(Mármegintegyhétvége)

A hétvége igen kellemesre sikerült.
Egyik kedves ismerősömről, nevezzük A-nak, még az utazásom előtt, teljesen véletlenül derült ki, hogy vakációjáról visszatérve egy hétvégére megáll Madridban. (A dolog szépségét aztán fokozta, hogy ezek után még ugyanazon a napon, ugyanazzal a géppel is utaztunk, lásd korai bejegyzésemet.)
Szóval ezt a hétvégét A. illetve haverja, M. társaságában töltöttem, ami több szempontból kellemes változatosságot jelentett. Egyrészt kiderült, valóban mennyire más úgy az itteni élmény – leginkább azt mondám, így az igazi – , hogy ismerősök vesznek körül, van kinek megmutogatni a várost, van kivel beülni ide meg oda. Másrészt éreztem azt a magabiztosságot, amiről utazás előtt nem tudtam, meglesz-e – most először történik meg velem, hogy olyan városba térek vissza, ahol már eltöltöttem huzamosabb időt –, de igen, éreztem, és fél-helybéliként kalauzoltam őket az utcákon.
Esti városvezetést tartottam, vagyis bárokról mentünk bárokra, mindenhol kértünk egy-egy pohár sört az elválaszthatatlan tapasszal, rágcsálnivalóval, és rájöttünk, hogy annál, minél messzebb jutsz a központtól, annál rosszabb a sör (és hogy a következő két napban aztán hűségesen állandóan visszatérjünk a legelső helyre). Aztán voltunk múzeumban. Sonkamúzeumban. (A Museo del Jamón szerintem minden vegetáriánus igazi rémálma, egy boltba öltött étteremhálózat, ahol az egyik felében árulják, a másikban felszolgálják a százféle sonkát meg sajtot, és a falakat elborítják a hétkilós gigasonkák, a mennyezetről is lógnak, mint magukat kínálgató ex-állatok. Péntek este szembesítettem mindkettőjüket az utcákon tömör falként hömpölygő tömeggel, ami szombat este sokkal rosszabb, és éjfél körül is éppen csak csitul, vasárnap megnéztük a Rastro nyüzsgését, aztán a napsütésben ültünk egy kis téren, ahol vidám arcok remek fúvós zenét szolgáltattak, és a La Latina negyedet elözönlötték a vasárnapi lazításra vágyó madridiak.

Az élmény még kitart: ők elmentek, én maradtam, és mégis, valami megváltozott tőle, Madrid sokkal barátságosabb(nak tűnik), és ez jó. Jó dolog a véletlen, ha van ilyen egyáltalán.

Megszokottá váló időjárás-rovatunkkal zárjuk: annak ellenére, hogy a hétvégén még tavasz volt, tizenhét fokkal, ragyogó napsütéssel, mára csak tíz körül tart, a tévé képernyőjén gonosz, fekete hidegfrontok közelítenek dél felé, és nagy döbbenetemre az egyik híradóban húsz percet foglalkoztak azzal, hogy megmutatták a bevetésre váró madridi hókotrókat.
Lehet, hogy tudnak valamit, amit én nem?
(UI: azóta jöttem errefelé, és majd’ lefagyott a fülem a szélben, szóval valami lehet a dologban. De fura, mert én amúgy is nagy hidegre készültem – egykori novemberi tapasztalataim alapján, de itt mindenki azért sír, mert „nem szokták meg a hideget”.)