(rövid, de tömény hétvége)

Hektikusan kapcsolgatom ki meg be a kommentlehetőséget, lelkiállapotom kétállású kijelzője ez. Egészen konkrétan megfogalmazható vágyódások élnek bennem, de minek. Szombaton búcsúztattunk hosszú útra induló barátot és a macska ismét rettegésben tartott nyolc embert csak azzal, hogy ült és nézett. Vasárnap kisurrantam a könyvfesztivál utolsó napjára, mégsem járja, hogy nem, pedig már kiugrott renegát lettem; az új helyszínről a London Book Fair jutott eszembe, ami pozitív, de egyetlen olyan könyvet nem láttam, ami igazán érdekelt volna. Ellenben nem nyomasztott annyira a rengeteg nyomtatott dolog látványa, mint régebben. Este kreatívkodásra került sor, sör mellett: három olyan barátom van, akikkel hihetetlenül produktívan tudunk ötletelni, a klaszikus brainstorming alapelvei szerint, az egyik whoisnot, a másik a Nagy Levin, a harmadik rampion, ő az, akivel éppen tegnap ültünk össze, már megint komplett regényszinopszisokat hajigáltunk halomba, világcsontvázak között turkáltunk lelkesen, csak úgy sisteregtek az ötletek, energiával töltött fel, aminek ki kellene tartania egy darabig. Akaraterőnövelőt akarok, minimum vödörnyi kiszerelésben, krómszínű edényekben, vakító ipari neonszínű por formájában, mint a testtömegduzzasztók, enném nagykanállal, sovány csirkemellel, szénhidrát nélkül, minden reggel megnézném a billentyűzet elő pattanva, mennyit acélosodott reggelre a kis satnya akaraterőm.

(chatlog)

noiz>ilyenkor jövök rá, hogy valamit nagyon kezdenem kellene magammal
noiz>mert ülök a szarban éppen, amiből biztosan ki lehetne mászni
noiz>majd amikor tényleg lesz okom szarul lenni, akkor majd mennyire bánom,
noiz>hogy a jó időket is elbasztam feleslegesen

Most, hogy végre eljutottam a nagy büdös evidenciák kimondásáig, úgy is, mint első lépés, már csak meg kellene fogadnom a saját tanácsomat.

( ... and ... )

Végre azt a szót is megtaláltam, amivel én magam tökéletesen jellemezhető vagyok.

(and it rained all night)

Végre megtaláltam azt a szót, amivel tökéletesen jellemezhető az elmúlt egy évem jelentős része; ez a szó a kudarc.

(weird and powerless)

Tegnap még az történt, hogy miután megírtam az eggyel lejjebb olvasható rívást, lélekjavítónak megnéztem a magyarul Rottweiler – a halálkutya címre keresztelt* zseniális zs-film trailerjét (programado para matar), mert erre találták fel a zinternetet, aztán elmentem a soron következő medúzaszeánszra, mert ilyenkor mindig felderülök és jobb kedvem lesz. Ez most is megtörtént, habár a feltámadó vidámság alól sugározhattam valami elveszett háziállatokra padlásszobában kucorgó írókra jellemző mélabút, mert suematra spontán nekem ajándékozta a sült banánja egy részét, és amikor megkérdeztem agnust, sötétebbre festette-e haját, de kiderült, nem, akkor isolde szembesített azzal, hogy íme, a bizonyíték, mennyire kivetítem lelkem borongósságát másokra.

A tanulság egyébként az, hogy dolgozhatsz egész este a setét művészimidzsen, elég utána két másodpercet ugrálni egy helyben a zebránál (fáztam, ez van), rögtön le is rombolod azt, pedig fekete, kopott bőrkabátban voltam és esett a fejemre az eső.

* megint egy cím, ami eredetiben sokkal unalmasabb (csak Rottweiler, ehh)

(weak and powerless)

Miért nem bírom magamat rászánni, adódik a kérdés mostanában, miért nem fogom végre azt a bizonyos batyut és indulok el a nagyvilágba?

Elfeslett mostanában nagyon sok biztosítókötél; ami nem szakadt, azt szakítottam én.

Mellőlem most röppennek el sokan, vándormadarakként húznak a messzeségbe; vágyakozva nézek utánuk, hátha jelet hagynak az égen, amiből értenem kellene.

Lehetőség is lenne, egy olyan városban, ahova szívesen mennék, olyan munkára, amit már csináltam, lennének ott barátok meg napfény, de...

De valami nem stimmel. Nem bírom elvágni a maradék szálakat.

Persze ez nem azt jelenti, hogy éppen jól érezném magamat itt. Még azt sem, hogy bármilyen értelmes jövőképem vagy tervem lenne. Csak elindulni, azt nem tudok.

(unpack tavasz to directory)

Nagyon rosszul aludtam az éjjel, biztosan azért, mert az ablakon túl éppen átrendezték a várost, de annyira, hogy ébredés után alig ismertem rá. Újrafestették az eget, egészen kékre, nehezebben szürkülő felhőket raktak fel rá, a napfényt pedig valamelyik délvidéki országból hozták, még az előszezonból, amikor nem perzsel. Aztán kimentem az utcára is, és az egyik sarkon megcsapott az illat, valahol főztek, sok fűszerrel, rengeteg zöldségből, lehunytam a szememet egy kicsit, megálltam a napfényben, és arra gondoltam, egy macskaköves sikátorban vagyok megint Máltán vagy Madridban. Meghökkentően könnyen sikerült.

Most már tényleg csak a hangulatomat kellene az újrainstallált külvilághoz igazítani, mert rettenetesen negatív vagyok. Tegnap találkoztam például néhány barátommal (először whoisnottal ittunk egy sert, utána Hanna, Levin és woof társaságban fejtettük meg a világot) és hazafelé ballagva megriadtam, milyen remek társaság lehettem egész este. Túl könnyen, túl feketén és túl sűrűn bugyog fel belőlem a negatívság bármilyen témában, és miért éppen a barátaimat terheljem ezzel? Ehh.

(sóhaj)

Régen volt ilyen napom (talán februárban, akkor számos délután tetőzött így), de egészen elfelejtettem, milyen érzés szívből kívánni azt, hogy bárcsak összetörhetnék dolgokat vagy bánthatnék embereket. Most kifejezetten igényem lenne mind a kettőre, de úgysem fogom megtenni, hiszen nem olyan családból származom én, meg amúgy is túl könnyen megverne bárki, joggal. Marad a céltalanul püffögő blogpost, csak az nem vezeti le teljesen a frusztrált ön- és világutálatot.

És elvből még csak fórumokra sem járok virtuálisan lökdösődni.

update: ez így eléggé homályos, szóval maradjunk annyiban, hogy a jó öreg vezetés és a munka körüli idegességek tértek vissza megint

(kapcsolja ki valaki a másnaposságot, aaargh)

Játékfejlesztő céggel nem csak azért jó elmenni vadul enni-inni egy megjelenés ürügyén, mert másnap (ami minden értelemben ma van, lásd még aaargh) nem kell dolgozni, de be lehet sétálni Starcraftozni, hanem azért is, mert kiderül, hogyan lehet optimalizálni az all you can eat étteremben az evés folyamatát, mit reagál a személyzet, ha valaki egy íjat és nyílvesszőkkel teli tegezt ad be a ruhatárba, és milyen arcot vág egy decens, kosztümös hölgy, amikor belecsöppen egy teljesen átlagosnak mondható céges beszélgetésbe, mondjuk amikor egy marconább külsejű szaktárs flegmán azt feleli egy egyszerű kérdésre, hogy „hát mert szeretem a péniszt, érted”.

Most elindulok Starcraftozni, és némi aggodalommal a szívemben megpróbálom kideríteni, pontosan mire nem emlékszem az tegnapi este utolsó pár órájából.

(like/dislike)

Jókor kimondott kulcsszavakkal (foci vagy levelezőszerver) sorban megidéztük egymást a törzshelyre, megbeszéltük, kivel mi történt az elmúlt két hétben, majd indexes bulvárcím-stílusban összefoglaltuk egyénenként. Később terápiás csoporttá alakultunk, isolde vezette a beszélgetést, Mi a te csehtamásod és a mazsolád? – kérdezte mindenkitől, és Könnyfakasztó, Szívből Jövő Vallomások következtek arról, kit milyen zenével és étellel lehet kikergetni a világból, a kaszatibitől a tejen át a tejbegríz érintésével a hevensztrítszevenig. (A dolog onnan indulhatott, hogy valamiért felemlegették, mennyire nem kedvelem Cseh Tamás dalait – rajongóktól elnézést –, és mintha lett volna még valaki, aki szintén nem szeret mazsolára bukkanni ételfélékben)*. Akadt is egy pánikszerű pillanat, amikor hirtelen megijedtünk, hogy ennyi idő után egyszer csak kiderül, valójában semmilyen metszet nincsen a társaság érdeklődésében és ellenszenvében, de aztán gyorsan elkezdtük megkeresni a közös kedvenceket. (A sorozatokat például elővehettük volna ebben a drámai pillanatban, de nem tettük.)


* Vagy csak nem akarom egyedül viselni ezt a terhet? Tegyük hozzá, hogy a somlói kivétel.

(ipari romantika, zs-film, kókuszos csirke)

Szombaton rajtaütésszerű meghívásnak engedve jártam Tatabányán, ahol még soha, és azóta tudom, hogy a tatabányai vasútállomáson gond nélkül le lehetne forgatni egy noir-scifit abban a komor jövőben, ami közvetlenül a szocializmus világméretű győzelme, majd bukása után játszódik. Funkciótlanul nagy szocreál épület, hiányzó vagy törött üveglapokkal az emeleten, rozsdásodó vastraverzekkel, meredek, fedett betonlépcsőkkel és sötét, halott belső terekkel.
Szóval teljesen elvarázsolt.

(Akárcsak a környék másik romantikusan ipari struktúrája, a Kémény. A Kéményt az elmúlt években több alkalommal megcsodáltam, ha errefelé utaztam vonattal. Egy dombon áll, nagyon magas és fenyegetően szúr a felhőkbe, körülötte ipartelep és sok vastag fémcső, alatta az épületben pedig ki tudja, mi rejtőzik – szerintem átlátszó tartályok végtelen sora, a tartályokban zselés folyadék, a folyadékban bevetésre kész, biomechanikus testek szunnyadnak).

A rajtaütésszerű meghívásnak hála egyébként találkozhattam a szintén ott vendégeskedő otthoni kompániával, közben a házigazda, a BorosTomi sütött meg főzött, végül bedaráltak minket a szörnyek a Descent című társasjátékban, az erkélyen megalkottuk a pszichedélikus mulatós zenei műfaját, és mindeközben az Atomvihar* című Zs-film ment a tévében, mert kimondatlan esküvéssel fogadtuk (legalábbis én szeretném ezzel menteni a helyzetet), hogy az igazi férfi végig kibírja és előre kitalálja a fordulatokat, akarom mondani, a „fordulatokat”.

* Atomic Twister. A magyar cím ütősebb, lássuk be.

("sohasem felejtem el az elsőt"-post)

Fura dolog ez. Kicsit ködösen, de emlékszem, milyen érzés volt meglátni az első nyomtatásban megjelent cikkemet. Ennél még jobb volt szembesülni az első novellámmal papíron, meg forgatni az első lefordított könyvet, és mindent vitt az, amikor belelapozhattam a két regényembe; most már azt is felírhatom, milyen érzés kibontani az első számítógépes játékot, amit részben terveztem is, meg száz százalékban én írtam, angolul.

Ma megjelent az egyik játékunk, az első keresztes hadjáratot feldolgozó real time strategy, a Crusaders: Thy Kingdom Come. Itt hever az asztalomon, egy év munka után, most már elhiszem. A spanyol kiadónknak hála sajnos minimális (és csak Spanyolországban érezhető) reklámmal, tehát eléggé csendben, ezért akit esetleg érdekel, inkább nézzen rá a honlapunkra.

(a húsvéti fagyokról)

Fénytelennek indult ez a húsvét: reggel éjszakai hideg szivárgott a talajból, az éppen aktuális ablakomban még mindig szürke a táj. Ettől két napon belül második alkalommal jutottak eszembe a kamaszkori locsolóexpedíciók a lakótelepen. Sok év távlatából nézve mintha minden húsvéthétfőn nagyon hideg lett volna arrafelé. Meg fújt a szél.

Érdekes, hogy a későbbi húsvéti emlékképekben meg minden fa bőszen virágzik és ragyog a fény, valószínűleg eléggé megszépítve a valóságot. (Ettől a kiegészítéstől persze túl könnyen értelmezhető metaforaként ez a bejegyzés, ahol a kamaszkorom a lakótelep a felhős ég alatt, a tizenhárom éves énem zsebében büdöskölni és aprópénz, kezében centrumos szatyor, megrepedezett piros tojásokkal. De nem metafora, szerettem kamasznak lenni.)

Tegnap a Nagy Levinnel telefonon beszélgettünk teljesen átlagos dolgokról (konkrétan Dickensről és a tündérek vassárkányairól), amikor váratlanul azt mondta nekem, hogy egészen kisimultnak tűntél szerdán. Először megijesztett ez a látványos eltérés a külsőm és a belsőm között, aztán rájöttem, mégis igaza van. A két hónappal ezelőtti állapotokhoz képest valamivel kisimultabb vagyok, másrészt meg az akkori általános rosszkedv markánsan szétvált hullámhegyekre és hullámvölgyekre. Az előbbi tényleg pozitív tud lenni, az utóbbi meg nagyon negatív, viszont nem láthatja senki.

Zárszóként annyit tennék hozzá, hogy ebben a pillanatban kisütött a remek drámai érzékkel rendelkező Nap.

(it's... it's... almost... alive!)

Annyira esszenciálisan „a” hosszú hétvége előtti, barátságtalan péntek délután van ebben az üres irodában, hogy elegendő lenne egy parányi változás a fényekben, a hangulatban vagy a színekben, máris öntudatra ébred és hörögve mászik majd végig a folyosón, utánam.

Keveset aludtam, az a baj.

(słoń)

Azaz svony, ha jól rémlik; ezt agnustól tanultuk, lengyelül az elefánt, teljesen kedves szó és rögtön két speciális karaktere is van a négy betűjéből (ami remélhetőleg látszani is fog minden böngészőben, különben buktam ezt a pompás felvezetést). Minden medúza-találkozón / okkult hímzőegylet-mítingen tanulok valami újat. A tegnapi tehát a szavak jegyében telt, olyannyira, hogy Bright is meg jómagam direkt feliratos pólóban mentünk, a lucia kedvéért, aki a múltkor reklamálta, hogy Bright akkori pólóját már kiolvasta (de lucia sajnos nem jött, hát ilyenekről maradt le). Ezen kívül felhívnám a figyelmet a Parázs Presszó nevű műintézményre, ami teljesen korrekt hely, a neve és a kialakítása közötti diszharmónia tökéletesen megágyaz az étlapon található diszharmóniának (thai kaja, magyar kaja, cseh csapolt sör, ami nem jó, német üveges búzasör, ami jó), kényelmes, nagyon előzékeny a személyzet, és mindig olyan kevesen vannak vendégek, hogy elkezdtünk aggódni a megmaradásáért, látogassatok oda ti is.

Aztán meg vannak ilyen napok, mint a mai, amikor felkelek, és érzem, hogy a mélyponton eszméltem ismét, blörg (ahogyan a 30 Rockban mondanák).

(szivárvány)

- Reggel fél nyolckor szálltam le a Flórián téren. Permetszerű, gyenge eső hullott, a hátam mögött még ragyogott a napfény, előttem, a magasban már viharkék volt az ég, és
hatalmas szivárvány feszült pontosan az óbudai lakótelep egyik hosszú házsora fölött, a roppant fogantyú a betonbőröndön.

- Két hónappal ezelőtt a korábbiaknál jóval aktívabban kezdtem el futni, hogy kisisteregjem magamból az idei év egyre gyűlő feszültségét. Ez ugyan csak ideig-óráig működik, de közben lassan mind távban, mind kitartásban legalább háromszorosát hozom a korábbi teljesítményemnek. Azt hiszem, ezzel el is meséltem az utóbbi időszak egyetlen sikerélményét, ami elég árulkodó jelzés az életemről.

(ráadásul hétfőn)

Vannak ilyen spontán szürreálisba hajló esték, mint a tegnapi. Mert ha nem kezdem el keresni kilenc körül a valahová ledobott telefonomat, akkor nem veszem észre, hogy keresett Búvárzenekar és biztosan nem keveredek el abba a belvárosi sörözőbe, ahol Srakkerrel meg Tapsival üldögéltek. Így viszont mentem, ittunk, beszélgettünk, majd miután elbúcsúztattuk Srakkert – vitte a szóvicceit is –, addig folytattuk a fentieket, amíg a rendkívül szimpatikus személyzet szó szerint le nem húzta a rólót, de nem dobtak ki minket, ellenben addigra nagyon berúgtak és a barátaikkal balkáni népzenére táncoltak az asztalon, mi pedig a gyengéd erőszaknak engedve ugyanezt tettük egészen hajnali fél háromig (az asztalt ugyan kihagytuk).
Most fáj a fejem és hamarosan egy több órás, maratoni dizájnmegbeszélés vár rám, de ennyit megért.

(gondolatkísértet)

Péntek este egyébként az történt, hogy Bright meg isolde meg isolde húga meg L társaságában múlattuk az időt. Szóba került a kortárs magyar irodalom, meg hogy milyen szerintem egy igazi kortárs magyar novella (meglehetősen szarkasztikus és gonosz voltam). Aztán jött váratlanul egy pont, ahol kiderült, hogy Bright stikában végignézte a 30 Rock című sitcom első évadját isolde nélkül, amit némi mentegetőzés követett. Ezek a komponensek hétvégén összeértek és ez lett belőle, mod. kort. magy. ir. by noiz, és a szörnyen rossz meg a paródia között billeg, tehát pont olyan, mint amilyennek elképzeltem, de isolde azt mondta, nem merem leközölni.


A péntek este szocreálban

Macskák vernyogtak az udvaron és az este úgy könyökölt a gangra, mint az alkoholista házmesternő a negyedikről. A résnyire nyitott ablakon hiába furakodott be a csípős hideg, elsorvadt a tömény zsírszagban, aminek a közepén ott trónoltunk mi, L és én, a rendszerváltás vesztesei, mintha a melósruhánkból áradna az este, a keserűség, az odakozmált hurka bűze, minden.
Abból is áradt.
Remegő kézzel küzdöttem a sósborszeszes üveg kupakjával és a felvizenyősödött lábamról meséltem újabb végtelen történetet. L apatikusan hallgatott és a micisapkáját gyűrögette. A magunk módján próbáltuk kizárni az előttünk zajló drámát.
Izolda lecsapta a vörös zománcos lábost a kockás abroszra, Brájt kifürkészhetetlen arccal állt az IFA-naptár alatt, csak megfeszülő állkapcsán látszott, hogy egy pillanatra ismét az a csavargyári bizalmink lett, aki traktorékszíjjal tanított meg minket a rend tiszteletére ebben az elfajzott világban.
Ittam a szeszt, nyeldekeltem, akár a hal.
– Szóval így – mondta Izolda, és tompa volt a hangja nagyon. – Nélkülem nézted meg. Megnézted nélkülem. Megbeszéltük, hogy ezt a sorozatot nem nézzük.
– Ügyeletben – mondta Brájt, és ököllel nehezedett rá a viaszosvászonra. – Ügyeletben! Neked nem tetszett.
– Ha mondtad volna, végignézem veled – Hurkalé fröccsent Izolda pongyolájára. Lassan, szomorúan csordult lefelé, zsíros könnycsepp egy túliparosodott világ védőszentjének arcán. – De nem mondtad. Nem mondtad soha.
Brájt lehajtotta a fejét és végigsimított férfias, tömött bajuszán. Súlyos lett a csend.
Oldalba böktem a szótlan L-t és kisurrantunk az előszobába.
– Hagyjuk – súgtam neki cserepes fikusz mögött. – Itt már zaba úgysem lesz.
Nevetett vagy sírt? Az összeszorított fogak sövénye mögül előszökkenő hang bármi lehetett.
A lépcsőházba még utánunk szűrődött az anyóstól kapott étkészlet csörömpölése, de addigra hatni kezdett a sósborszesz, és a csilingelő hangok a Makk hetes presszó nyerőgépének duruzsolását idézték bennem, a kilátástalanság egyetlen ellenszerét, ahol ez az éjszaka végződni fog vagy talán soha véget sem ér.
•

Disclaimer: természetesen a szerző nem iszik sósborszeszt, L-nek nincsen micisapkája, isolde nem rendelkezik pongyolával, Brightnak nincsen bajusza és gangos házban sem laknak. A kortárs irodalom azonban áldozatokat követel szereplőitől és kötelező a kisüveges alkohol, a micisapka meg a vörös zománcos lábas.

update: isolde részletes háttérinformációi a Mű születéséről

(normal service will now be resumed)

A múlt hét a regenerálódás jegyében telt, lássuk, milyen is az élet a fordításon túl, hát irreálisan felszabadult. De olyan intenzíven az, hogy érezhetően nem tartható fent sokáig.
És nem is, megnyugodhatok, a világ nem szokatlan hely többé ezzel a vidámkodással meg optimizmussal, helló, egzisztenciális pánik, sziasztok, szorongó vágyak, tervek, álmok és félelmek, visszavettem az ólomtalpú cipőt, amit körülöttem szinte mindenki visel, és vonszolja magát kedvetlenül ebben a szomorkás országban. De legalább tudom, hogy ki lehet ebből szakadni. Meg egy kicsit kisimultam.

(nyamvadék 2008)

És még mindig csak március van. Ehh.