(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, második rész)

(Előzmények, első rész)

 Most, hogy utólag összeszedtem, mi mindent néztünk meg tavaly Izlandon, rájöttem, hogy  ennyire intenzíven talán még sosem kirándultam másik országban, pedig én az vagyok, aki ha reggel nekivág egy idegen városnak, estére általában egy szervezett utazás több napos programját kipipálta, és nem valami fura kényszerből, hanem mert szeretek felfedezni és ilyenkor nagyon tudok menni. Izlandon ez sokkal problémásabb lett volna, tekintve a léptékeket és a távolsági közlekedés hiányát, szóval ez nem jöhetett volna létre lucia nélkül, aki fáradhatatlanul és magabiztosan vezetett le hatalmas távolságokat. Valószínűleg az is sokat segített, hogy sohasem ment le a nap.

 A felfedezést a Golden Circle / Aranykörút névre hallgató körtúrával kezdtük, ami Reykjavík viszonylagos közelében érinti az összes nagyobb látványosságot, ennek megfelelően népszerű célpont, de mindenképpen úgy voltunk vele, hogy ha már eljöttünk idáig, ezt sem hagyjuk ki. Az első utunk az annyira azért nem zsúfolt Reykjadalur-völgybe vezetett, ami egy kopárságában is gyönyörű, lankás táj, ahol rengeteg apróbb hőforrás bugyog fel egymás után, kénszagú, miazmás patakok csordogálnak az út mentén és a lehető legváratlanabb helyeken törnek fel gőzoszlopok a sziklák közül, mintha füstölögne a táj, ami a hidegben valószínűleg nagyon ütős látvány lehet, mert így is az. Valameddig követtük az utat a magasba, közben készítettünk durván négyezer képet (ezt később minden nap és minden helyszínen megismételtük, hátha egyszer a fotónak sikerül visszaadni a valódi látványt), majd az időjárással kapcsolatos minden előzetes elvárásunkkal végleg leszámolva hevertünk egy kicsit a fűben a napon. Izland nyugati felén akkor éppen végig kánikula volt – szinte folyamatosan ragyogott a nap és húsz fokra kúszott fel a hőmérséklet, ezért Reykjavíkban természetesen már locsolták a gyepet. Aztán a közeli falu határában törpelovakat bámultunk, majd lucia meg sulemia elmentek instagram-kompatibilis képeket készíteni a fotogén invazív virágok mezejére, én kintről pedig megcsodáltam egy teljesen átlagos családi házat, aminek hőforrás volt a kertjében.

 

Visszaültünk az autóba, és átvágtunk az itt még egyáltalán nem zord izlandi vidéken a következő állomásunkhoz, a Kerið-kráterhez. Ez egy néhai vulkánkitörés helyén kialakult tó, körbe lehet sétálni odafent, aztán le lehet ballagni a kráterbe, miközben az ember a teljesen valószínűtlen színvilágú zuzmókban gyönyörködik. (A kráternek van tulajdonosa, aki belépőjegyet szed, ami állítólag Izlandon viszonylag ellentmondásos dolog, hiszen a táj mindenkié.)

 

Újabb autózás, újabb turistalátványosság: ha már itt jártunk, megnéztük a Geysirt, minden gejzírek névadóját, ami valóban látványos, főleg, amikor a földből sisteregve feltör a forró vízoszlop, még a sok ember és a hodálynyi szuvenírbolt ellenére is (legalább letudhattam a hűtőmágnesvásárlást), de messze ez volt a legkevésbé egyedi élményünk, ami persze nem szegény gejzír hibája, inkább a többi látnivaló tette magasra a lécet.

 

A Gullfoss vízesés, a következő megállónk például olyan lélegzetelállítóan hatalmas és letaglózó, hogy hiába van ott is szuvenírbolt meg rengeteg látogató, egyszerűen eltűnnek a Gullfoss mellett, ami több lépcsőben szakad le egy mély, kanyargós szurdokba, és napfényes időben nagyjából tíz méterenként produkál egy szivárványt (azt már a wikipediáról tudom, hogy egy időben ennek a vízesésnek volt egy tulajdonosa, ami elég menő lehetett, de ő odaadta az államnak).

 

Itt valamivel kevesebbet időztünk, mint szerettük volna, mert ketyegett az óra, időpontunk volt egy titkos lagúnába, ami annyira titkos, hogy honlapja van meg minden, de foglalni kell, ugyanis sem a tó, sem a fürdőépület nem olyan nagy. Szóval este tízkor a kicsit talán már tompuló napsütésben ültem a kénes, forró vízben a szabad ég alatt, a hűvös esti szélben, egy doboz izlandi sörrel a kezemben, aminek sohasem mertem átszámolni az árát forintban, finom pára sodródott a medence felett, nyugalom volt és béke. (Hát így töltöttem abban az évben a születésnapomat.)

 

Ha az eredeti terv szerint mégis egyedül utaztam volna, biztosan nem bérelek autót, akkor pedig esélyesen az Aranykörutat tettem volna meg mindenféle szervezett kirándulásokkal, pedig a harmadik napra időzített, déli partot átszelő túránkon kiderült,  hogy nagyon sok mindenről lemaradtam volna. Az az Izland, amit meg lehet nézni autó nélkül, rendkívül szép, de az igazán lélegzetelállító helyekhez már messzebbre kell menni.

 

Amire a szigettel kapcsolatban legfeljebb a drónfotók készíthettek volna fel, azok a léptékek és a távolságok és a méretek, hogy nagyjából bárhol félre lehet húzódni, aztán percekig ácsorog az ember megnémulva, és a totálisan lefotózhatatlan látványt bámulja. Ráadásul a teljesen eltérő  hangulatú tájakat néha mintha egyetlen útkanyarulat választaná el egymástól, megy az autó a parti úton, jobbra a tenger, bal kéz felé egy legömbölyödött sziklafal, vízesésekkel, a tövében birkákkal, és egyszer csak fordulunk, és ott egy felhőbe burkolózó, furcsa, magányos hegy az út mellett, aztán megint két kanyar, és feltárul a végtelennek tűnő lapály, ahol a távolban, egy hegylánc torkában roppant gleccser fehérlik, mint egy szunnyadó, gigászi jégsárkány. Egy ponton feltűnt, hogy rendszeres időközönként olyan őszinte sóhajjal állapítjuk meg valamiről, hogy hátzdegyönyörű, mintha nem három és fél perccel ezelőtt ámultunk volna el ugyanezen kicsit máshol.

 

A déli túrára kora reggel indultunk el a Ring Roadon, amely a nevéhez hűen körbemegy Izland peremén, mint az egyetlen rendes betonút (a belső régiókba átlagos bérelt autókkal be sem szabad menni, csak a terepjáró kap engedélyt, és még itt is bevállaltuk a nagyon  vészjóslóan hangzó biztosítási plusztételt a homokviharra). Ez egy kétsávos betonút, ami néha átváltozik egy egysávos híddá, hogy izgalmas legyen, és télen lezárják. Ezen mentünk dél-délkelet felé, és sorban megálltunk minden érdekes látnivalónál, amiből olyan sok akadt, hogy félúton már elkezdtük lehúzogatni őket a listáról (így nem láttam a semmi közepén heverő, lezuhant amerikai gép roncsát például, de valamiért vissza kell térni ugye.) Kezdtük a vízesésekkel.

 

A Seljalandsfoss egyik attrakciója, hogy a magas szikláról lezúduló víztömeg mögé is be lehet sétálni, a másik, hogy rendkívül szép. A nagyjából fél órára onnan található Skógafoss másként lélegzetelállító, főleg az a jó benne, hogy közelről és távolról teljesen másként üt, és mivel viszonylag sok sorozatban szerepel, eléggé ikonikus. Izland amúgy is népszerű filmes helyszín, a Trónok harcából például egészen sok mindent forgattak, amire természetesen több utazásszervező is rárepült (különös ismertetőjelük a bájos Jon Snow-portéval és/vagy farkasokkal telepingált furgon).

 

Ilyen helyszín volt a következő megállónk, a Reynisfjara-part is, bár nekem csak ott esett le ez a kapcsolódási pont. Mivel Reynisfjara az egyik jellegzetes izlandi fekete tengerpart, már a program megtervezésekor teljesen egyértelmű volt, hogy ha kihagyom, kitagadnak a darkfentezi szakszervezetből. Mivel nem csak mi voltunk kíváncsiak a partra, kifejezetten jól  jöttek a hatalmas léptékek, még ennyire sok is ember is eltűnik azon a fövenyen, főleg, ha valaki hajlandó elsétálni kétszáz métert a tenger mellett. A festői környezet hatására lucia teljesen szárnyakat kapott, mint fotós, és sulemia meg jómagam idővel alternatív darkwave popduóként pózoltunk a sziklafal előtt, meg készült egy csomó kivéló fotó rólam is, a fekete sziklákon megtörő sötét hullámok háttere előtt természetes közegemben.

 

Ezután még pár órát autóztunk, hogy elérjük az aznapi túra végpontját. Jökulsárlón egy holdbéli táj közepén található gleccsertó, ahol még nyáron is áttetszően kék jégtömbök úsznak a vízen és fókák fickándoznak a tengertorkolatnál. Mire idáig elértünk, a reykjavíki nyárból fokozatosan lett ősz, és amikor lementünk a partra, ahol a fekete fövenyen, a ködben húzódó hatalmas távvezetékek tövében megláttam egy piros ruhás kisgyereket a víz mellett rohanni a szélben, úgyis, mint az egyetlen színes foltot a tájban, akkor azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, hátha egy füst alatt egy skandináv művészfilmbe kerültem.

 

A jéghegyekhez nem hajóztunk ki, bár lehetett volna, de a közelben még megálltunk egy másik gleccsertónál, ahol lélek sem járt, majd elindultunk visszafelé, ami még négy órás vezetést jelentett a véget nem érő nappalban, amit lucia egészen döbbenetes szívóssággal vezényelt le. Egyszer megálltunk pihenni a 291 főt számláló Víkben, a régió lüktető metropoliszában, ahol lehetett inni valamit (se előtte, se utána nem haladtunk el még egy kunyhó mellett sem), majd valamikor hajnalban értünk vissza Reyjavíkba, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy alkonyodni fog, alig nyolcszáz  kilométer után, szóval tényleg elmondhattuk, hogy aznap nem lustálkodtunk.

(Harmadik, befejező rész.)

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, első rész)

Izland: lávamezők, vízesések, gleccserek, hőforrások, fekete tengerpartok, ködbe burkolózó sziklák és valószínűtlenül színes hegyláncok, szóval csupa olyasmi, amiről egyetlen fotó többet mutat, mint egy csomó szó, és nekem leginkább ilyen kevéssé betűkompatibilis emlékeim vannak Izlandról. Nem csoda, hogy folyamatosan halogattam, mikor is számoljak be róla, aztán hirtelen eltelt egy egész év (2019. június 13-án utazam), vagyis ürügy van, még ha meglehetősen gyenge is. Azonban rettenetesen hiányoznak az utazások, meg ha már úgyis felkurbliztam ezt a blogot, akkor miért is ne csapjak le erre az alkalomra. Jöjjön hát egy Izland retrospektív.

 (Hosszú poszt lesz, több részletben. Vízesésekkel. Sok vízeséssel.)*

 *ebben az elsőben mondjuk éppen egy sincs

Szóval tavaly úgy jutottam el Izlandra, hogy tavasszal összeomlott az életem, én pedig kitaláltam, hogy ha nincsen már se macskám, se nőm, úgyis csak aludni járok haza, mert nem bírok megmaradni a saját otthonomban, akkor akár neki is vághatok egyedül valamelyik régóta tervezett úticélnak. Először a Skót-felföldre mentem volna két hétre túrázni egy kis létszámú csapattal, de az a program pont betelt, ezért még az ötlet hatása alatt másnap reggel impulzívan rányomtam egy izlandi fapados repülőjegyre, minden tervezés nélkül, lesz, ami lesz alapon. Akkor még nem tudtam, de amúgy ez valószínűleg életem egyik kevésbé jó döntése is lehetett volna (mármint nem Izland, hanem Izland egyedül), de szerencsére nem sokkal később úgy alakult, hogy nagyon berúgtam (ez mondjuk a tavalyi évem legtöbb sztorijának állandó felvezetője lehetne), így leküzdöttem az éppen tetőző szociális fóbiáimat és mégis elmentem az okkult hímzőegylet egyik sörözésére. Ott aztán még több alkohol fogyott, és teljesen mellékesen megemlítettem Izlandot, mire kiderült, hogy lucia, aki már járt ott, nagyon szeretne visszatérni, sulemia pedig, aki hozzám hasonlóan csak tervezgetett ilyesmit, szívesen csatlakozna. Amikor másnap kijózanodva felkeltem, arra gondoltam, milyen kár, hogy az ilyen spontán szerveződésekből sosem lesz semmi, mire hamarosan kaptam egy levelet luciától, hogy mindketten megvették a jegyeket, és gondolkozzunk azon, milyen autót béreljünk, illetve akkor itt lenne egy google maps térkép, ahol már elkezdte bejelölgetni, mit érdemes megnézni ennyi idő alatt, és mi is javasoljunk ötleteket (és mint hamar kiderült, listáink viszonylag nagy átfedésben voltak).

Gyorsan lemondtam a még ki nem fizetett szállásomat, és innentől rohamosan felgyorsultak az események. Mivel mindhárman teljesen ugyanazon a hullámhosszon voltunk, minden simán ment, és nem is kívánhattam volna jobb útitársakat (tudom, hogy ez úgy hangzik, mint amikor egy hollywoodi film pr-interjúiban mindenki elmondja, hogy sohasem dolgozott még együtt ennyire remek csapattal, de ha egyszer tényleg zökkenőmentesen ment minden). Utólag visszanézve amúgy is nagy szerencsém volt, mert az izlandi túra pontosan arra az időszakra esett 2019 első felében, amikor hirtelen azt hittem, a világ nem csak rettenetesen nyomasztó hely lehet, ami természetesen csalóka illúzió volt, hamar el is múlt, de legalább addig jól éreztem magamat, és Izland ennek a rövid, pozitív periódusnak a csúcsa.**

 **(Te miért vagy jókedvű? – kérdezte lucia őszinte döbbenettel a hangjában, amikor az indulás napján hajnali öt körül befutottam a reptérre.)

 A gép nagyon korán indult, ezért érkezés után rengeteg időnk volt, amíg elfoglalhattuk a rejkyavíki szállást, még úgy is, hogy a Keflavík repülőtér nagyjából ötven kilométerre van a fővárostól, szóval nem kapkodtunk, megvártuk, amíg a vámmentes boltban lucia gondosan felkutatta a helyi köménymagos tömény szeszt (erről még lesz szó), aztán felvettük a lefoglalt kocsit és nekivágtunk az izlandi tájnak, ami eleinte a nyárra való tekintettel csodálatos lilában pompázott  egy invazív virágfajtának köszönhetően, majd egyszer csak minden mohazöld lett és fekete körülöttünk, a távolban ködfelhőket sodort a rettenetes erejű szél, valahol sirályok vijjogtak, és azonnal beleszerettem Izlandba. 

Itt még gyorsan megálltunk azon a ponton, ahol az európai és az amerikai kontinens egy természetes híddal összekapcsolódik a mélyben, majd elautóztunk a turistamágnes Kék Lagúnáig, ahova nem mentünk be, ellenben végigsétáltuk a peremét, és már az is annyira szürreális, gyönyörű és egyedi, hogy még az sem igazán veszi el az élmény újszerűségét, hogy milliónyi fotó készült róla. Az, ahogyan a fekete lávakövek között tejszerűen-halványkéken kavarog a forró víz és mindent finoman beleng a kénszag, amúgy sem kifejezetten képeslapkompatibilis, és igazából bármennyire is sok a turista, eléggé érthető, miért ennyire népszerű.

Ezután mentünk tovább, az út mellett fokozatosan sarjadtak ki a sziklákból a hatalmas távvezetékek meg a hőerőművek felől kígyózó, óriási, gőzölgő csövek, mint valami furcsa ipari flóra, és egyszer csak megérkeztünk Reykjavíkba, ami egy végtelenül kedves, kisvárosias főváros. Miután elfoglaltuk a szállásunkat és körülnéztünk és bevásároltunk, már esteledett, vagyis a napkorong nagyon magasan járt az égen, ezért elmentünk fürdőzni. Reykjavík tengerparti részén számos teljesen ingyenes fürdő található,  ami a mi esetünkben úgy festett, hogy volt egy föveny, a tengertől kicsit beljebb egy betonmedence a feltörő termálvíznek, illetve egy finoman szocreál betonépület, bent egy férfi/női zuhanyzóval, ahol műanyag kosarakba lehetett pakolni a holmikat, és ennyi. Így aztán életem első igazán izlandi élménye az, hogy miután mindenféle okokból az előző nagyjából negyven órából mindössze kettőt töltöttem alvással, félig kómásan ücsörgök a helyiek mellett a forró vízben és este tízkor még kérek sulemiától naptejet, hogy ne égjek le, lucia pedig a tökéletes szelfi nyomában végigjárja a tengerpart minden négyzetméterét, és ezzel nagyjából véget is ért az első nap, innen folytatjuk.

(ide meg majd jöhet valami hatásvadász cím)

Hogyan is kell ezt csinálni? Mi is ez a "blog", ez a formabontó, újszerű közlési forma, amit a beatzenétől megvadult fiatalok írnak kólamámorban fetrengve? Van bármi értelme másfél év klinikai halál után reanimálni egy már előtte is tetszhalott felületet? [Utólagos kiegészítés: mivel az első és az utolsó mondat begépelése közben eltelt majdnem másfél hónap, utólag is bebizonyosodott, hogy a hatásvadász költői kérdések néha valós kétségeket tükröznek.]

Végül csak egy világjárvány kellett ahhoz, hogy a bezártság kínjában újra nekiálljak az írásnak. A bloggal kezdtem, hiszen (gondoltam ravaszul) ahhoz nem kell kitalálni semmit, majd jönnek a mondatok egymás után, aztán elkap a gépszíj és egyszer végre be is fejezek valamit. Ebből az lett, hogy minden mást írtam, csak ezt a blogot nem, mert ehhez sajnos tényleg nem lehetett kitalálni semmit (jó, végül is lehetett volna, de akkor minek ez az egész), és 2019 egy olyan történet, ami nem ereszt, sebet hagy és nyomasztó, ezért egyáltalán nem szeretek rá visszagondolni, közben mégis túl sokat és túl sokszor jut eszembe.

Ez a történet, mint számtalan másik, arról szól, hogy valaki eltéved a rengetegben. Nem ezzel kezdődik, hiszen a főhős jóval korábban elveszett már abban az erdőben, egyre kevésbé tudta, merre tart, lassan elszakadt a társától, és még így sem vette észre, hogy meg kellene fordulnia. Nem, 2019 tavasza az a pillanat a sztoriban, amikor egyszer csak egyedül találja magát a vadonnak abban a részében, ahol nincsenek már ösvények, nem múlik az örök szürkület, minden fatörzs vénséges, göcsörtös, rosszindulatú árnyék, súlya van a nyirkos levegőnek, belélegezni is nehéz, és lassú szívdobbanások ütemére pislákolnak az égen a csillagok. A sötét tündérek birodalma ez, ami már nem is erdő, hanem egy túlságosan elhúzott, barokkos hasonlat, ami semmit nem ad vissza abból az élethelyzetből, amikor hónapokon keresztül  az ébredés utáni első, ösztönös gondolatod a megkönnyebbülés, hogy minden csak álom volt, majd ezt követi a gyomorszorító felismerés, hogy nem, az életed bizony felismerhetetlenül megváltozott és minden pillanatát gyűlölöd. És ez így megy minden nap.

És ha már ez erdő, mint motívum végigvonul ezen a poszton, akkor valahol az is idekívánkozik, hogy néha tényleg azt hittem, nincsen kivezető út onnan, ahol az önpusztítás, az inszomnia, a fizikai tünetekkel bíró szorongás és az egyéb póklények élnek, vagy hiába gondoltam azt alkalmanként, hogy végre kijutottam a fényre – mert történtek őszintén jó dolgok is, amelyekre viszont szívesen emlékszem vissza, csak nem sok –, viszonylag hamar kiderült, hogy onnan továbbra is csak a fák közé lehet visszamenni. Nagyon hosszú idő, rengeteg baráti (és némi professzionális) segítség, meg nagy adag szerencse kellett hozzá, hogy kínkeservesen kivergődjek a tüskés ágak közül, de végül sikerült – legnagyobb meglepetésemre. Közben sikerült olyan csodálatos helyekre utaznom, ahol még sohasem jártam, ami furcsán ellenpontozta az év rettenetes nyomorát,  de el kellett múlnia az ősznek, mire egyenesbe kerültek a dolgok. Év végére lett egy macskám (köszönhetően az egyik legönzetlenebb gesztusnak, amit valaha megélhettem), komoly munkával kizökkentem az önpusztító spirálból, és találkoztam egy lánnyal egy másik, kedves történetből („A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát. Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele”*).

Szóval blog, ismét, meglátjuk, mi lesz belőle 2020 tavaszán. Addig van még néhány részlet, amire korábban azt írtam volna, hogy „ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor”, hátha ez lesz most a más alkalom.

 * Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő

 

 

 

 

(blurred, burnt, bent)

Sokat elárul 2018 kreatív mérlegéről, hogy azért írok végtelenül hosszú posztot december 31-én délután, mert rájöttem, hogy idén egyetlen sort sem publikáltam ezen a blogon, és ha ezt most kihagyom, akkor 13 év után ez lesz az első üresen maradt év, és az mégsem járja, még akkor sem, ha régen nem olvassa már senki. Mellékszál, de idén arra is rájöttem, hogy hasznos dolog – volt? lenne? – rendszeresen blogot írni, mert most, amikor bizonyára élemedett korom miatt kezd összemosódni minden, ami nem tavaly volt, legalább két esetben itt néztem utána, pontosan mikor és mi történt. Legyen ez kicsit nyomatékosabb érv ennek a felületnek a feltámasztására jövőre.

Szóval ha 2017-et a kreatív kiégéssel azonosítottam, akkor az idei évre nincs más hasonlat, mint amikor az üszkös, elszenesedett romok alig hallható sóhajjal magukba omlanak és minden elborít a szürke hamufelhő. Ami egyébként költői és drámai túlzás, nyilván, mert az év majdnem háromnegyedében írtam, csak nem prózát, hanem játékot. Ahogyan az már a játékfejlesztésben lenni szokott, mindegy, mennyi ideje készül egy cím (jelen esetben ez még mindig a Warhammer 40,000:Inquisitor – Martyr), a véghajrá mindenképpen gyilkos lesz, ezért idén az alapjátékhoz még egy testesebb kisregényhez elegendő szót hordtam össze angolul (és ebben nincsen benne az, amit kreatív tettestársam, TJ tett hozzá), és amikor megjelent a játék, nagyjából másnap nekiestünk a következő kiegészítőknek. Szóval összességében valószínűleg egy vékonyabb regény meglett idén (már ha egy regény csak dialógusokból és tucatnyi különböző stílusban megírt naplójegyzetekből állna, ami sajnos nem így van, de ez most érdektelen).

Mindeközben abban a kevés szabadidőben, ami emellett maradt, szóval reggelente és hétvégenként lefordítottam egy könyvet, Hannu Rajaniemi Summerland című regényét (ha valaha még egyszer kísértésbe esnék, hogy bármilyen komolyabb különmunkát elvállaljak egy játékmegjelenés éve előtti ősszel, akkor legyen ez az intő példa). Hannutól már volt szerencsém fordítani egy zseniális  scifi-trilógiát (a Jean le Flambeur-sorozatot), ezt is szerettem nagyon. Magyarul Öröknyár címen érkezik majd, remélhetőleg 2019-ben – élő és halott kémek, alternatív Európa a 30-as években és a túlvilágért vívott hidegháború.

Mivel már 2017 is hasonlóan alakult a céges és a különmunka frontján, csak most mindenre ráment egy szorzó, annak rendje és módja szerint valamikor szeptember környékén totálisan széthullottam. De legalább rájöttem, miért nem készülnek a saját dolgaim – 2018 különösen fájdalmas felismerése az volt, hogy egy ideje kifejezetten rossz élménynek élem meg az írást (mármint azt, amit nem megbízásból csinálok, azoknál nincs idő művészkedni, ami valószínűleg a válasz is minden problémámra), és akkor minek erőltetni. Ennek aztán áldozatásul esett egy novellapályázatra szánt írás, a régóta csírájában heverő regényem, legalább két másik rövidebb történet és ez a blog is.

Pedig történtek azért dolgok idén, amelyekről érdemes lett volna beszámolni, ha másnak nem, hát magamnak. Például több évnyi hajthatatlan elutasítás után megtörtem, és lett egy macska a háztartásban, nagyon szép, nagyon okos, híres filmrégész névrokonához hasonlóan mindenhova be- és feljut. Most éppen a kamaszkorát éli, vagyis ha embergyerek lenne, rendszeresen pofákat vágna és becsapná maga mögött a szobája ajtaját, így csak a kezemet harapja, ha simogatom, de közben dorombol.

Idén jelent meg a tavaly leadott China Miéville-fordításom, A város és a város között, amit szerettem csinálni, és állítólag az olvasók is szeretik, ami külön öröm.

Márciusban leutaztunk barátokkal Tatára egy hétvégére. Éppen nagyon hideg volt, ezért a párálló vizek között kanyargó Fényes-tanösvény fái akár egy fantasy-regényben is lehettek volna, éjjel pedig leesett a hó, én pedig teljesen beleszerettem Tata utcáiba.

Júliusban pár napos kiránduláson jártunk Londonban, ahol nagyobb volt a kánikula, mint itthon. Még mindig szeretem ezt a várost, most új negyedeit ismertem meg, sétáltam természetvédelmi területnek minősített temetőben, jártam játékmúzeumban, hipszter kézműves-sörözőben, az egykori East End egyik zárványként megmaradt ódon pubjában és ettem a talán legjobb londoni bagelesnél.

Augusztusban voltam először a Fekete Zaj fesztiválon, amit a Mátra egyik kis kempingjében tartottak. Szűk baráti körben mentünk, emeletes ágyas faházban aludtunk, és fogalmam sem volt, mire számítsak, de tökéletes élmény lett belőle, csomó újonnan felfedezett zenekarral, jó fej közönséggel, számottevő mennyiségű alkohollal és a fák árnyékában fetrengéssel napközben (nem is beszélve a közeli tó melletti sétákról és a kacsákkal kapcsolatos Rettenetes Titokról).

Idén ünnepelte a „távolról indít” című méltán híres programsorozatunk a hihetetlen tizedik évfordulóját, ezért teljesen új helyre utaztunk inni. Most Egerbe mentünk, ahol szerencsére sikerült jó borokat találni, illetve szokás szerint mászkáltunk és beszéltünk rengeteget.

Ősszel pedig, a totális széthullás peremén ellensúlyozva az elmúlt 15 évben először elmentem három hét szabadságra, ráadásul úgy, hogy nem vittem magammal munkát sem. Ebből majdnem két hetet Amerikában töltöttem – először Chicagóban voltam Lez és Tiffany vendégeként, akiket nagyon kedvelek, aztán Floridába mentem, ahol eshu él, aki az egyik legrégebbi barátom, és már nagyon régóta nem lakik itthon, szóval eléggé érett ez a kis kaland.

Bevallom, talán sosem mentem volna Chicagóba, ha nincsenek ott barátok, és nagy hibát követtem volna el ezzel. Nagyon megszerettem az északi külvárost, ahol vendéglátóim laknak: kifejezetten barátságos, pár lépésre a Michigan-tó és van használható a tömegközlekedés, ami ráadásul magasvasút, engem ennyivel meg lehet venni. A belvárosban pedig monumentális felhőkarcolók magasodnak, újak és art deco monstrumok, meg hát amúgy is Chicago volt Gotham City Nolan Batman-filmjeiben, mit nem lehet ezen nem szeretni? Néztem dínókat a Field Museumban, American Gothicot és Warholt az Art Institute-ban (nagy kedvencem, a Nighthawks sajnos éppen külföldön turnézott) és söröztünk arcade-kocsmában, ahol régi játékgépekkel lehetett szórakozni két korsó között. Mindezt a Halloween előtti napokban, amikor az USA-ban tényleg halmokban áll a töklámpásos dekoráció.

Floridába érkezve Chicagóhoz képest erősebb volt a kultúrsokk, pedig két Los Angeles-i út után azt hittem, az ilyeneken túl vagyok, de nehéz hozzászokni, hogy minden ennyire messze van mindentől, autó nélkül lépést sem lehet tenni, az átlagos walmartban el lehet veszni és a legtöbb útkereszteződésből óriásplakátokról néznek le rád az ügyvédek. Viszont imádtam, mindenhol gyönyörűen burjánzó fák, az ágakon spanyol mohaszakáll és még októberben is párás 27 fok van. Brutálisan sűrű programot raktunk össze – kezdtünk St. Augustine városában (spanyol erőd, ezernyi kis bár és nagyon festői belváros, egyszer majd megnézem napfényben is, mert most kizárólag este láttam), jártam zombifilm-fesztiválon, világítótoronyban és alligátorfarmon, aztán lementünk délre, Key Westre, ami azt jelentette, hogy éber óráimban többet ültem autóban, mint nem (de mivel eshu barátommal rengeteg mindent kellett bepótolnunk, bőven kitöltöttük az időt), amolyan roadtripszerűen láttam Florida egy részét, az Everglades-et egy autóútról, Miamiben South Beachet este, Key Westen meg még snorkelingeltem is kint a nyílt tengeren. Aztán röpke másfél nap alatt hazarepültem és még egy hét alatt kipihentem ezt a nagyon aktív két hetet, kisebb részt Hévízen meg itthon, a gépem előtt.

Karácsonykor villámlátogatást tettem Angliában élő húgomnál, visszatértem Stratford-upon-Avonba, fotóztam festői házakat, birkákat és Shakespeare sírját, voltam vidéki pubban, és ezzel el is jött az év vége.

Összegezve mit mondhatnék, alapvetően úgy gondolom, nem éreztem magamat különösen jól 2018-ban, ami ebben a tekintetben egyenes folytatása volt 2017-nek, csak minden kicsit rosszabb lett, az ország, ahol élek, a világ, ami körülvesz minket, viszont mire befejeztem ezt a teljesen lehangolónak induló posztot, a sok felidézett emléktől egészen felvidultam, ami talán a legjobb ösztönzés lehet jövőre, hogy írjak, mondjuk legalább ide, mert vannak jó dolgok és kifejezetten szórakoztató megörökíteni ezeket. Legyen ez a pozitív végszó, viszlát, 2018.  

(beautiful burnout)

Most ilyen nyúlós, szürke napok vannak, év végére kifogynak a színek a világból, nem is érkezik már utánpótlás tavaszig, december 31-én, késő délután éppen azon tűnődöm, befejezzem-e a napok óta félkész évértékelésemet vagy hagyjam az egészet örökre vázlatban, ami tulajdonképpen tökéletesen összefoglalja ezt az évet kreatív szempontból. Annyi mindenről akartam írni idén, és mégsem tettem meg, pedig történtek remek dolgok meg kevésbé jók is, de ahhoz írni kellett volna, úgymint betűket meg szavakat tenni egymás után, és ezzel mostanában komoly problémáim vannak.

(A cím innen jött egyébként, mert hosszú idő után megint felfedeztem ezt az albumot az egyik futós playlistemen és nagyon passzolt erre az évre.)

Röviden: 2017 a kreatív kiégés éve volt. Természetesen a totális kiégés lassú, fokozatos folyamat, amelyhez egyébként az egész blogot fel lehetne használni illusztrációnak, a „miért nem írsz?” is legalább hat éves belsős poén a baráti körben, de 2017 a folyamat fontos mérföldköve (végállomása?). Eddig is minden évben nekiültem és elbuktam, de legalább közben valami mindig készült, vázlat, későbbre eltehető töredék, flashfiction, és legfőképpen szerettem csinálni, még ha frusztrált is, hogy semmire sem jutok vele. 2017-ben viszont minden, ami írtam, maga volt a küzdelem és a gyötrelem, ettől pedig minden élvezet kiveszett az írásból, és ez ijesztő.

Vannak azok a vékony noteszek, ahova az ötleteket és a történetszilánkokat gyűjtöm, ebből idén egynek sikerült a felét telefirkálnom (tavalyelőtt hármat töltöttem meg), aztán ott volt egy évekkel ezelőtt elkezdett novella újraélesztése, aminek legalább négyszer nekiugrottam, aztán minden alkalommal feladtam (a végén leginkább egy klasszikus horrorfilmre emlékeztetett a dolog, a tudós szerepében, mármint aki botorul megpróbált életet teremteni, ott vagyok én, és iszonyodva nézem az asztalon mocorgó kreatúrát, amint erőtlen, nyávogó hangon arra kér, hogy vessek véget a szenvedésnek, „egek, mit tettem!”, üvöltöm a villámfényes égre, a háttérben drámaian felzúgnak a vonósok), két másik novella már az alapozásnál elhullott, a regényem a sokadik nekifutásra sem akar kisarjadni az évek óta létező vázlatból, szóval az írás idei mérlege nemhogy nem pozitív, de nem is létezik.

Ahogy mondani szokás, a feladat adott jövőre.

De hogy ne ilyen borongósan végződjön az év, következzenek azok a jó dolgok, amelyekről nem írtam idén, pedig kellett volna (Portugáliáról és Bécsről szerencsére még sikerült).

Akartam írni a „távolról indít” bortúra-sorozatunk idei epizódjáról, mert júliusban Pécs helyett visszatértünk Nemesvámosra, és onnan kirándultunk a Káli-medencébe, ami az elmúlt években az egyik legkedvesebb hazai országrészemmé vált. Diófák alatt fröccsöztünk a melegben Köveskálon, felmentünk a Hegyestűre, ahonnan pazar a kilátás a Balatonra, mellesleg pont olyan sziklaorom, ahova bármilyen magára valamit is adó fantasy világban azonnal felhúznának egy várat nagyon sok karcsú toronnyal és legalább egy gonosz varázslóval, ezért teljesen megnyugtató a tudat, hogy itt is állt valaha egy vár (valószínűleg gonosz varázsló nélkül). Jártunk a Kőtengernél is, ahol jellegzetes sziklaalakzatok magasodnak az erdő szélén, és valószínűleg azért jöttek létre a korok hajnalán, hogy metálegyüttesek készítsenek albumborítóra csoportképeket előttük. Boroztunk és ettünk és woof meg Jud elszállított minket Tihanyba, ahol tapsi elvitt minket egy néhai titkos betyártanyához az erdőben, mi pedig mindenki mást egy tópanorámás kávézóba az apátság mellett.

Aztán augusztusban Norvégiában jártam, életemben először, de remélhetőleg nem utoljára. Bergenben nagyjából folyamatosan vagy eső előtt vagy eső után voltunk, este fél tízkor még nem ment le a nap, folyamatosan nyirkosan csillogtak a kövek és minden növény harsogóan zöld. Az airbnb (másfél szobás kis lakás, csak a miénk pár napra) ablakából ráláttunk a tengerre, ha meg kicsit nyújtogattuk a nyakunkat, akkor a hegyoldalra is, ami Bergenben amúgy is mindenhol a háztetők fölé magasodik. Az egyik nap a sűrűn szakadó esőben fel is másztunk az erdei utakon egészen a tetejéig, bele a tejszerű felhőbe és a Twin Peakset (esetleg az Alan Wake-et) idéző nyirkos, puha, fojtott csendbe a fák között. Bejártuk Bergen nagy részét, ittunk kávét, lóbáltuk a lábunkat a tengerparton és megnéztük a Hanza-múzeumot. Ültünk buszon meg kompon és láttuk a Hardangerfjordot, amiről annyi mindent lehetne írni, de csak annyit teszek most ide, hogy kristálytiszta víz, hatalmas hegyek, zöld erdők, vízesések és szél és az egyik leggyönyörűbb táj, ahol valaha jártam.

Bár saját kreatív dolgaimban teljesen kiégtem, a játékírás attól még a főállásom, ezért itt nem engedhettem meg magamnak, hogy ki legyek égve (ebben a mondatban valószínűleg elrejtettem egy megoldást a problémáimra, nem mintha nagy újdonság lenne, mert életem eddigi két regényét és majdnem az összes novelláját úgy írtam, hogy határidőm vagy ígéretem vagy szerződésem volt rájuk), miközben idén is prezentáltunk a kölni GamesComon és az angol WarhammerFesten Coventryben.

Késő ősszel leadtam egy regényfordítást, ami azért is érdekes fordulat, mert két éve már csak novellákat vállalok (azokból is adtam le idén), de még 2016 végén megkaptam a világ valószínűleg leghosszabb határidejét egyik kedvenc szerzőm könyvére, ezért végül nem tudtam nemet mondani, így 2017 hétvégéinek, repülőn töltött óráinak és szabad reggeleinek nagy részében ezzel foglalkoztam. (Azt nem tudom, mikor fog megjelenni.)

És a idei évben szerencsére sokkal nagyobb súlyt kapott a szerepjáték az életemben, ami játékosként rendkívül pompás volt, mesélőként pedig megadta azt az élményt, amit az írás egyáltalán nem, a szórakoztató, izgalmas és legfőképpen befejezett történetek örömét, ami természetesen soha nem jött volna létre remek játékosaim nélkül, akik segítettek életre kelteni ezeket a sztorikat. Jövőre ebből is legyen sok ilyen, és hátha minden visszalendül kreativitásilag a rendes kerékvágásba.

(reanimator)

Órára pontosan meg tudom mondani, hol tartózkodtam idén, amikor megérkezett az ősz (és tanúim vannak rá, felügyelő úr), szeptember első szombatja volt, másodika, délután fél öt körül, a fehérvárcsurgói kastélyparkban sétáltam, és éppen elértünk a gondozott terület széléhez, az erdőhöz, ahol a fák közötti hézagokat úgy töltötte ki a sötétség, mint valami tapintható, puha szigetelőanyag, amikor egyszer csak eleredtek a tétova, súlyos esőcseppek és véget ért a nyár. Mire egy órával később visszaültünk az autóba, minden megváltozott, az illatok, a színek, a fények, a víz lemosta a világról a ragacsos augusztust, előbukkantak a rozsdaszínek és mindent betöltött a kémények füstszaga, ami maga a vidéki ősz esszenciája. Ilyenkor feltámad bennem a késztetés, hogy ismét visszatérjek a nyáron elhanyagolt dolgokhoz, mondjuk a forró italokhoz, a skót whiskyhez és a blogposztok írásához, szóval lassan összeszedem,  mi történt a nyáron, a balatonfelvidéki távolról indítást, a norvég fjordtúrát és a kölni gamescomot is beleértve.

(portugália, esővárosok, harry potter)

Szokás szerint ez a post is jóval korábban megszülethetett volna, ha nem terelődik el a figyelmem mindenféle egyéb mással, köztük a munkaidőn kívül fordítandó regénnyel, aztán egy klasszikus Sword&Sorcery történettel, amit egy remekül sikerült szerepjátékos alkalom keretében meséltem el a szokásos kiváló társaságnak, nem is beszélve az 2017-es WarhammerFestről Coventryben, amire először fel kellett készülni, utána pedig részt is kellett venni rajta, hogy bemutassuk készülő játékunkat, de alig három hét késéssel íme: portugál benyomások.

Portugália egyike azoknak az országoknak, ahova nagyon hosszú ideig próbáltam eljutni, ráadásul sohasem konkrétan megfogalmazott úticéllal: egyszerűen csak sétálni akartam a lisszaboni utcákon, felballagni a portói katedrálishoz, üldög
élni a vízparton meg kávézókból nézni a járókelőket, ilyesmi. Évekig mindig közbejött valami (főleg anyagiak), de most már fapados is indul Budapestről és létezik airbnb, ezért május elején végre sikerült összehozni egy rövid, de alapos látogatást. Az alaposságot azért tudom, mert a telefonomon működött a lépésszámláló, tényekkel igazolva a régóta sejtett elmélet, miszerint elmebeteg tempót diktálok az ilyen városnézős túrákon (ez átlag húsz kilométer séta és több napnyi látnivaló per nap).

A nem túlságosan kiforrott tervek nagy előnye, hogy ezeket könnyű teljesíteni, vagyis valóban másztam meredek utcákat Portóban, keresztül-kasul bejártam Lisszabon több negyedét, ültem – sőt még kávéztam is – tengerparton, néztem erődöt meg katedrálist, ettem tapast és néhányszor bőrig áztam a leszakadó záporesőkben. Most, hogy kicsit megismertem ezt a két várost, még jobban szeretnék visszatérni, aztán meg felderíteni a vidéket is. Portugália az első benyomások alapján remek hely.

Pillanatfelvételek:

Az érkezésem estéjén, a legelső portói sétámon azonnal belekeveredtem a belvárosban egy népes egyetemista rendezvénybe, ami furcsa keveréke volt egy bolondballagásnak, kamionos parádénak és Harry Potter-univerzum valamelyik kevésbé dokumentált iskolai ünnepségének. Több ezer taláros diák nyüzsgött mindenhol sétapálcával és kalapban, a különböző csoportokat a fejfedők különböztették meg egymástól, szűk utcákon kanyargott a kordonok közé szorított tömeg és platós autókról üvöltött a zene. A menet a városháza előtt ért véget, ahova éppen megérkeztem, ezért pont az a látvány fogadott, amint a már széledő résztevők rituálisan szétverik a sétapálcákkal egymás fején a papírfejfedőket (két sarokkal távolabb egy társaság már a szökőkútból mászott elő a gyenge eső dacára). A bulihangulat ragadós volt, vettem is egy sört, azzal mászkáltam tovább, míg egyszer csak a teljesen céltalan séta az egyik domb tetejére vezetett, ahol kitárult előttem a folyó egyik kanyarulata és a lámpák kígyózó füzére. Azt már itthon derítettem ki, hogy ez a vizsgaidőszak előtti mulatság, ami kifejezetten Portóban és Coimbrában létezik a wikipedia szerint, illetve az is itthoni információ, hogy J. K. Rowling (akiről azt még tudtam, hogy Portóban élt, amikor kitalálta az első Potter-könyvet) a roxforti talárt is az itteni egyetemisták öltözékéről mintázta.

A portói airbnb, egy meredek domb tetején álló ház, igazi művésztanya volt, a belső udvaron (ami igazából tetőterasz is lehetne, mert a környező tetők fölé magasodik) félbevágott kirakati babák álltak, a konyhában állandóan élénk szociális élet folyt, és a lehető legváratlanabb helyeken bukkant fel és hevert el a földön (mindig együtt) az amúgy rendkívül kedves és segítőkész tulaj három nagyon öreg macskája.

Megnéztem a meglepően visszafogott külsejű portói katedrálist. Egy másik meredek domb tetején található (ezekből akadt még néhány a városban), alatta pedig a Ribeira-negyed kúszik felfelé a Douro-folyótól, amelyen összesen hat kecses híd vezet át, mind több emelet magasban. Ez a negyed a túlpartról fotózva minden képeslap alapanyaga (én is lőttem vagy százat), egy összenyomott középkori város, sok kis lépcsővel és meredek utcával.

Végigjártam egy idegenvezetős sétán a portói Tőzsdepalotát, ahol a lépcsőházban lógó, iszonyatos súlyú csillárok felhúzószerkezetét a kupola angyalszobrai rejtik.

Portóból olyan záporesőben indultam útnak, hogy a metróig tartó öt perces úton teljesen eláztam, méterekre sem lehetett látni, a domboldalon megvadult patakként zubogott el mellettem a víz. Lisszabonig három óra az út, a vonat szinte tömörnek látszó viharfelhők alatt hasított a zöld, dombos tájon, az egyik pillanatban ragyogott a napsütés, a következőben megint lecsapott valami fergeteg. Egy nagyon rövid szakaszon követtük az óceán vonalát, a víz felszíne egyenetlenül kikalapált fémlemezre emlékeztetett.

Lisszabonban a változatosság kedvéért szakadó eső fogadott, aztán három metrómegállóval később már csillogóan kék ég, a legapróbb viharfelhő nélkül, szóval úgy pislogtam a napfényben, mint aki egy mágikus kapun lépett át egy párhuzamos világba. Volt még időm, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, ezért lilán virágzó fákat fotóztam az öreg paloták előtt, spontán sétálni indultam egy utcán, aminek a végén ott várt a tenger, a sirályvijjogás meg hínárszag, és egy férfi óriás kutyát épített a parton nedves homokból.

Vannak azok a szállások, amelyek csodás panorámát ígérnek, de a feltett fotó valójában a tulajdonos szobájából vagy mondjuk egy amúgy megközelíthetlen tető valamelyik életveszélyes párkányáról készült. Amikor azonban Lisszabonban felkapaszkodtam az ötödik emeletre, beléptem a tetőlakásba és a zsebkendőnyi szobámból kinéztem az ablakon, tényleg elállt a lélegzetem: előttem az egész Barrio Alto negyed tetőrengetege, jobbra a víz kékje, szemben pedig a város fölé magasodó vár. Már ezért teljesen megérte eljönni ide, pedig nagyjából véletlenszerűen választottam a szállást.

Lisszabon a váratlanul leszakadó esők, a meredek utcák és az apró villamosok városa, amit egyszerűen nem lehetett nem szeretni.

Jártam a várban, ahonnan körbe lehetett fotózni a belvárost fentről és pávák illegették magukat egymásnak meg a turistáknak.

Az Alfama a város legvénebb negyede egy domboldalon, meredek lépcsők, zsebkendőnyi rejtett terek, kockakövek közül sarjadó fák, ahol galambok neszeztek és testetlen hangok visszhangoztak az üres utcákon. Rengeteg a turista, és minden második hely előtt valódi fado-zenével csábítgatnak, de még így is teljesen működik a hangulat, valahogy úgy, mint Velencében.

Belém Lisszabon egyik külvárosa, ahová villamossal lehet kijutni. A Belém-torony ezerszer lefotózott tömbje előtt turisták kígyóztak, ezért inkább csak üldögéltem a köveken és relaxáltam. Mint minden képeslap-helyszín esetében, itt is megvolt az a pillanat, amikor az ember hozzáigazítja a képet a valósághoz, megkapja a valódi arányokat és a kompozíciókból kihagyott modern épületeket a háttérben, de ez sem rontott rajta semmit. Kávét és helyi süteményt reggeliztem a parton és élveztem a sós szelet, de amikor másfél óra múlva rajzani kezdtek a selfiebot-árusok, majd egy megszólalt Elton Johntól a „Sacrifice” pánsípon, kénytelen voltam menekülőre fogni.

Természetesen végig kellett járnom a tengerészeti múzeumot, mégis hajózós könyveken nőttem fel (sőt még írtam is egyet), ezért minden ilyen alkalomra lecsapok. Belémben nagyon megérte, mert olyan brutális mennyiségű hajómodellt tárolnak a vitrinekben, hogy időrendben valahol a 19. század közepén az agyam leállította az újabb információk tárolását. A Szent Jeromos-kolostor kimaradt, mert megláttam a sort, de így legalább még a reptérre indulás előtt tudtam enni a lisszaboni Time Out Marketen, ami egy felturbózott vásárcsarnok egészen döbbenetes ételkínálattal.

Szóval mit tehetnék még hozzá, Portugália az első benyomások alapján remek hely, szeretnék még visszatérni.

(vienna calling)

A bécsi Leopold Museum kiállítótermében 19. századi, biedermeier képek mutatják be a korszak átlagos német polgárait és csodabogarait, a negyedik, teljesen üres falból másfélszer fél méteres, hatalmas krumpli türemkedik ki, a kompozíció címe „Otthon”. A következő terem közepén talán két tucat talapzat áll, mindegyiken egy-egy savanyú uborka, az installáció címe „Önarckép uborkával”.

Ezzel foglalnám össze első találkozásomat a kortárs osztrák képzőművészettel, pontosabban Edwin Wurmmal (a biedermeier életképeket egy Carl Spitzweg nevű úr festette, és kontrasztként vannak együtt kiállítva – az ötlet működik). Wurm egyébként a szülei teljesen tipikus osztrák házát is felépítette az egyik teremben, annyi módosítással, hogy az épület olyan keskeny, mintha beletették volna egy présbe, és majdhogynem oldalazva kell végigmenni a folyosón vagy benézni a szűk vécébe. (Viszonyom továbbra is eléggé ambivalens a kortárs installációkkal, de egy dolog tagadhatatlan: nyomot hagynak.)

Az eredeti terv egyébként úgy szólt, hogy a húsvét utáni héten a Káli-medence tavaszi lankáin fogunk sétálgatni a harsogóan zöld réteken, már amikor éppen nem a Balatonra néző teraszokon üldögélünk. Amikor a tervezett nap reggelén szakadó hóesésben tartott velünk a vonat Bécs felé, kicsit hálás voltam az egy héttel korábbi időjárásjelentéseknek, amiért még időben módosítottunk az elképzelésen.

A Bécsben töltött három napban aztán a viharos széllel kombinált havazásból átjutottunk a napfényes tavaszba, mintha valaki kapkodva rányomott volna az évszakokat tekerő gombra. Közben rengeteg kiállítást megnéztünk – Egon Schieléről kettőt is, illetve a Monet-től Picassóig című gyűjteményben megtaláltam a Franz Sedlacek nevű osztrák festőt, akik valójában pont nekem festett száz évvel ezelőtt, csak nem tudta, például itt van ez a téli dark city meg a bármelyik Call of Cthulhu kiadvány borítójának felhasználható automobilos tájkép. Ellátogattunk a Nemzeti Könyvtárba, ahol van elforduló könyvespolc mögötti iroda, ezer év után megint jártam a Stephansdomban, legyalogoltuk a lábunkat, ittunk rengeteg kávét és döbbenetesen menő ebédmenüt ettünk a festői Naschmarkton. Találtunk képregényboltokat (ahova bementünk) és gumimaci-üzletet (ahova nem mentünk be), a Praterben pedig újra megállapítottuk, hogy a vidámpark nem nekünk való, majd lefotóztam a szellemvasutat, ami vagy 25 évvel ezelőtt álmatlan éjszakákat okozott a családom felének, és talán az egyetlen régi épület ma már az egész vurstliban.

Sok mindent nagyon szeretek Bécsben, de leginkább azt, hogy még úgy is állandóan találok valami újat, hogy valaha tényleg rengeteg időt töltöttem itt. Külön plusz pont, hogy amióta nem a Westbahnhofra mennek a vonatok, hanem az új Hauptbahnhofra, már csak két és fél óra Budapestről railjettel.

(árnyékbudavára)

Ha a nagyvárosoknak van vetett árnyéka, ahol a különcök meg a furcsa lények élnek – mint azt számos modern fantasyben láthatjuk, amikor a főszereplő átzuhan az aktuális város alatti-melletti-közötti alkonyzónába –, akkor esélyes, hogy múlt szombaton átsétáltunk a budai várnegyed árnyékvilágán. A regényekkel ellentétben nem azért, mert alkut kötöttünk egy rejtélyes idegennel vagy óvatlanul benyitottunk egy ajtón, ami csak aznap létezett, hanem befizettünk egy speciális idegenvezetős sétára. A kiírás természetesen nem mágikus Budapestet ígért, hanem „csaknem 15 titokzatos lakóház udvarát, illetve a nagyközönség számára eddig nem ismert törökkori pincerendszer megnézését", de a Budai Várnegyed Titkai című tematikus túra olyan kevéssé ismert világot mutat be, ami már-már valóban a kulisszák mögötti homály.

A viszonylag hosszú, nagyjából négy és fél órás séta a Várnegyeden kanyarog végig, soha meg nem épült gigászi szobrok és lerombolt paloták helyén, hamis homlokzatok előtt, alkimista varázskapukon át, hogy néha betérjen egy titkos bunkerekre épített udvarba vagy egy lezárt útvesztőbe. Az évszázadokat felölelő túra világát különc arisztokraták, kémek, gyilkosok, török katonák, magyar honvédek, nácik és kommunisták népesítik be, és ennyire töményen talán még sohasem zúdult rám mindaz, ami Magyarország történelmének savát-borsát adja, az erőszak, árulás, hősiesség, emberség, balszerencse, rettenetes rezsimek, háborúk és korrupció sajátos egyvelege. (Menet közben többször eszembe jutott, hogy ezeknek a történeteknek jelentős része egy külföldi turista számára talán tényleg  annyira szürreális lehet, mintha egy fantasztikus történetet olvasna.)

Nekünk is jutott bőven meglepő információkból. Megtudhattuk például, hogy a Vár büszkén mutogatott középkori romjai egyáltalán nem középkoriak, a legrégibbnek tűnő házak az ötvenes években felhúzott replikák, a sziklakórház tetejére épült ház kéményei pedig valójában légbeszívóként működtek. Arról nem is beszélve, hogy valóban megnéztük az egész hegyet behálózó lezárt pincehálózat egy apró részét, ahova valóban nem lehet csak úgy lemenni (kivéve a Budavári Labirintust, de az inkább bazári látványosság): mi egy udvarból jutottunk le egy üres alagútrendszerbe és a közepén ásító világháborús bunkerbe, ahol török kutak törik át a mennyezetet, cseppkövek sarjadnak a téglákon és úgy nyomul a csapat után a tömör sötétség, mint valami különösen kíváncsi állat.

Mindez persze csak töredéke annak, amit a túrán elmondanak és megmutatnak (a tizedik perc után már jegyzeteltem), és hatalmas élmény volt. Mentünk már nem tipikus városnéző kirándulásra Budapesten, akkor a lezárt óbudai légszeszgyárat néztük meg, és ezek után mindenképpen tervezem Árnyékbudapest további felfedezését, csak az urban fantasy regényekkel ellentétben nem szeretnék lent ragadni, még akkor sem, ha így esélyesen lemondok egy csomó kalandról meg némi varázserőről.

(a ködről legalább mindig tudok írni)

Tudatosítani akarom magamban a hétvégémet, hogy ezeket a pillanatokat elő lehessen venni újra, amikor ismét befordulás van, bár nyilván ezt mind ott és akkor kellett volna megtenni, de hát kezdő vagyok még ebben a tudatosjelenlét-tréningben. Vagy túlságosan lekötött, hogy ki tudja, hány év után először újra lábközépig érő, érintetlen hóban gázolok (vagy ez már a tudatosítás része?), miközben a vizsla őrülten száguldozik a faluszéli tó partján, a napkorong parányi, megpatinásodott pénzérme az égen, a villanyoszlopok vezetékei pedig elvesznek a tejfehér ködben, mintha csak felskiccelt díszletek között járnánk.

A köd az összekötő kapocs a hétvége két napja között, csak vasárnap délelőtt már sűrűn gomolygó párafelhőben ültem a nagyon szocreál termálfürdő kinti medencéjében. A behavazott fenyők között mínusz öt fok lehetett, de ez mit sem számított nyakig a vízben, ahonnan csak akkor másztam ki, ha le akartam hűlni vagy amikor el kellett érni a perem mellé helyezett korsó barnasört.

(aztán el is múlt)

Semmi sem mutatja jobban, mennyire ki kellene rángatnom magamat a lélek hosszú, sötét, 2016-os állapotából, mint az a tegnapi pillanat, amikor azon gondolkodtam, mi olyan furcsa, és rájöttem, hogy már legalább másfél perce egészen felszabadultnak érzem magamat, mire az agyam rávágta, hogy "nem baj, úgyis mindjárt elmúlik".

(2016 kimaradt jelenetei, dvd-extra)

Nem mondanám, hogy 2016 nem hagy maga után erősen keserű utóízt, viszont egy szempontból meglepően pozitív a mérlege: sohasem utaztam annyit egy évben, mint idén. A végleges szám persze a céges és magánjellegű utakból együtt állt össze: volt, amiről írtam, és több olyan is, amiről nem, de rá kellett jönnöm, hogy nem lenne teljes az idei utazós posztok gyűjteménye, ha meg sem említem azt a májusi céges kiküldetést, ami utólag egészen tematikusnak tűnik az apátságból átalakított szállodával meg a templomból kialakított pubbal.

Az történt, hogy mivel a Warhammer 40,000 logót licenszelve készítünk játékot, több más stúdióval együtt a NeocoreGames is meghívót kapott a WarhammerFest nevű rendezvényre az angliai Coventrybe, ahol pünkösd hétvégéjén ketten képviseltük az inkvizítorokat. A fesztiváljelenlét mindig stresszes (lásd az idei E3-as kalandjainkat Los Angelesben), és még akkor is hamar beüt a furcsa tudatállapot, ha minden rendben van, tíz-tizenöt perces ismétlődő időszeletekben létezel, bemutatod a céget, bemutatod a játékot, elmagyarázod az irányítást, kitérsz az újdonságokra, aztán hagyod őket játszani, majd válaszolsz a kérdésekre és kezded elölről. A végére aztán mindenképpen elmegy a hangom és a magam részéről még napokig szoktam álmodni a prezentációkkal. Amikor mindez a Warhammer-logó elhivatott rajongóinak találkozóján történik, a különbség annyi, hogy űrgárdistának öltözött emberek masíroznak el melletted és sokkal, de sokkal jobban rettegsz, vajon mit fognak kérdezni és mondani a keményvonalas rajongók. Viszont nagyon lelkes fogadtatásban volt részünk, és hát ott voltak a járulékos körülmények is, amiért ezt az utat még sokáig fogom őrizgetni.

Szóval körülmények. Családi okokból viszonylag sokszor jártam Anglia közepén, írtam is róla párszor, nagyon szeretem, igazi Miss Marple-vidék (sövények, magányos tanyák, út menti vén pubok, középkori falvak!), de arra azért én sem számítottam, hogy a szállásfoglalás kacskaringói végül egy középkori apátságból először udvarházzá, majd hotellé alakított hotelbe sodornak minket a vidéken, ahol az első dolog, amit a megpillantok egy eredeti gyóntatófülke a recepció mellett. Kevés ennyire brit helyen jártam életemben (Chatsworth egy hajszállal vezet), amire rá is dolgoztak keményen, a rejtett hangszórókból lantzene szólt, az egyik folyosón lovagi kőszarkofág állt, a falépcsők pedig úgy nyikorogtak, mintha külön alkalmazott dolgozott volna azon, hogy minden egyes fok gótikusan reccsenjen. A szobám is nyugodtan lehetett volna egy békebeli kísértettörténetet helyszíne, különösen a lámpakapcsolóvá alakított csengőzsinór nyűgözött le – már amíg eszembe nem jutott „A pettyes pánt” (The Speckled Band) című Sherlock Holmes-történet –, amire külön ráerősített az intermezzo, amikor a fejlesztőcégeknek rendezett Games Workshop-sörözés után nagyon későn értem vissza a hotelbe és már kissé bizonytalanul álltam a régi festményekkel teleaggatott félhomályos folyosón. Lélek sem járt sehol, a csendet csak az átható csippanások sorozata törte meg, amivel az ajtó jelezte, hogy nem működik a kártyám, ami idő után óhatatlanul kérdéseket vetett fel bennem – ez az én szobám? ha nem, akkor hol van? ha igen, miért nem jutok be? létezik ez a hely egyáltalán? és én létezek? De akkor még nem tudtam, hogy reggel lantzene helyett Elton John számok szólnak majd instrumentálisan a hangszóróból (zongorán), ami sokkal, de sokkal ijesztőbb. (Egyébként a kártya volt rossz, én is léteztem és a szálloda sem fakult át az éteri síkra éjfélkor.)

Mivel a rendezvény miatt kizárólag kora reggel és késő este tartózkodtunk a hotelben, csak úgy láttam belőle valamit, hogy minden nap nagyon korán felkeltem és kimentem a teljesen kihalt tavaszi parkba, amit boldogosan teleordítottak a lelkes madarak. Találtam egy mini sövénylabirintust és pár kőszörnyet, egy tavat és egy néhai vizesárkot, szóval mindenképpen megérte korán kimászni az ágyból, és nagyon sokáig emlékezni fogok erre a helyre.

A rendezvény vasárnap estig tartott, de hétfő reggel még átbuszoztunk Nottinghambe, hogy megnézzük a Games Workshop főhadiszállását, majd átballagtunk a szomszéd épületbe, ahol a WarhammerWorld található. Az egy dolog, hogy évek óta fejlesztünk játékot egy olyan hobbi alapján, ami döbbenetesen szépen kifestett figurákra alapul, de még az eddigi tapasztalataim sem készítettek fel a gigantikus diorámákkal telepakolt termekre, ahol több ezer űrgárdista, xenó, démon, tank és istengép áll belefagyva az örök háború különböző csatáiba, nem is említve azt a csekély kilenc méter magas mega-diorámát, ami külön szobát kapott. (Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy a WarhammerWorldnek, brit intézmény lévén, van fantasy fogadónak berendezett kocsmája is).

Nottinghamből ezt leszámítva nem sokat láttunk – a szállásunkat, egy napsütéses vontatóösvényt sok lakóhajóval, a vár alatti kertvárost, illetve este a Pitcher and Piano nevű, tényleg templomból átalakított pubot (kép itt), ami szépen keretbe is foglalta az utat.

(firenze november elején)

Firenze rendkívül régen felkerült a potenciális úticéljaim listájára, sajátságos módon a főleg itt játszódó Hannibal című film miatt. Természetesen akadtak egyéb kapcsolódási pontok is, Dantétól kezdve a condottieriken keresztül az Assassin’s Creedig, de ha valamiért felmerült Firenze, elsőként mégis az a hatalmas, boltozatos árkádsor jutott eszembe, ahol Anthony Hopkins emberevő Hannibal Lectere sétálgatott, ebből pedig könnyedén bomlottak ki az olyan asszociációk, mint a macskaköves utcák, harangszó, kupolák, reneszánsz paloták párkányain tollászkodó galambok és az oszlopsorok alatt kávézgató öltönyös professzorok.

Mint most ősszel kiderült, egyáltalán nem tévedtem nagyot (leszámítva az öltönyös professzorokat, de lehet, hogy álcázták magukat). Tréfás módon egyedül a Piazza della Repubblica árkádjaival kapcsolatban bizonytalanodtam el, vajon jó helyen járok-e, mert valahogy mindig másképpen képzeltem körülötte az utcákat, amiket nem mutatnak a filmben, de ez nem vette el a felfedezés örömét.

Firenzében november elején kellemes tavasz fogadott minket, és Velencével ellentétben mintha az egész városra szépiaszínű szűrőt raktak volna. Ez különösen a fotókat visszanézve látványos, mert a legtöbb képet a Dóm kupolájának tetejéről meg a harangtoronyból készítettem, késő délután, amikor a már ereszkedő őszi napkorong mindent aranyfényű, ködös derengésbe borított, a téglavörös tetőket, a barna és sárga házakat, a tetőteraszokat meg a hidakat, a folyót meg a túloldali zöld dombokat  a villákkal. Valószínűleg mostantól ez lesz az alapértelmezett Firenze-kép a fejemben egy darabig.

Azt tudtam, hogy a Dóm és a keresztelőkápolna szép, de arra nem számítottam, hogy ennyire lenyűgöző mindkettő. A Dóm kupolájába feljutni már önmagában élmény – különösen az a rész, amikor az egyik meredek és keskeny lépcsősortól a másikig a kupola belső részén kialakított erkélyen vezet az út, a döbbenetes freskók alatt. Amikor a mélyben parányinak tűnik az oltár és a nyüzsgő látogatóhad, különösen hatásos átnézni a kupola túloldalára, ahol pontosan szemben a jégbe fagyott, háromfejű, óriás Lucifer marcangolja az árulókat.

Az Uffizi Képtárban személyesen is átélhettük azt a tudományosan dokumentált tényt, miszerint létezik művészet-túladagolás, szerencsére csak azután, hogy megcsodáltam a Boticelliket. Nyilván közhely vagyok, és egy obskúrus reneszánsz mester elfeledett mesterművét kellene mondanom (oké, Artemisia Gentileschi „Judit lefejezi Holofernészt” című képe újdonság volt számomra, és valószínűleg a retinámra is égett, olyan erős), de azért annyira nem tudtam turista lenni, hogy minden kép előtt készítsek egy szelfit magamról, mint a látogatók jelentős százaléka, amit őszintén nem értek egyébként (majd otthon végignézik mind a háromszáz képet magukról és beazonosítják a háttérben az adott festményt?)

A kötelező körök mellett szokás szerint rengeteget sétáltunk. Többnyire céltalanul csavarogtunk a belvárosban, ahol mintha minden négyzetméteren lenne egy méregdrága bőrtáskákban vagy férfiöltönyben utazó bolt, és sajnos rengeteg olyan üzlet, ahol kézzel készített noteszek, füzeteket meg könyvek állnak halomban, ami amúgy a gyengém. Megtekintettük Dante (újra felépített) házát és kiállítást, néztük az esti folyót a Ponte Vecchióról egy kis üveg borral a kezünkben, reggelenként a helyi presszóban hajítottuk be a gyűszűnyi kávét a munka előtt betérő helyiekkel. Kipróbáltuk az All’ AnticoVinaio nevű szendvicsezőt, amit a szálláson ajánlottak (nagyon nem lehetett volna eltéveszteni amúgy sem, kétszer kellett visszamenni, mire befértünk, de turistahad ide vagy oda, ez a masszív, helyben készített, friss óriásszendvics tényleg megérte), viszont a legkedvesebb kulináris élmény abban a belvárostól viszonylag távolabbi étteremben ért, ahol egyforma arányban elegyedtek a törzsvendégek meg a turisták, az angol nyelvű étlapon pedig külön figyelmeztettek mindenkit, hogy nem hajlandóak teljesen átsütni a húst, senki ne is kérjen tőlük ilyen gyalázatot, és az ég szerelmére, hagyják őket békén a capuccinóval.

Az utolsó nap Firenzéből szintén vonattal mentünk át Milánóba (korábban enyhén rossz tapasztalataim voltak az olasz vasúttal, de az italo nevű társaság 220 km/órával hasító járataival el tudnék ingázgatni), ahol csak egy hosszabb délután töltöttünk, mielőtt elindultunk volna a repülőtérre. Milánó elsőre nem lopta be magát a szívembe – bár a központi vasútállomása egy gigászi márványpalota, a bejárata előtt pedig valamiért Szellemirtók-cosplay zajlott –, igaz, nem is kapott sok esélyt a nagy rohanásban. A Dóm valóban lélegzetelállító, még úgy is, hogy egyszerűen nem volt időnk végigállni a sort, de ezért kárpótolt a tető, ahol vízköpők és gótikus kőcsipkék erdeje közül lehet kinézni a távolban emelkedő felhőkarcolókra. Örülök, hogy láttuk, de ebből az útból mindenképpen az őszi Velence és Firenze marad meg – egészen addig, amíg vissza nem térek egy másik évszakban. 

(velence október végén)

Október 31-én este Velence egyik mellékutcájában borozgattunk egy nagyjából három lépésnyi méretű helyen, ahova sorban tértek be a kísértetnek öltözött olasz kisgyerekek (az egyértelműség kedvéért: az olaszországi Velencéről van szó), hogy a nemzetközivé vált trick or treat jegyében cukorkákkal megrakodva távozzanak, én pedig azon tűnődtem, milyen sajátos is a Halloween ebben a vízben álló, ódon városban, mert nem sokkal korábban még olyan kihalt sikátorokban csavarogtunk, ahol éppen elfért egy ember, magányos lámpa lógott a magasban a házfalak között, az utca végében halkan loccsantak a hullámok, és a kihalt hídon nyugodtan ácsoroghatott volna egy színházi bársonyköpönyeget viselő vámpír.

Velence különleges helyet tölt be a szívemben (és nem csak azért, mert itt kaptam először napszúrást). Velence egy közhely, amit nagyon kedvelek, egy teljesen valószínűtlen város, ami szégyentelenül abból él, hogy emberek a világ minden sarkából odamennek megnézni, és mivel ez már nagyjából Napóleon idejében is így volt, számomra a magamutogatás ugyanúgy része a sármjának, mint a hínárszagú vízben gubbasztó paloták.

Viszont nagyon régen jártam Velencében, ráadásul mindig nyáron, ezért régóta szerettem volna visszamenni. Késő ősszel kellene menni, gondoltam, hátha akkor majd sűrű ködben állnak a hidak és nyirkosan csillognak az üres utcák, és olyan szállodában lesz szállásunk, ahol süppedős bársonyszőnyeg borítja a folyosókat, a szoba ablaka letakart gondolákra néz, éjszaka pedig minden padlóreccsenésre felriadok és elsőre azt hiszem, egy viktoriánus kísértettörténetbe kerültem.

Ebből aztán végül az lett, hogy késő ősszel mentünk, de Mestre szélére, a partra, ami villamossal alig tíz perc Velencéből a hídon át, köd és eső helyett kellemes, szürke ősz volt, gótikus szálloda helyett airbnb-n talált, barátságos lakásban laktunk, ahol szimpatikus vendéglátónkról kiderült, hogy történelmi és gasztronómiai témákban utazó írónő. Október utolsó napjaiban egyébként pontosan ugyanakkora tömeg hömpölygött végig a város főbb artériáin, mint nyáron, két sarokkal beljebb pedig pontosan ugyanolyan kihaltak voltak az utcák.

Korábban mindig csak Velence szépségesen korhadó magvát láttam, most viszont kimerészkedtünk a szélekre, ahol minden felismerhetően Velence, mégis teljesen más. Északon keresztül-kasul bejártuk Cannaregio nevű részt, ahol szélesebbek a csatornák és agyagszínűek a házak, jártunk a régi gettó sokemeletes, egymáshoz tapadó házai között, a Madonna dell'Orto templomban, ahol Tintoretto festményeit díszítik a falakat, és a város peremén egészen modern bérházak néznek a közeli temetőszigetre.

Másnap a kikerülhetetlen és zsúfolt Rialto-hídtól délre mentünk, az egyetemi negyedbe, ahol hatalmas macskák alszanak a kirakatokban és rengeteg a könyvesbolt, még kisebbek a hidak és még keskenyebbek az utcák, aztán itt is elfogyott mögöttünk a város. Alkonyatkor már egy gondolagarázs és -javító mellett zsúfolódtunk a törzsvendégekkel meg a turistákkal egy parányi bárban, ahol következetesen csak a nyolcvanas évek slágerei szóltak.

Jártunk múzeumokban és a Dózse-palotában, vaporetto orrából néztünk várost, esténként kihalt utcákon csavarogtunk cél nélkül és találgattuk, vajon laknak-e a sok fénytelen ablak mögött. Velence továbbra is remek hely, a bakancslistámról pedig továbbra sem került le a köd, a kihaltság meg a tél, állítólag decemberben vagy januárban kell menni.

(Aztán felültünk egy rendkívül kényelmes vonatra, és átmentünk Firenzébe, de az már egy másik post.)

(horzsol, mint a metal)

Sok minden maradt ki ebből a blogból az idén, de egyik legnagyobb mulasztásom, hogy semmit sem írtam a júliusi távolról indításról. Pedig nyolcadik alkalomhoz érkezett az évente esedékes küldetéssorozatunk, amikor barátainkkal híres borvidékeken (az esetek jelentős részében Villányban) mindenféle pincészetekbe ülünk be kóstolgatni, élményeinket pedig a látomásos sommelier-költészet szaklapjából vett idézetekkel illusztráljuk. Ennyi év után nem elvárás, hogy hatalmas újdonságok történjenek, de azért minden évben akadnak kisebb-nagyobb módosító tényezők, idén például az időjárás lett az.

viaszos, gyantás illata jelzi, hogy más idősíkba léptünk

Olyan már volt, hogy Pécs károgó varjakkal meg kékesfekete viharfelhőkkel fogadott minket a vasútállomáson (sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, hogy a személyes aurám okozta volna a teátrális belépőt), de az másnap reggelre elmúlt, ezúttal viszont le kellett mondanunk a nyárról. Valahol az is hagyomány, hogy a pénteki érkezés estéjén Pécs belvárosában kezdünk neki a bemelegítésnek, de a korábbi évekkel ellentétben most nem a költői templomromokon ücsörögtünk, mert kicsit hideg lett volna. Helyette egy remek cseh sörözőben indítottunk, és a korai őszbe fordult nyár meg a macskaköves, esőáztatta utcák teljesen passzoltak a majdnem-prágai hangulathoz, bár az biztosan csak az én becsípődésem, hogy számomra Prága egyenlő a felhős egekkel.

a kis kuszasággal együtt, amit majd belefésül az idő

Megbeszéltük, hogy ha esik, ha fúj, másnap délelőtt Villányba megyünk, és ez pontosan így is történt (esett, fújt és Villányba mentünk), Jud áldozatkészségének hála autóval. Ilyenkor általában különböző árnyékos teraszokon szoktunk fröccsözni, de a pincesor bármilyen időben bejárható, és mint kiderült, ennek is megvan a hangulata: rajtunk kívül nem sok látogató akadt, frissensültek, fapác és ázott fű illata terjengett, miközben a meszelt falak és faragott, nehéz bútorok között iszogattunk, mint egy fantasy-világ kalandorai, akik a közeli kastélyba menet húzódtak be melegedni az ivóba, tényleg csak egy szakállas varázslónak kellett volna belépnie a vízszintesen szakadó esőből, hogy lekanyarítsa a vizet a kalapjáról. Több helyet bejártunk, még a bátrak futóversenyét is megnéztük, sőt egy ponton annyira elkapott minket a lendület, hogy indulás előtt wooffal még beugrottunk venni valamit az útra, és mire kihozták a palackot, a hidegre való tekintettel lecsúszott egy pálinka is, szóval a hazaút kifejezetten vidámra sikerült. Arról, hogy utána teljes erővel indult be a youtube-búvárkodás, ami felszínre hozta a popzene méltán elfeledett kincseit, inkább nem mesélnék többet.

visszafogott, komoly anyag, kevésbé kedves

Az a jó a minőségi alkoholfogyasztásban (mármint az alkohol volt a minőségi, nem a youtube lejátszási listája, ami a fogyasztás közben összeállt), hogy másnap csak egészen kicsit törődött az ember, ezért még bementünk a belvárosba a hazaút előtt. Az ősz visszaváltott tavaszba, Pécs továbbra is szép volt, és az Egyletben ebédeltünk, ami kiváló hely – ráadásul horvát nyelvű retróképregényeket lehet nézegetni az asztallapokon –, hogy a szokásos kávézással zárjuk a nyolcadik távolról indítást.

(Jud beszámolóját itt lehet elolvasni, ráadásul sokkal szebb képeket készített, mint én.)