(Egy hosszú hétvége)

Itt a harmadik hét vége. Hosszúnak tűnt. Szombaton a kávézóban már-már hétköznapi beszélgetést folytattam az énekelgető férfiúval, némileg akadozó spanyolsággal (mármint részemről akadozó, ő mondhatni kiválóan beszélte anyanyelvét), de az első hét után haladásnak könyvelem el, hogy az időjárás témakörét már elhagytuk.
Aztán úgynevezett “geeknek” álcáztam magamat (vagyis nem változtattam semmit), és küldetésre indultam. Még a minap kifaggattam néhány munkatársat a csak spanyolul beszélő szekcióból, akik már gyanúsak voltak egy ideje, és milyen jól tettem, mindig a bennfentesekhez és helybeliekhez kell fordulni, különben soha az életben nem jövök rá, hogy két sarokra a szállodától található Madrid képregény-boltokból kirakott Bermuda-háromszöge. Két-három utcában körülbelül hat vagy hét ilyen intézmény található, és a kínálat (képzeljünk ide irigy, sírós hangot) zavarba ejtően bőséges. Csak az mentett meg az esztelen költekezéstől (még az anyagi helyzetem felmérése előtt), hogy angol nyelvű irodalom elvétve található csak. Mondjuk ez is megérne egy nyöszörgést (akárcsak az, hogy nem egyszerűen minden könyv, legyen szépirodalom vagy más, magazin és képregény létezik spanyolul, hanem majdnem a kinti megjelenéssel egyszerre), de inkább nem lovagolok a témán. (Azért legalább egyetlen picike angol nyelvű szakboltot tarthatnának…)
Jártam parkban, ittam kávét, ettem sonkát, olvastam Jonathan Carrollt.
Vettem képeslapot.
Pontosabban egészen sokáig próbálkoztam azzal, hogy normális lapot találjak, olyat, ami visszaadja Madridot, jól mutat, szép épületeket ábrázol, ilyesmi. Nem sikerült.
Aztán eszembe jutott, hogy ezzel problémával már előző alkalommal is szembesültem, és akkor arra a következtetésre jutottam, hogy a képeslapokkal az égvilágon semmi baj, egyszerűen azt ábrázolják, ami van, nem kell bántani őket: Madrid nem szép és kész.
Madridnak vannak nagyon kellemes, szemet gyönyörködtető részei. De nem nevezném szépnek – Valencia szép, Andalúzia szép, a képek és személyes beszámolók alapján Barcelona sem panaszkodhat, de Madrid nem szép. Gondolom én, de hallottam ilyesmit már mástól is.
Ellenben van ennek a városnak valami nagyon jellegzetes kisugárzása, ami (számomra mindenképpen) érdekessé, izgalmassá, emlékezetessé és szerethetővé teszi. Ez lehet az, amit képtelenség megörökíteni, a tömeg az utcán, a nyüzsgés, a jellegzetes bárok az üveggel fedett pultjaikkal meg a bárszékeikkel; vagy a kávézók meg a lekövezett, szűk utcák. Talán csak ennyire sokat számít, hogy első látogatásom alkalmával rögtön a város bőre alá bújtam, Pablo barátomnál laktam, vele mentem olyan helyekre, ahová amúgy biztosan nem jutottam volna el, suliba jártam, miegymás. Nem tudom.
Ha nem lennék ilyen fél-kőkorszaki és rendelkeznék digitális fényképezőgéppel, tölthetnék fel képeket, amelyeken az égvilágon semmi nem jön vissza a hangulatból, de mit lehet tenni, erről most már lemarad az emberiség.

Szombat éjjel elcsíptem a “mozicsatornán” a Farkas c. filmet Jack Nicholsonnal meg Michelle Pfeiferrel, ami csak azért érdekes, mert hosszú évek óta eszembe sem jutott, hogy létezik ilyen, most pedig váratlanul tört rám, hogy talán nyolc vagy kilenc éve láttam a barátaimmal, egy hosszú hétvégén egyikünknél, és nem aludtunk, szerepjáték volt meg egymás váltottuk a számítógép előtt, mentek a filmek a videóban, beszélgettünk meg ittuk a teát literszámra. Közben az is eszembe jutott, hogy az egyik legjobb barátomnak, aki azóta már régen az óceánon túl van, megvolt a film zenéje és mennyit hallgattuk aláfestésnek. Furcsa érzés volt, farkasemberes filmet néztem, de egészen mást, valami sokkal kellemesebbet láttam mögötte.

Tegnap elballagtam a Pradóig, hogy áldozzak a kultúrának, de mint arra számítani lehetett, mások is tudtak a vasárnapi ingyenes belépőről. Megláttam A Sort (minden sorok ősanyját), és lemondtam az élményről. De nem úsztam meg, mert még aznap álltam másik sorban, amikor a közeli moziban, ahol eredeti nyelven, feliratozva mutatnak filmeket (ez itt néhány külön mozira jut) szintén topogtam vagy húsz percet. Viszont megérte, láttam a Hosszú jegyességet, Jean Pierre Jeunet (ld. Elveszett gyerekek városa vagy Amélie) új filmjét, és legalább egyszer még meg fogom nézni, mert 1) egyszerűen gyönyörű meg szecessziós 2) az élvezeti értéket rontja, ha alkalmanként be kell áldozni a spanyol feliratot a látványért…