(elsodor a trend)

Legalább egy éve létezik twitter accountom*, de eddig nem éreztem szükségét, hogy használjam. Viszont már tavaly is eszembe jutott, hogy utazásokhoz ideális eszköz lenne, majd ezzel a lendülettel nem is foglalkoztam vele tovább. Ha semmi nem jön közbe, akkor csütörtökön úgyis utazok egy picit, hát itt az új alkalom. Addig meg tesztelem a blogba illeszthető twitter-alkalmazást.

* (kezdte körülményesen magyarázkodva)

(természet és metropolisz)

Tegnap elmentünk kirándulni az okkult hímzőegylettel, ki a természetbe. Kivillamosoztunk a város szélére, aliék főhadiszállására, ahol vidám hangulatban söröztünk sokáig (és kiderült, hogy lucia, isolde, suematra tényleg a kedvenc nagynénijeim). Mielőtt azzal a tudattal tértünk volna haza, hogy a természet egyenlő aliék hátsó udvara, inkább felkerekedtünk az aktuális erdő irányába, majd addig vándoroltunk a zöldben, amíg nem találtunk egy lángosost, ahol adtak kávét is (utána gyorsan leöblítettük a civilizáció rút látványát még egy kis erdővel). Remek délután volt, a társaságnak, illetve alie és kill pazar vendéglátásának köszönhetően.

Este (már a Városban) felszálltam egy számomra ismeretlen buszra. Különös élmény volt: az egyik pillanatban ismerős, a következőben ismeretlen utcákon haladtunk, ezeket pedig olyan helyszínek kötötték össze, amiket ismertem ugyan, csak eddig azt hittem, a város totálisan más pontjain találhatóak. Talán a bkv új, féregjáratokat kihasználó járatát tesztelték velünk, de szerencsére nem keveredtem át egyetlen alternatív Budapestre sem, és pontosan oda érkeztem, ahol nagyon is lenni akartam.

(a hétfőről)

Nem is merek írni arról, hogy most jól érzem magamat, mert elvisz a cenzúra, megtagadnak a barátaim és elhervadnak a fekete rózsáim. Ám legyen, dacolok a lehetőséggel, és

[A bejegyzés részét a Darkpozőrök Melankóliaszintjét Ellenőrző Bizottság a megszabott határértéket meghaladó pozitívumtartalma miatt eltávolította.]

Éjjel pedig, amikor éppen gyalogoltam át a hídon a folyó felett, olyan Holdat láttam, amiről eddig azt hittem, csak az ódivatú gótikus történetekben létezik, felhőrongyok mögül kibukkanó, halványvörösen derengő, homályos foltot. [Ezt a részletet visszahelyezte: Kovácsné DMEB felülbírálati referens.]

(péntektől hétfőig)

A vidéki kertben színek, a szürkületben békák, kuruttyolásuk monoton lármává áll össze, mintha a közeli tó beszélne hozzám az egyetlen hangon, amit ismer. A barátaimmal találkozom, aztán autót vezetek hazafelé, az éjszakai utcáknak elsőre olyan davidlynches a hangulata, pont úgy váltanak a lámpák a néptelen kereszteződésekben, de a hasonlat ellenére sem ijesztő semmi, nyugalom van meg tavasz. Mire vasárnap lesz és késő, a belvárosból csak a templomtornyok sziluettje marad a kék derengésben, aztán a sötétség elkeni a körvonalakat is. Addigra mi már egy teraszon ülünk és vidáman csörömpölünk az üvegekkel.

(vigyázzanak vele, most nem panaszkodik)

China Miéville – aki először lenyűgözött, mint olvasót, évekkel később pedig számos kihívás elé állított, mint fordítót – váratlanul küldetett egy példányt a megjelenés előtt álló új regényéből (The City and the City), még proof copyként, betördelve, kinyomtatva. Mindig csak sírok a fordítólét miatt, a pozitívumokat meg kihagyom.

(kedden)

– Ne felejtsd el – mondta a női hang az álmomban –, hogy kulcsuk van az ajtódhoz. – Aztán felriadtam, odakint a legsötétebb éjjel volt még, odabent, a lakásban meg én egyedül, persze. A hirtelen ébredés utáni kábaság még dolgozott, ezért nem gondolkodtam túl sokat, inkább kimentem és bezártam az alsó zárat is, meg benne hagytam a kulcsot. A kis üvegablakon túl látszott, hogy a lépcsőházban valaki ebben a pillanatban kapcsolta fel a lámpát.

(down in the park)

A múlt héten történt, hogy nem fértem be egy előadásra egy könyvesboltban, ezért valamelyik belvárosi parkban üldögéltem helyette. Ahol minden percben azt vártam, hogy lekapcsolják a tavaszt és az ég mögül szól le ránk a rettenetes hang, miszerint a próbaüzemnek vége, és megint fázunk meg nyomorultak leszünk. De nem történt semmi ilyesmi, még a kabátomat is le kellett tennem, miközben olvastam, ha éppen nem a kopott házakat vagy a tetőablakokon csillogó napfényt figyeltem. Ettől hirtelen úgy éreztem magamat, mintha turista lennék egy vénséges, egzotikus városban valahol messze, ahová általában el akarok menni innen.

(a gazdasági válság hatása az italválasztásra)

Egyik előnye az anyagi krízisnek, hogy alternatív megoldásokra ösztökél, ezért is ittam tegnap egy retrókocsmában – három bájos hölgy és két derék úriember társaságában – életemben először meggyel meg bodzával turbózott fröccsöt (ocsóér’). Talán ezek után táblákkal vonulnak fel a házam előtt a minőségi borfogyasztás védelmezői, de kimondom: jó volt.

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „b” oldal)

Folytatás innen.

Múlt hétvégén elköszöntünk eshutól (remélhetőleg nem újabb nyolc évre), és remek este sikeredett gnomebone kollégánál, aki nem spórolt a tequilával; mire elbúcsúztam, addigra az óraátállítástól szépen elcsúsztak egymáson a világ rétegei, madárcsicsergéses hajnal volt, de még teljesen sötét, viszont bőven jártak már a metrók. Másnap pedig Hannáéknál néztem meg a vidéki kúriát, ahol a fedett télikert tetején olyan hangulatosan dobolt az eső, hogy egy Bogart-filmben is elfért volna, és kiváló megehető / megiható dolgokkal halmoztak el minket.

A lábtöréses affér óta először végre elmentem futni, kétszer egymás után, levezetni ezt a rohadt feszültséget mert kezdtem beleőrülni a kényszerpihenőbe. Tehát nem vagyok már beteg, tudok futni és lehet is futni a szigeten, hiszen itt a tavasz. És ez így jó.

(Figyeljük meg a két összefüggő, mégis külön publikált post ívét, amint a szerző a küszöbön álló pénzügyi csőd és a fordítói egóproblémák témájából próbál átevickélni a napsütés, mozgás, barátok, lendület és egyéb pozitívabb kulcsszavak irányába. Bevallom, megijedtem, amikor kiderült, hogy eshu barátom az elmúlt pár évben többek között a blogom alapján próbálta megítélni messziről Magyarországot. Ezt senkinek nem ajánlom, mert olyan ez, mint bekormozott távcsővel nézegetni egy távoli falu szélső házát, miközben a háttérben három siratóasszony énekel. A blog – leszámítva talán az utazásokhoz és a barátaimhoz kapcsolódó postokat – azon az elven működik, amit már a Therapy? is megénekelt, avagy happy people have no stories.)

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „a” oldal)

Délben kártyával fizettem volna egy boltban, de nem volt elég pénz a számlámon. Ez csak azért hírértékű (számomra), mert hatszáz forintos tételről beszélünk. And so it came to pass that he witnessed the first of the signs, when the Hand-Held Machine made the sound that the occult texts had always described as The “Pittyenés” of Doom.

Közben hosszas levélváltást folytatok egy kiadóval, akik tavaly megvették egy régebbi, kiadatlan fordításomat – miután megnézték és úgy döntöttek, nekik ez kell –, majd megjelentették úgy, hogy a szerkesztő teljesen átírta az egészet a saját stílusában (ezt egyébként feltüntették az impresszumban is, én is csak innen tudok róla, mert menet közben erről nem szóltak). Persze most már mindegy, csak gondoltam, jelzem nekik, hogy ez annyira nem szerencsés így.

("they can't be, that's inside the room")

...a lakásfenntartó szövetkezet közgyűlése az alagsori hőközpontban lesz....

Ez mennyire Aliens már. Szeretek itt lakni.

(mert a lovasi most jobban megfogalmazta, mint én)

Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán
(Kiscsillag: Légy szíves)

Kissé befordult hétvégém volt, azt hiszem.

(sludge factory)

Rettenetesen elegem van a télből, takarodjon már el innen. Beteg is vagyok egy hete, megfázásnak tűnt, de minél többet kúrálom otthon, annál rosszabb lesz, a háziorvosom meg a város másik felében maradt. Hétvégén inkább bezárkózom, távol a zinternettől és ingerülten meredek ki az utcára, hátha attól észbe kap ez az idejét tévesztett évszak.

(bon voyage)

A természet kényesen ügyel az egyensúlyra. Egy barát megérkezik külföldről néhány napra, egy barát visszamegy külföldre néhány nap után. Most rossebet búcsúztattuk, akit Anglia nem egészen egy év alatt James Onedin-hasonmássá változtatott. Izgatottan várjuk legközelebbi látogatását, mint Sir Harry Paget Flashman, gyarmati hős.

Én már nem megyek el innen, mondtam tegnap eltökélten, mit sem sejtve arról, hogy ma megint külföld állásajánlatokat fogok nézegetni a neten. Csalhatatlan jele ez annak (ha másnak nem is), hogy jön a tavasz.

(a viszontlátás)

Hát hogyne izgulna az ember. Mert ott van az sok-sok első, amire egy barátság épül. Az első kölcsönadott fentezik, a spirálfüzetbe firkált közös novellák, első műsoros kazetta, koncert, berúgás, szerepjátékparti, együtt vásárolt, még puhadobozos cigaretta. Az elsők után meg ott a még több minden más. A mászkálások és világmegváltások a panelházak között, a kavicson, az iparvágányon, a tetőkön. Fesztiválok, Balaton, Velencei-tó, házibulik. Például.
Miután elment az óceán túloldalára, jó ideig legfeljebb csak álmodhattunk arról, hogy valamikor újra találkozunk. Mire ez tényleg megtörténhetett, eltelt nyolc és fél év. Hát hogyne izgulna az ember.
Persze feleslegesen, mint az tegnap ki is derült, és ez jó.

Tudom, pár nap csak, de helló itthon, eshu.

(bring da noiz)

Van valami furcsa a lépcsőházban beszélgető nyugdíjasok intonációjában, mert két szinttel feljebb, ahová a konkrét szavak már nem jutnak el, csak a hang, képtelenség eldönteni, hogy most akkor veszekednek, panaszkodnak vagy szimplán beszélgetnek. Ez a lépcsőház amúgy fura hely, a múltkor is ballagtam felfelé, későre járt, az ajtók kis üvegablakai mind sötétek voltak, valahol mégis 180 bpm-mel, teljes hangerővel dübörgött a brutális lakodalmastechnó, de csak úgy magában, szomorúan, a bulikat kísérő minden egyéb hanghatás – beszélgetés, pohárcsörgés, kiabálás – nélkül, mindezt hétfő éjjel egykor.

(meg vizet áraszt)

Fúj a szél, de úgy, hogy még a koponyámat is feszíti belülről, rétegenként bontja le a telet a házakról, az esti sötétséget a délutánokról, a nehéz kabátokat az emberekről, biztosan ezt a morzsoló, könyörtelen erőt érzem most én. Nem bánom.

(a fluxuskondenzátor volt)

És az milyen, hogy az előző post címében szerepel az időutazás szó, erre a blogger önhatalmúlag hétfőre dátumozza, és csak a törlés - újrapublikálás után lesz szerdai?

(remek szombat este volt, de az időutazásról akkor is beszélnünk kell)

A szemem is könnyezett a meghatottságtól, mert úgy buliztak mellettem Mc Hammertől a U can’t touch this című remekműre, mintha nem egyidősek lennének vele. A macarenánál meg a coco jumbónál már nem a meghatottságtól sírtam.

("skótkockás noir", mondják róla a wikipedián)

Ez lesz az a könyv. (Megjelenési időpont még nincsen.)