé, izgalmassá, emlékezetessé és szerethetővé teszi. Ez lehet az, amit képtelenség megörökíteni, a tömeg az utcán, a nyüzsgés, a jellegzetes bárok az üveggel fedett pultjaikkal meg a bárszékeikkel; vagy a kávézók meg a lekövezett, szűk utcák. Talán csak ennyire sokat számít, hogy első látogatásom alkalmával rögtön a város bőre alá bújtam, Pablo barátomnál laktam, vele mentem olyan helyekre, ahová amúgy biztosan nem jutottam volna el, suliba jártam, miegymás. Nem tudom.
Ha nem lennék ilyen fél-kőkorszaki és rendelkeznék digitális fényképezőgéppel, tölthetnék fel képeket, amelyeken az égvilágon semmi nem jön vissza a hangulatból, de mit lehet tenni, erről most már lemarad az emberiség.

Szombat éjjel elcsíptem a “mozicsatornán” a Farkas c. filmet Jack Nicholsonnal meg Michelle Pfeiferrel, ami csak azért érdekes, mert hosszú évek óta eszembe sem jutott, hogy létezik ilyen, most pedig váratlanul tört rám, hogy talán nyolc vagy kilenc éve láttam a barátaimmal, egy hosszú hétvégén egyikünknél, és nem aludtunk, szerepjáték volt meg egymás váltottuk a számítógép előtt, mentek a filmek a videóban, beszélgettünk meg ittuk a teát literszámra. Közben az is eszembe jutott, hogy az egyik legjobb barátomnak, aki azóta már régen az óceánon túl van, megvolt a film zenéje és mennyit hallgattuk aláfestésnek. Furcsa érzés volt, farkasemberes filmet néztem, de egészen mást, valami sokkal kellemesebbet láttam mögötte.

Tegnap elballagtam a Pradóig, hogy áldozzak a kultúrának, de mint arra számítani lehetett, mások is tudtak a vasárnapi ingyenes belépőről. Megláttam A Sort (minden sorok ősanyját), és lemondtam az élményről. De nem úsztam meg, mert még aznap álltam másik sorban, amikor a közeli moziban, ahol eredeti nyelven, feliratozva mutatnak filmeket (ez itt néhány külön mozira jut) szintén topogtam vagy húsz percet. Viszont megérte, láttam a Hosszú jegyességet, Jean Pierre Jeunet (ld. Elveszett gyerekek városa vagy Amélie) új filmjét, és legalább egyszer még meg fogom nézni, mert 1) egyszerűen gyönyörű meg szecessziós 2) az élvezeti értéket rontja, ha alkalmanként be kell áldozni a spanyol feliratot a látványért…

(Nosztalgia)

Az egyik jól védett sarokban valaki maximum hangerőre csavarta a hangfalakat, és a legsúlyosabb zenék között szelektál a winampban: hetvenes-nyolcvanas évek kultikusan (rossz) sorozatainak főcímzenéje, rajzfilmek gyermekkorunkból, leggázosabb popslágerek 1979-ből, hasonlók.
A gép körül már egész tekintélyes csapat verődött össze, kórusban ordítják a megfejtést, ha felismernek egy dallamot, majd elénekelnek pár strófát.

Ebből a szempontból annyira mégsem születtünk eltérő kultúrába: többségét én is velük tudnám dúdolni. Most a Dallasnál tartanak éppen, de a kínálat keményedik, és egyre többen szállingóznak arrafelé.

(Módosítás, utólag - megnéztem, nem winamp; egy szoftver, ami lejátssza az első pár pillanatot, és be kell tippelni, mi szólt éppen. Most hangzott el a "Wiki die kleine Wikinger" (valaki?) és a McGyver főcímdala.)

(Ebédszünet, sokadik)

Azért vicces dolog ez: a Cég konyhájába zsúfolódni két óra körül a spanyolokkal, majd angol nyelvű eszmecserével zárni az ebédidőt egy olasszal és a finn szülőkkel rendelkező svéddel, ahol a téma többek közt Magyarország.
Amúgy mindig meglep, úgy általában milyet keveset tudnak rólunk, ellenben – ha már így esett – legalább őszinte érdeklődést vélek felfedezni bennük (és szerencsére még nem találkoztam azzal a több helyről hallott, anekdotaszerű helyzettel, amikor magyaroknak megmutatták a vízcsap kezelését, esetleg megkérdezték, házakban élnek-e vagy a lovas nemzet szépségeiről áradoztak – és remélem, nem is fogok).

Az mondjuk meglepett, hogy valakinek meg kellett mutatnom egy térképen, hol is vagyunk; igaz, alapvetően chilei.

És a visszatérő, örök kérdésről se feledkezzünk meg: milyen nyelv a magyar? Milyen nyelvekkel áll rokonságban? (Helyi változat: tényleg olyan nehéz, mint a baszk? Igen.) Aztán egyszer majd megkérdeznek valakit, aki mondjuk a sumér/egyiptomi/szíriuszi/atlantiszi nyelvrokonsággal (mvuhahaha) jön nekik, és hogy meglepődnek akkor.

(Status Report)

Tulajdonképpen tegnap elkezdtem megírni ezt a postot, majd varázslatos módon köddé vált, persze én voltam a hülye, szóval repríz, rövidebben. Arról volt szó, hogy állapotjelentés, mert valahogy ezt a részét eddig hanyagoltam a dolognak.

Röviden: minden rendben van, köszönöm az érdeklődéseket.

És most lássuk bővebben.
Csütörtök van, és vagy ezért, vagy valami általam ismeretlen adalékanyagnak köszönhetően, amit a lenti büfé kávéjába kevernek, az irodában mindenki meg van őrülve körülöttem (éppen az imént dübörgött el mellettem két „kolléga”, hogy újságpapírral ütlegeljék az iroda másik Victorát, majd később visszatértek egy félembernyi hengerre csavart buborékfóliával, és folytatták a műveletet), és ez jó. Odakint nulla fok, napsütés.
A munkatársakról még nem nagyon írtam, azt hiszem, szóval kellemes kommuna létezik itt körülöttem, nagyjából velem egykorú, hasonló beállítottságú emberek, akik elég jól elvannak egymás társaságában. Az igaz, hogy a munka jellege miatt (mindenki egy gép előtt ül a nap jelentős részében) meg a kölcsönös nyelvi akadályok miatt, amiről már sírtam, a kelleténél kevesebbet veszek részt a kommunikációban, mert ugyan mindenki tud angolul, de a többség valahogy úgy lehet vele, mint én a spanyollal, ha nem muszáj, nem erőltetik. Azért akad persze, akivel lehet angolul beszélni, valamennyi spanyoltudásom meg visszatért közben, ha társalgásra nem is alkalmas még, de a mindennapi szituációkban már működik, úgy-ahogy.
Szóval simulok befelé. Három hét már majdnem eltelt, ennyi idő alatt illik is. Two more to go.
Egyébként a „besimulásnak” akadnak egyéb jelei is, például egy mai emailben a hotel helyett először azt írtam, „otthon”, ami azért elgondolkodtató (igaz, egy minden reggel felbukkanó takarítónőt az igazi otthonomban sem zavarnék el, arról a másik pozitív jellegzetességről nem is beszélve, hogy a szobához járó minikonyhában ha akarnák, sem tudnék mosogatni, felszerelés híján, de akar a nyavalya). Aztán árulkodó még, hogy a hotel melletti cafeteríában, ahová a reggelit biztosító jegyeim szólnak, a rádióval együtt énekelgető, csokornyakkendős egérre emlékeztető, szimpatikus tulaj (ha az), már mosolyogva köszön – igaz, a reggeli mint olyan sajnos éppen csak variálható, ezért nagyon remélem, hogy hazatérésem után jó darabig nem látok piritósra és croissant-ra emlékeztő ojjektumokat.
A munka kicsit monoton, kicsit nem az én világom (de nem vészes, sőt), és azt hiszem, most kezdem érezni a rendszeres napi rutin monotonitását (ébredés, reggeli, metró, iroda, ebéd, iroda, metró, hotel) – ennyi azért elég is lesz belőle egy időre.

Ami igazából hibádzik az élményből, az maga Madrid. Annak ellenére, hogy a központban szállásoltak el, különösebben sokat nem látok belőle, lévén, hogy fél nyolc körül érek vissza, és sem az időpont, sem a társaság hiánya, sem a kissé leszívott agyi állapotom nem teszi különösebben csábítóvá a lófrálást/sörözést/városnézést, de ez benne volt a pakliban (mint írtam egy levélben, kis túlzással bárhol máshol is lehetnék), meg ma egyébként is megbocsátó hangulatban vagyok, szóval azt mondom, erre van a hétvége. (Ha rosszabb hangulatban lennék, ezen többet sírnék, de ettől ezúttal eltekintek.)

Állapotjelentés vége.

(Mindenhol ott vagyunk)

A cég recepciósa vagy titkárnője, nem is tudom, inkább az előbbi, egy nagyon kedves spanyol hölgy. Viszonylag gyakran beszélünk, angolul, direkt az ő kívánságára, hogy gyakorlja a nyelvet (beelőzött, mielőtt megkérhettem volna, hogy inkább legyünk tekintettel elsorvadt spanyoltudásom feltámasztására). És valahogy így keveredtünk el tegnap sok-sok kerülővel az akupunktúráig, mire megígértem neki, hogy segítek tájékozódni a kérdésben, és hoppsz, kurta netes keresgéléssel találtam neki egy amerikai összefoglaló oldalt, onnan egy spanyol központot, onnan egy helyi telefonszámot... mindezt átpasszoltam neki, és mentem dolgomra.
Mint kiderült, nem tétlenkedett: szinte azonnal telefonált. És ki vette fel a kagylót egy spanyol irodában?
Egy másik magyar.

Hát igen.

(Ebédszünet)

Frissült (mi több, teljesen átalakult) Neil Gaiman + Dave McKean közös filmjének hivatalos oldala, a Mirrormask site.

Részemről várom. És háttérképet is töltöttem le, pedig nem szoktam.

http://www.sonypictures.com/movies/mirrormask/main.html

(Mármegintegyhétvége)

A hétvége igen kellemesre sikerült.
Egyik kedves ismerősömről, nevezzük A-nak, még az utazásom előtt, teljesen véletlenül derült ki, hogy vakációjáról visszatérve egy hétvégére megáll Madridban. (A dolog szépségét aztán fokozta, hogy ezek után még ugyanazon a napon, ugyanazzal a géppel is utaztunk, lásd korai bejegyzésemet.)
Szóval ezt a hétvégét A. illetve haverja, M. társaságában töltöttem, ami több szempontból kellemes változatosságot jelentett. Egyrészt kiderült, valóban mennyire más úgy az itteni élmény – leginkább azt mondám, így az igazi – , hogy ismerősök vesznek körül, van kinek megmutogatni a várost, van kivel beülni ide meg oda. Másrészt éreztem azt a magabiztosságot, amiről utazás előtt nem tudtam, meglesz-e – most először történik meg velem, hogy olyan városba térek vissza, ahol már eltöltöttem huzamosabb időt –, de igen, éreztem, és fél-helybéliként kalauzoltam őket az utcákon.
Esti városvezetést tartottam, vagyis bárokról mentünk bárokra, mindenhol kértünk egy-egy pohár sört az elválaszthatatlan tapasszal, rágcsálnivalóval, és rájöttünk, hogy annál, minél messzebb jutsz a központtól, annál rosszabb a sör (és hogy a következő két napban aztán hűségesen állandóan visszatérjünk a legelső helyre). Aztán voltunk múzeumban. Sonkamúzeumban. (A Museo del Jamón szerintem minden vegetáriánus igazi rémálma, egy boltba öltött étteremhálózat, ahol az egyik felében árulják, a másikban felszolgálják a százféle sonkát meg sajtot, és a falakat elborítják a hétkilós gigasonkák, a mennyezetről is lógnak, mint magukat kínálgató ex-állatok. Péntek este szembesítettem mindkettőjüket az utcákon tömör falként hömpölygő tömeggel, ami szombat este sokkal rosszabb, és éjfél körül is éppen csak csitul, vasárnap megnéztük a Rastro nyüzsgését, aztán a napsütésben ültünk egy kis téren, ahol vidám arcok remek fúvós zenét szolgáltattak, és a La Latina negyedet elözönlötték a vasárnapi lazításra vágyó madridiak.

Az élmény még kitart: ők elmentek, én maradtam, és mégis, valami megváltozott tőle, Madrid sokkal barátságosabb(nak tűnik), és ez jó. Jó dolog a véletlen, ha van ilyen egyáltalán.

Megszokottá váló időjárás-rovatunkkal zárjuk: annak ellenére, hogy a hétvégén még tavasz volt, tizenhét fokkal, ragyogó napsütéssel, mára csak tíz körül tart, a tévé képernyőjén gonosz, fekete hidegfrontok közelítenek dél felé, és nagy döbbenetemre az egyik híradóban húsz percet foglalkoztak azzal, hogy megmutatták a bevetésre váró madridi hókotrókat.
Lehet, hogy tudnak valamit, amit én nem?
(UI: azóta jöttem errefelé, és majd’ lefagyott a fülem a szélben, szóval valami lehet a dologban. De fura, mert én amúgy is nagy hidegre készültem – egykori novemberi tapasztalataim alapján, de itt mindenki azért sír, mert „nem szokták meg a hideget”.)

(Hmmm -- Part 2)

Nos, amíg esetleg nem változtatnak megint (mindenre van esély), addig hivatalosan is február 12-re tolódott a hazatérésem.
Az még nagyon messze van.

A hétvége viszont kellemesen sikerült, pont jókor.
Majd írok róla.

(Hmm)

Hosszabbítás. Ha nem változik semmi, tovább kell maradnom, mint terveztem.

(Metrók meg könyvek meg egyebek)

A madridi metró tizenkét vonala között vannak régi állomások, ahová alacsony mennyezetű folyosókon juthat el az ember és szűk, kicsit klausztrofóbiás platformokon várakozik, ami azt az érzést kelti, mintha nagyon-nagyon mélyen lenne a föld alatt. És persze vannak a modern, tágas állomások, de a reggeli és esti csúcsidőben ez sem számít, borzalmas a tömeg, a szerelvények szardíniásdobozokká válnak, viszont még így meglepő, milyen sokan vannak, akik összepréselődve, izzadva, de rezzenéstelen arccal szorongatják a könyveiket… és olvasnak.
Talán az a baj, hogy otthon keveset járok metróval, de nem emlékszem vadul lapozgató tömegekre.
Erről eszembe is jutott az fnac nevű áruház, ahol öt emeleten elszórva található játék, dvd, cd meg könyv (ez utóbbi két szintet foglal), ahol nem csak arról van szó, hogy külön, kényelmes rész van kialakítva azoknak, akik csak úgy olvasgatni szeretnének – és a kifüggesztett órarendszerűségből kiderül, melyik órában milyen klasszikus zene szól –, hanem akkor sem zavarnak el, ha netán a lépcsőre ülnél le egy érdekesebb darabbal a kezedben.
Szabadjon ennyit a metróról.

(Rutin)

Szépen lassan kezd elkapni egy számomra ismeretlen, de megszokottá váló ütem. Megérkezni X-kor. Ebédelni Y-kor. Elmenni Z-kor.
Formátlan és képlékeny masszaként alakuló életemben felbukkantak a sablonok. Eddig is voltak, természetesen, és ezek sem mozdíthatatlanok -- kutyát nem érdekli, ha X+15 perckor érkezem vagy Z-23 perckor távozom --, de sokkal megfoghatóbbak, mint az eddig egyetlen, létező és komor sablon: a közeledő határidő.
Furcsa.

(They are here)

A recepciós hölgy hét évig élt fordításból (aztán feladta, mert nem látott embereket); a szemközti gépen valaki állandóan képregényoldalakat néz; a srác, aki a gépemmel szokott vacakolni, Pratchett-rajongó; a kollégája win-chunozik (vagy win-tsunozik).

Egészen biztos vagyok benne, hogy a felszín alatt szerepjátékosok is rejtőznek.

Bújjatok elő. Érzem a kockáitok szagát.

(A hétvégéről és egyéb állatokról)

Tegnap akartam blogolni, különösen alkalmasnak tűnt az időpont, ha már megint mindenféle szoftverdolgok miatt nem tehettem mást, csak vártam. Ezután a bejegyzés első verzióját eltüntettem egy gombnyomással, a második, rövidített verzió pedig a semmibe menekült a beérkező informatikusok elől. Na de most! A kalóz bosszúja visszatér.
Mielőtt úgy tűnne, hogy magányos, szomorkás kis izéként tengődök a messzeségben (mivel a munkáról nem írok, talán nagyobb hangsúly jutott a kelleténél másra, persze lehet, hogy egyáltalán nem így vette ki magát), hogy ez nem így van, igaz, a munkanapok végén nem rúgom szét a bárok oldalát féktelen mulatozással (szerintem törődöttségre hivatkozva lemondanék egy nyugdíjasbulit), az irodában sem ártana többet beszélni spanyolul, ha már, de minden rendben és egészen kellemes hétvégét zártam. Nagyrészt a tavaszias időjárásnak köszönhetően, ami most már álcázni sem próbálja magát télnek.
Szóval pénteken lecsúsztam egy buliról, saját lassúságom miatt, este elaludtam a tévé előtt, pedig a Két Torony ment spanyolul (fontos mondat: „Corrid, insensatos!”, úgy is, mint „Fussatok, bolondok!”), aztán hétvégén megint mentem és mentem.
A kedvenc helyeimre, a központtól kicsit délebbre, ahol a városon belül is tetszetős szintkülönbségeket felvonultató Madrid egy dimbes-dombos völgyvidékre emlékeztet, és ha valamelyik térről felnézel, templomtornyok és szélkakasok szegélyezik a teknő tetejét. A Prado fákkal szegélyezett sétányán a hétvégi könyvárusok bódéi sorakoztak, töméntelen mennyiségű antikvár mindenfélével (véletlenül rátaláltam Miklós Rónaszegi János Háry c. művére, és volt benne Grand Abony), másnap pedig fokoztam az élvezeteket, és a csak vasárnaponként működő, Rastro nevű kirakodóvásár felé vettem az irányt. A Rastro ilyenkor koszos és nagyon szórakoztató áradatként borít el vagy tucatnyi utcát meg teret a Plaza Mayor alatt, és a kulcstartóktól kezdve az edényeken át a régi festményekig egyszerűen minden van. Tömeg is, persze.
Aztán felkerestem két képregényboltot (a geek mindig geek marad), betévedtem Madrid egyik nagy lemezboltjába, ahol keresés nélkül sikerül belebotlanom egy Without Face cédébe (magyarok), illetve egy igazi kúlságba, bár ez csak vájtfülűeknek mond valamit, szóval hittem volna, hogy itt fogok „Best of Attila Csihar” lemezt találni?
Ültem cafeteríában, kopott alumíniumbútorok között meg adóztam a franchise-isteneknek, bár itt erre nincsen sok indíttatása az embernek, de a Starbucks (egy sarokra a szállodától) a gyengém, nem azért, mintha olyan páratlan kávéjuk lenne (de nem rossz), hanem sejtenek valamit a nagy bögre kávé és a könyv kapcsolatáról, és a legtöbb helyen egyezményesen kellemes dekoráció és olyan kényelmes foteljeik vannak…
Hát szabadjon ennyit a hétvégéről.

(Péntek)

Azért valahol eléggé rombolja a morált, hogy az irodában rajtam kívül mindenki más -- akiknek jelenleg amúgy sincsen különösebben sok dolguk, mondjuk még egy hónapig -- a péntek délután lázában ég; vagy eltűntek két órával ezelőtt kávézni vagy munkára nyomokban sem emlékeztető tevékenységeket folytatnak.
Ami engem illet, valószínűleg hétfőn jelentkezem legközelebb.
Addig megpróbálom látni is a várost.
Még jó, hogy két éve egészen alaposan bejártam. Mert eddig leginkább két metróvonalat láttam belőle...

(Tegnap)

Tegnap elmentem ebédelni néhány emberrel az irodából, ki a szabadba, az üvegen is túlra, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy azokat a periódusokat leszámítva, amikor a külvilágban tartózkodom (reggel és sötétedés után) egészen tavasz van. Úgy pislogtam és könnyeztem, mint egy vakond. (Csinál a vakond ilyesmit? Biztosan nem.)
Meg néztem tévét is, mármint ezt megteszem minden nap, hogy hangok legyenek a szobában és közben tanuljak spanyolul (há-há-há), szóval tegnap tudatosult bennem, hogy ami az angoloknál volt az újsággal, azt érzem itt a televíziós hírközléssel, komolyan, tizenegy csatorna, ebből egy kizárólag híreket ad, és fogalmam sincsen, mi történik a világban, Spanyolország határain kívül, na jó, a tsunamit leszámítva, mert egyszerűen nem foglalkoznak ilyen apróságokkal. Még jó, hogy van net.
Este pedig eszembe jutott, hogy biztosan közhely, de a honvágy -- még ha nem is lesújtó erejű, vagy talán éppen ezért -- a legapróbb részletekben bújik meg. A mozdulatban, amikor az üres joghurtos dobozt már éppen odaadnád a macskának, és rájössz, hogy nincs is ott. Amikor kilépsz a fürdőszobából, és lelkesen elújságolnál valamit, ami éppen akkor jutott az eszedbe, és rájössz, hogy nincsen kinek elmondani.

(Én nem érteni eszpanyol)

Aki esetleg úgy gondolja, az anyanyelvi környezet kizárólag csak jót tehet a nyelvgyakorlásnak, töltsön három napot géppuskaszerűen hadaró spanyolok között. Aztán majd beszélünk róla.
Csak azért tudom, hogy nem szuhaéliül nyomják, mert a káromkodásokat megértem.
Pedig tanultam, sokat. (Na jó, viszonylag sokat.)
De az oktatókazettákon legalább ismerősek voltak a szavak.

(Asszimiláció?)

Mint az antrolópológus, aki terepszínt öltve egyre mélyebbre merül az ismeretlen és szokatlan, de csábító kultúrába, úgy élek itt, a terepen. Ebéd az emeleti konyhában, rituális, érhetetlen pletykálkodás közepette, használom az automatáikat és a mtrójukat. A teljes álcázás legmagasabb fokára tlán mégis csak tegnap értem el: megszereztem a mágneses belépőkártyát.
Hihetetlen, hogy birtokosa lehetek egy efféle tárgynak, mely foglalkozásom és kultúrám határain túlról származik. Mindent leírtam róla a naplómban. Jegyzetekkel ellátott fényképét futárral küldtem a Természettudományi Társaságnak. Lord Dashly meg fog pukkadni.
És megnyíltak előttem az ajtók.

(Not so)

A mai nap nagy része ismét azzal telt, hogy vártam, amíg különböző, rajtam kívülálló dolgok lezajlottak, de mivel mindez az én munkaidőmből megy el, nem vagyok különösebben boldog miatta. Könnyedén bekövetkezhet, hogy a végén kell éjszakáznom ezért. Nem túl kellemes előkép.
A bürokráciát meg hagyjuk, már most bajom van vele. És balsejtelmek riogatnak, hogy lesz ez rosszabb is...

(Intermission)

Most van némi időm, mert első nap van itt a Cégnél, még minden kiforrja magát, meg egyébként is, egyelőre semmi sem működik hatékonyan, év eleje van, ráadásul Spanyolországban és rajtam kívül láthatóan senkinek semmi dolga (ez szerintük még vagy egy hónapig így is lesz). Amúgy fél tízre értem be, ahogyan kellett, és ha óvatosan akarok becsülni, azt mondom, a titkárnővel együtt már voltunk hárman az irodában. Azóta felbukkantak a hiányzó emberek, de most éppen várok, hogy valamit végre befejezzenek, és van net meg sok üres percem.


(Tegnap: Utazás)

A búcsúzkodás sohasem könnyű.
Aztán felszálltam a gépre, a tiltás ellenére mobilozó és a figyelmeztetésen felháborodó magyarokkal együtt, utat törtem a zsúfolt ülések között, és akkor...
-- Szia – mondta A., akiről tudtam, hogy mostanában utazik messzire, sőt ha minden jól megy, talán visszafelé megáll Madridban és találkozunk, beszéltünk erről korábban, erre egyetlen székkel ült előttem és vigyorgott.
Közhelyeket parancsol valaki?
Így aztán egészen hamar letudtuk az utazás első részét, leszálltunk és elköszöntünk, rám meg várt egy autó, végigzúgtunk a külvároson, ami csupa rozsdabarna és sárga folt volt a kék ég alatt, ahogyan emlékeztem rá.

(Tegnap: Nosztalgia)

Könnybe lábadt szemmel jártam Madrid utcáit. De komolyan.
Magyarországon hagytam ugyanis a napszemüvegemet.
Mert annyi eszem volt, hogy téves következtetésekre alapoztam, vagyis – 1) attól, hogy otthon komor és felhős az ég, még ebben a tavasznak álcázott télben is 2) attól, hogy nem járok az utcán egyáltalán, Madridban még lehet vidámabb a klíme, és valóban felhőtlen, kristálytiszta kékség, amitől állandóan úgy éreztem, megint 2002 októbere van, mert minden annyira hasonlít, hideg van, de ragyog a nap, és tegnap egyébként is orvul tavasz volt. (Bezzeg ma reggel! Régen fáztam ennyire napsütésben.)
Szóval hunyorogva, könnyezve sétáltam végig a belvároson. A lábam magától talált rá a régi útvonalakra, és mentem, ahogyan messzi városokban szoktam, mint akit felhúztak és útjára indítottak. A La Latinában ezen a vasárnapon is minden apró bár zsúfolásig megtelt, a tereken cigarettázó emberek napoztak néhány kutyával meg turistával együtt, a Puerta del Sol sarkában még mindig megvan a város jelképe, az ágaskodó medve szobra, és mire feleszméltem, már át is mentem az egész belvároson, a Retiro parknál jártam, ahol pláne nem változott semmi, ugyanúgy két lépésenként utánam pisszegtek a hasist áruló marokkóiak, a mesterséges tó partján álló nagy, félköríves emlékmű lépcsőin most is kongáztak a mélyen tisztelt egybegyűltek, famíliák járták az ösvényeket.
Aztán este lett, és a vasárnapi, kihalt utcák váratlan megteltek a rejtélyes zugokból felbugyogó embertömegekkel, kígyózó sorok álltak a Gran Vía hangversenytermekből (?) átalakított roppant mozijai előtt, fényreklámok, őrült dudálás, tülekedés.
Az első este azt is jelenti, hogy az ablakomból kivilágított minifelhőkarcolókat látni és csak a tévé képenyője beszél hozzám.

(Ma: Új)

Itt vagyok. Szokatlan, de az első benyomások pozitívak. Új emberek. Első közös ebéd néhányukkal, odakint hideg van és napfény. Majd jelentkezem még.

(Aquí)

Itt vagyok, ragyogok. Bővebb post következik majd. Minden rendben, szállás tetszetős, tegnap legyalogoltam a lábamat.
Mindenkinek köszönöm, aki üzenetet küldött, nagy helló odaátra.

A Blogok Völgye csak rám vár.

Welcome Back

Prológus


"Az őserdő minden megtett mérfölddel egyre csendesebbé vált. Szokatlan jelenség volt ez, nyomasztó és félelmetes, mint az expedíció feletti maláriasárga ég. A bennszülöttek tapodtat sem mozdultak a tisztásról: a párálló mocsáron túl magasodó hegyláncra mutogattak.
Jack "Danger" Noiz férfias arcán egyetlen izom sem rándult. Pedig nagyon is jól tudta, mi rejtőzik a fekete sziklákon túl. Alig egy évvel ezelőtt élete kockáztatásával szökött meg onnan: de most visszatért, hogy rendezze a számlát.

És valami várt rá odaát, a borotavéles meredélyeken túl -- a Blogok Völgyében!"

Noiz of Brain, vol. 2.0

(Az új falka)

Első ürügy: ha minden igaz, holnap vissza Madridba. Ha lesz rá idő, alkalom meg téma, próbálok rendszeresen postolni. A konkrétumokat egyelőre hagyjuk; ha sokáig csend van, hát így alakult, ha meg jelentkezem, úgyis szánok rá pár szót.

Második ürügy: jó egy évvel ezelőtt hatalmi szóval hibernáltam ezt a lapot, de néha hiányzik egy hely, ami kicsit blog, kicsit saját terület. Szándékozom is tenni valamit az ügy érdekében. Addig marad a... a micsoda? A ráhangolódás?

Első gyakorlat: bemelegítés. Megmozgatjuk a bloggolóizmokat
Módozat: hajoljunk le, tekintsünk vissza. Jó. Jobbra és balra: összegezzünk, önreklámozzunk. Tartsunk gyakran szünetet, igyunk sok vizet. Vigyázat, fájni fog, az eredmény nagy eséllyel döcögős lesz. Ne legyünk túl szigorúak.
Tehát.

Retro

(2004, retro)

Egy szalmakalapos alteregó, egy publikált kalandregény, egy elveszettnek hitt novella és egy befejezhetetlennek gondolt fordítás.

**
A rendszerek ellensége
Galaktika, 178. szám, 2005. január

"Petersen a hullámokat nézte. A méregzölden hömpölygő tenger egyhangúságát apró sziklaszigetek szakították meg, mintha beteges színű zselébe mártott süvegcukrok között hajóztak volna. Petersennek erről mindig az árvaház kosztja jutott az eszébe, és felkavarodott a gyomra. Felnézett az égre, de hiába, a tenger mindenhol ott volt, a látóhatár egy idő után óhatatlanul összemosódott a hullámokkal. Valószínűtlenül habos felhők sodródtak északra, és átbucskáztak a világ peremén. Petersen régebben azt tervezte, elhajózik északra, ahol a felhőket elnyeli a semmi, mert ott biztosan át lehet surranni a szabadság birodalmába, de most már tudta, hogy ott sincsen kiút - északon nincs más, csak végtelen jégmező és a templomosok atomsilói."

**

Fordítás, általam.

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás

**
Keserű áramlatokon

Rejtély, románc, ágyúzás. Egy elveszett sziget és Théa frissen bemutatkozó világa Vincent Prendergasttól, a szerző alteregójától. Mr. P. valószínűleg egy karib-tengeri szigeten él, vicces napernyővel telezsúfolt koktélokat fogyaszt (a szivarról most nem beszélünk: mindenki tudja, hogyan kellene készülnie az igazi szivarnak, nem?), és majdnem biztos benne, ha egy regényben kardoznak, attól az még lehet jó.

Kritika.

Kapcsolódó történet a Rejtélyes tűz című 7tenger antológiában: A fakó kolostor.

"Reggel végre elállt az eső, ami napok óta kopogott az egymás felé boruló tetőkön. Sáros áradat zubogott lefelé a meredek utcákon. Szekerek nyikorogtak, visítozó kölykök tapicskoltak a pocsolyákban. A katedrális tornya és az erőd tömbje könyörtelen árnyékként rajzolódott ki a tisztuló égre, ami úgy csillogott, mint egy fényesre suvickolt fémtányér."

Kritika.