(los angeles: lenyomatok)

Los Angelest sokkal kevésbé tudom úgy megfogni, mint San Franciscót, az időhiány miatt főleg, meg amúgy is inkább tűnik húsz külön városnak, amit egyetlen entitássá gyúrtak és végtelen autópályákkal férceltek össze. Leginkább az érkezés pillanata marad meg, az utcák izzó rácsozata az éjszakában a repülő ablakából (meg a repülőtársaság sajátos módszere a biztonsági előírások ismertetésére: indulás előtt a kis képernyőn elindul egy profin megkoreografált musical, ahol dalban és tánccal adják elő, hogy kapcsold ki a telefonodat és mit tegyél, ha zuhanni kezdene a gép).

Downtown LA, ahol a szálloda van, olyan, mintha egy üdülővárosban lennénk, széles utcák, apartmanházakra emlékeztető lakóépületek, sokemeletes szállodák, konferenciaközpontok és persze pálmafák, és az egésznek van valami világtól elzárt érzése, mert ide autópályákon érkezel és úgy is távozol. Itt nem rohangálunk annyit, mint San Franciscóban, egy kivétellel az újságírók jönnek a hotelbe, óránként egy újabb csapat.

A szabadnapon a tengerhez megyünk (Neil Gaiman egyik novellájában hangzik el az a mondat, hogy Los Angelesben minden egy órányi autóútra van, és kurta benyomásaim alapján azt kell mondanom, ebben lehet valami). Venice Beachen eltévedünk a jachtkikötőben, aztán biciklit bérelünk egy Carlos nevű úrtól, lemegyünk a valódi tengerpartra és átgurulunk Santa Monicába. A föveny teljesen kihalt, a vízi mentők magasleseivel együtt, valamiért a napszemüvegárusok üzletsora előtti betonon araszolnak csak turisták. Két rövidnadrágos, bikinis, napbarnította, görkoris lány húz el mellettem, persze kézen fogva (újabb sztereotípiát húzok le képzeletbeli listámról), a pálmafák tövében kisebb kommunák üldögélnek. Santa Monica mólója az óriáskerékkel fokozatosan dagad fel a látóhatáron, a mini-vidámparkba nem megyünk be, csak kávét iszunk fent a mólón, és a vérprofi, nagyon amerikai utcazenész duót nézzük egy kicsit („we don’t want your money, only your love, don’t give us five dollars, give us only a high five!”).

Once a geek, always a geek: kitérőt kell tennem a helyi képregényboltba, ahol az eladó egy sommelier hatékonyságával térképezi fel az ízlésemet és ajánlja az újdonságokat.

Késő délután ismerőssel találkozunk, aki titkos helyre visz minket, egy teljesen átlagos külsejű japán étterembe egy teljesen átlagos főút mentén. A hely akkora, mint egy kínai büfé itthon, mindenki japán, a nyitott pultban készítik a szusit, és nagyon nem szoktam ilyesmiket mondani, de ez már soha többé nem lesz ugyanolyan itthon. Végtelenül hosszú késéssel visszavisszük a bicikliket Carlosnak, aki már többször hívott minket közben, hátha meghaltunk, aztán még szerzünk egy Ubert. Még becsatlakozik mellénk egy New York-i pár, a Ruandából harminc éve érkezett sofőr mindenkit bevon a létező összes témát érintő beszélgetésbe, míg az esti csúcsban feljutunk a Hollywood Boulevard-ra – ha már turistáskodunk, csináljuk komolyan. Nappal állítólag sokkal ütősebb, de nem lennének a csillagok a betonban, kicsit félnék, hogy véletlenül a város egyik kevésbé bizalomgerjesztő részén tett le az autó. A bóvliboltokban fröccsöntött Oscar-díjakat lehet venni a világ legjobb anyukájának, tesójának és nagymamájának, az éjjel-nappaliban a világ legsúlyosabb külsejű hajléktalanja áll előttünk a sorban, és miután távozik, az eladó a láthatóan erre a célra rendszeresített légfrissítőből körbefújja a kasszát, de legalább a sportkocsma menő, ahova gyorsan beülünk. A hotelbe visszafelé egy huszonegy éve érkezett örmény sofőrrel elevenítjük fel orosztudásom roncsait.

Pénteken nagyon kora reggel indulok a szállodából, sofőröm Hondurasból érkezett huszonnyolc éve,  tízpercenként megkérdezi, honnan jöttem és kommentálja a helyi életet, "Los Angeles! Very people, yes, very crazy!" (Los Angelesben szerintem összesen három emberrel találkoztam a szolgáltató szektorból, aki nem furcsán tört angolt beszélt, amivel semmi gond, még mielőtt valaki azt hinné. csak azért maradt meg bennem, mert mindegyikük rögtön elmesélte, hány évtizede vándorolt be és honnan).

A távozás kicsit olyan, mint az érkezés: az autópályán süvítünk a repülőtér felé, a háztetőkkel egy vonalban, a mélyben pasztellszínű köd nyel el mindent, csak a pálmafák lombja és a mindenhol jelenlévő villanypóznák meg -vezetékek emelkednek ki belőle, és stílusosan ismét a 100 bullets-et idézi a világ, mielőtt belekezdenék a két átszállással súlyosbított, huszonvalahány órás hazaútba.

(san francisco: lenyomatok)

Ennek a postnak a megírását egyáltalán nem támogatta a megérkezésem utáni, előre várt és rettegett hajtás, de hát egy játék befejezése mindig ilyen.

Három hete értem haza, és már most olyan az egész amerikai út, mintha álmodtam volna, bár közben befutottak a velünk készített anyagok, szóval talán mégis jártunk ott. Mielőtt az egész élmény még ennél is ködösebb, mitikus kalanddá olvadt volna a fejemben, összeszedtem a füzetembe lefirkált benyomásokat - sokkal többet amúgy sem tudnék nyújtani, hiszen az interjúzós napokat leszámítva mindkét városra egy-egy szabadnap jutott. De tekintve, hogy új helyeken mindig a lehető legtöbbet próbálok besűríteni a rendelkezésemre álló időkeretbe, ettől aztán még töményebb lett az egész.

Szóval lenyomatok. 

[A post fotókat is tartalmaz, és eddig tapasztalataim szerint a blogger meg néhány feedolvasó nem szeret együttműködni a képek megfelelő megjelenítésében.]  


Alkonyatkor szállunk le San Franciscóban, nem sokkal később már a tengerpart mentén visz a taxi, a vízben rakodódaruk állnak, pirosan villognak a jelzőfények a fémmonstrumok tetején, a dombtetőkön hatalmas rádiótornyok. Az esteledő ég sötét pasztellszínekben tobzódik, és egyszer csak felmagasodnak előttünk a belváros felhőkarcolói – pontosan olyan érzés, mintha a 100 bullets című képregény egyik nyitópaneljébe csöppentem volna.

Első jetlag-élmények: abban azért van valami sajátos, amikor helyi idő szerint éjjel, belső órám szerint indulás után másnap reggel San Franciscóban besétálok egy angol pub helyi változatába és kérek egy sört.

Az út „Galaxis útikalauz”-pillanata: a szállodai lift kedves géphangon elnézést kér, amiért sokat kellett várnom.

Vasárnap reggel nyolc, napsütés, szél, kihalt utcák, a sétánnyá alakított régi kikötőparton kisuvickolt raktárépületek, a kikötőben rengeteg kis hajó, balra még éppen belelóg a Golden Gate a szigetek és félszigetek közé, előttem, a nyugodt, kék öbölben az Alcatraz, háttérzenének kompok pöfögnek és egy csomó fóka ugat rekedten egy mólón. Béke van, nyugalom, az egyik kezemben az egyetlen nyitva talált bódéból szerzett kávé és sütemény, ez is egy olyan pillanat, amit az agyam azonnal eltárol későbbre, majd gondosan berakja lábjegyzetnek a sós hínárillatot.

Az egyik átépített raktárépületbe másnap este még visszatérünk enni, minden boltban valami organikust és termelőit árulnak, az étterem is fapadlós, csupasz téglafalakkal, magas pultokkal meg remek clam chowderrel (sűrű leves sok-sok kagylóval). Közben beesteledik, kigyúlnak a fények a szomszédos hídon, világító, hasas bogarakként araszolnak a kompok a sötét vízen, és amint kilépünk az ajtón, hidegen csap le ránk a tavaszi szél, a magasban tempósan húzódik be a víz fölé a legendás San Franciscó-i köd.

San Francisco egyébként remek belépő az Egyesült Államokba, pont annyira európai hangulatú város, hogy nincsen a tonnás súlyként lezúduló kultúrsokk, ráadásul a történelmi belváros még gyalog is bejárható egy délelőtt alatt. Természetesen ezek csak felvillanások egy négy-öt órás sétába sűrítve, a meredek utcák tövében kéklő öböl, a dombok, a tűzlétrás régi házak, a kábelvontatású villamos, a City of Lights könyvesbolt, a Telegraph Hill meg a kínai negyed, egyszerre olyan, mint gondoltam, és mégis teljesen más.

Egyébként erről eszembe jut eshu barátom, aki azt mondta egyszer, hogy amikor Amerikába költözött, kezdetben mindennek volt valami enyhén filmes áthallása, amit nagyon kis mértékben még én is megtapasztaltam ebben az alig pár napban. Ez persze nem meglepő, tekintve, mennyire gyakori filmes helyszín San Francisco, a Golden Gate-ről nem is beszélve, de most egy kicsit megsejtettem, milyen lehet mondjuk New Yorkban turistáskodni.

Verdikt: ide is vissza kell még jönni.

(van helsing, it was one hell of a ride)

Megjelent a The Incredible Adventures of Van Helsing harmadik része, a három különálló epizódon átívelő, összefüggő történet befejező része. Ami azt is jelenti, hogy Van Helsing (pedigrés szörnyvadász) és Lady Katarina (kísértet, úrhölgy, szükség esetén pusztító erő) számára illő módon, vagyis rengeteg veszedelemmel, túlvilágjárással és egy valódi nemezissel lezárult a nagy kaland, számomra pedig véget ért egy korszak, ami az ötlet kipattanásától számolva több mint hat évig tartott, de ha csak a konkrét megvalósítást nézzük, akkor is három nagyon sűrű évet jelentett.

Fogalmam sincsen, hány sor dialógust és átvezető szöveget írtam meg angolul ennyi idő alatt – és ebben nincsen benne az, amit mások angol szövegéből dolgoztam át vagy fordítottam le magyarból: a játékfejlesztés csapatmunka –, de egy kisregény valószínűleg összejött volna belőle. Ha az elmúlt két évben felmerült a „miért nem írsz?” kérdés, néha erőtlenül megpróbáltam tiltakozni, hiszen rendszeresen írtam én ebben az időszakban, csak nem prózát (ettől függetlenül a kérdés teljesen jogos, gyakran felteszem magamnak én is). Az az enyhén szomorkás, mégis felszabadult érzés, ami az utóbbi pár napban elfogott, ráadásul pontosan olyan, mint amit az eddigi két regényem befejezéskor éreztem, eónokkal ezelőtt, amikor Atlantiszt még nem nyelte el a hullámsír.

Nagy hálával tartozom Van Helsingnek és Katariának a közös kalandért, mert rengeteget tanultam közben a történetmesélésről (és az ezzel járó kényszerű kompromisszumokról a játékiparban), a karakterek közötti dinamikáról, nem is beszélve a komor gótulás és a humor megfelelő kombinálásáról. Most búcsút veszek tőlük, és remélem, rajta tartják a szemüket az őrült tudósokkal és rémmesékkel teli Borgovia földjén, amíg nekem máshol akad dolgom.

(fokozatosan erősödő zenével a háttérben)

A poszt megírását már csak módjával szponzorálta a jetlag, vagyis pont addigra állok át, mire megkezdem a másfél napos utat hazafelé.

Thrillerek és disztópikus scifik szoktak az éjszakai Los Angeles látképével kezdeni, a látóhatárig nyújtózó izzó ráccsal, a szabályos vonalak között parázsló fénykupacokkal. Amikor tegnap este, már jóval sötétedés után a gépünk ereszkedni kezdett LA fölött, és pontosan ez a látvány fogadott, akkor nehéz volt nem úgy érezni, hogy egy film nyitójelenetében vagyok (ami rengeteg LA-ben játszódó történet visszatérő eleme, hogy még inkább meta legyen az egész). Az érzés kicsit enyhült, de nem múlt, amikor a bérelt autóval navigáltunk a végtelen autópályákon a derengő termeszvár, a belváros felé, miközben jobbkéz felé, fent az éjszakai égen fehér vonásokként sorakoztak a landolni készülő gépek.

(press harder)

(A sorozatot továbbra is a jetlag támogatja, bár most már hajnali ötig hagyott aludni.)

Hétfőn lement az első adag interjú, a menete mindegyiknek ugyanaz. Doug, az itteni kapcsolat elvisz minket a soron következő helyszínre, ahol bemutatkozunk az újságíró(k)nak, elővesszük a mérete és súlya miatt kedvesen csak Szörnynek becézett gamer laptopot (lehet találgatni, ki nyerte az élet lottóján a lehetőséget, hogy otthonról idáig hordozza), majd elindítjuk a játékot. Gyorsan összefoglalok mindent, amit az előző részekről és erről a mostaniról tudni kell, majd jöhet a háttér, a sztori, a karakterek, a mechanika, minden, ami belefér, miközben folyamatosan kommentáljuk, mi történik a képernyőn, illetve válaszolunk az újságírók kérdéseire. Egy ilyen alkalom durván egy óra és rengeteg az ismétlés, ezért az igazi kihívás valahol a negyedik találkozó körül tudatosult bennem, ahol már kicsit dolgozni kellett azon, hogy ugyanolyan lelkesnek tűnjön ez előadás, mint másodszorra. Segít, hogy meg lehet állni valamelyik helyi kávéspecialistánál, ahol több tucatnyi különlegesség választható, hogy aztán koffeintől remegő tagokkal haladjunk tovább. Az is jó, hogy eddig mindenki érdeklődve fogadott minket, sőt a gamespotnál bőven több mint egy órát beszélgettünk, mintha ezeréves ismerősök lennénk. Ráadásul minden egyes alkalom újabb bepillantást enged egy-egy elzárt kis világba. Legyen az egy családi ház egy nagyon virágillatú városkában, ahol az újságíró macskája végig a laptophoz simulva aludt, a kutya pedig folyamatosan az ölembe akart ülni - vagy az irodaház, ami pont úgy nézett ki, mint ahogy az ember a startupfővárosban képzeli, tetovált, szakállas barristával a belső udvaron, mini kosárpalánkkal a lépcső alatt és asztalonként minimum tíz darab ultrageek kegytárggyal az egyterű irodákban.

Innen folytatjuk ma, hogy az utolsó interjú után azonnal induljunk a reptérre, onnan pedig Los Angelesbe.

(Még mindig adós vagyok San Franciscóval, de ami késik, nem múlik.)

(egy képben)

Mászol az ösvényen már másfél órája, a lépcsők hol levisznek a harsány tengerhez, hol felkapaszkodnak a hegygerincre, de a híd végig ott magasodik előtted a sirályvijjogásban és a sós szélben, mindig ugyanolyan hatalmas és elérhetetlen, ezért is olyan meglepő, amikor egyszer tényleg megérkezel, és még nagyobb, mint gondoltad.

(san francisco, steampunk, jetlag, szörnyvadász, turista)

Szóval villámlátogatáson vagyok San Franciscóban. Előtte viszont beszélnem kell egy rozsdás, hatalmas, gyárakkal fertőzött gótikus metropoliszról.

Ahhoz képest, hogy az utóbbi néhány évemet teljesen kitöltötte a The Incredible Adventures of Van Helsing című játékunk, pontosabban annak a három része, most veszem észre, hogy semmit sem  írtam róla pont itt. Pedig a Van Helsing az a projekt, amelynek az alapötletét még 2009 elején, fekvőgipszben heverve találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az elmúlt évek alatt eljutottunk idáig, és hamarosan befejezzük a trilógiát, ami egyszerre három külön történet és egy nagy.

A Van Helsing egy eltúlzott gothic-noir akciókaland egy neves szörnyvadász leszármazottjával és bájos segítőjével (aki mellesleg kísértet), mindez egy alternatív 19. századi Kelet-Európa megavárosában, Borgovában, ahol a klasszikus rémeket kihalással fenyegetik az őrült tudósok (sistergő villámok! flogiszton! emberszörnyek! hatalmas masinériák! nagyon bonyolult nevű apparátok!) (és még sok !!!). Ebben a világban sok a füst, a vér meg a grandiózus túlméretezettség, és minden magára valamit is adó főellenfél tudja, hogy monologizálni kötelező. Plusz popkulturális utalások.

Igazából mindent mást olyan szépen összefoglalt a geekzen Elmeboy még két évvel ezelőtt, az első rész után (bónusz képekkel a játékról meg egy interjúval, ahol mondok dolgokat), hogy szabadjon is ennyit, minden más kiderül ott, kattintás után folytatom.

Szóval most hétfő hajnal van San Franciscóban, ahova szombaton érkeztem másodmagammal, hogy a harmadik rész kapcsán kapcsán rekedtre beszéljük a torkunkat nagyon sok újságírónak, miközben egy gépen mutogatjuk a játékot. Szóval press tour. Ugyan narrative designerként az elmúlt egy évtizedben viszonylag sokat interjúztam vagy kísérgettem otthon a hozzánk érkező újságírókat, ez most megint egy új kihívásnak tűnik, főleg most, hogy megkaptam a hétfői nap programját, ami elég kemény lesz, elég nagy nevű honlapokkal a listán (és nem izgulok, dehogy).

Innen folytatjuk.

[A poszt megírását szponzorálta a jetlag, a szombat esti aligalvás, a vasárnap délelőtti maratoni városnézés, egy piknik rég nem látott, otthoni ismerősökkel, utána pedig egy laza, pár órás gyalogtúra a Golden Gate-hídhoz egy gyönyörű, tengerparti ösvényen, amire nem számítottam, de erről majd mind később. Így történhetett az, hogy este kilenckor kidőltem, és hajnali fél négy óta nem tudok mit kezdeni magammal.]

(a hétvége egy képben)

Illetve gyors teszt, hogyan is lehet fotót megosztani telefonról (második  harmadik próba), mert lehet, hogy a közeli jövőben jól jöhet, ha netán utaznék, és most képzeljük ide a fán kopogó ujjbütykök hangját, mert ennyi babonaság kell.

Szerk, némi utómunka után: nem, ez így nem lesz egyszerű. 

(trivial, my dear watson)

A kötetlen munkaidő számos előnye közül mindenképpen ki kell emelnem azt a fél órát, amit a napfényes Szabadság téren töltöttem a múltkor, ugyanis alig pár fejezet volt már csak hátra az éppen aktuális regényből, én meg amúgy is korábban indultam el otthonról, szóval ültem a padon, a fiktív világban zajlott a sodró végjáték és végsőkig elszánt, mogorva, páncélos emberek ontották mások és egymás vérét, míg a valóságban kutyák játszottak a gyepen, turisták fotózták egymást és egy magányos köztisztasági alkalmazott veszekedett egy kukával. Amikor becsuktam a könyvet és indultam tovább a dolgomra, azon tűnődtem, hogy pár évvel ezelőtt sokkal több ilyen pillanatot csíptem le magamnak az életemből, és ehhez vissza kell térnem, mert használt.

A másik ilyen zsebkoellós megvilágosodásom tegnap történt, vidéken, ahol késő este kiálltam a csípős tavaszi sötétségbe az udvaron, felnéztem a kristálytiszta égre, és hirtelen idejét sem tudtam, mikor láttam utoljára ennyi szikrázó csillagot és úgy egyáltalán, mikor néztem fel utoljára az éjszakai égre.

[érzelmes zene felhangosodik]

(álom, politika, varázsgomba)

Mások álmai pontosan olyan unalmasak, mint amennyire egy politikát tartalmazó poszt megosztó, ezért nyilván nem hibázhatok azzal, ha elmesélem a tegnapi álmomat, amelyben hatalmas, páncélozott busszal jártuk Magyarországot. Különös formájú homokdűnék és felperzselt mezők között zötyögtünk a földutakon, valamiért messzire elkerültük a bádoglemezből összetákolt, ártalmatlannak tűnő tanyákat, és csak egy faluban álltunk meg, ahol harsány színű, hatalmas húsevő növényekből és óriási, bíbor csigaházakból kialakított házak álltak, a látóhatáron pedig ocsmány, fekete tömbként magasodott a felcsúti stadion. Ezen a ponton szerencsére felébredtem, de azt hiszem, kijár egy piros pont a tudatalattimnak, amiért ilyen kreatívan üzeni, hogy addig meneküljek el innen, amíg lehet.

Jelenleg annyira lesújtó véleményem van erről az országról és a politikusnak nevezett parazitáiról, hogy az álom egészen reális jövőképnek tűnik, sajnos a hallucinogén elemek nélkül. Ami kár, mert ha minden olyan lenne, mint egy hetvenes években írt fantasztikus regényben, akkor legalább elszórtan akadnának hősök, még ha elátkozottak is, és a lassan vonagló dombok mögött varázslók élnének unikornisszarv-tornyaikban.

(in memoriam)

Március 12-én, 66 éves korában elhunyt Sir Terry Pratchett, aki évek óta küzdött hősiesen az Alzheimerrel.

Terry Pratchett első Korongvilág-regénye, A mágia színe 1992-ben jelent meg magyarul, tökéletes időzítéssel pont akkoriban, mire kamaszkorú fantasy-rajongóként szinte mindent elolvastam a magyar piacra akkor még elég gyéren csordogáló klasszikusokból: egyrészt rendkívül élveztem a világ újszerűségét, másrészt már ismertem a történetben felbukkanó mókás figurák előképeit, Conant, Fafhrdot és a Szürke Egerészt vagy Lovecraft munkásságát, nem is beszélve az általános fantasy- és szerepjátékos toposzokról.

A Korongvilág-könyvek magyar kiadása egyébként remekül előrevetítette számos külföldi sorozat későbbi itthoni kálváriáját – bár A mágia színe talán az egyetlen Pratchett-könyv, amely a történet felénél, a legizgalmasabb résznél szakad félbe, a folytatás egyáltalán nem akart megjelenni, csak az első kötet vándorolt egyre gyűröttebb borítóval az ismerőseim között. Mire aztán hat év után végre kihozták A mágia fényét, addigra már régen máshol tartottam az életműben, mert türelmetlenségemben egyszer csak úgy döntöttem, egy kölcsönkötet meg egy angol szótár segítségével eredetiben esek neki a sorozatnak. Ez véletlenül pont a hatodik kötet volt, a Wyrd Sisters-szel pedig átugrottam a korai regényeket (később pótoltam őket), és már abba az írói korszakba csatlakoztam be, ami az egyértelmű fantasy-paródiából kissé más irányba kormányozta a Korongvilágot.

Ekkor szerettem bele igazán Pratchett prózájába: a humor megmaradt, de kikoptak a paródiaelemek, akárcsak a halandók életével táblás játékot játszó istenek, és a Korongvilág egy teljesen illogikus, de a maga rendszerén belül teljesen logikusan működő fantasy-világ lett, sokkal komorabb és komolyabb, mint az első néhány könyvben tűnt. Terry Pratchett már nem más fantasyk elé tartott görbe tükröt, hanem a saját világunkat mutatta be kiforgatva: nagyon értette az embereket, és úgy szimpatizált a gyarlóságaikkal, hogy közben néha érezhetően rendkívül dühös is tudott lenni rájuk mindezért. Rendkívül szerethető főszereplőket alkotott, könyvről könyvre tovább gazdagította és színesítette a kitalált világát, és többek között ez tette kedvenc olvasmányaimmá az Őrség-sorozatot, a boszorkányok történeteit vagy személyes kedvencemet, a Hogfathert. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Pratchett remek krimiszerző volt – az Őrség-könyvek nagy része tökéletes bűnügyi regény –, az elméletileg fiatalabb korosztálynak íródott Tiffany Aching-sorozata iskolapéldája annak, hogyan érdemes a YA-témához nyúlni, a Nationnel pedig megmutatta, milyen az, ha nem Korongvilágot ír (remek). És a macskás könyvét nem is említettem. Hiányozni fog.

(A fentiek az sfmag közös megemlékező cikkéhez íródtak: mindenképpen érdemes elolvasni a többiek gondolatait is, mert mindenki máshonnan közelített az életműhöz, de a ránk gyakorolt hatása egyformán hatalmas.)

(grumpy old/young man warning)

Ülök egy kávézóban, és még munka előtt írni próbálok, mert alkalmanként szoktam ilyet tenni (és sohasem érdekelt, ha valaki szerint ez felvágós álművészkedés, tizensok éve is ezt csináltam, ha minden otthoni ingertől mentesen akartam beindítani egy-egy ötletet, legfeljebb nem volt logó a kávésbögrén), és harminc – egyre ingerültebb – perc után tudatosul bennem, hogy fülhallgatót kellett volna hozni ehhez a melóhoz.

Mert beszél. És beszél és még mindig beszél két asztalra tőlem, miközben megállás nélkül gesztikulál pecsétgyűrűs kezével. Hatvan feletti úr, öltöny, nyakkendő, dupla toka, kopaszodó fej, nagyon bozontos szemöldök. És az öregesen recsegő, monoton hang, a végtelenbe tekeredő mondatok: itt a fontos ember beszél, aki megszokta, hogy nem szakítják félbe, és valóban, a vele szemben ülő férfi meg sem próbálkozik ezzel, mert az a négy halk "igen" nem tekinthető annak. A fontos embernek ráadásul meggyőződése, hogy páratlanul izgalmas dolgokról mesél, élvezettel időzik el a lényegtelen témák még lényegtelenebb részletein, és nyilván semmi közöm hozzá, de pont olyan hangerővel beszél, amit már nem lehet nem hallani, a monoton és unalmas duruzsolás pedig beszivárog minden egyes nyomorult mondatba, amivel éppen küzdenék, és egy idő után semmi másra nem bírok figyelni, csak erre, mint amikor valami kattog a mosógépben vagy kilazult a ventillátor egyik lapátja, és újabb tíz perc után feladom, összepakolok és gyűlölködve távozom.

És tudom, hogy ez már tényleg csak közvetve kapcsolódik, de vannak ezek a közösségi oldalakon terjedő régenmindenjobbvolt-megosztások, miszerint bezzeg akkoriban, amikor még a jégcsapot nyalogattuk mókából, akkor nem a telefonjukat nyomkodták az emberek, hanem beszélgettek, és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyetemistaként hetente többször utaztam távolsági buszon meg vonaton, és egyrészt az emberek nagy része akkor okostelefon híján hatvan percen át bámulta üres tekintettel a nagy semmit, másrészt ha néha mégis beszélgetés kerekedett körülöttem, amikor éppen lemerült az elem a walkmanben*, miközben olvasni próbáltam volna, akkor minden alkalommal rettenetesen szenvedtem ezektől a beszélgetésektől. A mai napig előfordul, hogy sznobnak és antiszociálisnak érzem magamat, amiért szándékosan kizárom magamat embertársaim közül, de az ilyen és ehhez hasonló esetek aztán csak meggyőznek arról, hogy mindig magammal kell hordanom valami zenét.

* Az megvan, amikor fél óra gondos kazettaválogatás után végre megvan az utazós soundtrack, majd az állomásról kigördülő vonaton derül ki, hogy ennyi volt és nincsen pótelem? Nagyon öregnek érzem magamat most.

("akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak")

Vonaton ülök, az ablakon túl végtelen sorokban súrlódnak az égnek a gyárak meg a csupasz fák görcsbe rándult ágai, csak nehogy feldörzsöljék a kristálytiszta eget, mert még átbugyog rajta valami sötét, valami vérszerű.

Korán van, ráadásul szombat, csak ez most nem a szürke, váladékos február, hanem az a furcsán tudathasadásos télutó, amikor jéghártya borítja a pocsolyákat, viszont vakítóan ragyog a napfény, és miközben az ember feljebb rángatja a kabátja cipzárját, egyetlen szippantás erejéig mintha tavaszt szimatolna a levegőben.

Délnek tartok éppen, ami sokkal kalandosabbnak hangzik, mint ami valójában (de mi mást mondhatnék, ha egyszer Pécs tényleg délen van), múmot hallgatok, mert a múm a kristálytiszta, hideg napok aláfestő zenéje, a múm egy évekkel ezelőtti tavaszi reggel Dublinban, a múm szél és napfény.

Általában nem szeretem a februárt, de most van benne valami izgalmas, valami ígéretes.

A január úgy csorgott szét, mint a sáros hólé. Még arról is megfeledkeztem a nagy nihilben, hogy most januárban lett tíz éves ez a blog, ami egyszerre ijesztő és felfoghatatlan, főleg úgy, hogy ez már a második tizedik születésnapja, mert 2003-ban indult ugyan, de az archívum csak a 2005-ös rebootig nyúlik vissza.

(Tíz évvel ezelőtt, januárban Madridban voltam éppen, és abban az öt vagy hat hétben ugyanúgy szikrázott a napsütés és karmolta az arcomat a már majdnem tavaszi szél, mint ma reggel. Szerettem ott lenni, délen, még akkor is, ha kissé magányos élmény volt.)

Viszont ez a február egészen ígéretesen indult, amikor megtartottuk az esedékes szerepjáték-szeánszukat, ahol hosszú idő után ismét én meséltem, eltúlzott, nyolcvanasévekhorror-történetet, ahol gondolatban mindenre rátettük a rongyosra másolt videokazetták szűrőjét, enyhén szétcsúszott a tó fölött megülő köd fehérsége, néha megbicsaklott a mólónak loccsanó hullámok hangja, és a klasszikus trükkökkel készült az ajtót döngető valami is. Külön köszönet illeti a barátaimat, akik életre keltették az egész történetet és visszahozták a kreatív életkedvemet. Aztán megjelent a Deathtrap című játékunk, azóta újra nekiugrottam a Van Helsing-sorozat záróepizódjának, és most, a vonaton hosszú idő után először blogpostot írok, mielőtt folytatnám a különmunkát, mert természetesen csak elvállaltam egy novellafordítást, és remélhetőleg ezek után sikerül ismét beindítani a kreatív masinát, ami ősszel egyszer már köhögve életre kelt.

Délnek tartok, ha csak egyetlen napra is, és ez most nagyon összecseng azzal, ami már hónapok óta motoszkál bennem: utazni kellene, fogni egy hátizsákot és elmenni egy kicsit valahova, ki a komfortzónámból, oda, ahol még nem jártam, nem feltétlenül délre, lehet észak is, mert ha nem érnek új és kellemesen bizsergető impulzusok, minden hónapom olyan lesz, mint ez a január, ami nem volt sem rossz, sem kellemetlen, csak langyosan szétcsorgó és kissé céltalan.

(tuned to a dead channel)

Sokáig tartott, mire a macskámmal sikerült elfogadtatni, hogy éjszakánként ki van zárva a nappaliba, de felmerült bennem a gondolat, hogy vissza kellene engedni a hálóba. Ha szabadon mászkálna, akkor például ma reggel megpróbálhattam volna úgy tenni, mintha az éjjel a dobozzörgetés vagy a kitartó pöcögtetés ugrasztott volna fel az ágyból, nem pedig egy újabb rémálom, amiből szerencsére csak egyetlen kép maradt meg, mégis végtelenül sokáig* fetrengtem utána a takaró alatt, ráadásul (váratlan fordulattal) totális egzisztenciális pánikra emlékeztető, nyomasztó hangulatban.

* alapszabály: minden álmatlan fetrengés minimum egy óráig tart, még akkor is, ha valójában csak tizenegy percig

(a szavak mostanában nem a kis barátaim)

Annyira mélyen elnyelt a karácsony óta lassan felgyűlő céltalan, nyomasztó nihil, hogy még arról sincsen kedvem írni, hogy mélyen elnyelt a karácsony óta lassan felgyűlő céltalan, nyomasztó nihil.

(az idei év olvasmányai)

Az sfmag minden évben összegyűjti, kinek mi volt a meghatározó olvasmányélménye az adott évben. A maratoni hosszúságú 2014-es lista itt olvasható, köztük rengeteg kiváló címmel, érdemes átfutni. A magam részéről idemásolom külön a saját kedvenceimet, hogy meglegyen külön is:

Az év képregénye

Mike Carey-Peter Gross: Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice

Carey és Gross The Unwritten című képregénysorozata Tom Taylorról szól, akiről az édesapja egy bestseller könyvciklus főszereplőjét, a zseniális varázslónövendéket mintázta, és ennek köszönhetően az időközben felnőtt Tom rendkívül furcsa kalandokba keveredik. [Az endlessen még az első kötet után lelkendeztem róla.] Az Unwritten ebből az alaphelyzetből az eddigi tíz kötetben valami egészen durva metasztorit bontott a fikció hatalmáról és a fegyverként használt történetekről, idén pedig megjelent a főszálhoz szorosan nem kapcsolódó Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice, amely szépen kiegészíti az eddig felépített hátteret. Több értelemben is előzménynek tekinthető: egyrészt ez maga a sokat emlegetett első Tommy Taylor-könyv (képregényverziója), amelyből az Unwrittenben mindig csak annyit villantottak fel, amennyi feltétlenül szükséges volt a történet megértéséhez, másrészt magának a szerzőnek, Wilson Taylornak a  keretsztorija a regény születéséről.

Míg az Unwrittenből úgy tűnhetett, hogy ez a fiktív regény egy egyszerű Harry Potter-parafrázis, a Ship that Sank Twice sokkal komolyabb és összetettebb annál – az Unwrittenben felvázolt okokból egy rendkívül precízen összerakott történet lett, ismert toposzok és klasszikus művek gondos felhasználásával, úgy, hogy a végeredmény egy kifejezetten friss és élvezetes fantasy, csodálatosan szép kivitelezésben. Önállóan is élvezhető történet, de sokakkal ellentétben csak óvatosan ajánlom beugrónak a sorozathoz, néhány komolyabb fordulatot ugyanis rögtön lelő az elején.

Az év újraolvasása

Michael Moorcock: Elric of Melniboné

Mit tesz az ember, ha rengeteg új regény sorakozik a polcán? Természetesen nekiáll újraolvasni azokat a könyveket, amelyek valaha nagy hatással voltak rá, vajon kiállták-e az idő próbáját. Idén kamaszkorom egyik kedvenc szerzőjéhez tértem vissza, és Michael Moorcock Elric-sorozatának első regényét, az Elric of Melnibonét csaptam fel vagy húsz év után (te jó ég). Szerencsére nem kellett csalódnom benne: bár a melankolikus, betegeskedő, sajátjai közül kitaszított, sötét hatalmakhoz forduló albínó herceg figurája jobban működött tizennégy évesen, mint most, Elric karaktere még mindig kifejezetten erős, Moorcock világteremtő képességei pedig a mai napig tökéletesen működnek. Most viszont itt áll előttem a teljes Elric-sorozat…

Az év folytatása

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Hét év után végre tovább gombolyodott az Ólomerdő története. Mivel az sfmagon már írtunk róla, nem szaporítom feleslegesen a szót: egy kisregény és egy vékonyabb regény egyben, régi szereplők, új nézőpontok, még több Tündérország, még több varázslatos hely, növekvő tétek és lassan felsejlő bonyodalmak a háttérben. Ilyen egy jó folytatás.

Az év magyar felfedezése

Csurgó Csaba: Kukoricza

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor ez a vaskos regény a János vitéz újramesélése, ahol a mesterséges intelligenciájú plüssállatok őrzésével megbízott Kukoricza Jancsi a diktatúra titkosrendőrségének legkeresettebb célpontjává válik egy enyhén mágikus, kicsit sci-fis, kifejezetten retróhangulatú alternatív Magyarországon. Csurgó Csaba regénye ízig-vérig magyar fantasy, nagyon érdekes egyveleg ironikus felhangokkal, ahol a régi filmek túlszínezett, bájos képi világát idéző mesés hangulat minden átmenet nélkül vált át tarantinós brutalitásba, hogy hangosan röhögős részek ellenpontozzák a feszültséget.

Az év külföldi felfedezése

Max Gladstone: Three Parts Dead

Three Parts Dead valahogy úgy közelít a fantasztikus toposzokhoz, mint a Perdido Street Station tette anno, csak itt a viktoriánus London helyett a 21. századi New York transzformálódik fantasy-metropolisszá.

A Craft-ciklus első regényével nagyon hosszú ideje szemeztem már, és még pont időben érkezett ahhoz, hogy az év egyik kelleme meglepetése legyen. Gladstone világa modern fantasy, mármint abban az értelemben, hogy teljesen modern koncepciókat ültet át egy erősen mágikus környezetbe. Hatalmas ügyvédi konszernekként működő varázslócégek, hatalommal kereskedő, szerződésekkel szabályozott istenségek és így tovább: a

Plusz egy

Az idei könyvélményeim között olyannyira előkelő helyezést foglalt el Joe Hilltől a NOS4A2, hogy külön cikket kellett írnom belőle. Karácsonyi lidércnyomások és egy különleges autó, még különlegesebb sofőrrel, bővebben itt olvasható.

(amelyben a narrátor egy időre leköszön, mint fordító, a háttérben pedig felcsendül a „szomszédok” végefőcímének zenéje)

Októberben adtam le az utolsó befejezett szöveget, mégis csak most tudatosult bennem, hogy tényleg abbahagytam a fordítást – ha nem is teljesen, de abban a formában mindenképpen, ahogyan közel 15 évig az életem része volt.

A rádöbbenés pillanata a napokban történt, amikor közel két hét töprengés után végül nemet mondtam egy munkára. Ebben önmagában semmi érdekes nincsen, előfordult már ilyen, de a szóban forgó regény különösen fontos számomra, több okból is – például évek óta igyekeztem úgy intézni, hogy beférjen a menetrendembe, ha aktuálissá válna. (Címet nem akarok írni, amíg be nem jelentik, maradjunk annyiban, hogy a szerző összes eddig magyarul megjelent írásával én dolgoztam). Egyszer régen el is kezdtem, majd leállították, de mindig egyike maradt a nagy fogadalmaknak: ezt a könyvet egyszer meg fogom csinálni. Aztán most kiderült, hogy nem leszek képes rá.

Kilenc éve dolgozom a játékfejlesztésben íróként-tervezőként, amit egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a fordítással. A helyzet pár évvel ezelőtt kezdett kezelhetetlenné válni, a végén pedig folyamatos kötéltánc lett a munka, állandó időzavarban, idegbetegen, kapkodva, olyan kompromisszumokkal, amelyeket már nincsen kedvem meghozni, mint például arra használni a szabadságaim nagy részét, hogy otthon fordítsak. És akkor a magyar könyvpiac fizetési anomáliáiról meg a csodás kényszervállalkozói lét szépségeiről most inkább ne essen szó, pedig vastagon benne vannak ezek is.

A helyzet iróniája, hogy pontosan akkor döntöttem a fordítás feladása mellett, amikor éppen kifejezetten élveztem az egészet és rendes kiadóknak dolgoztam.

Nyár közepén minden egyes leírt mondat gyötrelmes kínszenvedés volt. Aztán eljött a pillanat, amikor hosszú szabadságot vettem ki, elutaztam vidékre, és semmi mást nem csináltam, csak fordítottam, úgy, mint régen (jó, most volt hozzá egy kellemes terasz, végtelen nyugalom, tetőn kopogó nyári eső és egy örökké lelkes vizsla is könnyítésnek, de a folyamatosság számított leginkább). És kiderült, hogy ha tényleg csak ezzel foglalkozhatok, akkor két nap alatt csikorogva elkezd működni a régi rutin. Alakulnak a mondatok, visszaáll a lendület, azonnal beugranak a megfelelő kifejezések, gyorsul a tempó, és ami a legfontosabb: ismét élvezem a dolgot.

Bármilyen gyakran mondogattam ezt az elmúlt két évben, valójában nem utáltam meg a fordítást. Nem: azt utáltam meg, ahogyan évek óta fordítok.

Sok kompromisszummal próbálkoztam, de végül kiderült, hogy hiába vállalok el csak két-három könyvet évente, hatalmas határidőkkel, mert elég, ha egyszer elcsúszik valami – a játékfejlesztésben pedig valami mindig elcsúszik. Mert egy (szerencsére) kreatív főállás mellett nagyon sok energia megy el arra, hogy az egyik ne menjen a másik rovására, és bármennyire is jó lenne, sajnos nem vehetek ki minden regényhez egy hónap szabadságot.

Szóval nyáron meghoztam a döntést, őszre befejeztem mindent, ami nálam volt, most pedig éles döntési helyzetben tudatosítottam magamban, hogy egyelőre valóban ennyi volt. Azt nem mondom, hogy soha többé (egyszer már megtettem, akkor kiderült, hogy a „soha” néha egyenlő „alig pár hónap”), de pillanatnyilag legfeljebb egy vékonyka könyv fér bele egy évben, ha egyáltalán, plusz az alkalmi képregény- vagy esetleg novellafordítások.

Amúgy hiányozni fog a fordítás. A szakmával járó járulékos szívások pedig nagyon nem.

(skarlát)

December hatodika volt, szakadnia kellett volna a hónak, mint a képeslapokon vagy a filmekben, de a valóság ismét bebizonyította, hogy nem dolgoznak rajta rendezők és különleges effektusokért felelős szakemberek. Budapestet azért így is ellepték a mikulásos díszítések meg a fehér bojtos télapósapkák, és akármerre néztem, valami mindig piroslott a látómezőm peremén, mintha furcsa, skarlátszerű betegség ütött volna ki a belváros hullaszínű arcán. Szemerkélt a hideg eső, ami már önmagában felért egy gúnyos kinyilatkoztatással a tél részéről, látjátok, ebből itt akár hó is lehetne, ha nem hét fok körül lenne a hőmérséklet, és maradtak a szürke utcák, a nyirkosan csillogó tetők, meg a fénynek nevezett derengés, ami reggeltől estig változatlan, ezért fogalmad sincsen, pontosan hány óra is lehet éppen. Hirtelen elsöprő erővel tört rám a késztetés, hogy turista legyek egy másik decemberi városban, mert a turistáskodás még a színtelen ég alatt is izgalmas, ráadásul lehet szállodai szobába menekülni, ha már a bakancsba is bekúszott a nyirok, vagy kávézókba húzódva pipálgatni az útikönyvben a következő célpontot, megnyújtani az időt, ami csak idegen helyeken működik, de ott minden nap kettőnek tűnik. Nálam egyébként a vándormadár-ösztön mindig ősszel kapcsol be, ezért ez a váratlan gondolat tökéletesen mutatja, mennyire szeretnék elmenni legalább egy kis időre ebből az országból, de ez másik poszt, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

Vasárnap aztán végül összejött az utazás és a havazás is, igaz, csak elvontan, egy remek társasjátékozós összeülés erejéig, amikor a Dead of Winterben egy úgy igazán behavazott, képzeletbeli kisvárosban próbáltunk túlélni a zombik között. Miközben a táblán dúlt a harc a konzervekért meg az üzemanyagért, mi szerencsére forraltboroztunk és dán édességgel ütöttük magunkat cukorkómába, ami kellett nagyon már.

(ingyenes antológia, fantasztikus irodalom, első magyar szuperhős)

Az SFmag és Ad Astra karácsonyi ajándékaként ingyen letölthető e-könyvben az SFMag "10" című antológiája, többek között "A rádiumember magányossága" című történetemmel együtt. Szeretném gyorsan hozzátenni, hogy akkor is ajánlanám a kötetet, ha nem szerepelnék a tartalomjegyzékben, mert egy kupac remek fantasztikus novellát tartalmaz - külön ajánlom Tobias S. Buckell sztoriját, illetve Moskát Anita novelláját, ami az egyik legsúlyosabb írás, amit utóbbi években magyar szerzőtől olvastam.

Letölthető innen.

(toronyházmítoszok)

Nyáron láttam őket először a tízemeletesek között, a három csoszogó, öreg, kövér kutyát és a három csoszogó, idős, elhízott nénit, akik némán és döbbenetesen összehangolt mozdulatokkal ballagtak egymás mellett a járdán. Ma reggel megint összetalálkoztam velük, és kísértetiesen ugyanúgy néztek ki, mint fél éve, annyi különbséggel, hogy a nénik most vastag, bolyhos kabátot, a kutyák vastag, piros kötött pulóvert viseltek. Az egyik ebet kézben vitte a gazdája, a másik kedvetlenül lófrált előttük, a harmadik kutya pedig, az ősz szőrű, hurkaformájú tacskó pedig lemaradva vonszolta magát utánuk, ráadásul egy szökdécselő varjú követte, és néha a kutyafarok mellé csattintott a csőrével, mintha noszogatni próbálná, bár a kutya rá se hederített.

Nagyon furcsa életkép volt.

A lakótelepi párkák, gondoltam hirtelen, hát persze, pont egymás mellett laknak az egyik emeleten, minden nap összeülnek, mindig másnál, szépen gyűlnek a lakótelepiek sorsfonalai a kosárban, az ott Varga bácsié a tizenkettő per béből, a sárga az Juliska a negyedikről, a háttérben duruzsol a tévépaprika, a kutya kiült foteljének támláján horgolt terítő, a tévé tetején üveghal, az ablakpárkányon a varjú motoz, várja, hogy csattanjon az olló.