(A hétvégéről és egyéb állatokról)

Tegnap akartam blogolni, különösen alkalmasnak tűnt az időpont, ha már megint mindenféle szoftverdolgok miatt nem tehettem mást, csak vártam. Ezután a bejegyzés első verzióját eltüntettem egy gombnyomással, a második, rövidített verzió pedig a semmibe menekült a beérkező informatikusok elől. Na de most! A kalóz bosszúja visszatér.
Mielőtt úgy tűnne, hogy magányos, szomorkás kis izéként tengődök a messzeségben (mivel a munkáról nem írok, talán nagyobb hangsúly jutott a kelleténél másra, persze lehet, hogy egyáltalán nem így vette ki magát), hogy ez nem így van, igaz, a munkanapok végén nem rúgom szét a bárok oldalát féktelen mulatozással (szerintem törődöttségre hivatkozva lemondanék egy nyugdíjasbulit), az irodában sem ártana többet beszélni spanyolul, ha már, de minden rendben és egészen kellemes hétvégét zártam. Nagyrészt a tavaszias időjárásnak köszönhetően, ami most már álcázni sem próbálja magát télnek.
Szóval pénteken lecsúsztam egy buliról, saját lassúságom miatt, este elaludtam a tévé előtt, pedig a Két Torony ment spanyolul (fontos mondat: „Corrid, insensatos!”, úgy is, mint „Fussatok, bolondok!”), aztán hétvégén megint mentem és mentem.
A kedvenc helyeimre, a központtól kicsit délebbre, ahol a városon belül is tetszetős szintkülönbségeket felvonultató Madrid egy dimbes-dombos völgyvidékre emlékeztet, és ha valamelyik térről felnézel, templomtornyok és szélkakasok szegélyezik a teknő tetejét. A Prado fákkal szegélyezett sétányán a hétvégi könyvárusok bódéi sorakoztak, töméntelen mennyiségű antikvár mindenfélével (véletlenül rátaláltam Miklós Rónaszegi János Háry c. művére, és volt benne Grand Abony), másnap pedig fokoztam az élvezeteket, és a csak vasárnaponként működő, Rastro nevű kirakodóvásár felé vettem az irányt. A Rastro ilyenkor koszos és nagyon szórakoztató áradatként borít el vagy tucatnyi utcát meg teret a Plaza Mayor alatt, és a kulcstartóktól kezdve az edényeken át a régi festményekig egyszerűen minden van. Tömeg is, persze.
Aztán felkerestem két képregényboltot (a geek mindig geek marad), betévedtem Madrid egyik nagy lemezboltjába, ahol keresés nélkül sikerül belebotlanom egy Without Face cédébe (magyarok), illetve egy igazi kúlságba, bár ez csak vájtfülűeknek mond valamit, szóval hittem volna, hogy itt fogok „Best of Attila Csihar” lemezt találni?
Ültem cafeteríában, kopott alumíniumbútorok között meg adóztam a franchise-isteneknek, bár itt erre nincsen sok indíttatása az embernek, de a Starbucks (egy sarokra a szállodától) a gyengém, nem azért, mintha olyan páratlan kávéjuk lenne (de nem rossz), hanem sejtenek valamit a nagy bögre kávé és a könyv kapcsolatáról, és a legtöbb helyen egyezményesen kellemes dekoráció és olyan kényelmes foteljeik vannak…
Hát szabadjon ennyit a hétvégéről.