(ma délelőtt)

Egy szomorú történet két hangszóróból előrecsegő mondatban, pontosan annyi idő alatt, amíg a metró, amivel utaztam, a peron egyik végéből a másikba ért.

1. Kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni!

2. Gázoltunk, a szerelvény nem közlekedik tovább.

*

(az életem éppen)

a különösen cifra káromkodás előtti lélegzetvételnyi szünet, a pultról levert pohár zuhanás közben, a felborzolódó szőr a macska hátán, a kutya agyaráról hátrahúzódó bőr, a panelház falába mélyedő fúró pillanatnyi csendje

egyszóval hiába van odakint február, ami amúgy utálatos hónap nekem, de idén valahogy olyan jámbor és szeretnivaló korcs, félig tavasz, félig tél, foltos hőmérsékleti térképpel és kajlán lógó esőkkel, nekem megint tavaly nyár van, úthengerként közeledő határidők súlya, egyszerre tízféle apróság egymás hegyén-hátán a cégnél, szokásos könyvkiadós agybajok máshol, firstworldproblems minden mennyiségben, mások gondjai, amiket úgy megoldanék, de nem lehet, egy teljesen megtébolyodott ország mindenhol, és ettől ismét kétszeres szorzó kerül mindenre, dupla emberutálat, világgyűlölet, midlife crisis, elfüstölt, de közben megvetett cigaretta, felhajtott kávé, még szerencse, hogy alkoholt legfeljebb szociális összejöveteleken szoktam inni

tehát megint csak a szokásos, mondhatni, mint az utóbbi két évben folyamatosan, és valójában ez a legijesztőbb, meg az a lappangó gondolat, hogy ha mindezt magam mögött hagynám egy hónapra, talán egy pálmafás szigeten kellene rájönnöm, hogy végig velem volt a baj, nem a világgal

(arról, hogy miért nem szeretek általában emberekkel beszélgetni)

Tízemeletes ház, ketten várunk a liftre, egy nyugdíjas néni meg én.

Néni: Hát idén már nem lesz tél!
Én: Még simán lehet.
Néni: (elmerül a gondolataiban)
Én: Tavaly márciusban is beütött a havazás.
Néni: (hirtelen felélénkülve): Szaúd-Arábiában most esett a hó!
Én: Ühüm?
Néni: Ez van, nem olyan már az időjárás, mint régen. Lassan elmozog a Föld, földrajzilag.
Én: (szűkölő hangot hallatok, közben megérkezik a földszintre a lift).
Néni: Viszlát!

Elmozog. A Föld. Földrajzilag.

(ilyenkor egy kicsit remélem, tényleg létezik karma)

…vagy legalábbis valahol számon tartják az olyasmit, ha árukiszállítás után tíz perccel gyorsan felhívom telefonon a tescós embert, hogy véletlenül nálam pakolta le valaki más helyett a gigapakk túró rudit.

(we walked in the cold air / freezing breath on a windowpane)

Egy karácsony előtti hosszú hétvége Bécsben elsőre enyhe kihívásnak hangzik, mert rögtön beugrik az egymásba érő adventi vásárok és a végtelenbe hömpölygő tömeg mentális képe. Viszont a városnak jól áll a tél, a korai szürkület meg az ünnepi kivilágítás, és szerencsére nem kell nagyon letérni a bevált útvonalakról, hogy a régi császárváros kihalt, macskaköves utcáira jussunk, ahol a Stephansdom úgy magasodik az elegáns házak fölé, mint egy gótikus irányjelző és rejtett udvarok bújtatnak ékszerüzleteket vagy bibliai témájú domborműveket. Így sikerült rábukkanni arra az öreg kávézóra is, ahol kicsit megkopott tükrök és bőrpamlagok között sistergette a gőzt az ismeretlen okból némafilmes színésznek öltözött, láncdohányos tulajdonos*. Vagy elég felülni az egyik villamosra a Ringen, és kényelmesen elhelyezkedve szemlélni, amint nagy váltásokkal cserélődik le az ablakon túl a város, mintha egy Michel Gondry-videóban gördítenék le a díszletesek a háttérvásznakat: kávéházak, szállodák, irodák, lakóházak, minden átmenet nélkül a Hundertwasserhaus, majd a végállomás, a Prater parkja szürkület előtt, ahova még éppen elhallatszik a a vidámparkból a zuhanó vidám emberek sikolya.

Az olyan rejtett zugok felfedezéséhez, mint egy belvárostól távolabb eső Frühstücksalon, már kellett két házigazdánk titkos tudása, de kár lett volna lemaradni egy olyan helyről, amire életemben először használnom kell a békebeli szót, másrészt a tízféle reggeli mellé járt egy bentlakó macska is (aki macskamódra persze pont nem volt jelen, csak meséltek róla).

És azért – mintegy keretes szerkezetbe zárva az egészet – ha már Bécsben vagyunk karácsony előtt, akkor bármekkora is a tömeg, meg kell nézni egy vásárt**, csak nem a Városháza előtti gigaváltozatot, ezért a belváros peremére merészkedtünk puncsot inni és sült kolbászt enni a fafüstben. Ugyanúgy nem lehetett kihagyni a schönbrunni kastély parkját sem, ahol két gyors kanyarral kikeveredik az ember a tömegből és eltűnik a csupasz sövénylabirintusban, ahol senki sem jár, mintha egy nyárra félretett, alvó mesében járnánk.

Mellesleg házigazdáinkkal közösen megnéztük a Hobbit második részét angolul (a német forgalmazók amúgy is kihagyták azt a pazar lehetőséget, hogy Zwergenbergnek nevezzék el az aktuális részt). Amikor az előadás előtt felfedeztük, hogy lesz szünet (miért? miért kell szünet egy két és fél órás filmbe?), azzal viccelődtünk, hogy az osztrák pedantériát ismerve biztosan pontban a felénél vágják majd el a szálat, de amikor az ork vezér szónoklata mondat közben megszakadt és felgyúltak a fények, már nem volt olyan őszinte a mosolyunk, de legalább hamar visszarántott a mozi.

Szóval a Bécs meg a karácsony elég jó kombináció.

Kiegészítés: Judék tökéletes időzítéssel alig pár nappal utánunk jártak Bécsben, és velünk ellentétben remek fotókat készítettek a fent emlegetett helyek egy részéről, érdemes megnézni.

* Bécsben még rá lehet gyújtani a legtöbb helyen, és döbbenetes felfedezésként ért, mennyire hamar hozzászoktam itthon a beltéri füstmentességhez, illetve milyen jó dolog is volt valaha egy kávé mellé rágyújtva nézni a hideg utcát bentről.

** Egészen addig nem volt semmi bajom a karácsonyi vásárokkal, amíg nem kellett naponta kétszer átverekednem magamat egyen a munkahelyemig meg vissza.

(happy hat friends)

Most, hogy itt a tél és beköszöntött az aranyos állatokat mintázó kötött sapkák divatja, talán semmi sem foglalja össze jobban a budapesti téli reggeleket, mint a pamacsfülű, mosolygós pandák, farkasok, macskák és medvék alól szomorúan maguk elé meredő emberek a tömegközlekedésen.

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.

(my pitch for a buddy-cop-cat show)

Mr. Grey is old, tough and he has never been much of a team player – then the Masters transferred Junior, the young busybody to the Flat, making them reluctant partners. But only after a week of constant bickering they realized they must reconcile their differences and team up against the common enemy, the one they called… the Vacuum Cleaner.

(csalhatatlan jelekből tudom, hogy hamarosan itt a november)

Egyrészt a macskát február óta először ismét a szennyestartóban találtam, ahol békésen szunyókált a törölközőkön, illetve amikor reggel elmentem futni, az egész szigetet tömör falként vette körül a puha, nyirkos köd. A lenti ösvényről éppen csak látni lehetett az Árpád-híd fémpilléreit, mintha egy csonka álombéli szörnyeteg ácsorgott volna a vízben nagyon szomorúan, mert a kitalálóját idő előtt felkeltette a vekker. Egy modern, kék busz éppen elindult a fenti megállóból a semmibe lógó hídpályán, és szinte láttam, hogy a kijelzőjén ebben a pillanatban vált át a felirat Silent Hillre.

(ősz: folytatás 199 leütésben)

A lombokon végül barnára alvadtak a vörös foltok. Hajnalban ritkás köd húzódott le a dombokról, és csípős ősz-szaga lett a világnak.
A látóhatáron túl iszonytató tetemeket égetnek városnyi máglyákon.

(képeslapősz)

A Balaton tükörsima, fakó és kék, a hófehér vitorlások mind mozdulatlanok, fentről, a tihanyi apátság mellől a látvány inkább tűnik diorámának, egészen olyan, mint a vitrin alatti makettvilág a szomszédos múzeumban.


Nagyon október van, a dombra vezető utca szinte teljesen kihalt, a vízparton lelakatolt éttermek, a hétvégi házak ereszeiben már meggyűlt az avar, a teraszokon kupacokban állnak a székek, és meleg van, a levelek is lázasak, látszik a színükön, ettől lesznek igazán szépek. Lézengő turisták, napozó fekete kismacskák. Béke, nyugalom.

(az eltűnt mondatok nyomában)

Miután órákon át kutattam a gépemen az elmúlt évek során felgyűlt szövegkezdemények, -végek, -közepek meg egyéb betűhalmazok között*, végül pontosan azt az egy elkezdett írást nem találtam meg, ami nagyon régóta nem hagyott nyugodni, és időnként – amikor természetesen teljesen mással kell foglalkoznom –, váratlanul beugrott, hogy igen, abban a pár teljesen spontánul született bekezdésben sikerült elkapni valamit. Régóta terveztem, hogy ha egyszer elérkezik az első olyan hétvégém, amikor végre nem kell fordítanom, sőt távoli határidők sem fenyegetnek, akkor bizony előveszem ezt a töredéket és ezzel fogom újra berúgni a kreatív gépet.

Szóval több mint egy év elteltével hihetetlen módon eljött az első ilyen hétvége, a fájl pedig sehol.** Minden más megvan, több tucat hasonló szöveg (természetesen sok példányban), ez az egy nincsen.

Határozottan jelzésértékű, csak nem igazán tudom, mit jelent.

Hogy ennyi kihagyás után tiszta lappal kellene kezdenem, mert régebben is mindig ott szúrtam el, hogy rég kiszikkadt ötletekbe próbáltam életet lehelni?

Hogy talán jobb is így, ugyanis az összes többi töredék, ami az emlékeimben csupa zseniálisanszuperjó használható szövegnek tűnt, valójában kiábrándítóan nem volt az?***

Hogy inkább nem kellene erőltetni ezt az egészet?

Persze amíg kényszeresen próbálok visszaemlékezni arra a pár kulcsmondatra (nem fog sikerülni), addig úgysem fogok belekezdeni másba, majd holnap visszatérünk a dologra.


* kényszeres szövegfelhalmozó vagyok

** archivált könyvtárakban meg a felhőbe feltöltött biztonsági másolatok között sincsen, és azt is sejtem, hol tűnhetett el

*** némelyiknél felmerül az a kérdés is, vajon mikor hitettem el magammal, hogy tudok írni angolul?

(titkos udvar, titkos ajtó)

Sokszor nagyon elegem van ebből a városból, de néha azért még ugyanúgy el tud varázsolni, mint régen. Most szombaton is pontosan ez történt, amikor egy kávézóval kombinált kis antikvárium hátsó ajtaján kiléptem egy igazi titkos belvárosi udvarra. Persze egy ilyen óriási udvar nem lehet titkos, tudom jól, de mit mondhatnék, én tényleg nem is sejtettem, hogy az ezerszer látott utcák mögött az omladozó hetedik kerület egyik minibirodalma lapul, zöld gyep, fák, a függőfolyosókon virágládák, az egyik tetőn homályosra koszolódott üvegépítmény szellőzőkkel, első pillantásra néhai műterem vagy laboratórium. A hátsó ajtó mellett kovácsoltvas székek, régi asztalok, meg egy felpattogzott faajtó, csak úgy nekitámasztva a falnak, ami évente egyszer, egyetlen nyári éjszakán mégis nyílik valahová, ahol kalandok vannak, erdők, hősök meg labirintusok, hiszen mi mást kereshetne egy régi, használhatatlan ajtó egy antikvárium udvarán?

(minitörténet megtörtént események alapján)

Gyógyszerész: Sajnos ma nem lehet kártyával fizetni, elromlott a terminátor.

A Skynet második terve a kivárásra épített: egyszer Sarah Connornak is szüksége lesz fájdalomcsillapítóra.

(ősz: történet pontosan 140 leütésben)

Odafent cseppenként véreztetik ki az elfogott isteneket. Csak éjszaka csinálják: reggelenként iszonyodva nézzük az egyre vörösebb lombokat.

(a true blast from the past)

Az igazi, teljesen váratlan nosztalgiaroham az, amikor az amúgy évek óta birtokolt PSP egyik mega-játékgyűjteményének legmélyén véletlenül rátalálsz arra a játéktermi gépnek készült fantasy arcade-rpg hibridre, amibe még a rendszerváltás környékén pár hétig a legjobb barátoddal együtt minden zsebpénzedet beleszórtad a vidéki buszpályaudvar sörözőjében, hiszen a szerepjáték felé még csak pislogó ('91-et írtunk), elfekre-varázslókra-törpékre kiéhezett ifjú geeknek ez maga volt a csoda, de váratlanul leszerelték a gépet, maradt az egyre halványuló emlék, míg a végén már abban sem voltál biztos, mi volt a címe, vagy létezett-e egyáltalán, és akkor egy kattintás előhozza a reggeli kávé mellett.

(nem panaszképpen, mert valójában mókás)

Úgy tűnik, eljutottam abba az életkorba, amikor

- szűkebb baráti körben nem csak felmerül az a régebben elképzelhetetlen gondolat, hogy egy elegánsabb étteremben üljünk össze péntek este
- hanem meg is tesszük (és közben remekül érezzük magunkat)
- előtte azért kölcsönösen megállapodunk abban, hogy a midlife crisis témája mindenki részéről tabu.

(életjelpost)

Átlagos szombat délután, a csajommal találkozom a belvárosban, gyere, mondja határozottan, és még mindig nem árulja el, hova, amúgy nem vezet messzire, csak egy közeli könyvesboltig, odabent átvesz egy csomagot, tessék, mondja, és a kezembe nyomja azt a regényt, amiről még régebben beszélgettünk, és meg is feledkeztem róla, egy nagyon szép kiállítású, borongós, furcsa könyv, nekem való, ezt csak úgy.

Hát az ilyenek miatt is.

(koppenhága újratöltve)

Volt az a pillanat, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel a kellemes huszonöt fokban, alattunk kék volt a víz, felettünk kék az ég, az üvegkockákra emlékeztető irodaházakat meg a régi raktárakból átépített lakóépületeket néztem a parton, és arra gondoltam, hogy ezt a képet el kell tárolnom a fejemben.

Lefotózni persze jobb lett volna, de nem volt fényképezőgépem, meg amúgy is leszakadtam volna a többiektől, és egyáltalán, Koppenhágában nem állsz meg a bicikliúton csak úgy, mert az amúgy jámbor dánokból olyankor előtörnek a viking ősök.

Nem baj, erre vannak a betűk.

A hidat (a Hidat) sem fotózhattam le, amit két évvel ezelőtt még csak a partról láttam, pontosabban a párából kiálló részét, mintha egy gigászi szörny gerince magasodott volna a szélerőműveken túl. Most viszont Malmőből jöttünk és mentünk, ezért kétszer is átbuszoztunk a tenger fölött a Svédországot Dániával összekötő hídon, és tényleg lélegzetelállító konstrukció. Mivel alig fél évvel ezelőtt néztem végig a Bron/Broen (Híd) című svéd-dán krimisorozatot, bónuszként végig kényszeresen zümmögtem magamban a főcímzenét (meghallgatható a linkelt videón, ami teljesen spoilermentes promó a második évadhoz, és tökéletesen látszanak rajta a híd méretei; nem, amikor mi mentünk, nem esett az eső, és nem, egyikünk sem kiégett nyomozó.)

Koppenhágában házigazdáink, d. és A. szervezésének hála mindenhova kölcsönbiciklivel mehettünk, amire amúgy nagyon hamar rá lehet kapni. Kár, hogy itthon nem merném megtenni, addig legalábbis semmiképpen, amíg sem a bicikliutak kiépítettsége, sem az autósok figyelmessége nem közelít legalább nagyon távolról a dán viszonyokhoz. Arról nem is beszélve, hogy itthon kevéssé lelkesen tenném le a gépet a ház előtt, ott meg az egyetlen problémát az okozta, hogyan bányásszuk ki mondjuk a pályaudvari tároló ötszáz biciklije közül a sajátot.

Nem biciklivel ugyan, de részt vettünk egy három órás, ingyenes városnéző túrán, és bejártuk a belvárost, ahol minden fontosabb épületről elmondták, mikor égett le először, az amerikaiaknak el kellett magyarázni a viking isteneket, kiderült, mekkora fanboyként viselkedett Hans Christian Andersen, ha Dickensről volt szó,  sztoriztak a dán koronahercegnéről, a legófigurák túlnépesedéséről és a helyi James Bond nagyon is dán történetéről.

Jártunk a Fekete Gyémántnak nevezett könyvtárban a kikötőben, ami belül is pont olyan csupaüveg, csupatraverz modernség, mint kívülről. A Kierkegaard-kiállításra mentünk amúgy, ami a témában igen járatos csajommal ellentétben számomra szinte csak új információt tartalmazott. A kiállítást úgy rendezték be, mintha egy nyomasztó művészfilm álomjelenetében járnánk, az alagsori szobák egy fehér, keskeny folyosóról nyíltak, három méter magas ajtókon kellett benyitni mindenhova, és csikorgó zenei aláfestés szólt a vitrinek mellé épített installációkhoz.

Az egyik este (ha már errefelé legalább tízig világos van) elbicikliztünk egy Igazi Titkos Temetőbe is, ami a helyi szokások szerint inkább emlékeztetett egy parkra, csak itt senki sem piknikezett vagy napozott, mint a belvárosban, sőt a városligetnyi területen alig öt ember járt rajtunk kívül. Régen láttam ennyire békés, szép helyet, bármikor el tudnám képzelni, hogy ide járjak ki olvasni vagy írni (abban a két hétben, amikor nem esik az eső). Az egyik nagyon Tim Burton-hangulatú fasorban készült rólam egy fotó, ami egy párhuzamos valóságban az atmoszférikus black metal projektem albumborítójára kerülne, az olvashatatlan logó alá; az album címe természetesen The Left-hand Path through the Eldritch Woods of Twilight lenne, vagy valami egészen hasonló.

Egyik nap elvonatoztunk Helsingørbe, ahol sirályok vijjogtak, tengerillatú volt a szél, és valószínűleg megtaláltuk az ország egyik legkedvesebb családi kávézóját. Megnéztük Kronborg kastélyát, ami a fikció mindent felülíró erejét bizonyítva mára egyszerűen „Hamlet vára” elsősorban. Az emeleti termeket végigjártuk, de a kazamaták felénél megfutamodtam – kissé túlzott korhűséggel spóroltak a fényforrásokkal az alagutakban –, és inkább a zsákmányért verekedő óriási varjakat néztünk a parton.

Az utolsó nap letekertünk vagy huszonöt kilométert Koppenhágában, meglátogattunk egy expresszionista templomot, ami simán elférne Fritz Lang Metropolis című filmjében, és még mindig rendkívül modernnek látszik, el sem tudom képzelni, mit szóltak hozzá az 1920-as években. Később ettünk smørrebrødot, hevertünk hosszú szálú fűben a tengerparton, ahol a majdnem harminc fokos példátlan hőségnek hála alig lehetett elférni az emberektől, és visszafelé, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel, volt az a bizonyos pillanat, ami most szépen keretbe fogja foglalni ezt a beszámolót.

(Ui. feedben olvasóknak: readerben kifejezetten csúnyán szétcsúsznak a képek - helló, blogger, még mindig -, a normális élményért érdemes böngészőben kattintani.)

(nyelem a metaforákat)

A pünkösd előtti pénteken érkeztünk meg Pécsre, pontosan úgy, ahogyan azt a poshmoderndarkfentezisikeríró/fordítók nagykönyve előírja: a vasútállomás előtt harsányan károgtak a varjak, a faágakat őrülten cibálta a szél, és a húsz perccel korábban még csak fátyolos eget elborították a kavargó, fekete, rongyos felhők. Amikor nyerw meg én bevágódtunk házigazdánk, Jud autójába és kilőttünk a parkolóból, végre használhattam azt az elkoptatott fordulatot élőben, hogy a "nyomunkban liheg a vihar".

van benne valami rejtélyes szikárság, talán gyógynövényesség is a zárásban

A zivatart már a házigazdáknál vészeltük át, woof-féle májpástétommal, sajttal, borral és stifolderrel (sváb szalámi, mint számomra teljesen új felfedezés), ezzel pedig kezdetét vette a távolról indít programsorozat újabb felvonása, két balatoni kitérő után ugyanott, ahol 2009-ben elindult – és akkor is viharral kezdtük. Az alapok persze nem változtak: feltétel a baráti társaság – a házigazdákon, illetve kettőnkön kívül BePe, Melinda és Tapsi –, muszáj sokféle bort inni és a Pécsi Borozóból válogatni a bortesztek gyöngyszemeit (innen az idei mottó és a dőlt betűs részek). Az biztos, hogy ötödik alkalommal már kiégett veteránként szórtuk ki a szebbnél szebb bullshitet, és ami pár éve még akár dobogós is lehetett volna (virgonc savak!), már fel sem pezsdítette eltompult érzékeinket.

gombás felhangok, szép animalitás

Másnap reggel Szécsi Pált hallgattattam a társaság balszerencsésebb felével, hogy megmutassam lelkem érzelmes felét megbüntessem őket, amiért a lehető legváratlanabb pillanatokban arról érdeklődnek, miért nem írok, ami szintén kezd hagyomány lenni, a nőm például rendkívül élvezte, hogy a legváratlanabb átkötésekkel tegye fel a kérdést. A brutális májusi vihar már az éjjel elvonult, ás mire késő délelőtt leszálltunk Villánykövesden, olyan zöld volt fű, friss a levegő és valószínűtlenül kék az ég, mintha az ideális májusi szombat ingyen termékbemutatójára jöttünk volna.

a tannin kicsit porózus, hossza van

Szokás szerint remekül sikerült az egész. Gyalogoltunk egy keveset, jártunk pincében, ahol borokat tároltak rácsok mögött, iszogattunk madárfiókáktól hangos teraszon, láttunk Cthulhu-korsót és ittam meggyes bort az agyagrészegnél. Idén beiktattuk Siklóst, ahol a borok mellé házi bonbonokat is lehetett kóstolni, ami gyakorlatilag megkoronázta az egész eseményt, és utána tényleg nem maradt más, csak a távolsági buszon pilledezni Pécs felé a sötét éjszakában.

Képeket nem teszek ide, mert az nem az én asztalom, ellenben a társaság bloggal rendelkező tagjainál vannak / lesznek beszámolók és képek is:

Jud

nyerw

Tapsi